A ​fenyőfák között 85% 32 csillagozás

Az eleje csalódást okozott, az előző kötet után mást vártam. Kicsit sok volt az indián nyomorból, nem igazán értettem, hogy ez most mi is akar lenni, kapunk két különböző idősíkot és nézőpontot, amelyek összekapcsolódása csak egy idő után lesz magától értetődő. De a végére azért összeáll a kép, megszerettem a történetet és a szereplőket. Amikor a természetről és a benne való életről van szó, az továbbra is csodálatos.
U.i.: Ha az író nem említi, soha nem jöttem volna rá, hogy ez egy Rómeó és Júlia átirat. Utólag azért leesett. A vicces az, hogy folyton csak beszélnek róluk, de igazából nem jelennek meg.

Igazi epikus nagyregény, kalandos mese a szerelemről, az identitás keresésről és a veszteségek feldolgozásáról. Azt nem mondanám, hogy ez egy könnyed olvasmány. Mégis megéri feltörni és elmerülni ebben a világban. Joseph Boyden kanadai regényíró jelentős tehetség, erről előző regénye Az orenda olvasásakor már meggyőződhettem.

https://gaboolvas.blogspot.com/2020/12/a-fenyofak-kozott.html

A szeptember nálam megint nem az olvasásról szólt, sajnos. Lám, itt ez a vaskos, de gyorsan olvasható kötet, amit pár nap alatt könnyedén el lehetne olvasni, én meg elszöszöltem vele tizenhét napig, közben többnapos kényszerszünetekkel. Talán ez is az oka, hogy nem került hozzám közel, nem tudtam megkedvelni. Amikor lett volna idő is, energia is, akkor sem éreztem komoly késztetést, hogy folytassam. Hogy miért? Mert az első száz oldalon mindent megtudtam, amit a témáról el lehet mondani. A továbbiak csak szószaporítás, nem történik semmi új, minden előre borítékolható. A vége meg erőltetett happy end, és nem is igazán hiteles. A stílus sem kárpótolt. Nem tudok belekötni, de nem is gyönyörködtetett annyira, hogy ellensúlyozta volna a cselekmény túlírtságát.

Hogy miért adtam mégis négy csillagot? Mert jó könyv. Érdekes és számomra ismeretlen a téma, az észak-amerikai indiánok élete napjainkban. Persze a tragikus helyzetüket ismerem, de irodalmi feldolgozásával még nem találkoztam. Széles tablóját kapjuk a Kanada északi területein élő indián sorsoknak. A két szólamú mű két cselekményszálon fut, és kiáltó ellentétre épül.

Egyik oldalon a felbomló életforma, a falusi szegénység, a kiszolgáltatottság saját népük haszonlesőinek, alkohol, drog stb. Néhányan még próbálnak ragaszkodni az ősi életformához, a természettel harmonizáló tiszta törvényekhez és erkölcsiséghez, de ez inkább csak kétségbeesett menekülés. A vadonbéli élet már leáldozott, ki lehet ruccanni a természetbe, lehet csapdázni, vadászni hébe-hóba, de ez a világ már vissza nem hozható. Mégis tartást ad az összetartozás érzése, a család szerető melege, ahová vissza lehet térni a vadonból: az őserdőből és a kőrengetegből is.

Mert a másik oldalon ott a nagyváros a maga hivalkodó csillogásával, amely reményt kelt az erre vetődő naiv indiánban. Elbódítja hívogató fényeivel, öröké pezsgő gyönyöreivel, és mindig későn derül ki, hogy ez a csillogás talmi. Felszínesek a kapcsolatok, itt is tarol a drog, mindent átszőnek a bandaháborúk, és az út vége a pusztulás vagy önpusztítás. Szerencsés esetben visszatérés a vadonba. És ha nincs már hova visszatérni? Marad a sikátorok, nyomortelepek sötét, kilátástalan világa, ahol már a többedik generáció tengeti pária életét úgy, hogy semmi nem jutott számára ősei szellemi örökségéből.

Elég fájdalmas ez a társadalmi látlelet. Talán ezért is akart a végén reményt adni az író. Nincs is ezzel a szándékkal semmi baj, csak a megvalósítás, az az utolsó oldal, nekem elég váratlan és erőltetett.

azon a héten, amikor A fenyőfák között című könyvet olvastam, nem voltam a legjobb hangulatban, mentálisan eléggé megviselt és leterhelt időszak volt számomra. ilyenkor mindent nagyon nehéz csinálnom, ami kreatív vagy összpontosítást, koncentrációt igényel tőlem. az a személy vagyok, aki ha nincs jól: vagy nagyon tud olvasni (és csak olvasni), vagy egyáltalán nem tud olvasni. bármelyik könyvet is olvasom épp, nehéz dolga van, mert át kell jutnia egy nagyon sötét, tömör, masszív, ködszerű képződményen, hogy egyáltalán elérjenek hozzám a szavak. nos, A fenyőfák között című regénynek sikerült. olvasmányos, izgalmas, szórakoztató (és kellően megrázó, felkavaró) kötetnek éreztem. több tájon játszódik a regény, két szereplő szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, jó karaktereket vonultat fel, egyfajta családregénynek is elmegy, ha nem nézzük túl szigorúan. Boyden nagyon szépen érzékelteti a könyvben az indiánok és a modern társadalom konfliktusait, egyáltalán az életmódbeli különbségeket – számomra érdekes volt. van benne néhány klisés megoldás, én azért vonok le fél csillagot, továbbá azért, mert a katarzis, amit vártam a regénytől, végül mégiscsak elmaradt. ettől függetlenül Joseph Boyden egyedit alkotott, én élveztem A fenyőfák között című könyvét olvasni, abszolút nem zárkózom el attól, hogy olvassak tőle mást is.

Megint egy könyv, amivel véletlenül egymásra találtunk.
Sokan írják, meglátnak egy borítót és emiatt olvasnak el egy könyvet.
A borítót a magam részéről oda teszem, ahova kell.
Reklám.
Eladja a könyvet.
A tartalommal szóba sem jön és sokszor „vadássza a hatást”. :-)
Nos, engem mindig a fülszöveg „vesz meg”. Ha elolvasva csillan bennem az érdeklődés, akkor „belevágok”.
Így történt ez most is.
És lám, született belőle egy parádé.
A Fenyőfák között mesél életről, halálról, szerelemről és fájdalomról. Mondhatni, az élet regénye.
Nincs fegyverem, így beszélni sem tud hozzám. Meg teszik helyette a könyveim.
A könyvem a fegyverem!

Joseph Boydentől megint lett egy kedvenc könyv a polcomon. Kevés eddigi értékelést látok, és úgy tűnik, hogy a szerző Három nap az út című könyvét közülük senki nem olvasta korábban. Így tehát én vagyok kénytelen felhívni a figyelmet arra a nagyszerű könyvre is, mivel A fenyőfák között szereplői a Három nap az út főhősének fiai, és lányunokái. Természetesen ennek ismerete nélkül, önállóan is nagyszerű a regény, de szerencsésnek tartom magam, hogy korábban azt is olvashattam. Mindkét könyv szereplői kanadai krí indiánok, s mindkét könyv annyira jól megírva, hogy kénytelen voltam utánanézni a szerzőnek, csörgedezik-e krí indián vér az ereiben. Ha fájdalmasan szépet akartok olvasni, Boyden valamelyik könyvével kezdjétek. Mindegyik filmesítésért kiált, és most látom, hogy A fenyőfák között címűt valóban filmre vitték. Remélem nem rontották el nagyon… Olvassatok Boydent!

Nem olvastam még Joseph Boydentől, pedig ha tudtam volna, hogy a Három nap az út tulajdonképpen ennek az előzménye, akkor biztos azzal kezdem. Persze utólag is jó lenne megismerni az apa/nagyapa történetét, szóval legközelebb éles szemmel kell járnom a könyvtárat.

A fenyőfák között emlékeim szerint már a megjelenése óta érdekelt, nem is értem, miért nem vettem még meg. Mindenképpen kell egy saját példány, mert nagyon tetszett, megérte a várakozás. Nagyon egyedi és erős atmoszférával rendelkező könyv, ami bemutatja a ma élő amerikai őslakosok életét és többnyire kilátástalan helyzetét, ahogy a mindennapi boldogulás mellett próbálják megőrizni az őseik hagyományait is, miközben állandó problémát jelent a közösségükben a szenvedélybetegség és a bűnözés is. Ebben a témában korábban talán csak a Sehonnait olvasta, ami szintén jó volt, de nem ennyire. Igazi érzelmi hullámvasút, rám nagyon nyomasztóan hatott a rengeteg szenvedés, amin kereszülmentek a szereplők, mellette viszont ott van a kanadai természet zord, nyers szépsége, szóval amikor Annie vagy Will az vadont járta, az olvasóként rám is úgy hatott, mint egy mély, megkönnyebbült lélegzet a fagyos levegőben.

A narráció zseniális, a váltott szemszög mellett az idővel való játék fogott meg igazán, ahogy nekünk kell összerakosgatnunk a történet mozaidarabkáit. Ráadásul Annie-nek és Willnek is olyan egyedi a hangja, hogy össze sem lehet téveszteni őket,
Annie és Will minden esendőségükkel és hibájukkal együtt is nagyon szerethető, de az én személyes kedvencem Gordon, a néma indián, akiről nagyon szívesen olvastam volna még, jó lett volna megismerni a háttérsztoriját. Imádtam minden pillanatot, amikor szerepelt, és annyira jól működött a kémia közte és Annie között. De említhetném Antoine-t, Will idős féltestvérét is, akinek szintén aranyat ér az összes megjelenése.

Meglepő, de a thriller-vonalat sokkal kevésbé találtam lényegesnek, mint a lelki folyamatok bemutatását. Persze nyilván fontos, ezek a részek sem untattak, de úgy értem, hogy nem zavart, amikor kb. minden nyilvánvaló volt Suzanne eltűnésével kapcsolatban, és azt sem volt nehét kikövetkeztetni, hogy került Will ilyen állapotba. spoiler

Nekem nem volt problémám a befejezéssel, szerintem nem túl happy, inkább keserédes. Nem tökéletes, de ennyi boldogságot igazán megérdemeltek a szereplők. spoiler
Amúgy nekem nem esett le, hogy ez egy Rómeó és Júlia-sztori, de tényleg érdekes, hogy soha nem jelennek meg a történet sztori mozgatórugói, csak mások elbeszéléséből kapunk képet róluk.

Én mindenképpen szeretném elolvasni az író többi magyarul megjelent könyvét is, mert A fenyőfák közöttegy nagyszerű történet. Szerintem sokkal nagyobb figyelmet és több olvasót érdemelne.

„Haza akarok menni, de a lelkem mélyén hiszek neki, amikor azt mondja, nincs otthonom, amíg utazom tovább.”

A könyv eleje kicsit nehezen indult, nem tudtam ki a főszereplő, ki a narrátor. Két szemszögből ismerjük meg az eseményeket, azonban a fejezetek elején nincsenek jelölve, hogy most éppen kinek a gondolatait halljuk. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy már könnyen ki lehet találni, viszont a kötet elején számomra ez nagyban megnehezített az olvasást.

Szókimondó, helyenként megrázó volt a történet.
Ami csalódást okozott, az a kötet vége volt. Nagyon gyorsan le lett zárva, úgy éreztem, hogy ott már elfogyott a lendület, a mondanivaló.

Mégis megadom a 4 csillagot a könyvnek a negatívumok ellenére is, mégpedig azért, mert ez egy jó könyv. Van lendülete, van hangulata, van benne feszültség, emberi sorsok, újrakezdés, jobb napok, és rosszabbak, mint bármelyikünk életében. Előfordulnak benne megrázó, és felkavaró jelenetek, leírások, ezért csak annak ajánlom az olvasását, aki nem idegenkedik ettől.

Hosszabb ajánló a blogon:
https://fairypowderbooks.blog.hu/2023/06/20/joseph_boyd…

„A reggelek a legnehezebbek. Olyankor semmiben nem voltam biztos. Féltem a világtól, amely éjszaka rejtve maradt.”

„Tapasztalatokat szerzünk, ahogy belenövünk ebbe a világba, és a tapasztalat kétélű kard. A tapasztalat a legkönyörtelenebb tanár, mert először jön a vizsga, és csak utána a lecke.”

„Az emlékeim apámról olyanok, mint azok a régi filmek, amikben még nem beszéltek. Némák, de a csönd beburkol, mint egy takaró.”

Igen, igen és igen! Ennél jobb kezdést remélni sem mertem az idei évnek az olvasás szempontjából. off A fenyőfák között minden sorát imádtam és egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy ne is érjen véget a történet.

Először is adott az észak-amerikai krí indiánok helyzete, az őket körülvevő meseszép tájak és a csontig hatoló hideg – ez így, a tél kellős közepén már önmagában teljesen megvett magának.

De pluszban a regény olyan mélységekbe is képes leereszkedni, amelyek nemcsak egy merőben más kultúra megismeréséhez tökéletes információforrások, de nagy mértékben foglalkoznak olyan lélektani témákkal, amelyek fontos morális kérdéseket boncolgatnak és nem egyszer csalnak könnyet az olvasó szemébe: a regény telis-tele van veszteséggel és „falusi” tragédiákkal, ugyanakkor bizonyos részekben szinte engem is magával rántott a nagyvárosok vonzó nyüzsgése. Felbukkan egy csipetnyi szerelem, néhány spoiler nagy adag családi összetartás, és természetesen mindezt szívszorítóan szövik át a háttérben húzódó politikai és társadalmi nehézségek, amelyek az indiánok életét minden egyes nap megkeserítik.

Nagyon szerettem a váltott szemszöget, – leírhatatlan élmény volt mind Annie, mind Will beszámolóit és visszaemlékezéseit „hallgatni”, nem is tudnám megmondani, kinek a hangját szerettem jobban – ami a klasszikus értelemben vett meséléstől elrugaszkodva Annie-t a kórházi ágy mellett beszélteti, Will-ről pedig spoiler. Lenyűgözően ügyesnek tartom ezt a megoldást.

A regény stílusát is imádtam. Sok idézetet fotóztam ki magamnak, néhány rész már-már költői magasságokba emelkedett, főleg azok, amelyek a természetről, a vadászatról és az indiánok hagyományairól szóltak. off

A lezárást kicsit gyorsnak spoiler éreztem, de ezzel abszolút meg tudok barátkozni, mert igenis úgy érzem, hogy a megismert szereplők szempontjából ennek sehogy máshogy nem szabadott volna véget érnie.

Egy szomorú, nehéz, traumákkal, eltűnésekkel, gyilkosságokkal, viszályokkal teli történet, mely időnként megríkatja az olvasót, de erős mondanivalójával együtt is képes beszippantani. Mert valahogy mégis képes szórakoztató, olvasmányos, pergős, izgalmas lenni. De nem árt mindig kipihentnek lenni olvasáskor és figyelni, mert a szerző folyamatosan váltogat a szereplők között. És kifejezetten tetszett, hogy a klánok életén, mindennapjain keresztül elrepülhettünk egy távoli világba és kaptunk egy hiteles történelmi hátteret a kanadai indiánok életéről.

Bővebben: https://www.kulturpara.hu/2022/05/a-fenyofak-kozott.html