Vakság 88% 665 csillagozás

Becsuktam a könyvet, kimentem a fürdőszobába, beálltam a zuhany alá és csak folyattam magamra a forró vizet. Közben mindenféle okosságok jutottak az eszembe. Már fájt a bőröm, de nem bírtam elzárni és kilépni a víz alól.
Azóta is csak nézek magam elé.
Ilyen dolgok cikáznak az agyamban: Enciklopédikus mű. A menny, a purgatórium és a pokol enciklopédiája.
Azt mondják, hogy Saramago ateista. Nem tudom. Már a második könyve, amelyben azt érzem, hogy egy mélységesen hívő- jóllehet hitét megszenvedő hívő- sorait olvasom.
A Bűn és bűnhődést tizennégy évesen olvastam először, majd életem során még tízszer. Ahhoz már túl öreg vagyok, hogy a Vakságot tizenegyszer elolvassam, de kellene.
Kb. egy hónapja volt benn a lejátszóban a Gépész. Többször nekifutottam, de pár perc után elzártam. Közben megnéztem egy sorozat két évadját (The affair), majd a könyv olvasása közben megnéztem.
Nem tudnám azt mondani, hogy bármi köze lenne egyiknek a másikhoz. Az egyik portugál a másik spanyol.
És mégis.
TÖREDÉK

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1944. május 19.

De ehhez még hozzátenném ezt is:

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

    Kétségek vannak bennem, jó lesz-e ez az iromány ajánlónak. Mert még soha nem féltem ennyire olvasás közben. Túl akartam lenni ezen a könyvön. Hatásában talán csak az Orgiához tudnám hasonlítani, de amíg akkor dühöt és szégyent éreztem, most a félelem uralkodott rajtam.

    José Saramago kíméletlen és kegyetlenül őszinte tükröt tart elénk.

    Molnár V. Józseftől hallottam egyszer off, hogy nincs védtelenebb és kiszolgáltatottabb a XXI. századi városi embernél: elég, ha elvesszük tőle az elektromos áramot… A Vakságban ez az állapot is bekövetkezik, de előbb az emberek mind, sorban egymás után megvakulnak. Persze Saramago nem szokásos járvány-regényt ír, ahol a betegség kitörése után eluralkodó káoszt és pánikot legyőzi egy magát és családját nem kímélő, hős orvos, mert megtalálja a gyógyírt. Ő nem egy történetet mesél el, hanem szembesít és gondolkodásra késztet. Többek között az egyén felelősségéről, hogy meddig terjed a segítő szerep, hogy a civilizáció csak egy máz az emberen, hogy az érzelmeink és a viselkedésünk mennyire függnek a látástól, hogy mennyire vagyunk befolyásolhatók, hogy jövő nélkül van-e értelme a jelennek, hogy meddig tart a remény és a túlélés vágya.

    Sokan próbálták megválaszolni a kérdést, hogy mi teszi az embert emberré? Az eszközhasználat? A beszéd? A fogalmi gondolkodás? És ha minden a látással kezdődik? Nem véletlenül mondjuk: szemem világa. A regényben többször is történik utalás az égre, melyet ugyanolyan tejfehér köd borít, mint amilyen az emberek látása elé ereszkedik. Ez a járványos vakság nem a teljes sötétség, hanem a ragyogó, vakító fény, és mivel a történet lapjain erre is találunk utalást, adja magát a feltételezés, hogy magának Istennek a vaksága manifesztálódik az emberekben: „Fehér kötés a templomi szobrok szemén, fehér vakító fény az élők szeme előtt, fehér felhő a vak égen. Mert az ég is vak, és hogyan is láthatna a képmás, ha neki azzal a szemmel kellene látnia, mellyel őt nézik… Nincs iránytű se fent, se lent.” – írja @eme. Ezzel együtt pedig elveszik a zene, a művészet és az erkölcs belső útmutatója. „Visszatértünk a primitív hordákhoz, […], azzal a különbséggel, hogy nem néhány ezer férfi és nő bolyong egy roppant, érintetlen természetben, hanem milliók és milliók egy lecsupaszított és halódó világban” Új faj születik, vagy lesz isteni könyörület?

    A portugál szerző hatásos képekkel dolgozik, kényszerítő erővel láttatja olvasójával mindazt, amit ő lát. A mocskot, a szennyet, az elaljasulást, a borzalmakat és az ezek között is még megmaradó felemelőt és a jót. Emlékezetes karaktereket teremt, név nélkül, csak amolyan eposzi jelzőkkel, mert a névadás az ember privilégiuma, itt viszont az ember elállatiasodik spoiler.

    És most azon gondolkodom, hogy mi is ez a könyv? Figyelmeztetés? Prófécia? Ahogy elnézem jelen világunkat, pusztába kiáltott szó.

„Ha arra nem is vagyunk képesek, hogy teljességgel ember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk állatok módjára, (…)”
/Vakság/

A legyek ura (1954 – brit)
Malevil (1972 – francia)
Vakság (1995 – portugál)
Az út (2006 – amerikai)

A fenti négy, különböző időszakban és országban keletkezett könyvben ezt az „állat az emberben” állítást járják körül az írók igen megrázó formában.
Golding „egy csapatnyi kamaszt kirak egy szigetre”, Merle az atomháború miatt „egy kastély pincéjében ragadt embereket ereszt össze”, McCarthy „pusztasággá változtatja a földet, és túlélőket masíroztat rajta”, Saramago pedig ebben a könyvben „kikapcsolja az egész emberiségnél – egy időre – a látást”.
Minden író egy-egy emberi félelmet vált valóra művében és megnézi, hogyan vizsgázik az emberiség. Írótól – és korszaktól függően – más és más a befejezés, de egyöntetű az állítás: lehet, hogy civilizáltaknak tartjuk magunkat, de ha olyan helyzetbe kerülünk, viszonylag gyorsan kiderül, hogy ez csak máz, ami gyorsan lekopik, és aztán marad az állat, a farkastörvények, amit az adott körülmények között a többség inkább követendőnek tart.

És akkor jönnek a kivételek, mint itt, Saramagonál. Az első fehér vakságban szenvedők viszontagságait követjük nyomon. (Érdekes, hogy hasonló a formai megvalósítása, mint McCarthynál. Ott a központozás hiánya, itt az egymásba folyó, vég nélküli mondatok, ami visszaad valamit a vakok társalgásából, ahol csak a hangra és a tapintásra lehet támaszkodni)
A regény második részében, amikor kikerülnek a vesztegzárból, egy érdekes ellensúllyal kísérletezik az író. A kutya, az állat, ami a csábító szabad és zabolázatlan lét lehetősége ellenére az emberekhez csatlakozik, és csak néha „jön ki belőle az állat”, egyébként az emberek nevelése látszódik rajta. Állat, ami civilizáltan tud élni… Persze, a névtelen főhősök próbálnak az emberi normák között megmaradni és élni, de nem ők a többség, így számtalan, véres és halálos megaláztatást kénytelenek elviselni. Nem egy gyerekkönyv, az biztos.
Borzalmas és félelmetes képet fest rólunk ez a kitalált történet, de egyúttal nagyon hihetőt is. És ez itt a baj…
* * * * *
Kiegészítések a fent leírtakhoz 2016-ból A triffidek napja c. könyv kapcsán:
https://moly.hu/ertekelesek/2236283

Tudtam, ez egy durva történet lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire…
Saramago egy zseniális alapötletből kiindulva mutatja be az ember spoiler elaljasodását a társadalom teljes széteséséig. Nagyon ijesztő, de egyben sajnos abszolút reális képet fest elénk arról, mi történne az emberekkel, ha hirtelen mindenki elveszítené a szeme világát. Nagyon nehéz olvasmány, lassan haladtam vele, muszáj volt közben kicsit letenni, majdnem fel is adtam a számomra legbrutálisabb résznél spoiler, de örülök, hogy végigolvastam, és azt hiszem, még sokáig velem marad.

A Vakság egy igazán rendhagyó, ugyanakkor mégis egy gyakran fölvetett témát boncolgató regény. A történet onnan indul, hogy egy ember megvakul egyik pillanatról a másikra. Nem derül ki, hogy mi okozza a vakságot, sem az idő, sem a helyszín, ahol az események történnek. De még a szereplők sem kapnak rendes nevet, csak valamilyen jelző alapján lehet őket megkülönböztetni. Ebben a regényben minden megszokott dolognak búcsút kell intenünk és alámerülni az ösztönök világába, a megérzésekébe és az emberi kapcsolatok mélyére kell ásni. Az egész miliőt zaklatottá teszi a folyamatos szöveg, amelyben hiányoznak az írásjelek, ténylegesen párbeszédekre szabdalt beszéd.
Maga a megfogalmazott társadalomkritika is nagyon érdekes, bár Saramago nem hagy bennünk kételyeket a véleményét illetően, hogy mi történne egy olyan világban, ahol mindenki megvakul. Senkinek ne legyenek kétségei ennek a világnak a kegyetlenségét és brutalitását illentően. Izgalmassá teszi az egész történetet, hogy nem egyszerre vakulnak meg az emberek, hanem egymás után, de nem lehet tudni, hogy ki lesz éppen a következő.
Az események szálát néhány szereplő életén keresztül láthatjuk és élhetjük át, az egyre embertelenebbé váló világban. Ezek a szereplők különböző embertípusokat jelenítenek meg és a történések sodrában mindannyian bizonyos fejlődésen mennek keresztül. Mindannyiuk élete és értékrendje teljesen átalakul és megváltozik az események hatására, ez pedig az olvasót is arra készteti, hogy elgondolkodjon az emberi élet értékén, fontosságán és lényegén. Hogy nem csak a látható dolgok léteznek, sok esetben a mögöttük lévő, láthatatlan vonások azok, amelyek igazán fontosak és lényegesek.
A regény végre csak egyetlen kérdés marad, amin mindenki elmerenghet még egy ideig: vajon egy ilyen helyzetben, én hogyan viselkednék? Remélem, igazából ezen soha nem kell gondolkodnom.
„Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.”

Talán már feltűnt a kedves érdeklődőknek, hogy az évek során meglehetősen szépirodalom-szkeptikussá váltam sajnos. Ami például annyit tesz, hogy falnak megyek a pont és vessző alternatív nemhasználásával megírt mondatcirkalmaktól, meg minden, történet helyett szöveg létrehozását célzó modoroskodástól is – aki tud írni, az ilyen flikkflakkok meg szemfényvesztések nélkül is tud írni, pont. Nem is beszélve az olyanokról, hogy egy író a karaktereit kancsal kisfiúnak meg sötét szemüveges lánynak meg az első vak feleségének hívja egy egész regényen keresztül. Komolyan már….
Abban sem vagyok biztos, hogy ezt a járványos-karanténos, civilizáció-összeomlós, derűs és felemelő történetet épp most, az eddigi legmasszívabb koronapokalipszis kellős közepén kellett olvasnom. Vidításképpen, ugyebár.

És mégis. Valószínűleg ez tényleg egy baromi jó szöveg , mert mindezek ellenére le tudott kötni és nem idegesített (egy idő után már), sőt szinte élveztem (főleg mikor ez a nagyon eszközös próza mégis olyan egyszerűen és sallangmentesen ír le valahogy elképesztően iszonyatos dolgokat), és mély kötődésem alakult ki a névtelen karakterekkel, érdekelt is a sorsuk, meg hogy mi lesz a vége – hát, nem erre számítottam.
Szóval nem én vagyok a célközönség, de még így is nagyon tetszett és fejet hajtok az író nagysága előtt.

Vak vezet világtalant.

Saramago fogta, és kitépte a bensőmet ezzel a könyvvel. Konkrétan még álmodtam is vele, ami nálam nagyon ritkán fordul elő. Egyszerűen annyira belevonódtam a történetbe, annyira átéreztem a szereplők szenvedéseit, hogy azt már a tudatalattim se hagyhatta feldolgozás nélkül.

Sajnos az elmúlt másfél évben már megtapasztalhattuk, mit tud kihozni egy világjárvány az emberekből, na de mi lenne akkor, ha ez a járvány vakságot okozna? Ha eltévesztenénk az egyik olyan érzékszervünket, amelyre leginkább támaszkodunk? Képesek vagyunk-e a civilizáltságot fenntartani vagy apokalipszisbe süllyedne a világunk?

Az író nem kíméli az olvasóit, nyert őszinteséggel festi meg nekünk a Vakság disztópikus világát. Pont ezért lassan is haladtam vele, néha ki kellett szakítanom magam belőle, mielőtt még jobban megüli a lelkem, mint addig.

Amúgy nagyon érdekes belegondolni, vajon mi a rosszabb, ha te még látsz, mikor a többség már nem, vagy ha te is egy vagy azok közül, akik vakon sodródnak a napok folyamán. Mi a megterhelőbb, látni, ahogy szétesik körülötted minden, vagy csupán homályosan érzékelni?

A Vakság egy olyan könyv, ami még sokáig velem fog maradni, aminek vissza tudok majd emlékezni a hangulatára. Viszont nem biztos, hogy vállalnám, hogy még egyszer elolvasom.

Nem tudom azt mondani, hogy tetszett, de ilyen jó könyvet már régen olvastam az emberi természetről. Hihetetlenül jól ír a szerző, tetszett ez a folyamatos szöveg, hogy így a cselekmény, az érzések és a körülmények mind össze tudtak állni egy egésszé.
spoiler

Lelki szemeitek előtt most lebegjen az a jelenet, amikor a Big Bang Theory*-ban Sheldon bajtársiasan feláldozza magát paintballozás közben azonképpen, hogy az ellenség sorai elé áll és elkiáltja magát: “A geológia nem igazi tudomány!” Megvan? Akkor megyek:

A Vakság félresiklott helyzetgyakorlat egy közepesen túlértékelt író tollából.

Saramago nekem a portugál Merle: brilliáns témái vannak, csak kár, hogy nem más írja meg őket. Ez a Vakságra halmozottan igaz. Adott egy hátborzongató elképzelés, ami a lehetőségek széles tárházát hordozza magában, és Saramago az első 2/3-ban csupán öncélúan tocsog benne, az utolsó 1/3-ban meg akkor hagyja faképnél, amikor érdekes kezd lenni.
Azt akarom, hogy ezt a témát Palahniuk írja meg.
Azt akarom, hogy ezt a témát Vonnegut írja meg.
Sőt, azt akarom, hogy ezt a témát Kilgore Trout írja meg!

spoiler

Amikor spoiler, nekem akkor kezdődött a könyv. Az utolsó harmad tartalmilag érdekesebb is, izgalmasabb is, kreatívabb is, mint az első kétharmad – csak hát akkor már késő, elfáradtam, ez a hajó már elúszott. Az igazán izgalmas résznél pedig – spoiler – vége a könyvnek. És hogy mindent összevetve mit akart az egésszel, mi a morális mondanivaló? Hogy az ember egy állat. Nem túl eredeti.

Saramago stílusát még mindig nem szeretem, de a tördelés hiányával szemben már immunizálódtam,** és csak a legsúlyosabb modorosságoknál akartam lekaparni az arcom. Pl. egy dolog baromira tetszett a legelejétől fogva: hogy senkinek nincs neve. Na, ez az elismerő rajongás pontosan addig tartott, amikor valamikor az ötvenedik oldal környékén az orvos felesége a számba rágja, hogy „itt mindenki vak, nem számítanak a nevek”. Egyrészt így Saramago semmit nem bíz rám, másrészt a regénybeli indoklás szimpla hülyeség, tekintve, hogy 240 ember van bizonytalan ideig összezárva, nyilván egyszerűbb nem bemutatkozni, nem? Meh. Azt be kell ismernem viszont, hogy ezekkel együtt sem lassú a könyv vagy vontatott, kifejezetten akartam olvasni valami furcsa, skizofrén módon, csak hát Saramago meg én, mi itt befejeztük. És továbbra is fenntartom, hogy egy bizonyos írásmód addig eredeti, amíg nincs minden egyes könyv ugyanabban a stílusban megírva. De Saramago a portugál Merle, mint mondtam, és Merle is a stílusán vérzik el, pedig a témái kidolgozása amúgy messze jobb, mint Saramagóé.

Szerintem a Vakság helyett olvassátok inkább A Legyek Urát.

*Ha csuklóból törik le a kezem, sem írom le azt, hogy “Agymenők”, fujj.
**Nagy szerepe volt ebben annak, hogy elképzeltem, Saramago külön megrendelésre készíttet billentyűzetet, ahol minden írásjel és Enter helyén vessző szerepel. Meg is photoshoppoltam karcban (https://moly.hu/karcok/973215), de csak én röhögök rajta, másnak nem esett le. :D (Természetesen nem a kép és/vagy a poén gyatra, hanem az emberek humorérzéke.)

Saramago-tól korábban csak a Káint olvastam, és azt meglehetősen szerettem. Annyira sötét történetet mesél ő ott el, mégis úgy meg van fűszerezve az egész írás könnyed humorral, hogy igazán élvezetes volt az elejétől a legvégéig. Akkor el is határoztam, nekem ettől az írótól még olvasni kell mást is.

Így jutottam el most a Vaksághoz. Mint kiderült, ebből készült film is 2008-ban, hát nekem az (is) teljesen kimaradt, szóval minden újdonságként hatott itt.

Ez a könyv rettenetes. Na nem az, ahogyan meg van írva, mert Saramago aztán tud írni, abba nehéz lenne belekötni. De maga a cselekmény. Ó te jó ég! Igazán vidám témákat érintek mostanság az olvasmányaimmal. Itt voltak minap Auschwitz gázkamrái Kertész elmesélésében, aztán az Őz Encsy Esztere a maga végletesen sérült lelkivilágával, Márai naplója a szétbombázott Budapestről, ahol az utolsó pillanatig is lőtték a zsidókat a Dunába és vitték el őket az ablaka alatt masírozva, és most jött a Vakság. Tudok élni, na!

A zombiapokalipszisről szóló filmek, sorozatok, könyvek (megint is) teljesen kimaradtak az életemből, de valahogy így tudnám elképzelni őket. Ilyenek lehetnek szerintem. És pont ez az, ami miatt fél csillagot le is vontam. Mert nekem túl sok volt a rettenet itt. Egyszerűen túl sok volt a spoiler, a… minden

Tudom, hogy Saramago társadalomkritikának szánta ezt az írást, és valószínűleg, hogy ekkorát üssön, kellett ez a fajta ábrázolás, de mégis ez már szinte fájt.

Egyébként azért is lehetett rám ilyen nagy hatással ez a könyv, mert bizony én nagyon félek a megvakulástól. Szinte bármi mást el tudok képzelni az életemben, na de azt, hogy egyszer kinyissam a szemem, és ne lássak többé, azt nem tudom, hogyan tudnám átvészelni, feldolgozni, megélni, túlélni. Bár lehet, tulajdonképpen igaza van Saramago-nak, mikor azt mondja, már most is vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak és mégsem látnak. Látunk mi valóban vajon? Mindig látunk, és mindig jól? Jó könyv volt ez, nagyon.