Tetőablak 34 csillagozás

José Saramago: Tetőablak

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Minden ​lélekben, ahogy minden házban is, a homlokzat mögött egy belső világ rejtőzik…”

Ugyanígy van ez Saramago regényének hőseivel, akik nem tudnak kitörni kisszerű életükből, még bűneik is elhamvadnak, mielőtt beteljesülnének… Mindannyian ugyanabban a házban laknak: a leszbikus kapcsolatot kereső varrólány, akit gyönyör, fájdalom és szégyenteljes titok köt össze testvérével, a sivár házasságának fogságában vergődő, éjjelente olcsó kalandokat hajkurászó szedő, a luxusprostituált, aki végül büszkén kilép megalázó kapcsolatából, és eltűnik az éjszakában…
És ott van a suszter, aki még mindig reménykedik egy jobb világban, s a nála lakó fiatalemberrel próbálja elfogadtatni a saját igazát. Abel – akiben az író talán saját magát írta meg – nyughatatlan lélek, nem tudja, mit akar, nem látja, merre visz az útja, és a suszterrel való beszélgetéseiben próbálja meglelni a rejtett lényeget, ami valóságos értelmet adhat a létezésének.

„Elmenni sem kívánkozott… tudta,… (tovább)

Eredeti mű: José Saramago: Claraboia

Eredeti megjelenés éve: 2011

>!
Európa, Budapest, 2013
372 oldal · ISBN: 9789630796545 · Fordította: Pál Ferenc

Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Fernando Pessoa


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 26

Kívánságlistára tette 19


Kiemelt értékelések

>!
egy_ember
José Saramago: Tetőablak

Való Világ, Lisszabon, 50-es évek.
Kukkolunk.
Biztos láttatok már olyat állatkertben, hogy üvegfalra telepítenek fészket, járatokat, hogy a nagyérdemű nyugodtan bámulhasson, míg a szerencsétlen delikvensek nyilvánosan táplálkoznak, szaporodnak, élnek-halnak. Na ez ilyen, csak emberekkel.
De persze saramagos is, szóval szép, meg míves, meg minden, de mégiscsak kukkolás. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a végéig élvezhető. A vége már nem annyira. Talán elfáradt a mester, de az utolsó pár oldal don Silvestre Taki bácsi és Abel Vágási párbeszéde a szeretetről és a cselekvő életről már erősen a didaktikus tartományba csúszik. És talán a fordító is elfáradt, mert a végén van pár olyan csúf szóismétlés, amit egy RTL Klubos dramaturgnak se néznének el.

>!
entropic P
José Saramago: Tetőablak

Az mindig érdekes (nekem), amikor egy író halála után megjelennek azok az írásai, amelyek az élete során valamiért nem jelentek meg. Néha elég izgatottan várom a posztumusz köteteket (pl. nagyon kíváncsi vagyok az „új” Salinger-művekre, amik állítólag 2015-től kezdve jelennek majd meg), de néha úgy gondolom, hogy vannak írások, amik valószínűleg nem véletlenül maradtak kiadatlanok az író életében (Kurt Vonnegut korai, csak az író halála után kötetbe rendezett novelláitól pl. többnyire nem vagyok éppen elragadtatva, és szerintem semmi komoly veszteség nem érte volna a világot, ha ezeket sosem gyűjti össze senki).

A Tetőablak viszont nem azért nem jelent meg még Saramago életében, mert az író valamiért jobbnak látta eldugni a könyvét. Ahogy a kötetben olvasható, Saramago szerette volna megjelentetni ezt a regényt, amit még az 50-es években írt, ám annak idején elutasította a kiadója, és a mű végül csak 2011-ben, az író halála után látott napvilágot.

A Tetőablak az 50-es évek elején játszódik egy lisszaboni társasházban, amelynek lakói többé-kevésbé átlagos, kisszerű, apró gondokban és még apróbb örömökben bővelkedő életet élnek – és amolyan Szomszédok-módra mindent tudnak egymásról, egymás életéről (vagy legalábbis azt hiszik). S az író erre a „mindenre” koncentrál: arra, hogy mi rejlik egy „átlagos” életben, és arra, hogy még a legegyszerűbbnek tűnő élet is megfejthetetlen és leírhatatlan. Ennek megfelelően a regénynek nincs igazi története (melyik életnek van?) – inkább arról van szó, hogy egy rövid ideig megfigyelhetjük néhány ember mindennapjait, aztán a regény véget ér, és mindenki megy tovább a maga dolgára (a maga útján) – tanulságok pedig nincsenek.

S hogy kik Saramago csöppet sem hős-szerű szereplői? Itt van például a szeretője által kitartott nő, akinek – legalábbis az anyagaik terén – olyan irigylésre méltó élete van, mint a házban senki másnak, s akitől a többi lakó nem habozik időnként szívességeket kérni, miközben azért titokban mindannyian elítélik őt az életmódjáért. És itt van a csupa nőből álló, zenerajongó család, ahol a két fiatal lány éjszaka, az anyjuk és a nagynénjük elől elbújva különös, felkavaró erotikus kalandokat élnek át. Aztán van olyan család, ahol férj és feleség egyaránt úgy gondolja, hogy a közös életük semmire sem vezet, s mindketten a szabadságról (vagy egy másfajta rabságról) álmodoznak, miközben heves csatákat vívnak azért, hogy a saját oldalukra állítsák a kisfiukat. Aztán van itt olyan házaspár is, ahol férfi és nő a másikat látványosan megvetve élnek egymás mellett. És van egy idősödő, békében és szeretetben élő házaspár is, ahol a férj legszívesebben azzal tölti az idejét, hogy az élet lehetséges módozatairól és a világ megváltoztatásának lehetőségéről beszélget a náluk lakó fiatal albérlővel.

Röviden (és saramagói tiszteletlenséggel) azt mondanám, hogy ez a regény csupa szex és csupa filozófia. Na jó, kicsit pontosabban: a szex főleg valami roppant erős erotikus feszültség és utalások formájában van jelen – de az biztos, hogy még azon szereplők életét is a nemi vágyaik uralják, akik teljesen „ártatlanok”, vagy akik saját bevallásuk szerint rég beletörődtek abba, hogy már a házastársuknak sem kellenek. Ami viszont a filozófiát illeti: az nagyon is nyíltan jelen van, legfőképpen a fiatal, kiábrándult, a saját útját kereső albérlő, Abel, és szállásadója, az elmélkedésre hajlamos Silvestre úr beszélgetéseiben.

Érdekes egy ilyen korai – és szerintem kissé kiforratlan – regényt olvasni Saramago későbbi műveinek ismeretében. Mindaz, ami az író későbbi könyveit jellemzi – a humanizmus; az empátia; a tiszteletlenség; az elmélkedések az életről, a halálról és arról, hogy mi értelme mindennek – már itt is jelen van, csak egészen máshogy megformálva. Saramago itt még nem kezdett el játszani a stílussal és a formával: a párbeszédek hagyományos párbeszédformában íródtak; a mondatok átlagos hosszúságúak, nem pedig többoldalasak, mint sok későbbi regényben; a hangnem pedig jóval kevésbé ironikus.

Nekem speciel jobban tetszenek a későbbi Saramago-művek, és ha valaki még nem ismer az írótól semmit, akkor nem ezt ajánlanám első olvasmánynak (hanem mondjuk a Minden egyes nevet, ami az örökös kedvenc könyveim egyike). De egyébként Saramago tudott írni „hagyományosan” is – a Tetőablak mindenféle irodalomtörténeti/író-történeti érdeklődés nélkül is élvezetes, és igen izgalmas olvasmány (még a kissé bosszantó kezdőírói zsengeségek ellenére is alig vártam, hogy folytathassam, valahányszor meg kellett szakítanom az olvasást). Egyszerűen csak arról van szó, hogy míg a „hagyományosan” író Saramago csak simán érdekes és élvezetes és elgondolkodtató, addig a későbbi, legkevésbé sem hagyományosan író Saramago mindezen felül még az agyamat-eldobom módon lenyűgöző is.

2 hozzászólás
>!
Chöpp 
José Saramago: Tetőablak

Érdekes volt. A Mester – egy akár el is hanyagolható – ujjgyakorlata.

4 hozzászólás
>!
Lady_Hope I
José Saramago: Tetőablak

Most hogy így végigolvastam az értékeléseket kezdek aggódni. Miért tetszett nekem ennyire ez a könyv ha másoknak nem? Bennem lenne a hiba? Nem tudom eldönteni hogy mi a jó vagy a rossz?
Mert ami az egyiknek jó a másiknak nem biztos hogy az lesz. Nem tudom idézni, de valahogy így elmélkedett a könyv két zeneértő öreg testvérpárja.
Ez a könyv is ilyen hát ezek szerint.

A borító GYÖNYÖRŰ! Egyszerűen eszméletlen, a könyvesboltban rögtön beleszerettem, így került várólistára (szégyen gyalázat de még el se olvastam hogy miről is szól) és így hoztam ki évek múlva a könyvtárból is, hogy majd jól megszeretgessem, megszeressem.
Igen, a történek „kicsit” neorealista, bérház, ahol emberek élnek különböző társadalmi csoportokból.
Van egy perditánk, egy szegény családunk, egy széteső családunk, egy csupanő családunk, egy boldog családunk, egy gyűlölködő házaspárunk, és egy betévedt fiatalemberünk.
Nagyon finoman, óvatosan, igen, szinte „kukkolva” mutatja be hogy ki hogy él. A gondolataikba is úgy pillantunk be mintha csak félrelibbentettük volna a függöny sarkát hogy kikukucskáljunk a szomszédokra.
Van benne nem is egy gyönyörű metafora, elrejtve, eldugva. Csodás.

Tudjátok mit vettem észre? Hogy csak az igazán jó íróknak nem kell leírniuk hogy néznek ki a szereplők töviről hegyire. A szereplők olyan elevenen élnek hogy látod őket magad előtt.
Nem kell hogy megformáld az arcukat. Az író már megtette helyetted, és elraktározta a lapok között, és te úgy olvasod ki az Embert hogy észre sem veszed.
Zseniális.
Köszönöm.

>!
Futóhomok P
José Saramago: Tetőablak

Az író neve, a csodaszép borító és a mottó – „Minden lélekben, ahogy minden házban is, a homlokzat mögött egy belső világ rejtőzik.” – szépen behúzott a csőbe, és mire előkecmeregtem, Saramago sehol. Na jó, ezzel csak azt akarom mondani, hogy a mester felfedezését ne ezzel a művel kezdjétek, hanem a Vaksággal vagy a Kolostor regényével vagy bármi mással.
Az alapötlet még tetszett: egy ház négy lakásában élők mikroközösségeire pillanthatunk be hosszabb-rövidebb időkre. El is képzeltem az írói kezet, amint egy gyors mozdulattal berántja a függönyöket, majd a másik ablakról meg leszakítja. Akár hitelesnek is érezhetnénk az egészet, mert ki állította, hogy a kukkoláshoz mélylélektani megfigyelések is járnak? (OK, a mottó:). Felületes nézéshez passzol az elnagyolt, kapkodós ábrázolás, a járulékos pluszt pedig megkapjuk az erős Saramago-féle erotikában, ami azért ebben a korai regényben is rendesen ott van.
Gondjaim a mű általam várt társadalomkritikai és filozófiai vonalával voltak. Az ilyen jellegű eszmefuttatásokat Saramago az olvasó szimpátiáját hamar elnyerő suszterrel tolmácsolja. Bár a cipész valóban tovább lát a sarkalásra váró cipők talpánál, a szájába adott mondatok többnyire idegesítően didaktikusak, sematikusak:
„Abel! Minden, ami nem a szeretetre épül, a gyűlöletre vezet. (…) Meggyőződésem, hogy csak az lehet valóban hasznos, aki már érezte magát haszontalannak. (…) Az élettapasztalat csak akkor ér valamit, ha mások hasznára van.”
Megnyugtató tudni, hogy a későbbi Saramago kötetek ennél jóval mélyebbre mennek és azokban számos égre nyíló tetőablak is található.

5 hozzászólás
>!
danaida P
José Saramago: Tetőablak

már megint ott tartok, hogy elfogytak magyarul a Saramago-k, ejjj
szerintem ez Saramago (egyik) „legportugálabb” regénye, vagy legalábbis az egyik legnyilvánvalóbban az..
még a fiatal, húszas évei végét taposó Saramago regénye, már ’53-ban elkészült vele, csupán a (portugál) kiadás késett majdnem ötven évet (talán részben érthető okokból), a magyar éppen fél évszázadot.. az, hogy sem ezzel, sem az első regényével, a Terra do Pecado-val nem sikerült igazán nagyot dobbantania, hozzájárult ahhoz, hogy Saramago közel negyed évszázadig pihentette zseniális regényírói vénáját, hogy aztán már érett fejjel emelkedjen egy új, fiatal írógeneráció vezéralakjává.
azoknak, akik (hozzám hasonlóan) az évek során hozzászoktak a nagy José összetéveszthetetlen sítulásához, talán meglepő lesz hagyományos párbeszédjelenetekkel találkozni egy Saramago-regényben, de elsősorban nem ez különbözteti meg ezt az ifjúkori művet az érett, zseniális és Nobel-díjat termő regényeitől.
A Tetőablak még érezhetően neo-realista alkotás, illeszkedve a korszak portugál irodalmi trendjéhez.. ugyanakkor a sorok között már észrevehetők a későbbi jól ismert Saramago-motívumok – csírájukban ugyan, de ott vannak (pl. intertextuális elemek, a más irodalmi művekre és alkotókra való utalás – Pessoa, Eça de Queirós, Diderot, etc. – csak éppen jelölt formában; portugál történelmi és aktuálpolitikai utalások, irónia, nevek)
Portugália, 50-es évek: dübörög a salazari diktatúra, ráül nemcsak a portugál népre, de az írók eszköztárára is (cenzúra), José sem írhat le mindent vagy legalábbis nem úgy, ahogy szeretné.. szerencsére (én legalábbis örülök neki) nem ragad bele a szokásos portugál szüttyögésbe (dicső múlt – jajj, de pocsék ez az ország), nem fut bele a portugál periferialitás problematikájába se.. ábrázol, szövöget, de nem ítélkezik, szépen épít ki egy társasház lakóin keresztül összetett viszonyrendszereket, különböző társadalmi rétegeken belüli és közti kapcsolatokat.. és ezeken keresztül már át is lép a portugál országhatáron (nem csupán abban, hogy az egyik szereplő galega): az itt megjelenő emberi érzések, kapcsolatok univerzálisak, Lisszabon/Portugália már csak szép és egyben érdekes díszlet ezekhez (bár még természetesen nem elengedhetetlen).
a válasz a nagy kérdésre, hogy a később kiadott korabeli művek mennyiben érdemlegesek egy nagy író életműve szempontjából, Saramago és a Tetőablak esetében szerintem egy nagy igen.. igenis jó, hogy ez a regény eljut az olvasókhoz, mert:
– Saramago eredetileg is kiadásra szánta, az hogy csak posztumusz jelent meg, nem rajta múlt
– mindig érdekes (és érdemes is) a nagy regények mögé nézni, honnan indult és hogyan bontakozott ki egy-egy nagy írói életmű
– Saramago ebben a regényben is felismerhetően SARAMAGO :)

és mindezt megfejelték 2013 szerintem legszebb borítójával

de a kövi aztán már tényleg a Manual… legyen ám!!

>!
tgorsy
José Saramago: Tetőablak

Hát, nem ezért szeretjük Saramagot. Szerintem igaza volt az eredeti könyvkiadónak. Vontatott, szájbarágós, „brazil szappanoperás”.

>!
moni79
José Saramago: Tetőablak

Nagyon más, mint a későbbi könyvei, nem is ismertem rá az író stílusára. Kicsit kusza, az elején nehéz követni, aztán izgalmasabb lesz. Elég jól ábrázolja az „átlagember” életét, aki szeretne szabad lenni, máshogy élni, de tenni már nem tud vagy nem akar ezért, és csak jelképes dolgokon változtat. Ez néha vicces, de általában inkább szomorú és nyomasztó.

>!
ervinke73
José Saramago: Tetőablak

Saramago leemeli egy ház tetejét, hogy bepillantást nyerjünk az ott lakók életébe, leemeli e ház lakóinak feje búbját, hogy bepillantást nyerjünk a gondolataikba, álmaikba, vágyaikba, félelmeikbe, életük apró mozzanataiba. Nem ráz meg, de elgondolkodtat.

>!
Lillás
José Saramago: Tetőablak

Saramago-tól először a Vakság című regényt olvastam, ami lenyűgözött, úgyhogy nagy kíváncsisággal vágtam neki ennek a műnek, és nem csalódtam. Miközben olvastam, többször is eszembe jutott Hitchcock Hátsó ablak című filmje. Saramago is hasonlóan húzza félre a függönyt az egyes családok, szereplők életének ablakában, hogy az olvasó benézhessen és elidőzhessen. Osztoztam a hús-vér figurák örömében, bánatában, bizonytalanságában vagy épp szabadságérzetében. Az író pedig remekül tudta, hogy mikor kell egy kicsit magára hagyni az egyes figurákat, hogy aztán az olvasó érdeklődéssel, izgalommal vagy épp félve várja, hogy mi történik majd velük.


Népszerű idézetek

>!
Chöpp 

Amikor felnősz, szeretnél boldog lenni. Egyelőre nem gondolkodol ezen, és ezért boldog vagy. Amikor majd boldog akarsz lenni, már nem leszel az. Soha többé.

101. oldal

Kapcsolódó szócikkek: boldogság
>!
Chöpp 

Mindannyian megkapjuk a napi morfiumadagunkat, amitől elszunnyad a gondolat bennünk. A szokások, a káros szenvedélyek, az unalomig ismételt szavak, az elnyűtt mozdulatok, az egyhangú barátok, a félreértett gyűlöleteken alapuló ellenségek, ez mind elszunnyad. Teljes élet! Ki mondhatja el magáról, hogy teljes életet él? Mindannyian a nyakunkban hordozzuk az egyhangúság jármát, mindannyian várunk valamire, de csak az ördög tudja, mire!

246. oldal

Kapcsolódó szócikkek: morfium
>!
Chöpp 

Meggyőződésem, hogy csak az lehet valóban hasznos, aki már érezte magát haszontalannak.

252. oldal

>!
csillykelemen

Ha valakinek van valamije, az még nem jelenti azt, hogy valóban az övé. Olyan valamit is lehet birtokolni, amit az ember nem igazán szeret. Azt mondhatja valaki igazán a magáénak, amit nemcsak birtokol, hanem aminek örülni is tud.

150. oldal

>!
csillykelemen

Egyikük sem áltatta magát a másikkal kapcsolatban, mert jól tudták, hogy az ifjúkori tűz örökre kialudt bennük, de ma is éppolyan gyöngéden szerették egymást, mint harminc évvel korábban, amikor összeházasodtak. Meglehet, most még erősebb is volt szerelmük, mert nem valóságos vagy elképzelt tökéletességen alapult.

13. oldal

>!
Chöpp 

Amikor az emberről hall beszélni, mindig az emberekre gondoljon. Az Ember nagy E betűvel hazugság, olyan hazugság, amely csak arra szolgál, hogy a disznóságokat leplezzék vele. Mindenki meg akarja menteni az Embert, de az emberekről senki sem akar tudni.

362. oldal

Kapcsolódó szócikkek: ember, emberiség
>!
Chöpp 

Tisztán látó és cselekvő szeretettel kell szeretni! Hogy a cselekvés ne nyomja el a tisztán látást, hogy a cselekvés jegyében ne kövessenek el aljasságokat, mint azok, akik azt akarják, hogy ne létezzen szeretet az emberek között. Cselekvő, de tisztán látó szeretet kell!

364. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szeretet
>!
Chöpp 

Az a nap, amelyen a szeretet vezeti az embereket, még messze van…

369. oldal

>!
Chöpp 

Nem kerültek-e túl messzire ezek a szavak attól, amit ki akarnak fejezni? Nem akadályozza-e a válaszadást az, hogy mindenképpen szavakkal kell kifejeznünk magunkat?

180. oldal

>!
Chöpp 

Isaura nem volt beszélgetős kedvében, lassan becsukta az ablakot. Nem mintha nem kedvelte volna a susztert, elgondolkodó és mégis derűs természetét, de aznap reggel nem volt kedve beszélgetni. Tömérdek inget kellett még megvarrnia a hét végéig. Szombaton át kell adnia őket, ha törik, ha szakad. De még inkább a regényt szerette volna befejezni. Mintegy ötven oldalt kellett volna még elolvasnia, és a legérdekesebb résznél tartott.

16. oldal

Kapcsolódó szócikkek: olvasás · regény

Hasonló könyvek címkék alapján

António Lobo Antunes: Az inkvizítor kézikönyve
José Luís Peixoto: Egyetlen pillantás nélkül
Fernando Pessoa (Bernardo Soares): A kétségek könyve
Fernando Pessoa: Arc többes számban
Fernando Pessoa (Alberto Caeiro): A nyájak őrizője és más versek
Fernando Pessoa: Ez az ősi szorongás
Luís de Camões: Mit vársz, remény?
Fernando Pessoa (Álvaro de Campos): Diadalív
Luís de Camões: Luís de Camões 77 szonettje
Fernando Pessoa: Önelemző és elméleti írások