Minden ​egyes név 92% 93 csillagozás

Miután már hetek óta csak nyavalyogni tudtam, mert az utóbbi néhány könyv, amit olvastam, maximum elég jó volt, gondoltam, kell végre valami olyasmi, amitől vélhetően (megint) eldobom az agyam.

Úgyhogy jött ez, mert ez eddig még mindig jó volt, és amúgy is, már vagy öt éve nem olvastam újra. És igen, ettől már megint elaléltam. (A kedvencem Saramagótól, de ezt persze elég-tudatlanul mondom, mert csak 3-4-et olvastam tőle. Na mindegy.)

Szóval ez nekem tiszta élvezet. Teljesen beborít az oldalakon keresztül hömpölygő mondataival, az agyasságával, a humorával, a humanizmusával, a mindent-értésével.

José úr, a népesség-nyilvántartó hivatal kishivatalnoka híres emberek életrajzi adatait gyűjtögeti éjjelente lopva behatolva a hivatalba, ahol Minden Egyes Név megtalálható. Aztán amikor egyik éjjel véletlenül magával viszi egy (az) Ismeretlen Nő papírjait is, felmerül benne pár kérdés: miért más egy híres ember, mint az Ismeretlen Nő? És aztán: mitől lesz valaki pont az, aki? Mi köze a névnek az általa jelzett emberhez?
És még később: (Meg)ismerhetünk-e valakit? Mi az ismerés, megismerés, tudás?
És mit jelent az, amikor azt mondjuk, ismerünk valakit?
Tudjuk a nevét. Tudjuk, hogy mit csinál (dolgozik a N-NY hivatalban; vagy matekot tanít a gimiben). De tudjuk-e őt? (És tudhatjuk-e?)

Jó kis kérdések – és José úr a válaszok nyomába ered.

Úgyhogy ez egy filozofikus-metafizikai (metafizikus?) kalandregény-féle.

José úr régimódi detektívként próbál az Ismeretlen Nő nyomára bukkanni, de igazából nem is akarja megtalálni őt (nem őt akarja megtalálni) – azt hiszem, a kutatás ennél általánosabb. Nem egyetlen személyre korlátozódik, nem egyetlen névre, hanem Minden Egyes Névre, a Bárkire, a Mindenkire – az Ismeretlen Nő a Mindenki, az Akárki, aki – mint bárki – elég érdekes ahhoz, hogy valaki foglalkozzon vele, hogy valaki meg akarja ismerni, hogy valaki lássa őt.

Eléggé lehetetlen vállalkozás ez, és – mint kiderül – a megismerés és tudás főleg megegyezés kérdése. Úgyhogy amit végül José úr a kutatás végének nevez, az inkább csak az, amikor már nincs hova menni tovább – de az Ismeretlen továbbra is ismeretlen (csak a képzeletben létező) marad. (És ez nekem valamiért nagyon tetszik. Nincs többé unalom.)

–

Újra 2018.

Emlékszem, majdnem 20 évvel ezelőtt a gimis magyartanárom egyszer ebből diktált tollbamondást. Emlékszem, nem tudtam, hogy hova kell (kell-e) kötőjelet tenni abban, hogy „Népesség-nyilvántartó Hivatal”. Lehet, hogy innen eredeztethető felnőttkori szokásom, hogy szeretem random helyekre tenni a kötőjeleket, meg kötőjeleket tenni olyan helyekre is, ahova nem is kéne. Az viszont nem lehet, hanem biztos, hogy innen eredeztethető nem szűnő csodálatom e könyv iránt, mert ha nincs az a híres tollbamondás, talán sose olvastam volna ezt.
Megyek, megtárgyalom a mennyezettel.

Sokadik – egészen pontosan a 10. – olvasásom Saramagotól. És mint az előző olvasásoknál, most is teljesen elvarázsolt és lenyűgözött. Alig bírtam letenni, egy nap alatt el is olvastam.

” A félénk José úr végeredményben olyan bátorságról tesz itt tanúbizonyságot, amelyet a tőle eddig tapasztalt tétovaság és mélabú alapján nem vártunk volna, és ez újra csak azt bizonyítja, hogy a lélek a legszélsőségesebb helyzetekben képes megmutatni igazi nagyságát.”

Bevallom őszintén, nem erre számítottam. Nem sejtettem, hogy ez a regényfolyam tölti ki az elmúlt két napom egy részét. Úgy magával ragadott Saramago lehengerlő mondat áradata, hogy nem tudtam abbahagyni az olvasást.
José úr furcsa kalandja beszivárgott a Halottak napi hangulatba. Szomorkás, melankolikus hulláma végigkísért. A magányos hivatalnok ott keresi boldogságát, ahol lehetőség van rá, és nem is sejti, hogy onnan kap támogatást, ahonnét a legkevésbé várja.
Az emberség, együttérzés meglepetése mindig ott bukkant föl, ahol nem vártam, és José úr sem számított rá.
Aki olvasott már Krasznahorkait is esetleg, annak nem lesz nehéz dolga a szöveg lavinával, a nevek nélküli történettel, mondatvégi írásjelek hiányával, és a tagolatlan textussal. 20 oldal után nem zavart. Sokszor körülményesen fogalmaz, és mégis ittam a szavait. Sokszor érdektelen dolgokról irt, kitérőkkel, és mégis tudni akartam a folytatást. Idegesített kissé José úr tétova bizonytalansága, és tutyi- mutyi viselkedése, mégis kedveltem, és drukkoltam. A bűnös nyomozó, és a magányos szerelmes.
Nem is tudom rendesen összeszedni a gondolataimat.

Nagy mágus Saramago!
off off

…szóval jön ez a portugál fickó, hogyaszondja: 'írok nektek egy tintanyalóról, amolyan kafkásat, de mégse pont olyat, központozás az nem lesz, legfeljebb a nagybetűk jelzik majd a mondatok elejét, a szereplők neve nem érdekes, nem kapnak; minek az, csak összekevernétek őket; na jó legyen, a főhőst hívják mondjuk José úrnak, még ez is túl előkelő egy ilyen klimaxos-gátlásos paragrafusszopogató agglegénynek, a többiek csak funkcióval lesznek jelölve, a rideg hivatalvezető, a földszint jobb oldali öreg hölgy, a temetői birkapásztor, satöbbi: ez így tulajdonképpen pontosabb is; a tintanyaló lehetett volna akár Akakij Akakijevics is, de ezt egy kolléga már copyrigthtolta, ő az aki kibillen a napi rutinból, harci színeket fest magára és hadiösvényre lép. Eddig a bürokrácia bilincseibe verve poroszkált a poros polcok között, most ugyanezt teszi bilincsek nélkül – tök érdekes, mire ráviszi az embert a magány, homo ludens vagy mifene… Aztán tessék: rájön hogy semmire nem lehet rájönni, hiába töri magát – korunk Szókratésze… és amikor várja a bürökpoharat, egész mást kap, ebből is látható, nem kell előre beszarni, elméletileg az elmélet és a gyakorlat megegyezik, gyakorlatilag viszont nem, én meg jót röhögök rajtatok, kéne a megfejtés, mint valami Agatha Christie-ben, mi? de hát ez nem krimi, vagyis dehogynem – az egész élet az, csak a gyilkos füleli le a felügyelőt, aki jó esetben megússza könnyű sebesüléssel. Néha lesz egy-egy fejezet, hogy ne folyjon egybe a szöveg az agyatokban, még eldugítaná a tekervényeket, és valaki rámhúz egy kártérítési pert, hát kell ez nekem? már hetvenöt vagyok, de még nem szenilis, szóval ha nem tetszik, hagyjátok nyugodtan félbe – az eszkimók szervezete sem bírja a szeszt, a japánoké meg a tejet – ne engem hibáztassatok, ha hülyék vagytok hozzá, de magatokat se, mert nem is vagytok hülyék, csak hát van úgy hogy egy regény mondanivalója meg az olvasó elvárása két diszjunkt halmaz, és ilyenkor nincs mit tenni. Viszont az élet és a halál egybefolynak, még ha látszatra elvágólag különböznek is, node például mielőtt megfogantatok, már halottak voltatok? na ugye, ez nem is ilyen egyszerű, töprengjetek csak nyugodtan, én meg addig iszom egy pohárral…'

az olvasó meg töpreng: 'Már szamaragoltál együtt ezzel a Saramagóval Alentejo poros pusztáin és nem tett túl a mi népi íróinkon, meg olvastad a Káint és a Jézus Krisztus evangéliumát; egyik sem volt több rosszmájú ateista vitairatnál, már kezdtél letenni róla, erre itt van ez a regény, egész meghökkentő. Az agglegény odújáról Kafka minigarzonja jut eszedbe az Arany Utcácskában, igaz, annak nem volt hátsó bejárata a Hradzsinba…, meg ez az atmoszféra nem töményen kafkás, csak enyhe hígításban, ugyanakkor beugrik az is, vajon Presser összebeszélt-e Saramagóval, mert a 'Harmincéves vagyok' egyik dala rímel a regényre, ha nem is direktben*, persze idézhetnéd a Prédikátor Könyvét is, de minek, azt minden második regény kapcsán idézhetnénk, szóval vissza ehhez a könyvhöz, zavarba hoz, mert kifejezetten jó, csak annyira absztrakt, ami még kibírható, van benne vérkeringés, meg logika, és szurkolsz ennek a béna anorexiás pöcsnek, hogy sikerüljön neki… a francba, nem pont az jön ki, amit vártál, Don Quijote szalagról hallgatja Dulcineát, spoiler, mégis érzed: sokáig dolgozik benned ez a könyv, nem hagy nyugodni, lidérces álmaid nem lesznek tőle, de folyton visszatérsz rá gondolatban: mert legtöbbször te is kitaposott ösvényeken jársz, mint marhák az itatóra, aztán lám: ha valaki letér, mi lesz belőle? És mondogatod: mégiscsak jó volt adni az írónak egy újabb esélyt, az öreg csótány tényleg megérdemelte a Nobelt…'

* https://www.youtube.com/watch…

Ő az első olvasásom Saramago-tól. Barátnőmtől kaptam abban a korszakomban, amikor még szinte azonnal elolvastam az ajándékba kapott könyveket – és nem is volt még annyira félelmetesen hosszú várólistám, mint mostanság (jó 10 éve).
Rögvest beleszerettem. Micsoda különleges hang! Milyen észvesztően jó történet. Azt hiszed, hétköznapi, aztán rájössz, hogy mágikus, varázslatos és egyedülálló világba csöppentél. Az sem érdekel, ha nem szimpatikus a főhős, ha nem értesz vele egyet, ha elvisz oda, ahová soha sem akarnál menni, mert ismerős valahonnan ez az álomfüstös, lázas bőrbizsergető zakatolás a szívedben, a homlokod mögött. Ez az én világom! Bárhol fölismerem. Ide szeretek visszatérni minden olvasással.

Elgondolkodtató, megrendítő olvasmány, és kicsit úgy jártam vele, mint José úr, aki végiggyalogol a hatalmas Központi Temetőn – és tulajdonképpen az időn át, – és bár tudja, a halál végleges, azt nem érti, hogy mégis milyen gyötrelem szorítja most össze a torkát.

Számomra ez a könyv így november legelején az emlékezés könyve és egyben a bátorság könyve is, mert be is bújhatunk a csigaházunkba persze, de mindannyiunknak megvan a lehetősége kísérletet tenni a másik ember megismerésére, legyen ez néha bármennyire is bonyolult vagy ütközzön bármekkora ellenállásba.

A Káin és a Vakság lenyűgözött korábban az írótól, és ez a történet is jól indult. Egészen abszurd eseménysorozat ez itt, José úr, a Népesség-nyilvántartó szürke egere megszállottan kezd el kutatni egy ismeretlen nő után. Saramago nagyon tud írni, egészen ügyes mondatvezetés, remek szófordulatok, frappáns megoldások jellemzik, viszont a felétől kezdve körülbelül, mikor már rájöttem, nem fog ebből valami kerekebb egész kialakulni, marad minden ezen az abszurd katyvasz szinten, egyre jobban fárasztott és untatott. Ha a 292 oldalból húz vagy százat, simán egy 4-4,5 csillagot ér el nálam. Így alig hármat. Kár.

Nem bír minden egyes név egyforma jelentőséggel José úr életében, aki a Népesség-nyilvántartó Hivatal munkatársa. Vannak hírességek, ismert emberek, akik adatait hobbi szinten gyűjti és vannak az ismeretlenek, mint az a nő, akinek a kartonját véletlenül összefogta egy híres emberével, így találva célt és értelmet sivár életének. José úr, akinek az élete azelőtt sem lehetett fordulatokban bővelkedő – tekintve, hogy se kutyája se macskája, még egy nyugodt, saját otthont sem tudhat a magáénak, egzisztenciáról már ne is beszéljünk segédfogalmazóként, az emberi kapcsolatok pedig olykor egy-egy prostituáltra szűkülnek, már csak a szükségletek kielégítése végett, ami azért még volt José úrnak a történet jelene előtt – csinál magának még egy utolsó bulit, elkezd nyomozni a nő után, felrúgva szigorúan beszabályozott mindennapjait, nem mintha tudná élvezni?! de hát egyszer élünk, nem igaz?. Szorongó, aggodalmaskodó kis figura. Saramago meg olyan remekül pakolja egyik mondatot a másik után, ami csak úgy hömpölyög és sodor, hát jó kis könyvecske ez.

Ez egy nagyon érdekes regény arról, hogy miféle zegzugos, kalandos utak várhatnak az emberre, ha enged a szíve mélyén megszólaló hívó szónak és kilép a mindennapi taposómalomból.
José segédfogalmazó a Népesség-nyilvántartó Hivatalban, ahol minden egyes valaha élt és éppen élő emberről pontos nyilvántartást vezetnek. A segédfogalmazók, a hivatalnokok, a hivatalvezető-helyettesek és a hivatalvezető véget nem érő feladata, hogy új adatlapokat állítsanak elő az újonnan születettek számára, az élők lapjait pedig életeseményeik (házasság, válás, elhalálozás) függvényében módosítsák. Minden egyes ember élete egy-egy kartotéklappá egyszerűsödött: élők és holtak adatlapjait (többé-kevésbé) gondosan szétválogatva tárolják a roppant termek mélyén, ahová csak bokára kötözött fonallal szabad lemerészkedni, elkerülendő az olyasfajta értelmetlen halált, ami nemrégiben egy címerkutatót ért, aki elveszett valamelyik teremben és egy álló hétig nem találták.
Képletesen José-t is bekebelezte a hatalmas épület: a munkahelyi hierarchiában immáron huszonöt éve az egyik legutolsó láncszem, és mivel óraműpontossággal és megbízhatón végzi a munkáját, senkinek se tűnik fel a jelenléte. Alighanem észrevétlenül öregedne meg a hivatalban és kerülne a kartotéklapja az élők polcáról a halottakéra, ha egy szép napon nem döntene úgy: megkeresi azt a harminchat éves nőt, akinek kartotéklapját teljesen véletlenül összefogta más kartotéklapokkal. E titkos döntés eredménye, hogy a kollégái azt suttogják róla, a züllés útjára lépett, José viszont ötven éves fejjel végre megtapasztalja, milyen is valójában élni.
Hiába élezi ki szinte a végletekig Saramago José úr karakterét, kisszerű életét és lélekölő munkahelyének közönyét, szerintem minden egyes emberről szól ez a regény, aki nem járja – legalább néhanapján – a saját útját (is). :)

Imádtam, elvarázsolt, megnevettetett, megríkatott.