Lisszabon ​ostromának históriája 29 csillagozás

José Saramago: Lisszabon ostromának históriája José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

„… ​könyvem, ne felejtse el, történelmi munka. Valóban így határoznák meg a műfajok hagyományos osztályozása szerint, az én véleményem azonban az, noha nem szándékom más ellentmondásokra rámutatni, hogy minden, ami nem élet, uram, az irodalom. A történelem is, Elsősorban a történelem”
Saramago regénye játékos kísérlet a történelmi múlt és a történelemmé érő jelen egybeforrasztására. Raimundo Silva korrektor egy szöveg javítása közben megváltoztat egy szót, és ezzel mintegy átírja Portugália történelmét. De vajon merészsége következtében valóban másfelé fordul-e a történelem kereke, vagy csupán önnön személyes történelmét – esetleg a kettő valamely ötvözetét – tereli új irányba?
„…megpróbáljuk rekonstruálni azt a pillanatot, amelyet azért nem tudtunk felismerni, mert az éppen egy másik pillanat rekonstruálása közben telt el, és így tovább, pillanatot pillanat után, az egész regény ez, merő kétségbeesés, meghiúsult szándék, hogy a múlt ne vesszen el véglegesen. Csak arra… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1989

>!
Palatinus, Budapest, 2005
328 oldal · ISBN: 9639578398 · Fordította: Lukács Laura
>!
Íbisz, Budapest, 1997
258 oldal · ISBN: 9638557532 · Fordította: Lukács Laura

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Várólistára tette 32

Kívánságlistára tette 26


Kiemelt értékelések

Archibald_Tatum>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

Stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus.


    
Kövezzenek meg – így szokta @Timár_Krisztina kezdeni egyes értékeléseit, átveszem, jó okkal –, kövezzenek meg – csak azért ismételtem meg, mert a betűzött megjegyzés olvasása közben lehetett olyan, aki elfelejtette, mire is hívom fel, az ember felejt: kövezzenek meg, de nekem ez tetszett. Nagyon. (Nagyon tetszett; a kövezésre nem adok külön instrukciókat.)
Azért kövezzenek meg, mert ez ízig-vérig bölcsészkönyv. Ezért rögtön és az öt csillag ellenére: nem feltétlenül ajánlom mindenkinek.

Adott Raimundo Silva, korrektor, a lisszaboni vár (amit úgy képzelek el, mint a budai várat, csak még szűkebbek az utcák, régebbiek, patinásabb vidék, a szöveg ébresztette ideákból építkezem), S. a vár egy polgári lakásában lakik és ír, pontosabban javít szövegeket. A hollywoodi filmek receptje szerint kb. az első valamikori filmtekercs végén, a 15. percnél történik meg az az esemény, ami összezavarja a világ rendezettségét, ez a filmeknél az egyik klasszikus példa szerint az idegen érkezése a városba. De ez bölcsészregény, Silva egy történelmi munkát korrektúráz, és egyszerre az az eszeveszett ötlete támad, hogy megváltoztat benne egy szót, egy fontos szót: ez Silva lázadása.

A fülszöveg azt sugallhatja, itt valami kalandos-időutazásos regényről van szó. Én ezt nem tartom egészen tisztességesnek, mert egy óvatlan olvasó hazaviszi a könyvet, és otthon szembesül vele, hogy nem arra megy ki a játék, amire a hollywoodi filmekben menne, nem változik meg a környezet, formálódnak a tárgyak és események, nem „materiálisan” hat a múlt a jelenre és fordítva.

A nyitó idézetet Eco szerzői oldaláról másoltam át (http://www.umbertoeco.com/en/name-of-the-rose-title-and…). Kérdezték tőle, mire utal híres regényének a címe, A rózsa neve. Evvel a 12. századi, Morlaix-i Bernát versből vett mondattal magyarázta meg: „Az egykori rózsa nevében áll; csupasz nevekkel bírunk.” Ez ott annyit jelent, hogy a kézzelfogható dolgok elenyésznek, csak nevükben maradnak meg számunkra, ideákká válnak.

Az én értelmezésemben a Saramago-regény is erre épül, csak konkrét kategóriákat használ: az elmúlt dolog maga a történelem, itt Lisszabon ostroma (1147, a mórok még 711-ben foglalták el), ez a rózsa; a név pedig, ami fönnmaradt, az összes fönnmaradt név, a szöveg, az ostrom leírása vagy leírásai. Ebből talán látszik is, hogy nagyon sok bölcsész-filozóf játék lesz itt: az elbeszélő gondolatai keverednek a korrektoréval, aki értelmezi az eredeti szövegeket (sokszor egyszerre metaszöveg meg nem metaszöveg) (nagyon szeretem ezt a szót: metaszöveg, olyan kis okoska vagyok, amikor leírom), töpreng azokról, alakítja az új szöveget, konstruálja a történelmet, erre – a múlt leírására – hatnak élete eseményei, ezekre – élete eseményeire – pedig a múlt mára csak nevekben létező és/vagy a korrektor által újjáalakított leírása. Itt millió kincsre bukkan az erre fogékony moly (én), Saramago engem intelligenciájában és még esztétikai érzékében is leginkább Proustra emlékeztet. – Kicsit csodálkozom amúgy, hogy ma, amikor a történelem sajátos átértelmezése zajlik a szemünk előtt, nem veszik elő ezt a könyvet, nem idézgetnek belőle.

A szöveg bölcsészessége/posztmodernsége a rendhagyó központozásban és a szöveg tördelésében is jelentkezik. Ritkán vannak új bekezdések, így a párbeszédek pl. jobban megdolgoztatják az olvasót, bár a nagybetűk jelzik, hogy már más beszél, de azért figyelni kell. És érdemes is: a kiadóban dolgozó hölgy és a korrektor kémiája varázslatos. Nyami. (Bölcsésznyami.)
(De nem csak. Tényleg olyan jó férfi-nő párbeszédek ezek, hogy a cicát kellett közben energiatúlburjánzásom okán simogatni.)
(Így átgondolva: kutyás, macskás molyoknak mégis jó szívvel ajánlanám.)
(Hörcsög?, kérditek. Nem tudom, nem ismerem a hörcsögöket.)

Szívecskét azért tettem, mert olyasmi esett meg velem, ami ritkán: alig olvastam másik könyvet e mellett. „Új kedvencet” avattam, ahogy szoktam olvasni az értékelésekben a lelkesült terminust, könyvtárfordultával kezdem S. következő könyvét.
(Kicsit tartok attól, hogy mivel ez áll a legalacsonyabb százalékon, a többi könyve „olvashatóbb”, ami némi csalódással töltene el. Aki keres, talál, csak lesz még olvashatatlan.)

16 hozzászólás
ppeva P>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

Egy ostromlott város és egy szerelem története. Az ostromot és a szerelmet ugyan közel 800 év választja el egymástól, a két történet mégis teljesen összefonódik és egymásba ér. A történetek közti áthallások és átfedések, utalások miatt egyszerre érzékelhető a XII. századi ostrom és a XX. századi élet, pedig csak a helyszín azonos.
Mi történik, ha egy szürke, pedáns kisember, egy korrektor váratlanul fellázad? megbokrosodik? – és önkényesen megváltoztatja, ha nem is a történelem, de egy történelmi eseményről szóló könyv értelmét? IGEN helyett NEM – és ezzel az ő élete is gyökeresen megváltozik, csak őnála a NEM-ből lesz IGEN.
A Lisszabonról szóló részek, mind a történelmi visszatekintés, mind az utcák-terek-hangulatok-útvonalak leírása folyton arra csábítottak, hogy (legalábbis virtuálisan) bolyongjak én is azokon a kis utcácskákon, azokban az időkben. Ez is egy olyan könyv, ami szinte magába szippant, mintha egyszer csak ott lennék benne, a sűrűjében, ráadásul egyidejűleg a múltjában és jelenében is.
Saramago finom és fanyar humora pedig külön ízeket adott a történethez.
A szerelmi szál mosolyogtatóan kedves, és nagyon értékeltem a nyitott történetvéget. Mert ha az ember lánya-fia már nem annyira fiatalon végre rátalál a szerelemre, érthetően reménykedik, lesz még ideje, módja, hogy élvezze is. Hadd reménykedjünk mi is, velük együtt.
„Nem azért jöttem olyan messziről, hogy meghaljak Lisszabon falai előtt.”

kaporszakall>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

@Archibald_Tatum még könnyelműen felkínálta a népi tömegeknek, hogy kövezzék meg, mivel neki ez a regény tetszett. Én ezt – idősebb és óvatosabb lévén – nem teszem, jóllehet, tán én is szembeúszom a közvélekedéssel, amikor azt mondom: nekem is.

Igen, a történet lassan hömpölyög, és a parabola a történelmi feljegyzések megbízhatatlanságáról, sokarcúságáról, a mi lett volna ha esélyeiről (ami épp napjainkban jóval elfogadottabb, mint három évtizede, a regény megjelenésekor) a kevéssé töprengő hajlamúakat untathatja. De én töprengő hajlamú vagyok (persze csak ha időm engedi), és nekem ez a könyv bejött. Mint ahogyan a – Saramago jobb írásaiban szinte szokásos – szerelmi szál is, különösen az a groteszk mód, ahogyan a határozott főnökasszony a boldog kapcsolat irányába taszigálja az agglegénységében már kissé megtespedt, tutyimutyi korrektort. A párbeszédek zamatosak, s a készülő 2.0-ás Lisszabon ostromának történelem alulnézetből optikája is jól érvényesül.

Az író általam eddig olvasott művei közül ezt sorolom a dobogó harmadik helyére (a Minden egyes név és A kolostor regénye mögé). És – bár a szerző életműve vegyes, megszavazok neki még egy olvasást: a Kőtutaj valamikor még sorra kerül…

Egy apró off-topic: antikvár példányt vettem, s a bolt büszkén hirdette: Hibátlan, olvasatlan példány. Elkerülte a figyelmüket a legelső oldalon (azt hiszem, szennycímlapnak hívják nyomdai körökben) golyóstollal írt bejegyzés: Saramago megerőszakolja a tudást. Én Saramagót. Miért untatott (ez a szó nem biztos)? Hogy összevessem vele erőimet? 18-as villamosra várva?

Rejtelmes szavak…

3 hozzászólás
eme P>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

az élet értelme mindig is a különbségekben rejlett

Lisszabon ostromának históriája. A cím történelmi regényt sejtet. Valahol az is, csak kicsit másként. A visszahódítások és a különbségek regénye. Visszahódítani Lisszabont a móroktól – és az időtől, a semmi újat nem hozó, csak újonnan megírt, a tévedéseket, hibákat, anakronizmusokat jóhiszeműen átvevő örök történetbe kövüléstől.
Hol az igazság? Tetten érhető-e a múlt? Maradéktalanul rekonstruálható-e a pillanat? Az a pillanat, amelyet azért nem tudunk felismerni, mert az éppen egy másik pillanat rekonstruálása közben telt el.
Raimundo Silva, a szabályok rabja, a konzervatív lelkű korrektor olvasás közben szinte akaratlanul helyesbít, javít, újraír – magában, önmagának… Az igazság és hitelesség nevében. Majd egyszer csak, szinte önmaga számára is meglepetést okozva – fellázad. Nemet mond – mintegy kilépve a szürkeségből.
Ez a nem megbolygatja nemcsak Raimundo életét, hanem Lisszabon történetének históriáját is. Egy megváltozott élet lehetőségét hozza az egyik, egy újabb interpretáció lehetőségét a másik számára. Mert végül az is kiderül, hogy van hely több olvasatra, a kétértelműség nem mindig hiba.

Saramago regénye valójában inkább regényesített esszé – reflektálás az időre, okozatiságra, írásra, történetírásra, valóság és történelem viszonyára, a narráció különböző problémáira. Az elbeszélő hangja fontosabbá válik, mint maga a történet, amely afféle ürügy, az elmélkedés szálait összetartó keret, igaz, a regény több síkon működik, így akár a cselekmény is előtérbe kerülhet. Ezért olvasható például a regény szerelmi történetként is – Raimundo vakmerő lépése egyben a magány tagadásává is válik – a változás, változtatás igenlésévé, önmaga keresésének és megtalálásának történetévé. A rutinból való kilépés, a kockáztatás vezeti el a szerelemhez, önmaga elfogadásához, és ahhoz, hogy végül korrektorból szerzővé lépjen elő. Hogy ne csak mások történetét korrigálja, hanem a sajátját kezdje írni.

Lisszabon jelenének és múltjának sok ponton összefonódó, egymásra ható, egymást alakító története a történelem újrainterpretálásának lehetőségét, sőt szükségszerűségét is felvillantja – a visszahódítás (és szinte szabályszerű hazugság) révén megalapozott Portugália szerves, értékes részévé avanzsálja a legyőzött (és a győztesek által kiiktatott) mórok kultúráját. Ebben akár aktuálpolitikai kérdésekben való állásfoglalást is láthatnánk, de ez már egy másik történet.
És épp ez a jó ebben a könyvben, hogy egyszerre több históriát mesél el, ki-ki dönthet afelől, hogy melyiket választja, vagy akár betoldhat valahová egy nemet, és megírhatja saját történetét.

AeS P>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

Alapesetben nagyon szeretem azt a narrációt, ami kikacsint a történetből, ahol a szerző külön életet él a könyve szereplői mellett, sőt, azzal sincs bajom, ha mindez a cinizmus fátyla mögött bontakozik ki, gyakran kifejezetten ettől érzem magam otthon a történetben.
Ennél a könyvnél viszont az történt, hogy úgy éreztem, a cselekmény csak azért van, hogy valamilyen hátteret adjon az öntelt magamutogatáshoz, és a szereplők is jobb híján azért kaptak helyet a történetben, hogy asszisztáljanak ahhoz, amit Saramago fontosnak vél elmondani saját magáról. Úgyhogy ez most egy nagyon nagy nem. És egy életen át tartott, mire elolvastam a 250 oldalt.
(De a Vakság még mindig a kedvenc könyvem.)

peters P>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

Azt hiszem utoljára olvastam egymás után eredetit és fordítást, mert egyrészt unalmas így, másrészt kiábrándító. A mű természetesen öt csillag és maga a fordítás sem rossz, akárhogy is, aki Saramagot fordít igen nagy fába vágja…, de ilyenkor előbukkannak olyan dolgok, amik hasonlatosak az eredeti nyelvű magyar feliratú filmnézéshez.

Például az utcák és közterek nevei miért vannak lefordítva? Mert egy-kettő neve a könyvben érdekes (fordító megjegyzések is vannak), de egy olyan könyvnél, ahol a helyismeret igen fontos szerepet kap, anélkül ugyanis sokkal unalmasabb az egész, ez csakis hátrányt jelent. Aki járt Lisszabonban biztos tudja mi a Baixa, de hogy Alsóváros? (Nem beszélve arról, hogy hiába jelent alacsonyat, Centrumot is jelent (mint a downtown angolul), tehát az Alsóváros több szempontból szerencsétlen.) Meg egy félrefordítás útleírásnál amikor a portugál kevés vesszőjének hála kétértelmű a mondat és a fordítónak nem volt kedve egy térképen megnézni, vajon melyik változat valóságos és pont a rosszat választotta. Vagy pont egy általam idézni kívánt rész, aminek kikerestem a fordítását és ott teljesen értelmét vesztette, pedig teljesen fordítható lett volna. Nem úgy mint az udvarlóra utaló mór a parton (andar mouro na costa), ami ebben a történetben poén Saramagotól csak sajnos szórul szóra került a fordításba. Ennél jobban zavart az, amit nem fogtam fel eredeti nyelven, de a fordításban sem jött át, kétlem, hogy ne lett volna értelme.

Szegény Lukács Laura ilyetén meghurcoltatása után azért illik elmondani, hogy Saramagonak nincs könnyen fordítható mondata és (a közterek magyarosítását leszámítva) a fordítás is élvezhető regényt eredményez, de én kihagyom ezekután a szinkron vagy egymást utáni olvasást. Akinek esetleg pozitív tapasztalata van ilyen téren, kérem írjon.

>!
Palatinus, Budapest, 2005
328 oldal · ISBN: 9639578398 · Fordította: Lukács Laura
anesz P>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

Eredeti az ötlet: mi lenne, ha egy történelmi tényt kétségbe vonnánk? A jelennek változatlannak kellene maradnia. Ez mennyiben változtatná meg az eseményeket? Jelen esetben Lisszabon visszavételét a móroktól keresztesek segítségével vagy anélkül.
A korrektor (főszereplőnk), aki észrevétlen, ha hibátlanul dolgozik. De mi van, ha nem?
Két szerelmi történet is végighúzódik a regényen, az egyik a jelenben, a másik a múltban, de egyik sem szokványos. Mi ad ihletet? Mi a fő vonulat és mi a mellékszál?
Saramagonak eddig minden könyve különleges volt, amit olvastam. Szerintem őt nem lehet beskatulyázni.

andóc>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

Tetszett a humora, a játékossága(Ricardo Reis halála után engem meglepett), és a szerelmi szál szemérmessége. Tőlem időnként nagy fegyelmet igényelt, hogy az olykor 52 soros mondatokra koncentráljak :) és volt pillanat, amikor nem tudtam, hogy melyik időben és kinek a gondolataiban is vagyok. De pont ez adja a könyv varázsát.

Kuporka>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

Csodálatos párbeszédek. Csodálatos stilus. De nekem túlságosan kimódolt és lassú. Saramago-rajongó vagyok, de kicsit ez a mindig visszatérő love story is a regényeiben.

metahari P>!
José Saramago: Lisszabon ostromának históriája

Nagyon szeretem :) Valamint számomra az egyik legszebb szerelmes történet. Pedig GGM után nehéz ilyet mondani.


Népszerű idézetek

eme P>!

közismert, hogy nem léteznek normális személyiségek, különben személyiségek sem lennének.

147. oldal

Kapcsolódó szócikkek: személyiség
1 hozzászólás
Archibald_Tatum>!

(…) egyébként, ellentétben az elterjedt közhiedelemmel, egy híres botanikustól származik az a híres mondat, hogy Egy rózsa, az egy rózsa, az egy rózsa, a költő csak annyit mondott volna, Egy rózsa, a többi pedig beférne a rózsa szemlélésének csöndjébe.

228. oldal (Palatinus Kiadó, 2005)

28 hozzászólás
eme P>!

Az ember képtelen meghatározni önmagát, ha nem bizonygathatja, miben különbözik másoktól.

39. oldal

ppeva P>!

Nyugalom, mondja majd Maria Sara, nem fér több egy évbe, mint egyetlen percbe, csak azért, mert az egyik perc, a másik meg év, nem az edény mérete számít, hanem az, amit mindegyikünk bele tud tenni, még ha ki is csordul s így semmivé lesz.

232. oldal

ppeva P>!

… bár mindig bölcs dolog magát a kételyt is kétkedéssel kezelni, …

18. oldal

ppeva P>!

(…) van itt bőven könyv, amely felvilágosítaná, ha kellőképpen bölcs és előrelátó volna, és nem hinne vakon a tudni vélt dolgokban, márpedig éppen ezekből s nem a tudatlanságból származnak a legrosszabb tévedések.

18. oldal

metahari P>!

Rövid életünk egyharmadát alvással töltjük, nincs aki ne tudná ezt, olyannyira, hogy elég saját tapasztalatunkból kiindulnunk, a lefekvés és a fölkelés közti időt nem árt kiszámolni, levonva belőle az álmatlanságban szenvedők álmatlan óráit és, általánosságban, a szerelem művészetének gyakorlásával töltött időt, mert ezt a tevékenységet még mindig előszeretettel űzik az úgynevezett holt órákban, a hajlékony napirend egyre bővebb körű terjedése ellenére, és minden jel szerint az anarchiáról szőtt aranyfényű álmaink megvalósítása felé terel minket, azaz egy olyan vonzó kor felé, amikor majd mindenki azt teheti, amit éppen úri kedve diktál, egyetlen elemi feltétel betartása mellett, mármint hogy nem sérti vagy korlátozza felebarátai úri kedvét. Igen, nincs ennél egyszerűbb, de a tény, hogy máig még azonosítani sem sikerült tartós bizonyossággal felebarátainkat az idegenek tömegében, világosan mutatja, ha szükséges egyáltalán, mert hagyományból már úgyis tudjuk, hogy az egyszerű dolgok megvalósítása bonyolultságában fölülmúl minden szakmát és technikát, más szóval, kevésbé bajos kitalálni, megalkotni, felépíteni és kezelni egy elektronikus agyat, mint rálelni önmagunkban a boldogság egyszerű módjára. No, de minden idő után másik idő jön, mondta másvalaki, és a reményt mindig legutoljára veszítjük el. Sajnos, lassan kezdhetjük is elveszíteni, mert az egyetemes boldogsághoz hiányzó időt csillagászati mértékkel mérik, márpedig ez a nemzedék nem óhajt ennyit élni, meg amúgy is nyilvánvaló, hogy egyre jobban elkedvetlenedik.
Mekkora kitérő, mely azért ellenállhatatlan, mert egyik szó húzza maga után a másikat, pedig a látszat szerint nem történik más, mint hogy az értük felelős személy kívánságát követik, de mégsem, hiszen becsapják őt, sőt gyakran arra vetemednek, hogy az elbeszélés végét ottfelejtik egy névtelen, jelentéktelen helyen, íme az ok és a cél nélküli tiszta szófolyam, amely tulajdon hömpölygése miatt nem alkalmas arra, hogy díszletként vagy kellékként szolgáljon bármiféle drámához vagy regényhez, ennek a kitérőnek tehát, amely az álom és az ébrenlét óráiról faggatózott, majd elcsépelt elmélkedésbe torkollott az élet rövidsége s a remények hosszúsága kapcsán, ennek a kitérőnek, fejezzük be végre, igazolása lesz, ha egyszerre csak föltesszük magunknak a kérdést, hogy életében hányszor megy oda az ablakhoz, hány napot, hetet és hónapot tölt ott, és miért.

ppeva P>!

Miért szeret engem, mondja, Nem tudom, csak szeretem, És nem fél, hogy amikor majd elkezdi tudni, akkor esetleg elkezdhet nem szeretni is, Néha előfordul, sőt, egész gyakran megesik, És akkor, Akkor nincs semmi, a későbbit csak később lehet megismerni,

176. oldal

AeS P>!

Senkinek se volna szabad kevesebbet adnia, mint amennyit egyszer már adott, nem azért ad az ember rózsát ma, hogy holnap sivatagot adjon (…)

181. oldal (Íbisz, 1997)

eme P>!

Izzó vasdarab vagyunk üllő és kalapács között, amelyet addig ütnek, míg ki nem hűl.

19. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

J. R. dos Santos: A 632-es kódex
Isabel Allende: Kísértetház
Chimamanda Ngozi Adichie: Az aranyló fél napkorong
Jonathan Littell: Jóakaratúak
Thomas Keneally: Schindler bárkája
Umberto Eco: A rózsa neve
Jaan Kross: A cár őrültje
Thomas Keneally: Schindler listája
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
Toni Morrison: A kedves