Káin 84% 355 csillagozás

Két este fölfaltam. Nagyon mulatságos volt, időnként hangosan nevettem. Különben elég gyenge pamflet, egy ateista dühöngése Isten ellen. Jellemző a színvonalára, hogy képes az összes tulajdonnevet kisbetűvel írni, csak hogy Isten nevét is így írhassa. Szokásos humanizmusa, és briliáns stílusa föltornássza egy jó Rejtő regény színvonalára. A Piszkos Fred, a kapitány azért jobb.

Ez jó volt. Sokat mosolyogtam, kacarásztam. S bár Saramago ateistának gondolja, mondja magát, én hívő kálvinistaként, gond nélkül hittel teli könyvként olvastam. (Antonioni mondta valamikor a ’70-es években, hogy az a jó a modern művészetekben, hogy mindenki azt lát, hall, olvas bele, amit akar)
Ha most lennék egyetemista félévente írnék egy évfolyam dolgozatot ebből a könyvből, majd szakdolgozatot, kis- és nagydoktorit. Évente publikálnék róla valamit, tanulmány és esszéköteteket adnék ki, majd mielőtt nyugdíjba mennék átruháznám kedves tanítványomra. S ha elég szorgalmasak lennénk mindketten, talán, mire ő is emeritus lenne, felfejtenénk a könyv egynémely rétegét.
De mivel már kinőttem az egyetemista korból csak mosolyogva, élvezgetve olvasgatom .

A Biblia a legjobb dark fantasy, Lilith és Káin meg kiemelt kedvenc szereplőim, ezért külön felcsillant a szemem, amikor ez a kötet keresztezte az utam.
Olvasás közben többször ugrott be nekem „ Az ember tragédiája”, csupán ebben a mesében nem az emberiség tanulhat a hibáiból, hanem a legismertebb bibliai történetekbe vonja be a szerző a megjelölt Káint, bemutatva Isten „valós” arcát, megkérdőjelezve mindennemű bölcsességet és határtalan emberszeretet, helyette egy hiú, önző, gyerekes uralkodó képe rajzolódik ki.
Sokat kuncogtam rajta, a történet mellett a forma és stílus is a szívembe lopta magát.
Sőt, ki tudja, évszázadokkal később Saramago lehet Káin prófétája és ezt a történetet is idézik majd miséken.

„Az emberek történelme az istennel való csatározásuk történelme, mert ő sem ért minket, és mi is képtelenek vagyunk megérteni őt.”

Saramago rövid könyvecskéje szerint Káin a testvérgyilkosság után fellázad, és az ószövetségi isten őt ezért halhatatlansággal sújtja, minekokán főszereplőnk bolyongani kezd az ótestamentum ismert helyszínei és idei között.

Az időszemlélete elvarázsolt. Annak a folyamatos ismétlése, hogy mindig jelen van, mert tulajdonképpen a múlt is csak egy régebben létező jelen és a jövő egy még meg nem történt jelen, nagyon ötletes volt. Káin így tehát jelen idők között kering, találkozik Ábrahámmal, látja Bábel tornyát, látja Szodoma és Gomora pusztulását és közben néha összefut Istennel.

A könyv lényege pedig itt jön, ugyanis a Káin által megismert Isten bosszúálló, haragos, kicsinyes – és őt, a döntéseit, tetteit, a főszereplőnk állandóan megkérdőjelezi. Káin mindig az Isten elleni lázadás fő mintaképe volt, ez itt sincs másként. Saramago Káin szájába adott kérdései jogosak, szemnyitogatóak, és egészen nyíltan szólnak azokhoz, akik isten nevében embereket mészárolnak. Persze itt végső soron Istenhez szól az egész, az ő perlekedésük a cselekmény szerves része.

Érzem és értem, mit akart Saramago ezzel az utolsó regényével. Sőt, nagyon jogos minden kérdése, például Szodoma pusztulásánál, amikor a bűnös embereket büntette, miért kellett egy városnyi csecsemőnek és kisgyereknek meghalnia – ők egészen biztosan nem voltak bűnösök. Egyszóval értem, de számomra most a téma súlyát elütötte a humor a könyvben, és ezért nem tudtam teljesen megbarátkozni vele. Várom a Jézus Krisztus evangéliumát, remélem ott mélyebbre megy majd. Mert a gondolatok és a forma is nagyon tetszett egyébként!

Gondolkodásra nyitottaknak bátran ajánlom, főleg ha nem vagytok sértődősek, és mertek újragondolni dolgokat.

Csak annyit mondok, hogy IGEN! Végre egy könyv, ami nem úgy tekint az istenre, mint mindenhatóra, hanem felsorakoztatja néhány hibáját az Ószövetségre alapozva. A szerző az elején kitér rá, hogy nem a keresztény Istenről lesz szó, hanem az ószövetségiről. Nézzük meg történelmünket, az Újszövetséget tanították anno. Utóbbi egy kegyelmes Isten, míg könyvünk szereplője egy bosszúálló, kegyetlen entitás. Lássuk meg a dolgok legmélyét! Kutassunk, ne rettenjünk meg! Aki elfogad valamit kutatás nélkül, az szerintem buta. Aki kételkedik, kutat, és végül eljut A-ból B-be, az szerintem okosabb. Szerintem.
José Saramago elővette tudását az apokrifekből is.

A Helikon zsebkönyvek sorozat irodalmi kapudrog-funkciója a századik köteten túl is tökéletesen működik – mondom ezt a 95. értékelése közben, de hát náluk is eléggé hektikusan alakultak a dolgok az utóbbi időben, elég össze-vissza jönnek az egyébként szép sorrendbe pakolt könyvek, s zárójel itt bezárva –, hiszen felbukkant a kollekcióban egy szerző, akiről már itt-ott többször is hallottam, sőt azt is tudtam, hogy van ez a könyv, de ha nincs az új kiadás – meg az első, eredeti hazai, mely sajnos vagy nem, ezt az olvasóközönségre bízom, egy kapcsolattal együtt szublimált el az életemből, mielőtt elolvashattam volna –, jó ideig biztosan nem akadunk össze, plusz Nobel-díj pozitív az író, ugyebár.* Meg hát egyszer mindenre érdemes sort keríteni, érdemes új, eddig feltérképezetlen irodalmi területeket is útba ejteni, nekem pedig a Saramago és vidéke ÁFÉSZ teljes területe az (volt eddig, most már ez iránti szüzességemet is megbecstelenítettnek tekinthetjük.)

Hovatovább meglehetősen nagy bajban vagyok most, mikor értékelni kell kéne legutóbbi olvasmányomat. Félreértés ne essék, egyáltalán nem maga a szerző, a könyv – azon belül is a témaválasztás vagy mondjuk a forma, a stílus – miatt, nem. Sokkal inkább magam miatt, mert habár értem és teljességgel tisztában vagyok azzal, mit olvastam, nem különösebben érzek úgy, hogy bármilyen komoly hatást gyakorolt volna rám. (Legfeljebb azon kívül, hogy időnként kifejezetten felzaklató olvasmány volt, máskor pedig szabályosan vártam, legyen már vége az éppen aktuális fejezetnek.)

Jegyzeteltem persze olvasás közben és tobbek között az is a felsorolás része lett, hogy Family Guy. Na igen, szerintem a felnőtt rajzfilmsorozatra egyedül ha jómagam asszociáltam, miközben peregtek a lapok, pedig akadtak pillanatok, amikor az időnként bibliai történetekből faék egyszerűségű „humorral” viccet csináló széria jutott eszembe. Leheletnyi, de nem elhanyagolható különbség Samarago és Seth McFarlane között, hogy előbbi ebben a vékony kis ámokfutásban remekül csinálja, amit célul kitűzött, míg az évek meg a rutin rendesen ellaposították a Griffin család kalandjait illető színvonalat.

Egyébként nem igazán tudom hova tenni ezt a könyvet. Érteni vélem a célját, megvan a miért, elkapott – bár néha cseppet idegesített és elkedvetlenített – a hogyan, de összességében nem igazán érzem úgy, hogy ez az én olvasmányom lett volna. Felesleges élménynek nem nevezném és szinte biztos, hogy valamit még fogok olvasni a pasastól, de egyelőre ennyi elég volt, sőt talán kicsit sok is. A csillagozás mértéke ezúttal tulajdonképpen magamnak szól.

*…és úgy hallottam, hogy idén lesz még pár hasonló akció a sorozat részéről (pl. Ishiguro és Vargas Llosa), jövőre pedig W. Golding is tiszteletét teszi a gyűjteményben. Totális mértékű szellemi kielégülés: pipa!

Istenkáromló könyv. :) De azért elgondolkodtató, vicces, szomorú és borzasztó egyszerre. Arról szól, hogy Káin térben és időben bolyong, ezáltal olyan bibliai jelenetekben vehet részt, ami megkérdőjelezi Isten jóságát, igazságosságát és következetességét. Szeretem az olyan könyveket, amik könnyed stílussal komoly témákat feszegetnek. Nem túl hosszú, gördülékeny, úgyhogy ajánlom mindenkinek.

Mivel eddig még semmit nem olvastam Saramago-tól, gondoltam jó lesz ez a „botrányos” tőle, úgyhogy kölcsönkértem egy jó barátomtól.
Hát meg kell mondjam, nem erre számítottam.
Azt hittem, hogy majd egy ilyen álvékony kötet lesz, ahol minden oldal öt, sűrű és borzongató oldallal ér majd fel. Hogy majd le lesz itten szedve a keresztvíz azokról, akiről le kell, hogy legyen szedve. Ilyen röpirat-méretű Sátáni versek. Meg látom aztán, hogy annak az 1001 könyvnek is a tagja, amit ugye megdöglendésed előtt ildomos volna kipörgetni. Ez is megvolt.
A várakozásaimmal szemben kaptam egy p*csányi pamfletet, olyasfélét, mint amit a prédára leső jehovák meg krisnások előszeretettel erőszakolnak bele a kezedbe, huszadrangú részletkérdés, hogy akarod-e vagy nem (én se szoktam akarni, mégis több ilyen szirszar van az ágyam alatt), na, szóval ez is egy kicsit ilyen, csak mínuszos, hisztiző ateista előjellel.
Nem más ez, nagyon egyszerűen megfogalmazva a dolgokat, mint azoknak a bibliai eseményeknek a lajstroma, ahol az Istenünk (pontosabban szólva, tán a tiétek, az enyém biztos nem) úgy viselkedett, mint egy dedós, alattomos, gonosz, $@!% gyerek. Szodoma. Jerikó. Az özönvíz. Sötöbö.
Káin, miután megölte Ábelt, azt a könnyednek tetsző büntetést nyeri az Úrtól, hogy a homlokán terpeszkedő jel megóvja mindentől, cserébe Káin egy furcsa, alternatív, állandó jelenbe kerül, és jobbra meg balra kolbászol a Biblia ilyen, finoman szólva is megkérdőjelezhető eseményei közt, és szép lassan leesik neki a konklúzió, miszerint öcsém, hát az Istenünk az egy pszichopata barom.
Miféle Isten az, aki elveszi egy jóravaló ember józan ítélőképességét, hogy ész nélkül feláldozza utódját neki, pusztán azért, hogy a belé vetett, feltétel nélküli hit sugarában sütkérezzen (Ábrahám és Izsák)? Miféle Isten az, aki elpusztít egy komplett várost, csak mert páran buz bocs, azonos neműekkel háltak benne (miért is bűn ez egész pontosan?), minden tekintet nélkül az ugyanott élő „ártatlanokra” (Szodoma)? Miféle Isten az, aki fogadásból tönkreteszi egy feltétlen hívét, csak azért, hogy lássa, hite így sem inog meg (Jób)?
Miféle világ az, ahol egy ilyen Isten tanaira húznak fel ún. civilizációt?
Mert szerintem kétségbeejtő.
Egy szent könyv, aminek nevében milliókat mészároltak le, és nyomorítottak meg. Egy Isten, aki nem ért minket, és akit mi aztán kurvaisten, hogy nem értünk.
Én nem vagyok hívő ember, úgyhogy engem nem rázott meg ez a könyv, gondolatébresztő volt, de ezek a gondolatok már jóval azelőtt gyökeret vertek a kócos fejemben, hogy Saramago-val találkoztam volna.
Vegyük például Jóbot, akinek feltétel nélküli hite amolyan követendő példa kéne, hogy legyen az olyan gyaurok előtt, mint mondjuk én is vagyok. Szerintem egy olyan ember prototípusa ő, aki nem gondolkodik, nem kérdez, és mindent elfogad. Más szóval: egy birka.
A Biblia kis túlzással katalizálni képes mindenfajta intoleranciát és kirekesztést. Lásd Szodomát, megbüntetjük azt, aki más, ugye. Mint tette azt pl. Hitler is. Vagy teszik a mai napig olyan agyahagyott szervezetek is, mint mondjuk a Ku Klux Klán. Vagy akkor a helyi hűbazmeget már ne is emlegessük.
Nyilván kissé sarkos, amit mondok. Nem baj, legyen. Ez is egy sarkos regény.
Csak sajna pont azok nem fogják elolvasni, már csak dacból sem, akikre pont baromira ráférne némi látókör-tágítás. Néhai nagymamámnak a száján ugrott volna ki a pészméker ettől az egésztől, én maximum elrötyögtem rajta itt-ott, a másfél csillag levonás előszöris a nagyon sűrű, szemjojóztató szerkezet miatt van, másrészt meg azért, mert nem ettől a könyvtől kaptam ezeket a gondolatokat, de még ha ettől is kaptam volna, akkor se lennék odáig. Én, láthatod, kicsit szélsőséges vagyok. Meg harsány, meg idegből istentelen. És jobb szeretem azt, ha egy könyv nem rám hasonlít, hanem inkább bölcs.

Tudatosan és kíváncsian választottam Kertész Imre Világpolgár és zarándok (Káin és Ábel) c. műve után az általam nagyon kedvelt Saramago Káinját. Sem Kertész, sem Saramago történetében nem Káin, az elkövető bűnén van a hangsúly, hanem az Úr felelősségén, aki hagyja a bűn elkövetését, majd a büntetés tekintetében is megkérdőjelezhető a döntései morális tartalma és súlya. Kertésznél rövidre fogva, de megjelennek Káin gyilkosságának lelki motívumai is, majd hasonlóan rövid az Isten számonkérésére adott frappáns káini “védekezés” is, amelyben Káin arra a kérdésre vár választ, hogy az ember szabad lény vagy (teremtett lényként) eszköze a nála magasabb hatalomnak. Az Úr válaszától függ, magára marad-e bűnössége felelősségében, vagy osztozik benne a Teremtővel is, aki nem állta útját a bűn elkövetésének. Kertésznél a Mindenható válasza az, hogy lényegében futni hagyja Káint, sőt…, mintha megfeledkezett volna róla…
Saramago Káinja dühösebb, számon kérőbb, ellenállóbb a Kertészénél jóval hosszabb műben. Saramago ugyanis a testvérgyilkosság után lehetőséget ad Káinnak arra, hogy az időspirál különböző dimenzióiban szembesülhessen az Úr által az emberekre mért próbatételekkel, melyekkel Isten az embertől várt feltétel nélküli engedelmességet ellenőrzi, és bármi kétség, ellenállás esetén túlméretett bosszúkkal demonstrálja erejét. Saramago Istene hiú, bosszúálló, Káin nyíltan szembefordul vele.
Bizonyára sokféle olvasói értelmezés születik ezekről a művekről. Számomra mindkét Káin történet mélyén ott lappang az az evidencia, hogy mindkét író számára megkerülhetetlen Isten, akár szakítani akartak vele, akár lázadtak ellene. Isten és ember kapcsolatában Saramago és Kertész is a legmélyebb morális kérdésekkel vívódik: a szabad akarat, a sorsnak való kiszolgáltatottság, a bűn – büntetés – bűnhődés – felelősség embert próbáló dilemmáival.
A válaszaikat tartalmazó művek közül Kertész Káinja erősebben hatott rám világos, sűrített történetkezelésével. Saramago ötletessége, Káin életkereteinek kitágítása csillagos ötös, de a bibliai történetek ismertsége miatt a káini út élményereje tompult, elmaradt a Kertész által megformált történet hatásától.

Általánosan kijelenthető, hogy a Helikon Zsebkönyvek márkanév jelez egy biztos minőséget.
Most megpróbálok többet írni annál, hogy ez is rövid (hát zsebkönyv, Dávid).

Valamiért azt hittem, hogy ilyen száraz Káinos-bibliás-nagyotmondós cucc lesz, de ehelyett egy kellemesen szórakoztató, mindemellett érdekes könyvre sikerült rányúlni.
Nem olyan régen írtam Hénok apokalipszise értékelésénél, hogy „Isten elég csavaros logikával rendelkező diktátor” leginkább az ott olvasottak alapján. Hát az itt olvasottak alapján is.
Szóval most az van, hogy túlzottan nem érdekel a keresztény hitvilág, bár teológiát szívesen olvasok, vagy bármiféle szatírát a témáról, stb., szóval nem vagyok mélyen benne, de azért elég sok okos ember filozófiáját olvasgattam már a dolgokról, mindezekután egyszerűen; nem értem.
Azt, amit a számomra okosnak titulált emberek gondoltak, levezettek, azt mind értem, meg érdekel, de azt elég nehezen értem, hogy ilyen történetek mellett, mégis hogy lett ekkora népszerűsége ennek a hitvilágnak. Számomra egyedüli magyarázatként a félelem maradt. Leginkább egy politikai fogásnak tűnik ez az egész „Isten őrület”.
Odadobtak a népnek egy embernél hatalmasabb entitást, aki ráadásul elég keményen büntet akár a legapróbb dolgokért is -illetve akár csak úgy poénból, vagy fogadásból-.
Ezzel pedig kezelhetőbb lett a nyáj. Szép munka. Csak egy diktátor álmodhat meg egy nálánál nagyobb, mindenható diktátort.

Amennyiben nem ez a pszichés, lelki magyarázat erre a jelenségre, akkor nem értem.
Isten megtilt mindent az embernek, de csak azért, mert azt kizárólag ő gyakorolhatja. Ne legyél önző, ne akarj hatalmas lenni, ne uralkodj, stb.
Majd mi az áldottak, jó emberek „jutalma”? Akik betartják a szabályokat, nem égnek el a pokolban, örök szenvedésben (amit azért kösz, vazze, te jóságos, együttérző entitás), hanem nekik tök jó lesz, mert övék az örök élet, amit arra használhatnak, hogy az Urat dicsőítsék és imádják". Hogy mivan?!
Hát nem erről papol végig, hogy ilyennek nem szabad lenni? Ha mi az ő képmása vagyunk, abban az esetben is elég sok probléma merül fel az elvárásaival. Arról nem is beszélve, hogy a büntetés-jutalmazás egyensúly is kicsit karcol.

Hát ez a furfangos Jóisten leginkább a miniszterelnökünkre hasonlít, maradjunk ennyiben.
Amennyiben tényleg ilyen jellem a mi urunk, én inkább Luciferékkel spanolok le, ezután őket jobban értem, a lázadás az egyetlen, amivel azonosulni tudnék.

Pélyess: Eléggé zavaró, hogy egybefolynak, csak vesszővel vannak elválasztva a párbeszédek. Nagyon zavaró.
Pl.: spoiler