Jézus ​Krisztus evangéliuma 89% 91 csillagozás

Amikor először találkoztam Saramago könyvének hírével, bevillant számomra, hogy az „evangélium”, – magyarán „örömhír”- a korai keresztények írástudatlan közösségeiben szóban elhangzó példabeszédek voltak, s adták hírül Jézus életét. Volt belőlük vagy harminc, s a köz a gyülekezetben mindig választott, hogy az adódó alkalommal, melyiket akarja hallani. Voltak egyszerűbbek és bonyolultabbak is. A végül Iréneus, s a közmegegyezés által a kánonba került Máté, Márk, Lukács, János evangéliumán kívül ma már ismerjük Tamás és a legutóbb nyilvánosságra került Júdás evangéliumát is. Az őskeresztények, a gyülekezetek érdeklődése, a legnépszerűbb és könnyen érthető történetek felé irányult, ezeket szívesebben, gyakoribban hallgatták, s a többiek lassan kikoptak a köztudatból, a biblia összeállítása után ún. „apokrif” történetekké váltak. Talán a 2006-ban „felfedezett” Júdás evangélium váltotta ki a legnagyobb vitát. A szöveg kezdeti rekonstrukciója során a kézirattal foglalkozó tudósokat nagyban befolyásolta, amit Iréneusz írt erről az evangéliumról. Fordításukban Jézus különbnek tartja Júdást, mint az egyetlen olyan apostolt, aki megérti a titkokat, és aki előtt nyitva áll a királyság. A tévúton járó apostolok mást választanak Júdás helyére, ám Júdás lesz a „tizenharmadik szellem”, aki „mindegyiküknél nagyobb” lesz, mert ahogyan Jézus mondta neki: „Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem.” E szerint Jézus tehát kiválasztotta tanítványai közül Júdást, s mintegy felkérte, utasította arra, hogy feladja, elárulja őt, s áldozattá válhasson. Tudom, nagyon meredeken hangzik, de már a II. századból, az őskeresztények korából származik Jézus történetének ez az értelmezése.
Mint ebből az interpretációból is kitűnik Jézus ember volt, akiben egy különleges szellem lakozott. Ennek az emberi sorsnak a körülményeit írta, festette meg művében Saramago saját szemszögén keresztül és értelmezésében. Nem könnyű olvasmány. De az ismert történet olyan érzékletes körülményeit képzeli el és örökíti az olvasó számára Saramago egyéni látásmódjában, hogy megismerése, végiggondolása igazi élmény hívők és ateisták számára egyaránt. Kitűnő, csak ajánlhatom!

Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy miért nevezik Saramagot ateistának! Azért mert kérdez?, mert elmélyül?, mert szeretné megérteni?, megértetni? Akkor nagyon sok hívőt lehetne ateizmussal vádolni Pedig csak kérdezünk, gondolkodunk és szeretnénk válaszokat kapni. Ez a könyv egy lehetséges válasz.

Valószínűleg nemcsak az ateisták számára problematikus, hanem sokrétűen differenciált a katolikus hívők viszonya is a Jézus Krisztus-jelenséghez és az a köré épült hitvilághoz, eszme-és intézményrendszerhez.

Hála Istennek, Saramago visszafogottan, csak a regény főbb kérdései által indokolt mértékben foglalkozik Jézus csodatételeivel, a tanításai pedig alig jelennek meg a regényben, valójában tehát azokra a kérdésekre fókuszál, amelyek a kérdező, kétkedőbb emberek számára izgalmasak. A tisztesség kedvéért, kizárva az általánosítás veszélyét egy érzékeny témában, csak azokat a kérdéseket sorolom fel, amelyek engem izgatnak ebben a témakörben: Milyen lehetett a gyerek Jézus lelkülete? Miért ábrázolják mindig komolynak, távolságtartónak a szüleihez való viszonyát? Ilyen lehetett? Valójában miért hagyta el a szülői házat? Miközben a szeretet fontosságát hirdette, miért utasította el felnőttként anyját, Máriát ? Milyen lehetett a viszonya földi apjához, Józsefhez? Hogyan döbbent rá, hogy küldetést kell teljesítenie, mennyire látta át az értelmét, a következményeit? Hogyan vált alkalmassá, alkalmassá vált-e egyáltalán a küldetése teljesítésére, azonosult vele, vagy csak elszenvedte azt? Hogy bírhatta a lélek a csodatételek súlyát? Hogyan viszonyult a saját agressziójához? Valódi személyiséggé érette-e Jézus, vagy küldetéses eszköz volt kevés erős emberi tulajdonsággal? Milyen volt a viszonya Mária Magdolnához? Csupa olyan kérdés, amely a Bibliából kevéssé válaszolható meg, hisz a Biblia célja természetesen nem Jézus Krisztus személyiségének bemutatása, Saramago fikciója viszont éppen ezekre a történelmi szerep és küldetés szempontjából „lényegtelen” kérdésekre próbál válaszolni. Ezért szeretem ezt a regényt, mert a küldetésre szánt ember személyiségével foglalkozott. És miközben Jézus emberi arcát rajzolgatja, sorjáznak a lényegesnél lényegesebb további kérdései. Van-e Isten? Hány van? Része-e Istennek vagy teremtett társa a Tagadás, a Sátán? Milyen minőség is Isten? Mennyi belőle a tökéletes, és mennyi benne az emberi gyarlóság, hisz hiú, látja a jövő vérözönét, amivel a saját hatalmának a kiterjesztése jár. Milyen Isten felelősségtudata? Isten mitől Isten? A teremtés tényétől? Az abszolutizált hatalomtól? Hogyan tekint Isten az emberre? Mikor, meddig avatkozik be az egyes ember életébe? Beavatkozik -e egyáltalán? (Hányan, hányféleképpen tették már fel ezeket a kérdéseket és próbáltak meg válaszolni rájuk, mégis újra és újra tárgyaivá válnak a művészeti alkotásoknak, baráti beszélgetéseknek, csendes befelé gondolkodós önmagunknak.)

Ahogy egyre erősebben individualizálódik a világ, hajlamosak vagyunk csak a művek bennünk keletkező hatását értékelni, pedig az alkotót és a műveket döntően az minősíti, hogy képes-e az adott kor vagy korok lényegi kérdéseire rákérdezni, a kor jellemző dilemmáira rámutatni. Saramago kérdései nemcsak az ateisták számára kérdések. Minden gondolkodó ember feltesz ezek közül jó néhányat magának, mert egyetemes, lényegi kérdések ezek. Nem abban rejlik a regény legnagyobb értéke, amit válaszol Saramago, hanem abban, amiket kérdez. Persze elmondja a számomra szimpatikus saját válasz-verzióját, de felnőttként tekint az olvasóira. A válaszai tartalmát és a válaszadás módját tekintve visszafogott, mértéktartó, nem rábeszélő, hanem inspiratív. Pontosan tudja, hogy annál nem tehetünk sokkal többet, minthogy érteni akarjuk a valós és a teremtett világot. Kérdezünk, gondolkodunk, és mindig újrateremtjük a szabadságunkat a csak ránk jellemző, saját válaszainkkal. A kérdezés, a saját válaszadás szabadságának megélése tesz minket is teremtővé. Így vagyunk része Istennek. Így van értelmes magyarázata a kapcsolatunknak. Elfogadom őt, mert megáldott a szabadság lehetőségével, s ő elfogad engem apró kis teremtőként. (Vagy nem.) (Gondolom én.) Ámen.

Mindig kételkedtem egy olyan istenben, akit egy könyv mutat be nekem – valami ilyesmi hangzott el egy filmben, amit a napokban láttam. És igen, el lehet ezen gondolkodni. Csak az a kérdés, hogy ebben a könyvben akarjuk-e megtalálni (ha akarjuk) az Istent vagy a „nagy világban”, vagy a másik emberben vagy mindenben. Ha a Teremtő Istent keressük, akkor azt hiszem mindenben ott kell legyen…
Pál Ferenc gondolataival nagyon egyetértek: „A harcos ateista Saramago saját írói tisztességének áldozata lett: Istenre szüksége van ahhoz, hogy regényt írhasson, létét nem tagadhatja meg, csupán föl-és kikelhet ellene, mint egy gondatlan és zsarnoki atya ellen.”
…és még egy gondolat…
Saramago miért nem használ kérdőjelet? Nincsenek kérdései, vagy nem akar válaszokat? Vagy neki már meg vannak/voltak a válaszai. Hmm…

Jó könyv.Tetszett. Legfőképpen azért, mert nekem eszembe nem jutnának ilyen felvetések mint neki.
Nagy gondolkodó lehetett. Na, ő is jöhet Hesse mellé, akikkel szívesen kávéznék egyet…

Először is szögezzük le, ez nem az Újszövetség. Ez nem a Nagy Konstantin által cenzúrázott evangéliumok egyike. Ez egy XX. századi gondolkodó ember írása a világ talán legjelentősebb, legvitatottabb emberéről, Jézusról. Hogy Jézus valójában élt-e, ez máig vitatott, holott jelentős római történetírók hivatkoznak rá írásaikban. ( Tacitus, Suetonius, Plinius, J.Flavius ) Ha élt, akkor valószínűleg gyarló volt, mint minden ember, ugyanúgy gyűlölt, szeretett, mint bárki más. Istennek egy felnőtt ember kellett a feláldozáshoz, a kereszthalálhoz, egy olyan ember, aki már megtapasztalta az élet jó, és rossz dolgait egyaránt, aki felfogja az áldozat jelentőségét. Saramago regénye erről a megtapasztalásról szól, ahogy elhagyja az apja műhelyét, mivel ő másra hivatott ( talán csak nem fűlt a foga a munkához? ), ahogy elmegy csavarogni, megismerkedik a halászokkal, jó buli lehetett a tavon, amikor irányítja őket, most ide dobjátok a hálót – most oda, aztán elszegődik a Sátánhoz is, aki tanítgatja erre – arra, majd az első szerelem, kivel mással, mint egy cédával, aztán jön a végső megbeszélés Isten, a Sátán, és Jézus között. Jézus, mint ember, a végsőkig ragaszkodik az életéhez, ami teljesen természetes, de Isten akaratával szemben kevés az emberi akarat. Jézus sorsa beteljesedik, így Isten megnyugodhat, újra dolgozhatott egy kicsit. Amikor Isten dolgozik, azt hiszem, az nem mindig jó nekünk. Rendben van, hat nap alatt megteremtette a világot, a hetedik nap lepihent. Aztán egyszer csak felébredt, jött a kiűzetés a paradicsomból, Bábelnél összezavarta a nyelveket, elpusztította Szodomát és Gomorrát, özönvizet küldött az emberiségre. Az írott történelemben jöttek a hódítások, sötét középkor, két világháború ( a teljesség igénye nélkül ). Én inkább abban az Istenben szeretnék hinni, amelyik pihen, alszik.
Ez a regény csak egy könyvvel veszi fel a versenyt, Kazantzakisz – Krisztus utolsó megkísértésével. Aki még nem olvasta, pótolja.
Egy kis elgondolkodtató adalék: Saramago ateista volt, 1969-ben belépett a Kommunista Pártba.
Hogy van mersze egy ateistának egy ilyen piszok jó, vallási témájú könyvet írni?

Bárcsak minden ateista olyan lenne, mint amilyen Saramago: teljesen világos, hogy nem valami hívő ember (vagy nem megszokott módon hívő), de nem spórolja meg a munkát, ami ahhoz szükséges, hogy ezt az álláspontját kialakítsa. Egyszóval tudja, mi az, amit elutasít… nem az a figura, aki dacból, egyszeri felindultságból, csakazértis ki akar jelenteni valamit. Rengeteg kutatás és gondolkodás áll e mögött a regény mögött, el se tudom képzelni, hány ezer órát foglalkozhatott az író Jézus történetével és a kereszténység főbb gondolataival. Munkája helyenként provokatív, legtöbbször mégis amiatt válik emlékezetessé, ahogyan Jézust ábrázolja és ahogyan kiforgatja/átértelmezi a jól ismert történetet. Határtalan a képzelőereje – és persze nem feltétlenül kell egyetérteni minden sorával, de be kell látni, hogy hatalmas utat tett meg, amíg a feltett kérdésekig eljutott.

A stílusa pedig… hát az varázslatos. A Vakságot jópár éve olvastam, egyik kedvencemmé vált, mégse nagyon került elém azóta más Saramago. Ez a könyve viszont megint emlékeztetett arra, hogy mennyire zseniális elbeszélő volt ez az ember, és mennyire könnyedén tudta megfogalmazni a legsúlyosabb gondolatokat is.

Nem ezt a Jézust ismerem.

Alap esetben nem egy egyszerű könyv. Olvasni sem könnyű. Részben a saramagoi központosítás hiánya miatt, részben mert ugye ismerjük a történet happy endjét.:)
Viszont ebben az evangéliumban az emberek izzadtság szagúak, élnek…
Az első 30% elég lassan indul, de Jézus születése, és az angyal 2. megjelenése után érdekes mederbe terelődnek a dolgok. Hívő ember vagyok, és Saramago teljesen új perspektívából világított rá dolgokra. A legjobban az Istennel, ördöggel közös csónakázás vágott földhöz.:)
Ahogy bemutatja Isten önző énjét, és az ördög mártíromságára nemet mondó gőgös válaszát… Az nem volt semmi. Utána pedig amit Jézus művel… Hát az se semmi. Összességében nagyon tetszett, picit nehéz, de elgondolkodtató. Csak ajánlani tudom.

Apokrif evangélium, merő fikció, egy magát ateistának valló portugál író hagymázas, gonosz sugalmazta tévképzetei? Tudatosan provokatív, ám cseppet sem erőszakos felhívás szellemi párbajra, melyben Saramago kesztyűt dob hívőknek és hitetleneknek egyaránt? Stílusbravúr? Az „igen” és „nem”, a „nincs” és „van” fogalmainak egymásba csúsztatása, határaik elmosása? Igen és nem.
Kétségtelenül gondolatébresztőek, mégsem a fenti kérdésekre adandó válaszok érdekeltek igazán a regény olvasása közben. Egyre erősebben és sokkal inkább egyetlen „probléma” foglalkoztatott, melyben a regény zsenialitásának kulcsát látom. Gondolkodásunk, logikánk rugalmasságának és érzelmi nyitottságunknak lehet próbaköve a Jézus Krisztus evangéliuma – hitbéli, vallási meggyőződéstől függetlenül. Saramago ugyanis egyszerre állítja és kérdőjelezi meg benne ugyanazt; filozofál és vele együtt az olvasó is; gyönyörűen szárnyaló gondolatmadarakat reptet; ironizál; kiszól a szövegből; összekacsint velünk, Istennel és az Ördöggel; dogmát és tabukat döntöget, hogy perlekedve kereshessen és találjon. Majd elveszítsen, hogy ismét rálelhessen valamire. Másra. Ugyanarra, ahonnan elindult. A különbözőben az azonosra; ugyanabban az eltérőre.
Gazdag szövetű regényében a kanonizált újszövetségi történettöredékek új megvilágításban (elsötétítésben) jelennek meg. Az eredeti hangsúlyok eltolódnak: más és másképp lesz fontos. Mindenekelőtt az Ember. Esendőségével, kétségeivel, küzdelmeivel, bűneivel, gyötrelmeivel; akár József, akár Mária, akár Jézus, akár Mária Magdolna alakjára gondolok. Hogy Isten és az Ördög „játékszerei” lennének? Igen és nem. (Még a leginkább Saramagóéi, Istennel és az Ördöggel együtt.)
Lenyűgözött, amikor felfedeztem egy-egy bibliai kifejezést, közismert szállóigét, ám az író kreativitásának hála az eredeti szituációból, szövegkörnyezetből kiszakítva, más helyzetbe és kontextusba illesztve, ezáltal új, de legalábbis többletjelentés(eke)t generálva azoknak. Hol finoman archaizált, emelkedett szépségű nyelvhasználattal, hol ironikus fricskákkal találkoztam, melyekhez a szerző felhasználta a ma közhelyeit, tárgyi / képi / nyelvi kultúráját vagy épp kulturálatlanságát.
Saramago-Tamás pedig – hiába is tiltakozna ellene – ott térdel Jézus lába előtt. Újra és újra el kell repülnie: ebben, de más regényeiben is (pl.: Káin), hogy visszaszállhasson. A töprengés termékeny, sokféle utat bejáró – egyik sem tévút! –, kínokban, örömökben, szavakban kivirágzó olajágát hozza magával. A nyitott szívű olvasók gyönyörűségére, akik tizenkettőnél jóval többen vannak. (Már itt, a molyon is. :))

Írhatnék sok olyat, amit már leírtak itt mások.
De ezt nem teszem meg.
Amit hozzá tudnék tenni az az, hogy ez a Jézus karakter emeletekkel mélyebb és kompelxebb, mint a bibliai alteregója. Rengeteg emberi motivációja és vonása van, szemben a Biblia Jézusával, akinek egyetlen célja a kereszthalál (na nem mintha az semmi lenne), és egyetlen jellemvonása a tökéletesség. Nekem a Saramago-féle Jézus szimpatikusabb.
Egyébként meg, ha még nem tettétek volna, olvassátok el!
És ki mondta, hogy a jó öreg José ateista? Ő csak „blaszfémista”. És az nem mindegy.