Mély ​folyók 7 csillagozás

José Maria Arguedas: Mély folyók

„A ​perui írók a spanyól hódítók után négy évszázaddal fedezték fel az indiánokat, és éppoly galádul bántak el velük, mint annak idején Pizarro. Ennek immár ötven éve. A modernizmus korszaka volt, divatozott az egzotikum.”
"… a modernistáknak viszont semmiféle tapasztalatuk nem volt az indiánok életéről. Az indiánokhoz nem az együttérzés vezette őket, sokkal inkább a furcsaság keresése, a sznobizmus… José Maria Arguedas az első író, aki bevezet minket az indián kultúra legbelső rejtekeibe, és feltárja előttünk az indián teljes lelki gazdagságát és sokrétűségét, mégpedig olyan elevenen és közvetlenül, hogy arra csak az irodalom képes… Azzal, hogy különböző helyzetekben mutatja be az indiánokat, hogy felfedi a fehér emberhez való viszonyuk igazi értelmét, hogy feltárja az indián lélek mélyén rejtőző álmok és vágyak világát, Arguedas valójában minden szükséges támpontot megad, hogy megértsük ezt a népet, és közel kerüljünk hozzá… Legelsősorban azt köszönhetjük neki, hogy úgy… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1958

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Világkönyvtár Magvető

>!
Magvető, Pécs, 1973
344 oldal · Fordította: Dely István, Tandori Dezső, Vas Éva

Kedvencelte 1

Várólistára tette 15

Kívánságlistára tette 15


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
José Maria Arguedas: Mély folyók

Kecsua Iskola a határon, talán erőteljesebb szociális érzékenységgel megírva. Az elbeszélő kiskamasz édesapjával érkezik hosszas vándorlás után valami perui mezővárosba, ahol a jó apa* be is passzolja őt egy jezsuita internátusba. Itt aztán főhősünk barátokat és ellenségeket szerez, szövetségi rendszerekbe tagozódik be, és nyilván tanul is valamit, bár erről sok szó nem esik – közben pedig a háttérben a vidék lakóinak, birtokosoknak és nincsteleneknek a sorskérdései is konfliktussá állnak össze.

Arguedas könyvének legnagyobb erénye, hogy a legtöbb általam olvasott, őslakosokat a központba állító dél-amerikai szöveggel ellentétben nála a kecsuák nem díszindiánok, akik díszkukoricát morzsolnak a díszfalvakban, miközben időnként eldalolnak egy dísznépdalt vagy eljátszanak egy dísznéprajzi díszbetétet, a háttérben meg ott a paraván a giccses festett Díszandokkal**. Nem bábok, akiken keresztül a szerző bemutatja a kontinens zsigeri igazságtalanságát, az egyenlőtlenség struktúráit, hanem igazi, hús-vér emberek. Látszik, Arguedas ismerete róluk mély, mint a címben szereplő folyó, ezért képes sokszínűen ábrázolni Perut: nem feketeként vagy fehérként, hanem olyan államként, ami a különböző kultúrák egymásra rétegződéséből született: részét alkotják indiánok, meszticek, négerek és fehérek, mindegyik a maga sajátos világértelmezésével, része a kereszténység, a gazdagok és a cselédek, és még annyi minden más is. Ez a sokszínűség a szereplők megrajzolásából is kitűnik (különösen az internátust vezető „Atyácska” sikerült emlékezetesre), nem jók vagy rosszak ők, hanem emberek, autonóm célokkal. Tetszetős regény – igaz ugyan, hogy a cselekmény gyakran mintha összekuszálódna, a szereplők kapcsolatai pedig inkább érzékeltetve, mint ábrázolva vannak, de határozott atmoszférát képes teremteni maga körül. Az embernek kedve támad tőle elmélyíteni a kapcsolatát a tengerimalacával – hisz neki is biztos akadnak kecsua gyökerei. Tán mesél róla valamit.

* Nem ironikusan mondva, mert tényleg nagyon jó apa. Az apa-fiú viszony ábrázolása (attól függetlenül, hogy csak az első 30-50 oldalban jelenik meg) amúgy is kifejezett erőssége a regénynek.
** Például: https://moly.hu/konyvek/jesus-lara-indian-ver

kaporszakall >!
José Maria Arguedas: Mély folyók

Egy furcsa, nyugtalanító regény
.
Először gimnazista koromban olvastam, és nagyon megtetszett. A könyv narrátora – egy cseperedő, befelé forduló, töprengő fiú – korban és érzelmekben is közel állt hozzám. Ma már – sajnos – legfeljebb érzelmekben…

A könyv lehetőséget ad a Mario Vargas Llosa által képviselt perui irodalom árnyaltabb megismerésére. Nem az ’indigenismo’ hatására született (az inkább politikai, mint kulturális mozgalom), és kerüli is a hatásvadászó leírásokat, színes néprajzi jeleneteket. Az indián hagyományokról, életformáról szól, de másként.

Nincs látványos cselekménye. A főhős – a perui Andok egyik poros kisvárosában katolikus internátusba kerülő magányos fiú – szemén keresztül látjuk a kopár hegyvidék őslakóinak szürke, sivár hétköznapjait, apró örömeit, bánatait. A fiú keresi a saját indián gyökereit, a saját értékrendjét, a saját barátait. Lassan felenged benne a görcs, vele szemben is felengednek a többiek.

A könyv bővelkedik természeti képekben, mintegy azokkal illusztrálva a főhős lelkiállapotát. Indián dalbetétek (Tandori Dezső szép fordításában) színezik az elbeszélést, kis néprajzi eligazítást is kapunk. A szerző gyakran használ kecsua szavakat, mondatokat. Mindez azonban nem ballasztként hat, természetesen simul a szövegbe.

Megismerhetjük a házi készítésű indián búgócsiga (zumbayllu) szakszerű használatát. :)

A regény alapvetően borús hangulatú, mint ahogy borús a vidéki porfészek, a nagybirtokokon robotoló indián szolgák sorsa, a katolikus internátusban kallódó gyerekek egyhangú élete.

Argüedas maga is borúlátó volt; ötvennyolc éves korában öngyilkos lett.

Ez a könyv mélyebb bepillantást nyújt a vidéki Peru életébe. Mario Vargas Llosa, a perui kultúra ’utazó nagykövete’ sokkal látványosabb módon, színesebben ír, de főleg a főváros, Lima életével foglalkozik. A fővárost körülvevő vidéki sivatagot Argüedas mutatja be nekünk. Szép gesztus, hogy a ’Mély folyók’-hoz éppen Vargas Lllosa írt – Argüedas munkásságát méltató és értékeit kiemelő – előszót.

Még egy megjegyzés: Horkai László címlapgrafikája tökéletesen illik a könyv hangulatához…


Népszerű idézetek

kaporszakall >!

Clorinda szomorúságát még megértettem. Egy pusztuló, szeles faluban élt és nőtt fel, a környező dombok csak télen virultak ki rövid időre – az örök télben, ahol a felhők hetekig nem oszlanak szét, vagy alacsonyan siklanak tova, megülnek a katlanokban, majd lassan felszállnak a hegyek fölé. „Mik maguk? a part szemöldöke” – mondták a saisaiaknak, Clorinda falubelijeinek; se part, se hegyvidék, se tengervíz, se folyóvíz, csak a szemerkélő eső és a téli fellegek.

245. oldal

Agatha_Emrys>!

A jó szándék mit sem ér, ha nem társul hozzá, vagy még inkább meg nem előzi az, amit a romantikusok „ihletnek”, a szimbolisták „szigornak”, és a realisták „hivatástudatnak” neveztek. Az író kötelességet vállalt egyfelől a többiekkel, de ugyanakkor önmagával, korával és saját hivatásával szemben is. Az irodalom eszköz, de ugyanakkor cél is; ahhoz, hogy „hasznos” legyen, előbb meg kell születnie.

11. oldal

kaporszakall >!

Kolibri! Ne bántsd a virágot!
Smaragdszárnyú,
ne bántsd!
Ne légy gonosz,
smaragdszárnyú,
folyópartra szállj,
nézd, hogy sírok,
vörös víz partján
nézd, hogy sírok!
Szállj ide, nézz rám,
kolibri, aranyló!
Bánatomat nézd,
rét sebzett virága,
folyóvíz sebzett virága,
mind nélküled árva!

83. oldal - ford. Tandori Dezső

kaporszakall >!

… Kiszaladtam megnézni az inka falat.
Sarokfal volt. Egy széles utcán kezdődött, és egy szűk, sötétebb utcában folytatódott, ahol vizeletszag terjengett. Ez a szűk utca dombra kaptatott. Kőről kőre lépkedtem a fal mellett. Néhány lépést eltávolodtam, szemügyre vettem a falat, majd újra közelebb mentem. Kezemmel megérintettem a köveit, ujjammal követtem a folyókhoz hasonló, hullámos, kiismerhetetlen vonalakat, ahol a sziklatömbök összeilleszkednek. A sötét utcában, a csendben, a fal mintha élt volna, tenyerem alatt lángolt a kövek eresztéke.

29. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Marcos Yauri Montero: Ősszel ezer év múlva
Sergio Bambaren: Delfinálom
Boglár Lajos (szerk.): Eldorádó
César Vallejo: Több napon át a szél…
Simor András (szerk.): Hispán-amerikai költők tára
Simor András (szerk.): Fegyverek szomorú éjszakája
Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
Mario Puzo: A Keresztapa
Romain Gary: A virradat ígérete
Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság