Ezegyszer a hátsó borítós The Independent kritikus nem lódít, a posztkoloniális időszak politikával, brutalitással átszőtt regényeitől ez különbözik. De nem mintha bármelyiket is nélkülözné (és én azt mondom: szerencsére). Van csakugyan egy metszete a mágikus realizmussal is, de egy olyan vidéken, ahol több a taposóakna, mint a lakosság teljes száma, időseket, csecsemőket is beleszámítva, és ez nem egy mágikus vagy abszurd egyperces dolog sajnos. Ahol tényleg tudnak sáskák esni esőként az égből, hangyák, termeszek vízfolyásként jönni, és a legtermészetesebb dolog végtag nélkül élni, ott egy kicsit máshogy jön le ez a mágikus realizmus dolog is. (Idézet: http://moly.hu/idezetek/513337)
Az én Angola-képemen minden esetre árnyalt a könyv, és igen, már az is szép, szerintem, hogy nekem volt Angola-képem :) Az én Angola-képem egy fotó, amelyen egy gyermek angolai áll gépfegyverrel, ff, tán egy csillag is van rajta. Az én Angola-képem egy olaszországi fotókiállítás kezet-lábat veszett emberekről 0-tól (igen) 99 éves korig. Ehhez képest ebben a remélem reálisabb Angolában vannak „pub”-ok, van helyi sör, vannak könyvesboltok, a boltokban, utcákon polgári lakosság, fekete és fehér, vagy egyik sem, ha ez fontos, aki papajalét iszik vagy sört, és az ég azúr, és a naplementétől elájulsz. Otthonok, kertek, lodzsák, erkélyek, azokon száradó ruhák, amiket emberek mosnak, teregetnek ki. Élnek. Mosnak. Városok. Hát… dolgok, amiket ők városnak hívnak, mi meg nem. És a pubokban a papajalé mellett félkezű emberek, a naplementében focizó amputált csapat. „Városok”, ahol „rendes” csapatot sajnos nem is tudnak nevezni. Ezt azért érzed legalább!
Mindehhez van egy nagyon jól követhető, szépen megírt, bonyodalmakban is gazdag sztori.
És portugál örökség. Ezt becsempészném ide a könyv ilyen utalásai miatt, Pessoa miatt, illetve emiatt a könyv miatt, ami a hazatérő, de hazát nem lelő, perdido „gyarmatosítók” szemszögéből közelít.
Ja, és pusztán mint irodalomrecepció, nem aktuálpolitika: sokan elmennek. Az ismeretlenbe, szó szerint, mert még a „városukon”, amit mink megmosolygunk, kívül semmit se láttak. Úgy menj el az afrikai menekült mellett, ha van erre egy pillanatod… talán fogalma sincs, mi az a jelzőlámpa, a zápor, a hó. Talán a pályaudvar így, ahogy van most, minőségileg jobb, mint a „háza”. Talán mire idáig elérnek, már nem szolgálhatunk ilyen meglepetéssel, de mindegy, képzeljük el Olaszországban, Dél-Spanyolországban. Nincs messze.