A ​barlanglakó (William Wisting 9.) 90% 97 csillagozás

Ahol a skandináv szerzők, mint Pl. Nesbo és a néhai Larsson hajlamosak arra használni történetük drámáját és intenzitását, hogy előrevigyék a cselekményt, Lier Horst más megközelítést alkalmaz – lehetővé teszi a történet rétegeinek természetes fejlődését. Ebben a túlzsúfolt műfajban Lier Horst kiemelkedik elkötelezettségéért, hogy valóságon alapuló krimiket írjon, mind a rendőrségi nyomozások ábrázolásában, mind az általa írt emberi karakterekben. Ebben a történetében a téli hideg emelkedik ki az oldalakból, amelyet a szimpatikus hősből (Wisting nyomozó) és lányából (Line újságíró) áradó melegség érzése egyensúlyoz. Látjuk, hogyan bontakozik ki egy módszeres rendőrségi nyomozás, és ezzel párhuzamosan azt is megfigyelhetjük, hogy egy oknyomozó újságírás miként jön létre. Tetszett, ahogy a kétfajta nyomozás egymás mellé került, megmutatva hasonlóságaikat és különbségeiket. Érzékelhetjük azt is, hogy mindkét szakmában sokkal több zsákutca és unalmas nyomkövetés van, de szükséges ez a stratégia típusú tevékenységek folyamata is. Ötvözi az aprólékos rendőrségi eljárást a modern világ magányának perzselő vádiratával, és „felteszi a kérdést” – mire jó nekünk, hogy a világ összes gazdagsága megvan? – ha már nem törődünk egymással. Minél szélesebb körben olvasok az északi noirban, annál jobban értékelem a részletekre és a realizmusra való figyelmet, amelyet Lier Horst hoz az írásába. A gazdagon részletezett narratíva, az erkölcsileg összetett karakterek és a mélyen szemlélődő filozófiai felhang teszi ezt a regényt a skandináv krimik kiváló példájává.

Jørn Lier Horst-tól most olvastam először, és nagyon kíváncsian vágtam bele a történetben, tekintve, hogy mennyien rajonganak érte. Szeretem a skandináv krimiket, teljesen más atmoszférája van, mint bármelyik más kriminek; sötét és rideg, de mégis megkapó. Eleinte kifejezetten tetszett is A barlanglakó, de – és most jön az a rész, amikor nem leszek népszerű a véleményemmel –, számomra lapossá vált. Több esetben is vissza kellett lapoznom, mert egyszerűen nem kötött le. Talán több pörgést vártam, esetleg nem a legjobb passzban kezdtem el olvasni, nem tudom, mindenesetre, nekem ez most nem adta meg azt az élményt, amit más skandináv krimiknél megkaptam. Tetszett, hogy két szemszögből olvashattam két különböző nyomozást; az apa, aki egy karácsonyfa alatt talált egy holttestet, és lánya, az újságíró, aki egy másik halálról akart cikket írni. Az viszont egy idő után idegesítővé vált, hogy szinte semmi kommunikáció nem volt közöttük. Azt még megértem, hogy az apa nem beszélhet egy folyamatban lévő ügyről, de hogy a lánya miért nem, azt már nem igazán értettem. A két ember halála nem mindennapi módon lett felvezetve; egyikük magányosan halt meg, és hónapokon keresztül senki sem fedezte fel a holttestet, amely már mumifikálódott és felismerhetetlenné vált. Azért elgondolkodtató, hogy mennyire nem figyelünk egymásra, még az sem tűnik fel, ha egy szomszéd heteken, hónapokon át nem ad semmiféle életjelet magáról; nem jár ki a házból, nem jár vásárolni és a többi. Bár be kell vallanom, hogy ez nálam ismét egy olyan aspektus volt, ami elképzelhetetlen, mivel, ha én nem látom a szomszédjaim pár napig, akkor átmegyek és megnézem, minden renden van-e velük. Persze mindannyian mások vagyunk, és akár ráfoghatjuk arra is, hogy ebben a pörgő világban egyszerűen nincs időnk másokkal foglalkozni. Szomorú. A másik holttestet egy apa és fia találta meg, akik éppen karácsonyfát akartak vásárolni, ez a test szintén már jó ideje ott feküdt a fa alatt; és ez a férfi gyilkosság áldozata volt. Alapvetően tetszett az indulás, izgalmakat ígért, de nálam A barlanglakó most sajnos nem a kedvenc kategóriába esett.

Eddig az idei legjobb skandi! Egy agyafúrt, kegyetlen pszichopatával van dolgunk, akinek tettei hátborzongatóak, ugyanakkor nem gyomorforgatóan vannak tálalva. Soha nem könnyű címet találni egy könyvnek, itt ez is ütős, telitalálat.
https://gaboolvas.blogspot.com/2022/03/a-barlanglako.html

„A magány nem az, amikor az ember egyedül van, hanem az, amikor nincs kit hiányolnia.”

Egy nagyon jó skandináv krimi, ami William Wisting nyomozó és újságíró lánya, Line köré épül. Az oknyomozó újságírót egy nyugdíjas egyetemi tanár halála mélyen megrendíti, akit senki sem keres, négy hónap kellett, hogy egyáltalán felfedezzék, hogy már nem él. Line sorra látogatja egykori ismerőseit, de a végeredmény lehangoló. Miközben apja egy tanya mellett, a fenyőfák alatt talált, szintén négy hónapja halott férfi nyomozását vezeti, melynek szálai a világ legveszélyesebb sorozatgyilkosához vezetnek. A történet akkor válik igazán izgalmassá, amikor apa és lánya külön nyomozása összekapcsolódik, innen aztán letehetetlen a könyv. Közben fúj a jeges szél, repkednek a mínuszok, hatalmas hótorlaszok nehezítik a nyomozást.

Jørn! Te kis huncut! Tökéletes sztorit adtál nekünk. Bevallom elvoltam keseredve a Fekete nap után, mert az nagyon szárazra sikerült. Itt , tökéletesen hoztad, a finom kis szálakat úgy szőtted akár egy pók. Az olvasó tudtára adtad, hogy bizony a két külön ügy összefügg, de a szereplők még sötétben voltak, alig vártam már mikor jönnek rá ők is, és hogyan fogod megoldani ezt. Ízig-vérig skandináv krimit alkottál, a jeges időjárással és a hangulattal is. Csemege volt számomra.

Hosszú olvasási elvonásom után ismételt, sokadik visszatérés, de többet nem fogok erre kitérni. 3 könyv eddig az írótól, furcsa módon 7-9. kötetek, melyek mind ugyanolyanok. Egyszerre adja meg a skandináv krimi hangulatot, és még sem ad semmit a műfajhoz. Jó, de átlagos, és eddig az összes hazánkban megjelent könyve ilyen. Nem fogok újakat mondani, klasszikus 2 szálas történet, mely kissé sejtelmesen, mégis esetlenül gyúródik össze a végén a maga fura módján. A karakterek is olyanok, mint eddig, semmi extra. Tényleg nincs más ebben, lépek is tovább.

Ez idei év egyik legkellemesebb meglepetése, de tényleg én nem hittem olvasás előtt, hogy ilyen jó lesz. A történet középpontjában ismét William Wisting és lánya Line áll, akik két külön nyomozását követhetük nyomon. Wistingék utcájában holtan találnak egy öregembert, ebben még nincs is semmi különös, de az, hogy több hónap kellett hozzá, hogy felfedezzék az már nem hétköznapi. Line Karácsony közeledtével elhatározza, hogy cikket ír az elhunytról és megpróbálja felderíteni magányos életét, de az információ gyűjtés nem egyszerű egy olyan emberről, aki szinte észrevétlenül élte életét. William Wisting pedig egy karácsonyfa ültetvény fái alatt talált holttest ügyében folytat nyomozást, amely nem mindennapi izgalmakat tartogat. Apa és lánya nyomozása bár két külön szálon fut, de az események tetőpontján találkozik, William és a rendőrség pedig versenyt fut az idővel, hogy az eddig legkegyetlenebb és legádázabb elkövetőt elkapják.
Méltán kapott ennyi pozitív értékelést, Horst láthatóan kötetről-kötetre fejlődik, egyre kifinomultabban ír, ebben a részben pedig annyi csavart ömlesztett a történetbe, hogy csak kapkodtam a fejem.

A barlanglakó:
„Így hívjuk azokat az embereket, akik addig menekülnek az igazságszolgáltatás elől, amíg végül nem marad más menedékük, csak a remeteség (…). Akkor ellopják egy olyan ember életét, akit valószínűleg senki nem fog hiányolni az egész világon.
Beköltöznek a házába, és nyugodt szívvel tovább élnek, éppolyan izolált magányban, mint az a bizonyos személy előttük.”

A három eddig magyarul megjelent rész közül messze ez a legjobb. Míg a
Fekete nap és a Vadászkutyák
nálam csak úgy az egynek elmegy kategóriába tartozik inkább.

Ahogy az előzőekben, úgy itt is két szálon fut a történet. Hogy is lenne másképp, ha apa nyomozó, a lánya meg újságíró? Szokásuk szerint nem sokat beszélnek egymással, hogy a végén, mikor kiderül off a két ügy közötti összefüggés, jól meglepődjenek.

Jó kis norvég tél… annyit volt emlegetve az időjárás, hogy meg sem lepődtem volna, ha egyszer csak az ablakon kipillantva azt látom, hogy itt is szakad a hó.

A nyomozás kellemesen izgalmas, gondolkodós, érdekes. Megtudhatjuk milyen szinte nulla nyomból kideríteni valakinek a személyazonosságát.

A történet azzal indul, hogy rátalálnak
két több hónapja halott emberre.
Az egyik Wistingék (majdnem) szomszédja, úgy tűnik tévézés közben a fotelben halt meg, majd ott üldögélt még 4 hónapig. Senki nem kereste, senkinek nem hiányzott ez a világ életében magányos életét élő ember.
Line-t megérinti a téma és úgy véli Karácsony közeledtével különösen aktuális és elgondolkodtató cikket tudna írni arról, hogy hogyan lehet valaki annyira magányos, hogy négy hónapba telik, mire valaki véletlenül észreveszi, hogy meghalt.
Így hát elkezd utána járni ki is lehetett Viggo Hansen.

Egy másik holttest szintén hónapokig hevert egy fenyőfa árusító ültetvényen. Csakhogy itt egyértelműen gyilkosság történt. Az ügy alaposan próbára teszi Wistinget és csapatát. A nyomok egy FBI által körözött, 20 éve szökésben lévő amerikai sorozatgyilkoshoz vezetnek.
Ebből az egészből olyan nagyszabású ügy kerekedik, hogy a Kripos és az FBI is részt vesz a nyomozásban, sőt a végén Svédországba is átnyúlnak a szálak.

A nyomozás része nagyon tetszett, itt újra meg kell említenem, hogy az író is nyomozó volt, és én annyira, de annyira szeretem az ilyent! :)
A karakterábrázolása viszont nem a kedvencem. Az előző részben kicsit jobban megkedveltem ugyan Wistinget, valószínűleg azért, mert abban voltak magánéleti események is, itt viszont semmi ilyesmi…

Ha nem is lett a kedvenc sorozatom, én szívesen olvasnám a többi részt is, ha esetleg megkapjuk magyarul.

“Az ügy úgy duzzad majd – lépésről lépésre – , mint egy földön görgetett hógolyó.”

Jorn Lier Horst regénye klasszikus elemekkel operál, van két hullánk, amelyek már rég halottak és semmi nyom nincs, amin a bűnüldözés (Wisting) és az újságírás (Lina) el tudna indulni.
Aztán olyan iramban megy tovább mindkét ügyben a nyomozás, hogy kapkodjuk a fejünket. Maga a “barlanglakó” kifejezés nekem új volt, jók a karakterek, egy igazán jól megírt, impulzív “iparos” krimi, remélem az Animus elhozza az összes részt (ez a 9. epizód…wtf)

2023/188, könyvtár, 26/87 eddigi értékelés

Lier Horst nagyon jó, ez a könyve is letehetetlen. Szépen bonyolítja a cselekményt, eldolgozza a szálakat, igyekszik a racionalitáson belül maradni (sokkal inkább, mint pl. Nesbo), és bár a regényei nem olyan komolyak és tartalmasak, mint Fossum könyvei, viszont igencsak szórakoztatók. Egyetlen hibájának a (túl) szélesvásznú finálét említhetem, de hát ez manapság kötelező kellék; ha nem lenne, akkor meg arra panaszkodnánk…