„Valójában mindig mindent el lehet mondani. Ha valamiről unos-untalan azt hajtogatják, hogy nem lehet szavakba foglalni, az csak kibúvó. Vagy lustaság. Mindig mindent el lehet mondani, a nyelvben minden benne van. Beszélhetünk a legőrültebb szerelemről, a legiszonyatosabb kegyetlenségről. Nevén nevezhetjük a bajt, mákonyízét, pusztító örömét. Beszélhetünk Istenről, és ez nem kevés. Beszélhetünk a rózsáról meg a hajnali harmatról. Beszélhetünk a gyengédségről, a tengernyi gondviselő jóságról. Beszélhetünk a jövőről, amelybe a költők csukott szemmel, termékeny szavakkal kalandoznak el. Mindent elmondhatunk erröl a tapasztalatról. Csak végig kell gondolni. És neki kell látni. Persze, idő kell, vakmeröség, mert ez az elbeszélés határtalan, valószínűleg végtelen, amelyet beragyog – s természetesen megbéklyóz – az a lehetőség, hogy az idők végezetéig folytatható…"
Írni vagy élni 3 csillagozás
Kedvencelte 2
Várólistára tette 3
Kívánságlistára tette 2
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
„Valójában mindig mindent el lehet mondani.”
„De mindent meg lehet-e hallgatni, el lehet-e képzelni? Meglesz-e hozzá a kellő türelmük, együttérzésük, keménységük?”
Jorge Semprún megjárta Buchenwaldot, majd módszeresen próbálta elfelejteni az élményt, s letett írói ambícióiról – mert úgy érezte, abba belehal, ha ezt megírja, ezt az elemi tapasztalatot megkerülni pedig tisztességtelen húzásnak érezte.
Semprún végül aztán – 1963-ban, majdnem húsz évvel „visszatérte” után – mégis megírta A nagy utazást.
Aztán újabb több mint húsz év elteltével megírta ennek a megírásnak a történetét is.
Ami persze jóval több ennél. Fantasztikus könyv, fantasztikus időkezeléssel. Haladunk egy történetben, és akkor hirtelen ugrunk egy óriásit, pl. „húsz évvel később”, aztán megint ugrunk egyet, „az azt megelőző karácsonyon”, olyan, mintha roppant szeszélyesen kalandoznánk az időben, pedig az egész hihetetlenül átgondoltan megszerkesztett beszámoló.
El lehet-e mesélni Buchenwaldot? El lehet, valójában mindig mindent el lehet. Meg lehet-e hallgatni ezt az elbeszélést? Meg lehet, de tényleg kell hozzá türelem, együttérzés és keménység. De ez a könyv megerősíti az olvasóját, így van megírva, máskülönben nem olvasnák el.
Volna-e mit szavalnom egy koncentrációs táborban? Semprún sokat szaval, idézetek jutnak eszébe akkor, ha haldokló barátja ráveti testvéri tekintetét, vagy akkor, amikor a szabadság csodálkozó mámorában sétál az appelplatzon.
Tudok-e annyi verset, hogy ezt is kibírnám velük?
Vajon másképp állnának-e a verstanuláshoz a gyerekek az iskolában, ha azzal ösztönöznénk őket, hogy a vers életet menthet, vagy legalábbis nagyban hozzájárul a józan ész megőrzéséhez?
S mindeközben a számtalan irodalmi és filozófiai kitérővel tarkított könyv elmeséli saját megírásának a történetét is – az utolsó fejezetben kiderül, hogy egy könyv eleji rész csak úgy lett utólag betoldva, mert csak a könyv vége felén történő események juttatták az író eszébe. Az Írni vagy élni az írás és az emlékezés folyamatának könyve is, a megfelelő szavak megtalálásának története is.
Már akkor beleszerettem Semprúnba, amikor A nagy utazás fekete borítós kiadásának a hátlapján megláttam a fényképét – a tiszta tekintetét, szája keskeny, kemény vonalát.
Jó, hogy visszajött. Jó, hogy megírta. És jó, hogy még élt utána jó sokáig.
Nem tudom, tudnék-e elég verset. De pár mondat Semprún könyveiből biztosan eszembe jutna.
Népszerű idézetek
-Nem ez a gond – vágja rá mindjárt valaki más. – Bármilyen nehéz is, nem az az igazi gond, hogyan mondjuk el. Hanem az, hogyan hallgatják… Meg akarják-e hallgatni a történeteinket, még ha jól meséljük is el őket?
101. oldal
Az ember csak egyszer hallhat meg, és csak egyetlen hazáért. Ez nem tréfadolog: a haza esetében nincs pluralizmus, a haza egy és oszthatatlan.
94. oldal
Az appelplatz körüli, harsányzöldre festett barakkokat nézte. Az ebédlő épületet előtti virágágyást nézte. Azután meglátta a krematórium zömök kéményét az appelplatz szélén.
-Az a konyha? – kérdezte.
A pillanat tört részéig szerettem volna halott lenni. Ha ugyanis halott vagyok, nem kell hallanom ezt a kérdést. Elborzadtam magamtól, hogy képes vagyok meghallani ezt a kérdést. Szóval, hogy élek.
98. oldal
Megmutattam nekik a kemencesort, a félig elszenesedett tetemeket, melyek a kemencékben maradtak. Alig beszéltem. Csak megneveztem a dolgokat, megjegyzés nélkül. Látniu kellett, hogy megpróbálják elképzelni. Azután kitereltem őket a krematóriumból a magas palánkkal körülvett belső udvarba. Itt már semmit sem mondtam, egyáltalán semmit. Hadd lássák. Az udvar közepén legalább három méter magas hullahegy volt. Megsárgult, kicsavarodott, elborzadt tekintetű csontvázak. Odakint, a palánkon túl az orosz harmonika tovább játszotta fékeveszett muzsikáját. A gopak frissessége odahallatszott, kavargott a hullahegy felett: az utolsó napi tetemek haláltánca, akik ott maradtak, mert a menekülő SS-ek hagyták kialudni a krematóriumot.
100. oldal
-Ha jól értem – mondja Yves –, akik nem voltak itt, sohasem fogják megtudni!
-Igazán soha… Maradnak a könyvek. Elsősorban regények. Irodalmi elbeszélések, amelyek túllépik az egyszerű tanúságtételt, amelyek valamilyen képet adnak, ha nem is magát a látványt… Talán lesz tábor-irodalom… Hangsúlyozom, irodalom, nem csupán riport…
Közbeszúrom a magamét.
-Talán. De a tét nem az iszonyat leírása lesz. Legalábbis nem csak, és nem főleg. A tét az emberi lélek feltárása lesz a Rossz iszonyatában… Egy Dosztojevszkijre lesz szükségünk!
104. oldal
Az élet még élhető. Elég, ha felejtek, csak el kell határoznom, elszántan, gorombán. A választás egyszerű: írni vagy élni. Lesz.e bennem annyi erő – annyi kegyetlenség 9nmagam irán – meg tudom-e fizetni ezt az árat?
166. oldal
Az igazi valóság a tábor, és kész. A többi, a család, a virágzó természet, az otthon csupán röpke szünidő, érzékcsalódás, bizonytalan álom, nem több.
197. oldal
-Mi űzte el a madarakat az Ettersbergről? – kérdi.
-A krematórium szaga- felelem. – Az égett hús szaga.
78. oldal
A lényeg? Tudni vélem, igen. Azt hiszem, kezdem tudni. A lényeg az, hogy túl kell lépni a borzalom valóságán ahhoz, hogy az ember megpróbáljon a gyökeres Rossz – das radikal Böse – gyökeréhez hatolni.
Mert nem a borzalom volt a Rossz, legalábbis nem az a lényege. A borzalom csupán a jelmeze, a dísze, az egyenruhája. Vagyis a külsősége. Órákon át lehetne ecsetelni a hétköznapi borzalmakat úgy, hogy az ember nem érinti a tábor élményének lényegét.
73. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Simone de Beauvoir: A kor hatalma 87% ·
Összehasonlítás - Susan Sontag: Amerikában ·
Összehasonlítás - Maurice Druon: Korona és méreg / Az ősi törvény 99% ·
Összehasonlítás - Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű 95% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: Másodvirágzás 93% ·
Összehasonlítás - Karl Ove Knausgård: Játék 94% ·
Összehasonlítás - Mario Vargas Llosa: A rossz kislány csínytevései 94% ·
Összehasonlítás - Sarah Jio: Párizs összes virága 94% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: A vasárnap koldusai 93% ·
Összehasonlítás - C. W. Gortner: Medici Katalin vallomásai 94% ·
Összehasonlítás