Négy napig utazik Jorger Semprun a politikai fogoly, a buchenwaldi koncentrációs tábor felé. Formentor-díjas könyve, A nagy utazás, ennek a négy napnak a története. De csak szerkezetében négy nap a regény időtartalma: Semprun mesterien keresztezi egybe a négy nap történetével az „utazás” előtti és utáni emlékeit, tulajdonképpen mindazt amit lényegesnek, közölnivalónak érez.
A nagy utazás 344 csillagozás

Eredeti megjelenés éve: 1963
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Európa Diákkönyvtár Európa · Európa Zsebkönyvek Európa
Enciklopédia 3
Kedvencelte 54
Most olvassa 16
Várólistára tette 187
Kívánságlistára tette 86
Kölcsönkérné 1

Kiemelt értékelések


Rengeteget kellene beszélni erről a könyvről, de elakad a szó. Az ember egyszerre érzi a testét-lelkét elöntő vibráló energiát és a kiábrándító ürességet. Nem emlékszem, hogy találkoztam volna ilyen filozofikus megközelítésű holokauszt-regénnyel. Teljesen új nézőpontokat tár fel, miközben egészen a sejtekig boncolja az egyén és a társadalom antagonisztikus kapcsolatát. Egyszerre inspirál és taglóz le. Túl jó ahhoz, hogy mindenkinek tetsszen. Tipikusan az a regény, amelyik még azonos ízlésű emberekből is ellentétes érzelmeket képes kiváltani. Ami nem baj, mert a negatív viszonyulás még mindig megbocsáthatóbb, mint a közömbösség.


Nagy utazás. Sokszor úton. Akadozik alattam a MODULO busz is, többségük már le is állt. Rozsdásodva száguld a féléve felújított orosz metrókocsi. Nincs légkondi, csak kényszer-szellőzés. Hát ebből a kényszer valódi. Tömegekkel összezárva utazunk, s egyre jobban szorítanak a korlátok, meg a légkör. Nincs semuri fiú, legfeljebb moszkva-téri lányok, de már ők is nagymamák. Egymáshoz préselődik ember és ember, a másik már az ember könyökén jön ki, akár csak a propaganda. „Mindig mulattatott ez a kifejezés. Olyasmiről mondják, amit megunt az ember, olyan személyekről, akikből elegünk van, akiket kivetünk magunkból, metaforikusan a könyökünkön jönnek ki.” „Miért emelték ötmillióra a miniszterek fizetését?” „Nem ötmillió a miniszterek fizetése.” Két miniszter fizetése is ötmillió. De itt senki nem hazudik, legfeljebb akik bezárva utaznak. „ A Moselle völgye” Bár az lenne. Bár „igaza van, merre mennénk, amikor isten tudja hová megyünk.” "-Jó bbor terem erre." S nekem bevillan Tokaj, s a nem taggyűlésről szóló taggyűlési jegyzőkönyv. .Az ablakból stadion, uszoda, lövölde, számos nemzeti trafik, majd ismét stadion látszik a végtelen térköves flasztereken. – „Mit gyötröd magad? Hiába.” De persze a hasonlóság csak a véletlen műve, az érzések és asszociációk az egyéni szocializációk alapján személyesek.
Semprun átélte a koncentrációs táborba vezető vonatozást a tehervagonban. Szerencsénkre túl is élte azt, művészien ugyanakkor megrázóan meg is tudta fogalmazni az előzményeket, s a következményeket is áttekintve, Megborzongató, gondolatébresztő ALAPMŰ! Mesterien játszik az idősíkok közt, igazi epikus dráma – a holocaust méltó ábrázolása. Mindenkinek kötelező – kitűnő film is készült belőle.


Pont olyan érzéseket váltott ki belőlem ez a könyv, mint amilyen a „nagy utazás” volt. Néha haladt, néha megállt, néha én sem tudtam hol vagyunk, hogy kikkel vagyunk, és azt sem, hogy mikor.
Sok sok gondolat ív volt, aminél azt éreztem, csodálatosan visz el az író, ugyanakkor azok a több oldalas mondatok amiket Saramagonál pl szerettem , azok most itt sokszor egyszerűen önmagukba fordultak.


„Összezsúfolt testek a vagonban, nyilalló fájdalom a jobb térdben. S a nappalok. Az éjszakák.”
Ismét bebizonyosodott, hogy valamiért én a spanyol szerzőkkel nem vagyok jóban. Sokat vártam ettől a könyvtől, de sajnos nem hozta azt, amit vártam. Igazából a vonatút volt számomra a jobbik, azt tudtam jobban átérezni, a felbukkanó emlékek túl kuszán jöttek, villanások, amelyek néha nem bontakoznak ki megfelelően, épphogy megvilágítanak valamit, hogy aztán megint visszakerüljünk a vagonba vagy egy másik idősíkra. A legjobban talán a német katonával folytatott eszmecsere és annak morális része ütött. A vonatút akár részletesebben is jöhetett volna, akár úgy hogy az ott lévő emberek mesélnek egymásnak, hogy életben tartsák egymást… Így sajnos maradt egy zavaros, a témát „karcolgató” írás, kár…


A könyvet alig egy hónappal később olvastam, mint az Árnyalatnyi reményt. Bár más a cél, mégis ismét úton, tábor felé. Nagyon nehéz téma, mindig beleborzongok, hogy vajon milyen gondolatok mardosták az embereket úton a bizonytalanság, de inkább a halál felé.


Négy napon és öt éjszakán át tartó utazás a koncentrációs tábor felé, egy tömött tehervagonban, 119 másik politikai fogollyal együtt, csak úgy állva és étlen-szomjan, ahogy állatokkal se bánnak. Tizenpár év távlatából mondja el e pár nap történetét az író, szabad folyást engedve az utazás előtti és utáni emlékeinek, egyik témát fonva a másikba, vissza-visszatérve egy korábbihoz, míg végül egyre zaklatottabb hangvételben, de beszélni képes róla. Megrázó utazás, még olvasni is.


A könyv hírneve miatt olvastam, de annyira nem éreztem mindent elsöprőnek. Az író visszaemlékezése a 16 évvel korábbi láger-beli eseményekre, amit politikai fogolyként élt meg. Elég csapongó és számomra túlontúl filozofikus stílusban. Tényleg nem volt könnyű követni a szálat, össze-vissza ugrált az időben.


Az irodalmi érettségin szabadon választható tételként a tanárom tanácsára választottam ezt a könyvet, és nem bántam meg. Mély nyomot hagyott a lelkemben ez a történet. Egy politikai fogoly hányattatásait meséli el, aki többedmagával és a halálfélelmével összezárva zötykölődik egy tehervagonban a koncentrációs tábor felé. Megrázó regény egy olyan témáról, amiről tényleg azt hiszi az ember, hogy már mindent tud. Nehéz egy ilyen történet után szóhoz jutni.


Nem volt rossz, és értem a miértet, de nekem sokszor zavaró volt a sok idő és térbeli ugrálás…Tényleg érdekes és egyedi(?) Holokauszt visszaemlékezés volt, de mégsem az a nagyon mély dolog(Igen átélte, de francia ellenállóként, mint nem francia állampolgár), persze, nem kérdőjelezhető meg a koncentrációs tábor borzalma, és az odavezető út sem, de valami hiányérzet mégis maradt bennem, miután befejeztem a könyvet.


Elemi erejű, letaglózó könyv. Nagyon intelligensen, szinte filozofikus igényességgel, tudatfolyam-formában becsomagolt mondanivaló. Nem naturalitásával, hanem tökéletesen átadott életszerű gondolatábrázolásával gyakorol hatást az olvasóra. Többször kirázott a hideg olvasás közben. Az egyik legjobb könyv, amit ebben a témában valaha olvastam, bátran ajánlom mindenkinek.
Népszerű idézetek




De aminek legnagyobb súlya van életedben, az néhány ember, akit ismertél. A könyvek, a zene, az megint egészen más. Bármivel gazdagítanak is, csupán eszközök, hogy eljuss az emberekhez. Persze csak az igazi könyvek, az igazi zene.
28. oldal




A boldogságot és a boldogtalanságot viseld egyaránt nyugodtan – minden elmúlik, s elmúlsz te is.
144. oldal




Az embernek gyakrabban kellene időt szakítania, vagy lehetőséget teremtenie, hogy az erdőt hallgassa. Hosszú korszakai voltak életemnek, amikor nem hallgathattam az erdőt. Megállok és hallgatom. Ez a tompa, bénító öröm abból a bizonyosságból fakad, hogy ittlétem tökéletesen esetleges, hogy alapvetően felesleges vagyok. Nem vagyok szükséges a zsongó erdő létéhez, ebben rejlik tompa örömöm forrása.
238. oldal (Európa, 1974)




A táborban állattá lesz az ember, képes ellopni társa kenyerét, képes a sír felé taszítani a társát.
De egyben legyőzhetetlen lénnyé is lesz az ember a táborban, aki képes utolsó csikkjét, utolsó kenyérdarabját is megosztani, utolsó lélegzetét is, hogy segítsen bajtársán. Vagyis nem a táborban lesz legyőzhetetlen állattá az ember. Amikor odakerül, már akkor is az. Társadalmi természetében már jelen van a lehetőség, öröktől fogva jelen van. A tábor csupán végleges helyzeteket teremt, s az ilyen helyzetek során nyersebben mutatkozik meg a szakadék az emberek és a többiek között. Nem volt szükség a táborokra, hogy megtudjuk: az ember egyaránt képes a legjobbra és a legrosszabbra. Leverően banális megállapítás.




Nincs holttest a német hadseregben, amely ugyanolyan nehéz volna, mint egyetlenegy halott bajtársam füstjének súlya.
154. oldal




– Nem tudhatod, te nem tudhatod – mondja.
– Mit?
– Hogy milyen a boldogság – mondja.
– Miért?
– Mert nem tudhatod. Csak.
– De igen, a boldogság a Moselle völgye.
– Látod – mondja Sigrid –, te mindig csak emlékezel.
– Nem mindig. Többnyire éppen felejteni próbálok.
– Az mindegy – mondja –, hogy emlékezel-e vagy felejtesz, ha egyszer a múlttal törődsz.
– Hát akkor?…
[…]
– A boldogság, mondtam már, mindig a jelen. A jelen pillanat.
143. oldal
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Kertész Imre: Sorstalanság 77% ·
Összehasonlítás - Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok 88% ·
Összehasonlítás - Joseph Heller: A 22-es csapdája 86% ·
Összehasonlítás - Somogyváry Gyula: Virágzik a mandula… 93% ·
Összehasonlítás - Norman Mailer: Meztelenek és holtak 88% ·
Összehasonlítás - Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five 87% ·
Összehasonlítás - Ernest Hemingway: Akiért a harang szól 84% ·
Összehasonlítás - Michael Ondaatje: Az angol beteg 75% ·
Összehasonlítás - Erich Maria Remarque: Győztesek és legyőzöttek 92% ·
Összehasonlítás - Szép Ernő: Emberszag 91% ·
Összehasonlítás