„… Nem vagyok, sosem is voltam az, amit… manapság úgy hívnak, hogy elkötelezett író… De azért elefántcsonttoronyba se zárkózom” – mondta Jorge Luis Borges argentin elbeszélő, költő és esszéíró (1899-1986), ez a világtalan Buenos Aires-i öregember, akinél mélyebben talán senki sincs jelen írókortársai közül napjaink világirodalmi köztudatában. Borges – ha vitatják és magasztalják, ha utánozzák és meghaladni próbálják is – kikerülhetetlen író, és művei, főleg a novellái, szinte művészeti irányzatra és világnézetre való tekintet nélkül, az egyik legfontosabb viszonyítási pontot alkotják korunk művészetében és gondolkodásában. A múltjába-jelenébe ágyazott ember mindenkori állapotát faggató és a mindenség kifürkészhetetlen szövevényét bogozgató elbeszélőművészete – egy talányt, útvesztőt, rejtőzködést, történelmi és lélektani föltevéseket kedvelő elme tűzijátéka – Poe, Kafka és a detektívregény hármas forrásával közlekedik. Roppant irodalmi élmény táplálja Borges hatalmas képzeletét,… (tovább)
A titkos csoda 26 csillagozás
Európa, Budapest, 1986 Enciklopédia 12
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencelte 15
Most olvassa 4
Várólistára tette 61
Kívánságlistára tette 39
Kiemelt értékelések
Különös történetek, az már biztos. A kötetben közölt több, mint 50 elbeszélés közül egy se *normális*. Még a gyilkosságokat, párbajokat elbeszélő történetek is észrevétlen átalakulnak valami mássá, valami titkos csodává, valami misztikus történéssé. Hát még azok, amelyek már eleve a címükben is sejtetik a nem mindennapi történetet!
Nem is igazi történetek ezek, egy részük Borges sajátos megfogalmazásában tálalt mitológiai történet (Aszterion háza), vallási fejtegetés (Három Júdás-változat, A harmincak szektája), vagy a fantázia világába kalandozó elmélkedések, filozófiai fejtegetések (Zahir, Alef, Bábeli könyvtár, Kék tigrisek) amelyeket viszont úgy tesz meg, hogy észre sem vesszük, ezért egyáltalán nem unalmasak – pedig, mint mondtam nem klasszikus elbeszélések. A kedvencem a kötetből az 1983. augusztus 25. című.
Szóval nagyon tetszettek, és fogom még olvasni. Borges nem az az író, akit egyszeri olvasással le lehet tudni. Én is olvastam már korábban is tőle elbeszéléseket, mert mikor hozzákezdtem, azonnal előjött az a mással össze nem téveszthető hangulata, az egyedülvalósága.
Különös történetek, az már biztos.
Igen, igen, értem én. Tükörből készült végtelen és időtlen labirintusok mélyén gauchotigrisek viaskodnak késsel (amelyek közül az egyik, legalább részben Borges) valami elfeledett, nem is létező kéziratért.
Borges izgalmas, értelmes, végtelenül elegáns, és kivételesen értő író.
Megvan benne Márquez egzotikus szenvedélye, és Lovecraft részletező, hűvös tárgyilagossága.
Mindezt saját, kifinomult stílusába forrasztja.
A kötet novelláiból ad válogatást, melyek közt megtalálhatók felfokozott, az argetín folklór ihlette kalandok, rejtélyeket feltáró nyomozások dokumentációi, és gazdag szimbolikájú, fliozofikus írások is.
A kötetet Szemethy Imre finom, rejtelmes (és nagyon retró) grafikái díszitik.
Nem azért tartott ilyen sokáig elolvasni, mert untam és porosodott a könyv valahol a lakásban. Arról van szó, hogy megtanultam olvasni a Borges-novellákat: naponta maximum egy. Ezt a szabályt azért hoztam, mert egy szöveg elolvasása az írótól éppen eléggé feltölt és godolkodásra késztet. Attól tartok, ha csak átfutottam volna gyorsan, a lényeg veszett volna el. Ez a második könyvem tőle, biztosan nem az utolsó. Nagyon örülök, hogy ráakadtam! Biztosan újraolvasom még ezeket a novellákat, ennél jobb ajánlólevél talán nem is kell egy könyvhöz!
Röviden: (nekem) Borges a legnagyobb! Novellái végtelen dimenziókba vezető mélységes mély kutak, amelyek mintha hatalmas kutatómunkával megalapozott történetek lennének, pedig csak a műveltség és olvasottság tűéles emlékeit vonultatják fel szórakozott összevisszaságban és mégis pontosan. Egy novellájában valaki kigondol egy művet a 20. század elején, archaikus fogalmazásban megalkotja kora nagyregényét, a Don Quijotét, nem „egy” Don Quijotét, hanem azt a már Cervantes által megírt művet, ami szóról szóra megegyezik az eredetivel, Borges néhány mondatát elemzi is, eltérő értelmezéseket adva ugyanannak a szövegnek. A kötetben szerepel a klasszikus Bábeli könyvtár és a teremtett teremtőről szóló Körkörös romok is, vagy Funes az emlékező, aki évekre visszamenően emlékszik egy tócsába dobott kő által keltett hullámok rajzolatára. Milyen ötlet már az a vallás, ahol a hívők elfelejtették vallásuk tárgyát, istenét, magát a tant és törvényt, hogy oldják fel azt a dilemmát, hogy a hitnek tárgya kell hogy legyen, bár ők nem tudják ki (mi) az?
Bár ezeknek az elbeszéléseknek nagy részét már többször olvastam, találtam néhány ismeretlent is, amik ugyanúgy elvarázsoltak, mint amikor először találkoztam Borgesszel serdülőkoromban.
Nem az a kifejezetten könnyű, láblógatós olvasmányocska. Novelláktól valahogy – bár tévesen – ezt várnám el.
Többek között sikerült rávilágítania, hogy milyen hiányos az általános műveltségem, és ezt az átlagember nem mindig veszi jó néven, s nem esik nehezemre bevallani, átlagember vagyok…
Mindazonáltal részemről elég nagy bunkóság lenne emiatt nagyon lehúzni, hiszen ez nem az ő hibája, hanem az enyém. Mindenesetre egy jó időre ellátott olvasnivalóval: nagyon hosszú listát sikerült összeállítanom a könyvekről, melyeket el-, illetve újra kell olvasnom. :)
Népszerű idézetek
Én voltam Homérosz; rövidesen Senki leszek, mint Odüsszeusz; rövidesen mindenki leszek: halott leszek.
Ágoston azt írta, hogy Jézus az az egyenes út, amely kivezet bennünket abból a körkörös útvesztőből, amelyben az istentelenek tévelyegnek…
A BIKA
A 158. év sabán havának végén nagyon tiszta volt a sivatag levegője, és az emberek a napnyugtát nézték, ramadán holdját keresve, amivel a vezeklés és a böjt kezdődik. Rabszolgák, kéregetők, lókupecek, tevetolvajok és mészárosok voltak. Méltóságteljesen ültek a földön, és a jelet lesték a Merv felé vezető út egyik karavánszállásának kapujából. A naplementét nézték, s a naplemente színe olyan volt, mint a homoké.
A szédítő sivatag mélyéből (amelynek napja okozza a lázat, amint holdja okozza a görcsöt) három rendkívül magasnak tetsző alakot láttak arrafelé jönni. Emberi alakok voltak, de a középső bikafejű. Amikor közelebb kerültek, látták, hogy álarcot visel, s a másik kettő vak. Valaki (mint az Ezeregyéjszaka meséiben) e csoda okát tudakolta. Vakok, közölte az álarcos ember, mert látták az arcomat.
– A madarak színe – mondta Averroes – mintha természetesebbé tenné a csodát. Meg aztán a gyümölcsök és a madarak a természet világához tartoznak, de az írás – az művészet. Levelek és madarak közt kisebb a különbség, mint rózsák és betűk közt.
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Julio Cortázar: Rítusok 93% ·
Összehasonlítás - Julio Cortázar: Nagyítás 89% ·
Összehasonlítás - Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella 87% ·
Összehasonlítás - Narine Abgarjan: Égből hullott három alma 95% ·
Összehasonlítás - Lázár Ervin: Csillagmajor 91% ·
Összehasonlítás - Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország 89% ·
Összehasonlítás - Gy. Horváth László (szerk.): Égtájak 1980 ·
Összehasonlítás - Murakami Haruki: Köddé vált elefánt 88% ·
Összehasonlítás - Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I–III. 88% ·
Összehasonlítás - Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején 88% ·
Összehasonlítás