Gulliver ​utazásai 74% 486 csillagozás

Hogy az a vastagfarkú macska rúgja meg, ez nagyon gyorsan elfogyott.
Olvastam valamikor nagyon régen, de igazából annyira emlékeztem, hogy semmire, valami halványan derengett, hogy a lovas részt szerettem, (de amikor olvastam éppen minden lovat szerettem) nagyon nagy szerencse, hogy, kicsiny gyermek koromban, csak diafilmen kerültünk kapcsolatba, mert ez nem mese. Nem is értem milyen megfontolásokból van belőle gyerek változat (lehet, hogy ráveszem magam annak is a tanulmányozására) jó sok mindent át kellett szerkeszteni, hogy az ifjúság részére fogyasztható legyen. Az olvasás közben végig azon gondolkoztam ki bánthatta ennyire Jonathant, miért haragszik az egész emberiségre? Piszokul ki lehetett akadva valamiért ez az ember, persze ez nekünk jó, hiszen egy nagyon jó kis kritikában írta ki magából a dühét. Kemény könyv, igazi gyilkos szatíra az emberi társadalom árnyoldalairól, a kitörési lehetőség nélkül.
Kicsit bevallom megfeküdte a gyomromat a vége, és akármennyire is jól van levezetve, utálnék a Nyihahák országban élni. Igazi yehu vagyok, féktelen, vad és szabad, mint az északi szél. spoiler
Gullivert nem igazán tudtam kedvelni, első (második, sokadik) ránézésre is, pont az a felfújt pöffeszkedő hólyag, akitől kiráz a hideg, saját erkölcsi nagyságában fürödve éppen a saját családjával nem törődött. Kedvencem helyem (ki hitte volna) a varázslók szigete, na onnan engem senki nem tudott volna kirobbantani.
Kötelező irodalom, így második olvasásra ezt mondom szigorúan harminc felett, mert sajnos nagyon sok finom mondatához, be kell nőnie a fejünk lágyának.

    Meglepetés volt számomra ez a könyv, igazi pozitív csalódás!
    Törpék, óriások, repülő szigetek, beszélő állatok: kész is van egy modern kori, jó kis fantasy! De Swift nem a szórakozásrét alkotta meg ezt a fura-fantasztikus világot, hanem, hogy leírja az igazságot, amit oly sokszor hangsúlyoz, hogy ő csakis az igazságot jegyezi le. És így is van ez jól, elvégre nagy költői hitvallás: "az igazat mondd, ne csak a valódit"*. És mi az igazság? Az, hogy az ember romlott…
    Ez a köny tele van politikával! Aki egy kicsit érdeklődő a világ iránt, és figyelemmel követi a jelen eseményeit, vagy éppen szeret a történelemben elmerülni, megdöbbentő párhuzamokat vélhet felfedezni a könyvben leírtakkal! Néha figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ez a könyv a XVIII. században született, a Világháborúk és a mostani események előtt!
    De nem csak politikai és társadalmi vonatkozások vannak a regényben: meglepődve észleltem, hogy olvasás közben más olvasmányaim is eszembe jutnak, Platóntól** és Arisztotelésztől*** egészen a Kis Herceg-ig! Izgalmas volt ez az utazás így, nem csak a szigetek között, de kulturális-politikai-társadalmi rétegek köztt is!
    Mégis, ezek az utazások kicsit szaggatottnak tűntek, mintha két út között a valóságban is eltelt volna néhány esztendő, és Swiftet egyre mélyebben kerítette volna hatalmába a kiábrándultság. Az elején még vicces-irónikus fricskákkal operált, a végére pedig a teljes undor volt az, amit érzett az emberi faj iránt.
    Megdöbbentő, elgondolkodtató mű. Meglepően tetszett.

*József Attila: Thomas Mann üdvözlése.
** Platónra amúgy hivatkozik is egyik részében a mű.
*** Az arisztotelészes rész valami fantasztikus! A kedvencem az egész könyvből!

Ebből gyerek könyvet csinálni, eszetlen ötlet volt. Gyermekkoromban sokat olvastam, de most a mese otromba csonkításnak érződik. Viszont a teljes valójában kiváló társadalom kritika, sőt emberiség ellenes kritika. Csodálatos íve van az egésznek. Először az ember óriási utána már csak törpe. Itt már a beszélgetésekben az angol társadalom visszásságai is szóba kerülnek. A későbbi utakon a beszélgetésekben már könyörtelenebb a kritika. A halhatatlanok jellemzésénél az emberről is kíméletlenül kiderülnek a nyomorúságos jellemvonások. Utána a lovaknál, akiket Karinthy még nem nevez nyihaháknak megismerhetjük az emberiség sötét állati mivoltát, szemben a nemes jellemvonásokkal. A regény küldetésként szélsőséges tükröt próbál állítani elénk, hogy vegyük észre és megvessük a romlott dolgokat és törekedjünk javítani jellemvonásainkon és ez ráfér a társadalom egészére is. Szomorú, hogy ez a XVIII. századi durva korrajz mostani korrajz is, mit sem nemesedett az emberi természet. A gúny, amivel túloz és kifejez az író, mesteri. A hangvétel is töretlen ívben keményedik. Óvatos szatírától a durva szidalomig folyamatosan változik. Bárcsak lenne foganatja néhány jótanácsának.

Örök könyv marad, ami mindig új s újabb értékeket ad, erre újraolvasva is rádöbbenhettem.

A regény egyik hibája az, hogy túl hosszú, valószínűleg simán megélne 4 vagy 2 kötetben is. Például a nyihahák között kifejtett szerzői szatírának – éppen a könyv hosszúsága és alkalmankénti önismétlése miatt – sokkal kisebb az ereje, mintha külön olvasnánk ezt a történetet.

Az első két rész (törpék és óriások) önállóan is megállna, egyrészt kerek robinzonád kalandtörténetek, másrészt a társadalombírálat friss és erős bennük. (A teljes regény csúcspontja szerintem az a rész, amikor a szerző elbeszélése után Brobdingnag uralkodója kérdéseket tesz fel. CSAK kérdez – és mégis, ezek a kérdések gyilkos erejűek.)

A harmadik rész túlzó és a negyedik rész naiv szatírája szerintem már valamivel gyengébb írások, bár a szórakoztató faktor ezekben is erős.

Talán még Swift általános (és kiemelten természettudományos) ismereteinek komoly mennyiségét hangsúlyoznám: például nagyon pontosak a matematikai számításai. (A felületi és térfogati arányokkal végig hibátlanul számolt.)

Valamiért úgy rémlett, láttam a filmet, de olvasás közben kiderült, hogy csak a felét láthattam anno. Lilliputra és az óriások szigetére emlékeztem, de a másik 2 utazás újdonság volt számomra. 4 utazás, 4 különböző kaland. A nyihahák országa volt a kedvencem. Nagyon összetett történet, kalandos, szórakoztató és minden részben más megvilágításba helyezi az emberiséget. Szomorú, hogy a 300 évvel ezelőtti korrajz semmit nem változott azóta, vagy ha változott is, nem jó irányba.

Nehezen birkóztunk egymással, a könyv meg én. Belejátszott ebbe az is, hogy ez volt az első könyv, amit hangoskönyvben terveztem meghallgatni, és ezt a „műfajt” még gyakorolnom kell. Folyton elkalandoztam, elbambultam, sőt, elaludtam hallgatás közben, és kedvemet szegte a sok visszatekergetés.
A második felét már e-könyvben olvastam, olvasva sokkal élvezetesebb volt. Hiába, nekem hiányzik, ha nem látom a betűket. A memóriámban is jobban megmarad az, amit látok is, nem csak hallok.
Iskolás koromban olvastam valami ifjúsági kivonatot a lilliputiak és óriások országáról, a többi egész új volt nekem. A legjobban a nyihahák országa tetszett.
Hát nem borzasztó, hogy az emberiség, a jellemek, a társadalom, a politika ilyen keveset változott 300 év alatt?! Már rég fel kellett volna ébrednünk…

Értem én, hogy Swift a társadalmat akarta kritizálni, de talán nem egy ilyen borzasztó önző és nagyképű emberen keresztül kellett volna tenni. Utáltam Gullivert, már akkor elásta magát, amikor annyira csak magával törődött, hogy rövid időn belül megint lelépett hajókázni és magára hagyta a családját (főleg, amikor a felesége terhes volt), de az, hogy a Nyihahák után olyan felsőbbrendűnek tartotta magát és undorodott mindenkitől, mintha jobb lenne náluk, az már csak egy kis tapicsolás volt kapcsolatunk sírján. Ugyanolyan „jehu” volt, mint ők, csak pluszban még egy idióta is.
Maga a történet rém unalmas volt, egy percig sem bírt lekötni, csak azért igyekeztem viszonylag gyorsan olvasni, hogy minél előbb legyen már vége.
Amúgy már onnatól képtelen voltam épeszű könyvként tekinteni rá, amikor a drága Guli (becéztem, hátha akkor jobban bírom – de nem) Lilliputban úgy oltotta el az égő házat, hogy lepisilte. Mellesleg azt hiszem, ez versenybe kelhet a „Minden idők legtöbb végterméket felsorakoztató könyve” előkelő címért. Gusztustalan volt, unalmas és irritáló. Pont.

Eszement jó. Valahol a zsenialitás és az elborult elmeháborodottság vékony határán táncikál, de abszolút szeretnivaló, még az undorító részek ellenére is. Már csak azt nem értem, miért a lilliputi részen pörögnek annyit, a másik három sokkal izgalmasabb.

PS: Amúgy tudtátok, hogy a yahoo.com neve a jehu származéka (ami az eredeti angolban yahoo-ként írandó)? A spanyolviaszt persze nem én találtam fel, csak gondoltam, idebiggyesztem.

A régi mese és film élményeim miatt kicsit másra számítottam.
De éredekes volt belemerülni a különböző világokba, azokon kereszül magunkat látni…
Az események gyorsap pörögtek, nem volt hosszú felvezetője, de valamiért többre számítottam, ezért hiányérzetem maradt a köny végén.

Nagy reményekkel kezdtem bele ebbe a könyvbe… igazából egy csillagot adnék neki, amiért három csillagra növeltem, az megint a megjelenés kora és voltaképpen az, hogy azért abban a korban valaki merte használni a fantáziáját (most az más kérdés, hogy mennyire lett az emészthető egyeseknek).

Én is rettentően untam… Az első fejezet még rendben volt, érdekesnek is mondható, kicsit pátoszos (okés, 1700-as évek), kissé agyament néha, de rendben. A második rész viszont ugye az első fordítottja volt, azon már nagyon szenvedtem… egyre jobban megutáltam ezt az alakot, aki képes pár évig távol élni a családjától, ráadásul úgy, hogy marha szerencsésen megmenekül, erre rá egy hónapra egy kis pénz miatt máris egy újabb hajón találja magát… na jól van… (soha a büdös életben hajóra nem szálltam volna a helyében, főleg a második eset után… mondjuk ennyire „szerencsétlen” se lehet valaki, hogy minden útján ilyenek történnek vele). A szöveg egyre jobban belemerül a pátoszba, egyre unalmasabb, régen szenvedtem ennyire könyvvel… főleg úgy, hogy a kalandregényeket alapjában kedvelem… Értem én, hogy társadalomkritika, ami át is jön, de valahogy én nem erre vágytam, nem ilyen megvalósításban…