9 éve már olvastam ezt a sorozatot és az maradt meg bennem, hogy nagyon szerettem és jókat derültem az önnön képességeit kellően sokra tartó Bartimaeus dzsinn lábjegyzetein. Maga a történet is tetszett és egyáltalán nem szokványos végkifejletet kaptunk a trilógia végén. off
Valahol szembejött pár hónapja a sorozat és azt éreztem, tök jó lenne újraolvasni, pedig nem szokásom az ilyesmi off.
Nos, jelentem, kiállta az idő próbáját, 9 évvel és sok-sok fantasyval a hátam mögött is tetszett, nem éreztem azt, hogy eljárt felette az idő, sőt, a megteremtett világhoz és mágiarendszerhez hasonlóval nem találkoztam azóta sem.
A 2000-es évek elején járunk Londonban, ahol a hatalom a mágusok kezében van, ám ez a hatalom nem teljesen az ő képességeikből ered, hanem abból, hogy milyen erős démonokat tudnak a szolgálatukba állítani (ami azért függ attól, mennyire tehetséges mágusok, bár a tudást nagyrészt könyvekből szedik). Rögtön belecsapunk a lecsóba, nincs semmi hosszas felvezetés meg magyarázat (azt majd útközben szedjük magunkra), egyből azzal indítunk, hogy a 12 éves ifjú mágustanonc, Nathaniel megidézi Bartimaeus dzsinnt és megbízza egy amulett ellopásával. Az egész egy gyerekes visszavágásnak indul, ám beletenyerelnek egy hatalmas összeesküvésbe, ami beindítja a lavinát és kényszerű szövetséget kell kötniük, hogy megállítsák a rosszakat.
Tetszett, hogy Nathaniel nem a tipikus, sajnálatra méltó árva fiú, akivel rosszul bánik a mestere, bizony ott van benne jó adag becsvágy és önhittség is, amitől nem feltétlen lesz kedvelhető, hoz rossz döntéseket, ugyanakkor érdekes és annyira semmiképp sem ellenszenves, hogy ne lehessen szurkolni neki. Bartimaeus pedig a sokat látott dzsinn, aki jelen volt a történelem nagy eseményeinél, ezért más kontextusból néz mindent, ráadásul démonként tárgyilagos és nem hatják meg az embereket érő tragédiák, legtöbbször a saját jóléte szempontjából nézi a helyzeteket, ugyanakkor azért látszik, hogy van igazságérzete és meg tudja különböztetni a jót a rossztól. A humorát most nem éreztem olyan fergetegesnek, mint ahogy a fejemben élt, de többször elmosolyodtam a kis kommentjein.
Tetszett ahogy egyre több mindent tudunk meg a hét síkról, az ötféle ismert démontípusról, a köztük lévő hierarchiáról, vagy arról, hogyan próbálják őket kordában tartani a mágusok. spoiler Alapból nem sok mindenre emlékeztem, de ahogy haladtam előre, sokszor beugrott egy picivel előbb, hogy mi fog történni, de ezt nagyon élveztem, egyáltalán nem olyan volt, hogy jó-jó, igen, ezt is tudom, haladjunk, hanem jaj, tényleg, ebből ez lesz és tökre várom, hogy odajussunk. spoiler
Az egyetlen dolog, ami miatt fél csillagot levontam a régi értékelésemhez képest, az a lassú kibontakozás, ami nem hátrány, pláne egy trilógiánál nem kell elsietni a világépítést, csak sajnos annyira elszoktam már ettől a tempótól, hogy helyenként eléggé unatkoztam. Ha este olvastam, elég hamar el is álmosodtam, délelőtt viszont jól haladtam, úgyhogy nem tudtam eldönteni, mennyiről tehetett a könyv, de az biztos, hogy a mai akciódús fantasykhoz képest ehhez alaposan le kell lassulni. Viszont abszolút érdemes, mert egy különleges világba kapunk bevezetőt. És fú, mi lesz még itt, a középső rész teljesen kiesett, de a trilógia legvégére még mindig emlékszem, elég ütős volt. Valamikor biztos folytatom az újraolvasást, bár elgondolkodtam, mai fejjel nem kaszálnám-e, ha nem hajtana a nosztalgia és nem tudnám, hová fog kifutni. Valószínűleg ennek köszönheti, hogy csak fél csillagot vontam le.