Iszonyatosan félve kezdtem bele. Bárki, aki olvasott már Harry Pottert, tudja az érzést, amikor kijön egy másik „varázslós” kötet. Izgalom, várakozás, jajdejóóó, aztán esetleg (sőt, nagy eséllyel) egy hidegzuhany. Velem ez történt nemrég a nagyon ajnározott A varázslók c. kötettel. Azután pedig hat lóval se tudtak volna újabb varázslós kötet közelébe hurcolni. De … de… itt volt ez az újabb sorozat… Ismét ajánlották, most többen azok közül, akiket azért olvasmányélményeik alapján jobban ismerek… Tanultam a hibámból és csak az első kötetet hoztam ki magammal. Nagy levegőt vettem és belekezdtem (eltökélten, hogy ha az 50. oldalig szenvedős, akkor hagyom a fenébe).
És hogy ez tényleg milyen jó! :-D Komolyan! Hiszen nem is a varázslófiú a lényeg, hanem Bartimaeus! A nagypofájú, iszonyatos humorral megáldott dzsinn, aki belekeveredik egy jó kis kalamajkába, amit Nathaniel, a 12 éves varázslótanonc kavar. Egyébként ő is jó figura, a kellő pillanatokban megfelelően gyerekes, aki néha bizony remeg a félelemtől és szinte összecsinálja magát. A cselekmény váltott szemszöggel fut, hol a dzsinn, hol a fiú részéről látjuk az eseményeket. Pörgős, pörgős, érdekes és humoros, nagyon humoros. Az elején a sokadik lábjegyzetnél ráncoltam a szemöldököm, hogy te jó ég, ebből mennyi lesz? Aztán már vártam és fogtam a hasam a nevetéstől mindegyiknél. Nagyon ötletes megoldás a dzsinn kimondott és ugyanakkor gondolt szavait olvasni. Alig várom a folytatást (sajnos várnom kell, mert azt majd csak két hónap múlva hozom ki) :-D
„Ugyanakkor – hangsúlyozta Underwood – annak a Bartimaeusnak mégiscsak sikerült meglopnia magát!” **
**Hirtelen rokonszenv ébredt bennem a vén bolond iránt. Aztán elmúlt. Csak gondoltam, megemlítem."
„Miközben üvöltve tántorgott jobbra-balra, lángra lobbantva a bokrokat maga körül, a kislány nagyot sikított, és elszaladt. Jó ötlet volt: én is így tettem. *
*Leszámítva, persze, a sikítást.”