Tl;dr: „inkább szép, mint lenyűgöző”, tömören talán ez az idei termésről a véleményem. Tavalyhoz képest kevesebbnek érzem az eredeti ötletet, a meglepő tartalmat, ugyanakkor sokkal többnek az (antiTrump) mondanivalót, ami szinte kivétel nélkül remek stílussal és hangulattal párosult. Ez mindenképpen erősebb szerkesztői koncepciót eredményez, viszont kisebb változatosságot is, amit idén a tündérmese-átírásokkal súlyosbított Strahan. Emiatt egy picit gyengébbnek tűnik tavalyhoz képest az antológia, de azért még bőven megéri olvasni. Érdemes lehet minél jobban elnyújtani az olvasást, és egyszerre csak keveset „elfogyasztani”.
Folyószöveg: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-06-06+…
És akkor egyenként.
Catherynne M. Valente: A jövő színe kék – 4,5/5
Úgy érzem, ilyesmiért szeretek én novellákat olvasni. Valente újfent zseniális: a menő, de nem túlbonyolított (lehet, regényterjedelemben nem is teljesen működne) háttérvilághoz hozzárak egy elképesztően emberi, mégis rendkívül szórakoztató történetet, ráadásul szokás szerint izgalmas prózával vegyíti. Annyira jó a fókusz, hogy azt nem tudom elmondani, bár talán egy hangyányit a motivációk terén hiányérzetem maradt.
Naomi Novik: Ezüstfonás – 4/5
Bár szerintem Valentének egy fokkal még mindig jobban áll a szlávos mesefeldolgozás, mint Noviknak, de azért ez nagyon hangulatos volt, és ezúttal (valószínűleg a terjedelem miatt) nem is volt nagy gondom a történettel vagy a főhősnővel. Szimpatikusan, még ha annyira azért nem is lenyűgözően vezetett novella, bár a reakciókkal-motivációkkal most sem voltam annyira kibékülve. Viszont a családon belüli konfliktusok nagyon tetszettek.
Paolo Bacigalupi: Mika Modell – 3,5/5
(S)Ex Machina, újratöltve. Nem bonyolította túl Bacigalupi, pedig lehet, hogy nem ártott volna egy kicsit nagyobb komplexitást adni az írásnak – ez így inkább „nesze semmi, fogd meg jól”. Egyébként tetszik a vonalvezetése, jópofa az alapötlet (minden ismerőssége ellenére is), de szerintem inkább csak ellébecol, mintsem hogy valóban megtöltse tartalommal.
Joe Abercrombie: Két nő – 4/5
Én bírom Abercrombie-t, még akkor is, ha gyakran írja meg ugyanazt, ugyanúgy. Szerencsére ez még mindig profi stílust jelent, szóval én simán jól szórakoztam, bevallom, még kacagtam is jó párat. Párbeszédeit és idétlenül szerethető karaktereit meg továbbra is szeretem. Az külön jópofa, hogy a Legendákbeli történet folytatásaként is értelmezhető.
Rich Larson: Pattaya – 3,5/5
Hangulatos cyberpunk átverős sztori, igazából Larson valószínűleg mindent kihozott belőle, amit lehetett. Ez persze önmagában nem egy hatalmas és lenyűgöző valami, főleg, hogy nem is túl eredeti, de legalább biztos szórakozás. Nem bántam volna, ha kicsit jobban kihasználja a világot.
Alyssa Wong: Megfulladsz, hogyha itt maradsz – 4,5/5
Újfent nagyon különleges novella Wongtól. Kicsit talán westernes hatású, sejtelmes, de mégis nagyon izgalmas varázslattal, bár talán egy kicsit kevesebb történettel, mint ami illett volna ehhez az alapötlethez. És ugyan engem nem szokott zavarni, de most mégis nagyon indokolatlannak tűnt az E/2. De még így is emlékezetes az erős hangulat és a lenyűgözően tekeredő próza.
Aliette de Bodard: Szellemhalászat – 3,5/5
Műfaji meghatározásra nem vetemednék, de kétségtelenül érdekes egy novella. Elég kevés kapaszkodót ad, több a rejtély-sejtelmesség, mint amennyi ideális lenne, így nehéz vele bármit is kezdeni. Ugyanakkor élveztem a hangulatot és a felfedezést, de talán az érzelmi hatás lehetett volna erősebb. Kevésbé mélyvíz-jellegűen jobban működhetett volna szerintem.
Daryl Gregory: Még a morzsák is finomak voltak – 4/5
Nem igazán szerettem meg a regényei után Gregory-t, de ez a novella minden átlagossága ellenére nagyon jópofa volt. Élveztem olvasni: tetszettek az apró ötletei, a stílusos humora, a jól elkapott szereplői meg úgy általában ez az egész drogmámoros valami (úgy látom, Gregory-nak bejött az Afterparty világa). Semmi extra, de kellemes szórakozás.
Alex Irvine: A Kilences Számú Hold – 2,5/5
A marsi (nagyon) kicsiben – még stílusban is mintha próbált volna hasonló lenni. Az alapfelállás emiatt nem volt túl erős, és azt sem mondanám, hogy a karakterek közel kerültek volna hozzám. Tipikusan az a novella, amit amúgy bármikor megírhattak volna, és érzésre meg is írtak már párszor. Nem fájt, de azért nem is lettem lelkes.
Sam J. Miller: Szakállas dolgok – 4,5/5
Fene egye meg, de átvert. Egészen az utolsó mondatig azzal áltattam magam, hogy Miller újfent egy rendkívül érzékeny novellát írt, de talán a tavalyiakhoz képest egy kicsit kevésbé érdekes (fantasztikus) alaptémát választott. Ehhez képest simán pofon vág, és hirtelen mindent újra kell gondolnunk – és ez nagyon-nagyon jó. Továbbra is nagyon lelkesedem azért, ahogy Miller az érzelmekkel bánik.
Alice Sola Kim: Utód, bitorló, pótlék – 3/5
Hát ez fura volt – valahogy úgy képzelem, az unatkozó-ötlethiányos írókörösök írnak ilyesmit. Szerethető, sőt, érdekes hangulata volt, de valószínűleg örültem volna kicsit bővebben kifejtett és könnyebben megkülönböztethető jellemeknek, főként, hogy túlságosan széttart vagy legalábbis némileg szétfolyik a jelentésrétege. Emiatt elég nehezen megfogható, és bár ez alapból nem lenne probléma, így nekem nem lesz igazán emlékezetes.
Seth Dickinson: Az Éj és Selyem Törvénye – 4,5/5
Hú, mennyi érzelem volt ebben a novellában – egyenesen túlcsordult, mindent elborítva. Nagyon szuggesztív írás, ügyesen végigvezetett stílussal (kicsit Valente-hatást véltem felfedezni) és jól megválasztott karakterekkel. Ez a beszűkült koncentráltság nem működne hosszabban, de itt nagyon: először a mélyvíz, utána pedig ez az érzelmi áradat ragad meg. A végén még sokáig fogok gondolkodni.
Carolyn Ives Gilman: Turné az idegennel – 4/5
Szép novella: olvastatja magát, elringat, valahogy olyan szerethető a hangulata. Az alapötlet szimpatikus, főleg, hogy nem harsány, nem erőlködik – emiatt talán nem is lesz olyan durva (nem Dickinson után kellene), de azért élvezzük. Főleg hogy gondolataiban is rejtőzik ez-az. Szerintem kissé hosszabb a kelletéténél, emiatt a vége nem lesz olyan erős hatással, mint lehetne, de azért határozottan tetszetős.
Delia Sherman: A nagy detektív – 2/5
Inkább unalmas, mint érdekes, de hát én nem szoktam szeretni a hagyományosabb Sherlock-újraírásokat. A szereplőgárda nem túl erős, a bűntény még kevésbé, és bár ebben a szellemes-steampunkos környezetben lenne lehetőség, valójában itt sem éreztem, hogy olyan sokat el tudna az egészről mondani. Ráadásul túl sok ponton szeretett volna kapcsolódni az eredetihez.
Genevieve Valentine: Levelek a Themisről – 3,5/5
Hangulatos novella, bár alapötletét igazából annyira nem érzem lenyűgözőnek (vagy csak mostanság túl sok hasonlót láttam). Formai megvalósításának köszönhetően mégis trükkös, bár ilyen téren egy kicsit nagyobb egységességet el tudtam volna fogadni – emiatt a karakterek egy része is kicsit elveszett, bár azért örülök, hogy legalább Marie közelebb került hozzánk. Miatta inkább szép, mint izgalmas írás.
Geoff Ryman: Nevető árnyékok – 3,5/5
A legnagyobb idegen az ember? Igazából azt hittem, máshova fog kifutni, de azért így sem vagyok túlzottan csalódott. Az alapötlet kétségtelenül érdekes, Ryman ügyesen bontja ki, de kicsit talán túl szépelgő az én ízlésemnek, valahogy hiányzott nekem a… valóság? Valami biztos. Mondjuk egy kicsit több párbeszédnek is örültem volna. A gondolatai és érzései viszont mindenképpen megragadóak, még akkor is, ha szerintem inkább disztópia, mint utópia.
Amal El-Mohtar: Az üveg és a vas évszakai – 4/5
Népmeséből sosem elég, ez pedig igazán hangulatos módon lett újramesélve. A közben már Nebula-díjas novella egyébként látszólag meglepően nem sokból áll, de valahogy mégis megragad: ügyesen festi le pár mondattal a szereplőket, akik valahogy életre kelnek közben, és közben jól rávilágít, hogy mi is a baj ezekkel a mesékkel. A mondanivalót tekintve kicsit kilógott a lóláb, de hát végülis népmese, ennyi baj legyen.
Nina Allan: Az űrutazás művészete – 4/5
Újabb novella, ami inkább hangulat és érzelmek terén hódít, mintsem történet vagy ötletek szintjén. Ami egyébként egyáltalán nem baj, ezt is nagyon élveztem olvasni (még a hossza ellenére is), csak szerintem nem lesz olyan maradandó. Kifolyik a kezem közül, annak ellenére, hogy ilyen szépen rajzolta meg a főszereplő gondjait, érzéseit. A „csavar” kitalálhatósága negatív pont, de annyira nem zavaró.
Caitlín R. Kiernan: Whisper Road (9-es számú gyilkos ballada) – 2,5/5
A végére megérkezett a feszültség és a hangulat, de ekkorra már nagyjából feladtam. A kevéssé indokolt tudatfolyamot mintha nem használta volna ki eléggé (és a stílust tekintve is mintha éreznék benne töréseket); a történet inkább thriller, mint SFF, de annak sem igazán éreztem elégnek. Kiernan tavalyi története legalább emlékezetesen volt fura, a mostanit szimplán laposnak érzem.
N. K. Jemisin: A vörös föld boszorkánya – 3,5/5
Ellentmondásos érzések kerülgetnek. Egyfelől remek, nyilván, hiszen Jemisin: ügyes a mágiakoncepció a fordított gondolkodással, érdekes a használata, szimpatikusak a karakterek, hanglatos a miliő (kicsit az Amerikai istenekre emlékeztetett), még azzal együtt is élveztem, hogy valójában nem annyira különleges az egész. Másfelől viszont felhúztam magam rajta, mert ennyi didaktikus kiállást nem vesz be a gyomrom.
Theodora Goss: Piros, mint a vér, fehér, mint a csont – 3,5/5
Kezdem unni a tündérmese-újrázásokat, de azért mindenképpen szimpatikus, szerethető novella. A kitalálható ötletért negatív pont, a közép-európai hangulatot viszont az erények közé írom fel. Azt mondjuk nem tudom eldönteni, hogy az utolsó 2-3 oldal felesleges volt, vagy kellett ahhoz, hogy igazán működjön a sztori. Azt hiszem, egyelőre az utóbbira szavazok.
Lavie Tidhar: Terminál – 5/5
Na végre: egyedi, különleges, nem akar elkápráztatni, nem akar semmit lenyomni a torkomon. Érzések, gondolatok kavalkádja, gyönyörű szövegben – én mondjuk általában tudok rezonálni Tidhar írásaira (vagy most Varró Attilára), de ezt nagyon élveztem. Persze nincs történet, a karakterek sem igazán hatnak meg, mégis, valahogy ez a magányos, szomorú, keserű, de mégis erős hangulat engem eltalált. Varázslatos.
Yoon Ha Lee: Rókacsapda – 4/5
Jópofa rókadémonos-mechás kaland, soha rosszabbat. Az elegyítés picit furcsának tűnt, főleg, ahogy a fantasy-világ belesimul a háborús ember-világba, vagy legalábbis nekem jobban tetszett volna, ha maradunk a tigris-bölcseknél, rókáknál és mindenféle isteneknél. Szerintem nem tudta úgy átadni az egész csattanóját adó csapda-részt, mint lehetett volna, de tulajdonképpen így is simán jól szórakoztam.
Paul McAuley: Az Antarktisz tündéi – 4/5
Nahát, egy optimista klímaváltozásos sci-fi, nem hittem, hogy ilyeneket is írnak az emberek. Illeszkedik az „inkább szép, mint jó” vonalba: hangulatos, szerethető, még a szereplők is valahogy szépen belesimulnak a szövegbe. Nem bánom, hogy a rejtélynek nem lett megoldása, bár nem bántam volna, ha egy kicsit fókuszáltabb a történet, és nem folyik ennyire szét.
E. Lily Yu: Az Orion-puszta boszorkánya és a gyermeklovag – 3,5/5
Jó stílusban, de kissé vázlatosan megírt mese-feldolgozás. Élveztem az olvasását, de sokkal jobban örültem volna, ha az egyes szereplők jellemét bővebben kifejti, így kicsit hirtelenek voltak a változások, és nem annyira átérezhetőek a tragédiák. Az alapötletei ettől függetlenül igen érdekesek, mind a nézőpont, mind a karakterek megválasztása szempontjából.
Ken Liu: Hét születésnap – 3,5/5
Bevallom, valahol félúton elvesztettem a fonalat, és egyre kevésbé tudtam bármilyen módon érdeklődni a szöveg iránt. A koncepció egyébként határozottan tetszetős lenne, bizonyos születésnapok működtek is (az elején a klímaváltozásos gondolatokat különösen élveztem), de valahogy összességében egyre kevésbé tudtam, hogy miért is olyan jó ez. Ettől függetlenül szép írás, mindig is szerettem volna egy chemtrail-novellát olvasni.
Ian R. MacLeod: Látogató Tauredből – 4,5/5
A fene hitte, hogy a könyvnosztalgiás alapból tud nyerni, de azért csak sikerült. Örültem, hogy a fókusz elkerült a könyvekről az univerzum és úgy általában az élet értelme irányába, ráadásul MacLeod nagyon plasztikusan, nagyon szimpatikusan rajzolta meg a főszereplő duót. Remek hangulat, még a történetre (vagy annak hiányára) sincs panaszom, ez így nekem szépen működött. Bár lehet, hogy a tauredi látogató nélkül még jobban tetszett volna.
Charles Yu: Mese – 5/5
Nahát, a végére csak esik még egy öt csillagos. Kegyetlen, mélyen fájdalmas novella, viszont ellenpontként egy zseniálisan mókás és izgalmas duplakeretben, amit cserébe végigvigyorogtam. Viszont ahogy egyre mélyebbre megyünk, úgy húz le egyre jobban – piszok erős érzelmi hatást épített fel Yu, nem tudok nem lelkesedni érte. Hibátlan.