Minden ​vilángol 127 csillagozás

Jonathan Safran Foer: Minden vilángol Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Jonathan ​Safran Foer művét méltatói a huszonegyedik század első nagy amerikai regényeként tartják számon. A mindössze 26 esztendős, első könyves szerző máris olyan díjak birtokosa, mint a Guardian Book-Award és a National Jewish Book Award.
A mű fő hőse, aki ugyanazt a nevet viseli, mint a szerző, elindul Amerikából Ukrajnába, hogy megkeresse azt az asszonyt, aki a háború alatt vagy megmentette általa soha nem látott nagyapja életét, vagy nem. Kalandos útján Aleksz, az amerikai életformát imádó, ám az angol nyelvet kíméletlenül kerékbetörő, ifjú tolmács vezeti, akihez tartozik egy nagyapa mint sofőr, és egy sammy Davis, Junior, Junior nevű kutya is, mint…kutya. A Don Quijote-i kutatás nem sok kézzelfogható eredménnyel jár, viszont a szerző fantáziáját szabadon engedve megírja belőle e művet, amelyben az olvasó bepillanthat egy tizennyolcadik századi zsidó közösség, egy stetl egykor varázslatos és „vilángoló”, utóbb pedig könyörtelenül elpusztított életébe, s amelynek… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2002

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2003
390 oldal · ISBN: 9639475327 · Fordította: Dezsényi Katalin

Enciklopédia 22

Szereplők népszerűség szerint

William Shakespeare · Káin


Kedvencelte 43

Most olvassa 7

Várólistára tette 209

Kívánságlistára tette 149

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
Aigi P
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Pontokba szedem, mert szeretek pontokba szedni.

1. Röviden az olvasás képéről. Mosolyogsz, mosolyogsz, nevetsz, elgondolkodsz, mosolyogsz, kicsit könnyes lesz a szemed, üldögélsz felette, mosolyogsz, nevetsz, kurvára sírsz, megtörlöd a szemed és visszalapozol, majd újra sírsz, mert van ott még ahonnan az előbbi adag jött és gondolkodsz. Könyvet becsukod, elteszed, de természetesen továbbra is veled marad.

2. Nem túl értelmes kijelentés következik: A posztmodernek a világon semmi értelme. Aztán tessék, mégis van.

3. Ennek talán értelme is lesz. Amit kapunk az a metanarratíva helyett szubjektív elbeszélések mozaikszerűen elrendezve melyek valahol mégiscsak egymásba érve adják az értelmezés lehetőségét. A történet magja, hogy Jonathan Safran Foer Ukrajnába érkezik, ahol is szeretné felkutatni azt a nőt aki a nagyapját bújtatta a világháború alatt. Ebben segíti őt Alex, Alex nagyapja és egy „vakvezető” kutya Sammy Davis, Junior, Junior. A történet több szálon fut. Először is ott van Alex aki az utat jegyzi le, és mivel elég megbízhatatlan narrátor ezért nem is tudni pontosan mi lehet igaz abból amit mond és mi nem, plusz a hibás nyelvhasználatból adódó humorral látszólag próbál távolságot is tartani az érzelmektől. Nem sikerül neki. Lásd egyes pont. De az biztos, hogy ettől nem válik befogadhatatlanul érzelgőssé a könyv. Nagyon ügyes húzás. Aztán ott van maga Jonathan Safran Foer aki az író és szereplő is. Aki a helyenként már-már abszurd kis zsidó közösség életét jegyzeteli le a 18. századtól, amire aztán a huszadik századi ismert események tesznek vértől átvörösödött pontot. És ott vannak a köztük lévő levélváltások. Ebből a látszólag keszekusza narrációból bontakozik ki a lényeg az emlékezésről, a családról, a közösségek szerepéről, a hit elhagyásáról és magáról a történetmesélés fontosságáról is. Legalábbis szerintem. Ami talán a legszebb, hogy úgy meséli el ebben a nyakatekert formában a tragédiát, hogy nem tuszkol be egy koncentrációs táborba, hogy végtelenítve mutasson be egy mészárszéket, és nem próbál meg sem bűnrészessé sem áldozattá tenni. Szavakkal festett együttérzés. (na ez nyálas de vállalom).

3,5. Azért csak három és fél mert semmi hasznosat nem tartalmaz. Könnyen lehet, hogy a többi sem. Az ember, akit Ovénak hívnak című könyvnél írtam, hogy pofátlanság első könyvként olyan jót írni és most azt mondom, ha ott igaz volt az az állításom, és miért ne lett volna az, akkor ennél a könyvnél százszorosan érvényes.

3,6. Ennek a pontnak tényleg semmi értelme. Végtelenül irigylem azokat akik, olyan magas szinten beszélik az angolt, hogy ezt a könyvet eredetiben is élvezhetik.

ui: Ezt már nem is teszem pontba. Nem is lényeges, de leírom, hogy amikor a Jonathanről kiderül, hogy nem eszik húst, konkrétan folyt a könnyem a nevetéstől. Biztos azért mert éltem át hasonló szituációt és nagyon telibe talált :)

Ja a lényeg majdnem lemaradt. Kötelező.

3 hozzászólás
>!
csillagka P
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Megint Január vége van és ideje elkezdeni a következő Holokauszt könyvet. Az emlékezésért, az áldozatokért, azért hogy sose feledjük mit tehet a kirekesztés, a fajgyűlölet, és a csordaösztön. Idén se kerestem szokványos könyvet, na jó látszólag most rugaszkodtam el leginkább, hiszen Jonathan Safran Foer első könyve mindenféle divatos címkét tartalmaz, mágikus realista, posztmodern dráma, három síkon mutatja be az Ukrán zsidók hétköznapjait és kiirtásuk történetét.
Nagyon régen fentem a fogam erre a könyvre, fél éve várólistás, 100 könyv közé tartozik amitől az ember állítólag „olvasottá válik” (azért a listában a Szürke is szerepel) és nem mellesleg kapott egy csomó díjat (ilyenkor szoktam menthetetlenül csalódni)
Egy biztos nekem bejött, nagyon megkedveltem Brod-ot, nem zavar a keszekusza stílus ahogyan ugrálunk a szálak között, amelyek a végére rendesen összekuszálódtak.
Sajnáltam Szását (azért egy kis fejlődést mutathatott volna az englis nyelv terén) és döbbenten szemléltem a végét, a csavart, ami minden addigi irányt a feje tetejére állított, megváltoztak a szerepek és felnőttek a szereplők a drámához, ami kibontakozik a lapokon.
Egyet még mindig nem értek, se itt, se máshol, okos, intelligens, híreket olvasó- hallgató emberek miért várták be a nácikat? Miért nem mentek? Miért nem futottak? Akármerre mivel tudhatták mi vár rájuk.
Nehéz kérdések ezek, nincs válasz, csak az emlékezet, hogy mi ne legyünk, se agresszorok, se áldozatok. Nehéz világ ez, egyre nehezed, mivel sajnos minden perccel kicsit közelebb érzem magamhoz az acsarkodó gyűlölet hullámait, amit nem tudom, hogyan lehetne megállítani.

>!
eme P
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Hát, kérem szépen, ez egy prémium regénynek tűnik. Benne van minden, amitől döglik a légy, meg a moly, a könyvfaló féle. Merthogy nagyon jó olvasni ezt a történetet, szinte észrevétlenül elmerülsz benne, erős késztetést érezve, hogy átvedd egyik narrátora, Alekszander Percsov (lazább változatban Aleksz, szeme kék és tündökletes) stílusát, annyira teledumálja a fejed a maga nem épp elsőosztályos, de prémium nyelvhasználatával. Emlékszem, annak idején Burgess Alexének gavarittyolása is ragályos volt, sokáig tartott kigyógyulnom belőle. Sejteni vélem, hogy nem véletlen az asszociáció, hiszen Foer nagyon belejön az intertextuális játékba, csak úgy halmozza a rejtettebb vagy kevésbé rejtett irodalmi allúziókat (meg illúziókat). Egyik legszembetűnőbb közülük Márquez és a Száz év magány, annak számos elemével és stílusjegyével, miközben másik narrátorunk – a szerzővel megegyező nevű, szereplőként is fellépő Foer – megrajzolja a 18. századi Trachimbrod világát, az Emberi Háromnegyedtől elválasztott Zsidó Negyedet, annak jellegzetes és kevésbé tipikus alakjaival, hagyományaival és legendáival, ezt az egyszerre reális és mitikus, végtelen magányokat magába záró és végtelenül szerethető univerzumot.
És hogy ne csak irodalmi utalásokban utazzunk, megtesszük azt időben meg térben is, keresztül-kasul pár évszázadon és kontinensen, jelen (a második világháborúban nagyapját megmentő asszony keresésére induló amerikai íróé), közelmúlt (második világháborús mészárlás, bűnök és elhallgatások) és régmúlt (a ma már nem létező, inkább csak mítoszként továbbélő Trachimbrod falu, az új esélyt kapó Safran-Jankel és a 613 bánatot hordozó ük-ük-ük-ükanya története), emberei és sorsai, gyökereink és önmagunk után kutatva. Nézőpontokat váltogatunk, eltöprengünk emlékezésen és rekonstruálhatóságon, mítoszteremtésen és a történetmesélés lehetőségein meg határain. Reflektálunk az írásra, valóság és fikció viszonyára, az egyéni és a közösségi emlékezetre, felelősségre és ennek (nem) vállalására, a megbízhatóságra, pontosabban ennek hiányára (amolyan vak vezet (talán nem is)világtalant helyzet ez, amelyben egyszerre vezetik és vezetik félre egymást a főszereplő elbeszélők, meg nem csak ők). És ott az idő is persze, az egymást követő újrakezdések és világvégék gyűrűzésével.

Foer regénye csupa játék a formákkal, megszólalásmódokkal, a komikum ezer és egy válfajával, az érzések kavalkádával. Csupa vilángolás.
De mi van a vilángolás mögött?
Bevallom, itt egy kicsit bajban vagyok. Mert elkápráztat, becsap, pont úgy, ahogy a szereplőink/elbeszélőink egymást és talán önmagukat is. Mert talán nem is lehet másként. Foer regénye egy műalkotás létrehozására tett kísérlet terméke, egy soha művé (az igazivá) nem váló termék, csinálmány. Megvannak a maga nyilvánvaló határai, hibái és gyengéi. Számomra ilyen volt a felvillantott történetek szétszórt magánya, a sok félbehagyott, elfelejtett történetszál, az egységbe dolgozás hiánya. Lehetne akár a koncepció része is, de nekem nem tűnt annak. A szereplők is, néhány remekül egyénített alakon kívül, kidolgozatlanok, inkább csak jelzések, ráadásul rengeteg van belőlük, néha összezavarva az olvasót. Tudom, Márquez… De Foernél ez nem működik úgy, ahogy a mesternél. És bizony becsúszik néhány coelhós bölcsesség is, meg jó néhány sztereotípia, néha pedig nagyon a giccs és szentimentalizmus felé ingadozunk.
De… Foer nagyon ért a vilángoláshoz, nagyon tud trükközni, cselezni, kedvelt fogásokat, stiláris elemeket, témákat úgy összegyúrni, hogy elhitesse velünk, egészen köznapiatlan, amit olvasunk. És ha már úgyis csak nomádul bánunk, bánhatunk az igazsággal, miért ne próbálta volna meg az életnél prémiumabbra megírni történetét? Hisz soha senkit be nem szélhámolna. Ugye?
Én meg hagyom megjegyzéseimet és kifogásaimat, és engedem, hogy Foer tragikusan komikus és komikusan tragikus története, hatodik érzékként néha érzékcsalódásokat is produkáló emlékezése megtegye a magáét. Hadd vilángoljon.

>!
Kozmikus_Tahó
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Itt. Most?

Vilángol előttem hogy gyönyör[ű] érzékenység sír a lap[ok]ból és én ezt olvashattam nevet[ve] adott nekem mást mint eddig néha féltem üvölt[ött] belől[em] a nyomasztócsend és meghalokúgyfélek ne ne ne nenenenenehagyjegyedülJohanthan ide hallom a veszteséget de hallok mástis kinemmondott szavakat a színeket amik rátapadnak minden[ki]re kussne beszélj többet azt mondta kuss ne beszéljtöbbet imádkozom a Napórához a sajátkínomba burkolózva megérintem a péniszét imádkozomújra [meg]érintem a péniszétmindenét kacagva takarítom be a mocskot az élet mocskát a halálszagú szobában Nevetek Sírok Egészéjjel

Itt.

1 hozzászólás
>!
Sapadtribizli P
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Ez a regény nagyon szép!

Lendületes, tele van élettel, éppen ezért viccesen komoly, komolyan vicces, megindító, érzéki, elgondolkodtató, megható, felpörgető, varázslatosan fájdalmas, fájdalmasan varázslatos, és még ismerős is, főleg, mivel a szomszédban játszódik.
Nem tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amely ennyi féle érzelmet váltott ki belőlem! Őszintén nevettem rajta olykor, máskor meg megkönnyeztem, máskor meg azt éreztem, mikor a buszon ülve olvastam, és kinéztem az éppen lemenő napra, ami színekbe vonta a felhőket, hogy milyen nagyon szerencsés vagyok, hogy egy ilyen jó könyvet olvasok egy ilyen szép pillanatban.
Írhatnék, hogy mennyire tetszet az álmok katalógusa, vagy Brod több mint hatszáz bánata, vagy mennyire nagyon szerettem Alekszet, a szókincsét; vagy, hogy mennyire tetszett az író stílusa, ahogy kihasználva a nyelvi sajátosságokat (az emberek egyedi beszédstílusát, például), a központozást, hiteles szöveget hozott létre, beleszőve egy önmagáról mintázott karaktert, leveleket, és sok érdekes dolgot, ami nagyon közelivé tette az egész művet. Meg arról is írhatnék, hogy voltak dolgok, amik tetszettek is benne, meg nem is, mint például a vége, de a lényegen semmit sem változtatnának ezek, ugyanis a regény számomra olyan, amit egyszerűen, igazán szépnek hívok

3 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Ha számodra fontos a múlt, a gyökerek, a hagyományok, és szereted a posztmodern regényeket, akkor érdemes elolvasnod ezt a könyvet. Hol mulatságos, hol meg fájdalmas történet zsidók, ukránok, amerikaiak életéről, találkozásaikról, halálukról, sok szép emberi kapcsolat, barátságok és szerelmek története.

@peti_bácsi értékelésében azt írta (http://moly.hu/ertekelesek/776417), a könyv olvasása közben neki Esterházy jutott az eszébe, nekem meg Rejtő. Ennyit a vicces oldalról.

@Aurore azt írta nekem, amikor el kezdtem olvasni a könyvet (hatására az ő nagyszerű értékelésének: http://moly.hu/ertekelesek/1132134), hogy számomra ez túlságosan hatásvadász lesz. Nem lett igaza. Én szeretem a radikális könyveket, mint például A helsinki Roccamatio család a tények tükrébent, amelyik egyébként szintén egy híres szerző első kötete. Yann Martel később megírta a Pi életét, azért egyaltalán nem voltam oda. Most akkor lehet, hogy Foer híresebb könyvét, a Rém hangosan és irtó közelt nem kéne elolvasnom?

A könyvben van néhány szörnyű jelenet emberek legyilkolásáról. Pár napja jelent meg egy könyv, amelyik levéltári dokumentumok alapján magyar katonák hasonló tetteiről tudósít (http://moly.hu/konyvek/krausz-tamas-varga-eva-maria-a-magyar-megszallo-csapatok-a-szovjetunioban). Ez (volt?) a világ, szerintem nem szabad elfelejtenünk a történteket, de aki az ilyet nem bírja vagy rasszista, annak nem való ez a könyv.

8 hozzászólás
>!
petibácsi
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Nagyon jó könyv, és nagyon sokszínű. Első könyvnek meg pláne!
És Foer tényleg sziporkázik, már itt is.
Nevessetek ki, de a Visszatérő álmok könyvéről vagy a Trachimbrod (ez egy fiktív stetl neve) fontosabb történéseit bemutató feljegyzések játékos(nak tetsző) bemutatásáról nekem speciel Esterházy jutott eszembe: ahogy apró, egymásra épülő/utaló szakaszokból építkezik, ahogy [sic!]-eket és félbehagyott részeket ágyaz a szövegbe, stb.
De ezrével özönlenek itt a különféle elbeszélésmódok, formai, nyelvi kísérletek és az érzelmek. Meghökkentően széles a hangulati spektruma a bohókás humortól egészen a szívet tépő tragikumig, a muristól egészen a vérfagyasztóig, és nekem épp ezért tetszik egy icipicit jobban Foer második regénye, a Rém hangosan és irtó közel , mert hogy az ehhez képest kicsit talán egységesebb, csokorba fogottabb (plusz annak a könyvnek az aparegénysége is közel áll hozzám – nem tudom, más hogy van vele, de én aparegénynek mondom azokat a könyveket is, amik az apátlanságról, az apáról mint hiányról szólnak).
Ott is eléggé elkülönültek az Oscar jelenét és a nagyszülei múltját bemutató fejezetek, Foer ugyanis gyökeresen más építőkockákból, más szemszögekből és más hangulatokból rakja ki a múltat és a jelent; itt viszont még élesebb a kontraszt az ukrajnai felmenők utáni kutakodás (jelen) helyzetkomikummal oldott, keserű realizmusa és a stetlbeli mindennapok (múlt) groteszk-szomorú fantasztikuma között (gondolom emiatt a szomorkás mesésség miatt hasonlítgatják Foer-t a nagy jiddis mesemondókhoz, a fülszövegben pl. I. B. Singerhez).
Szóval nagyon tud ez a Foer fiú! Hű, én asszem, letöltöm gyorsan a filmet is:)

12 hozzászólás
>!
Aurore
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Kedves Jonathan!

Marie-nak hívnak, magyar (fél)zsidó lány vagyok, az én családom nagy részét is kiirtották a nácik, és akit nem, annak is mind volt egy története arról, hogy hogyan menekült meg. Sajnos már mind meghaltak. Apámat, aki akkor egészen kicsi gyerek volt, tavaly temettük el. Azt gondolom, neki is nagyon tetszenének a könyveid. Tudod, szerintem tényleg attól érezzük magunkat kiválasztottnak mi, zsidók, mert csak mi értjük igazán, amikor magunkon viccelődünk. Igazából mi ketten majdnem egykorúak vagyunk, és mint minden holokauszt-túlélő utód, én is bizonyos fokú holokauszt-szindrómában szenvedek. Van ezen kívül egy-egy béna bal kezem és lábam, melyeket egy szibériai zsidó ortopéd orvos gyógyított meg, amennyire lehetséges volt ez. Szeretem a Beatlest és a Simon & Garfunkelt. Úgyhogy szerintem ha véletlenül ismernénk egymást, lehet, hogy most én lennék a feleséged. :) Jó, csak vicceltem. Én eszem húst. Na jó, annyira nem vicceltem. De azért kicsit lehetek beléd szerelmes, ugye?

Volt egyszer egy rajongói oldalad a Facebookon, miszerint „JSF jobban ír, mint ahogy én élek”. Sajnos ebben az én esetemben van némi igazság. Tetszik, hogy a könyveid az igazán fontos dolgokról szólnak: élet, halál, szex, szerelem, halál, vallás, önirónia, szeretet, művészet, halál. Az is tetszik, hogy könyveidben a szereplők minden olyan mélyen élnek meg. Mintha volna egy másik, transzcendens dimenzió. Én is ezt keresem. Bár lehet, hogy a transzcendencia csak ebben a létformában létezik. Nekem a könyveid alapján úgy tűnik, jó úton jársz ebben a keresésben. Mert hát ott van a vilángolás. Az igaz, hogy a nemi aktusban ott van, de ott van máshol is. A múlt hétvégén megnéztem többször is a Simon & Garfunkel Central Park-i koncertjét (Ugye Te is többször láttad már, Jonathan?), és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ezek ketten ott vilángolnak a színpadon. És azt hiszem, a közönség is vilángolt. Egy kicsit, úgy vélem, neked is köszönhetem, hogy ezt észrevettem. Köszönöm.

A könyvedet szerintem elég sokáig értettem, igazán értettem, mert hogy érzettem. Szását is, a trachimbrodiakat, Jankelt, Brodot, a szomorúság 613 formáját, a kolkit, Safrant, a cigány lányt, nagyapát, Augustine-t, aki nem is Augustine volt. Mindazonáltal nem egészen volt számomra világos, mire akartál kilyukadni a nagyapa halálával. Ez miért kellett? És oké, hogy azt mondod, hogy a viccesség megakadályoz abban, hogy érzékeljük ezt a csodás és rettenetes világot; de én azt is gondolom, hogy éppen ezért szükség van rá, hogy el tudjuk viselni a világ csodálatosságát és rettenetességét. (Most azt mondanád, legfőképpen a csodálatosságát, de én nem vagyok ennyire hatásvadász.)

No sebaj. Azt szeretném mondani, hogy azért ez egy nagyon jó könyv, az idő nagy részében vilángoltam, amikor olvastam. És mintha azt is éreztem volna, hogy te tudod, hogy én most vilángolok, mert a könyvedet olvasom. Ami jó vicc, mert nem is ismerjük egymást. Talán majd egyszer. Azt nem mondom, hogy azt se tudod, hogy a világon vagyok, mert Te mindenféle varázslatokra képes vagy, te huncut. :) Mindazonáltal a Rém hangosan prémiumabbra sikerült, ami véleményem szerint a fejlődésedet mutatja. Úgyhogy szívből gratulálok.

Köszönöm, hogy képes voltál eddig végigolvasni ezt a levelet. Abban a reményben búcsúzom, hogy talán majd egyszer.

Ölel:
Marie

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2003
390 oldal · ISBN: 9639475327 · Fordította: Dezsényi Katalin
6 hozzászólás
>!
Ciccnyog IP
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

Prémium könyv.

És neked hogy vannak elrendezve a könyveid? És te mersz-e emlékezni a múltadra, ismered-e egyáltalán, meg tudsz-e vele békélni? És te miben hiszel? Hát így?
És hiszel-e a szerelemben, a családban, a barátokban, a múltban s a jövőben, az emlékekben, az álmokban s a titkokban? És hiszel-e a hitben? És tudsz-e, képes vagy-e, akarsz-e vilángolni? Itt? Most? És élnél-e vízesés mellett, és kutatnál-e, keresnél-e régi dolgokat, személyeket, hogy megérts, megnyugodj s megbékélj? És félnél-e, vagy bátor lennél-e, feladnád-e vagy kibírnád-e? És ha lenne bánatod, kerekedne-e valamikor hasznos szomorúság a helyébe? És hiszed-e, tudod-e, hogy előbb-utóbb megtalálod a nevetés módját? És szerinted csillapodik-e a fájdalom? És gondoltad-e, hogy minden szeretet veszteségből van kifaragva, de megtanulunk élni abban a szeretetben?
És mondd:
akarsz-e nevetni s sírni,
meglepődni, szívdobogni;
akarsz-e fájni s közben hinni,
hogy az álmát mindenki megérdemli,
őszintén élni mindig megéri;
akarsz-e a múltba utazni,
keresni, a semminél többet találni,
tudva, hogy a mindent nem lehet meglelni;
akarsz-e látni mindent vilángolni,
titkokat megtudni, s elfogadni,
rém hangosan sóhajtani fel,
irtó közel mindennek végéhez;
s akarsz, akarsz-e
te lenni az, ki a végén így kiált fel:
érzem, s szeretem, hogy
Vilángol Minden?

>!
Angele P
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

„ – Azt a várost keresi, amelyikből a nagyapja származott – mondta apa. – És valami Augustine nevezetű nőszemélyt, aki a háború alatt megmentette a nagyapja életét. Könyvet kíván írni a nagyapja falujáról. – Ó – mondtam –, szóval intelligens? – Nem – helyesbített apa. – Csökött agyú. ”
Igen humorosan indult, – „ egy szomorú történetet csakis viccesen lehet hitelesen előadni” – , de aztán a végére érve inkább volt súlyos, mint humoros.

Ezt a könyvet csak figyelmesen lehet olvasni, volt, hogy vissza kellett olvasnom, többször is, de nem bántam, mert minden mondat egy gyönyörűség.
Így még senkit nem láttam írni a holokausztról. Egy nagy metafora volt az egész, de az igen remekül megalkotva, mint egy költemény. Át lehetett érezni mindent ami a holokauszttal járt, a túlélők lelki ismeret furdalásán át a kollektív felelősségvállalásig.
„Ez volt a lecke, amit a történtekből megtanultunk – hogy nincsen Isten. Az összes rejtőzködő arcra szüksége volt, hogy ezt bebizonyítsa nekünk. – Mi van akkor, ha ez a hitük egy próbatétele volt? – kérdeztem. – Nem hihetek egy olyan Istenben, aki így teszi próbára a hívőket. – Mi van akkor, ha nem állt módjában? – Olyan Istenben nem hihetek, akinek nem állt módjában megakadályozni a történteket. – Mi van akkor, ha az ember volt és nem Isten, aki mindezt véghezvitte? – Az emberben sem hiszek.”


Népszerű idézetek

>!
bozs

Szerinted csodálatos vagyok?, kérdezte a lány egy napon, amint nekidőltek egy kővé vált juharfa törzsének.
Nem, mondta a fiú.
Miért?
Mert annyi sok lány csodálatos. El tudom képzelni, csak a mai napon hány száz férfi mondta a barátnőjének, hogy csodálatos, pedig még csak dél van. Nem lehetsz olyasvalami, amiből már van több száz.

328. oldal

5 hozzászólás
>!
LaBelle

Eddig is gyakran volt világvége, és gyakran lesz ezután is.

300. oldal

>!
Életveszélyes_és_Tilos

A regény a művészetnek az a formája, amely a legkönnyebben ég.

287. oldal

>!
Ciccnyog IP

Nem vagyok szomorú, ismételgette magában újra meg újra, nem vagyok szomorú. Mintha egy szép napon mégiscsak sikerülne meggyőznie magát. Vagy átvernie magát. Vagy meggyőznie másokat – a szomorúságnál csupáncsak egyvalami rosszabb, ha mások tudják, hogy szomorú vagy. Nem vagyok szomorú. Nem vagyok szomorú.

73. oldal

5 hozzászólás
>!
Chöpp 

A szavak sohasem azt jelentik, amit ki akarunk velük fejezni.

290. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szó
9 hozzászólás
>!
Ciccnyog IP

Még beszámolok a szememről, aztán hozzálátok a történethez. A szemem kék és tündökletes. És most elkezdem a történetet.

11. oldal

1 hozzászólás
>!
Aurore

MI, A ZSIDÓK
Zsidók mindazon dolgok, melyeket Isten szeret. Mivel a rózsa gyönyörű, feltételezhetjük, hogy Isten szereti. Következésképp a rózsa zsidó. Ugyanezen érveléssel a csillagok és bolygók is zsidók, minden gyermek zsidó, a szép „művészet” is zsidó (Shakespeare nem volt zsidó, de Hamlet igen), és a szex, amikor férj és feleség gyakorolja alkalmas pozitúrákban, akkor a szex is zsidó. Zsidó-e a Sixtus-kápolna? De mennyire.

295-6. oldal

1 hozzászólás
>!
Csi P

Odessza a világ legszebb városa, mert a vodka olcsó és a nők nemkülönben.

14. oldal

8 hozzászólás
>!
Ciccnyog IP

Hol tartod a könyveidet?, kérdezte.
A szobámban.
A szobádban hol?
Polcokon.
Hogy vannak elrendezve a könyveid?
Mit számít az neked?
Csak tudni akarom.

329-330. oldal

>!
Evione

– Régebben azt gondoltam, hogy a humor az egyedüli módja, hogy érzékeltessük, milyen csodálatos és rettenetes ez a világ, hogy megünnepeljük, hogy az élet szép. Érted, mire gondolok. – Természetesen. – Csakhogy most már épp ellenkező a véleményem. A humor arra jó, hogy elmeneküljünk ebből a csodás és rettenetes világból.

228. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Nicole Krauss: A szerelem története
Jerzy Kosinski: A festett madár
Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága
Josh Malerman: Ház a tó mélyén
Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban
Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa
Geoff Ryman: Levegő
Philip K. Dick: Dr. Vérdíj
Gabriel García Márquez: Száz év magány
G. Arthur Brown – Komor Zoltán: Chemtrail Kamélon