The ​Corrections 18 csillagozás

Jonathan Franzen: The Corrections Jonathan Franzen: The Corrections Jonathan Franzen: The Corrections Jonathan Franzen: The Corrections

The ​Corrections is a grandly entertaining novel for the new century-a comic, tragic masterpiece about a family breaking down in an age of easy fixes.
After almost fifty years as a wife and mother, Enid Lambert is ready to have some fun. Unfortunately, her husband, Alfred, is losing his sanity to Parkinson's disease, and their children have long since flown the family nest to the catastrophes of their own lives. The oldest, Gary, a once-stable portfolio manager and family man, is trying to convince his wife and himself, despite clear signs to the contrary, that he is not clinically depressed. The middle child, Chip, has lost his seemingly secure academic job and is failing spectacularly at his new line of work. And Denise, the youngest, has escaped a disastrous marriage only to pour her youth and beauty down the drain of an affair with a married man – or so her mother fears. Desperate for some pleasure to look forward to, Enid has set her heart on an elusive goal: bringing… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2001

>!
4th Estate, London, 2017
654 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780007232444
>!
Harper Perennial, New York, 2010
580 oldal · ASIN: B0043VDEE6
>!
Fourth Estate, London, 2010
654 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780007232444

4 további kiadás


Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

nyugdíjas

Helyszínek népszerűség szerint

New York · Manhattan · piac


Most olvassa 3

Várólistára tette 22

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

NannyOgg>!
Jonathan Franzen: The Corrections

– Na jó, adj valamit.
– Komolyan??
– Igen, most egy olyat fogok olvasni, amit te ajánlasz.
– Ú, akkor olvass Franzent! Diszfunkcionális család, amerikai Közép-Nyugat, elcseszett szereplők – szeretni fogod!
– De ez egy féltégla! Sőt, egész!
– …?
– Eh, legyen.

Aztán az a 600 oldal nem volt elég. Nem emlékszem, mikor volt ilyen utoljára.

A férjem meg én, mi elég hasonlóak vagyunk könyvek terén. Attól függetlenül, hogy ő csuklóból elutasítja a fantasy bármilyen lehetőségét, én meg lekaparom az arcomat – meg az övét is – Saramagótól. Ő a keleti blokk elcseszett problémásait szereti főleg, én az amerikai elcseszett problémásokat, de találkozunk Bartisnál és Palahniuknál. Bartist pl. én hoztam a házba. Franzen viszont az ő ötlete volt, és mire én felocsúdtam és nagy kegyesen elkezdtem a Corrections-t, már 5 Franzen-kötet figyel a nappaliban – ami tiszta szerencse, ugyanis mindet el fogom olvasni.

A Corrections-szel kapcsolatban előhúzhatnám persze az aduászt, miszerint „én is diszfunkcionális családból jövök, ezért nagyon átérzem, és blablablablabla”. Tényleg átérzem, de valószínűleg mindenki találna valami párhuzamot Lamberték meg a saját családja között, talán még azok a gyerekek is a reklámból, akiket az anyukájuk talpig fehér ünnepi ruhában küld ki játszani a hol sáros, hol nedves, de valahol mindenképpen ketchupöt és/vagy mustárt tartalmazó fűbe, hogy aztán angyali mosollyal és „hát, mit tenni, ilyenek ezek a cukimuki kisgyerekek!” arckifejezéssel nyugtázza a pólókon éktelenkedő foltokat a makulátlan konyhájában, ahova beragyog a nyári napsugár és megcirógatja a dermedő cukormázt a frissen sült tortán. A családom és Lamberték között azért ennél egy kicsivel erősebb a párhuzam, de a lényeg ugyanaz: a helyzettel azonosulni elég könnyű.

Ami egyáltalán nem könnyű – mondjuk engem ez az aspektus sosem érdekelt egy regénynél –, az a szereplőkkel való azonosulás, ugyanis mind elcseszett valamilyen szinten. Nem(csak) az élete elcseszett, hanem ő maga is elcseszett, következtetésképpen ha azonosulok vele, én is elcseszett vagyok, azt meg akarja a franc bevallani magának. Úgyhogy bölcsen inkább azokkal a mozzanatokkal azonosultam, amiket látok magam körül, és csendben megállapítottam, hogy Lamberték és partnereik személyiségjegyeinek szisztematikus permutációjával egész csinosan le lehet festeni a családom három generációját. És persze mindenkinek megvan a kedvenc családi problémája, ami személyre szabottan őt érinti, hagy meséljek erről: az én kedvencem az, amikor a szüleimtől meghallgatom, a tesómmal mi a baj, aztán meghallgatom a tesómtól, a szüleimmel mi a baj, miközben a két fél, akinek baja van egymással, nem kommunikál. Én vagyok a másik kontinensen élő proxy, aki összeköti az egymástól egy szobányi távolságra élő feleket, a puszta, amibe mindenki belekiáltja a baját, a pufferzóna, ahol ki lehet adni a felgyülemlő feszültséget. Mindeközben én mindenkinek mindent elhiszek, aztán senkinek semmit nem hiszek el – mert mit tudom én innen, mit csinálnak ezek egymással ténylegesen odaát? Mi van, ha mindenki túloz? Mi van, ha senki nem túloz? Honnan tudjam?? Na, és hogy az Anoním Családi Pufferzónák Gyűlése után visszaknyarodjak a könyvhöz: Franzen ezt baromi jól csinálja, ezt a „kinek higgyek, honnan tudjam” libikókát. Azt tisztelem benne, hogy nem választ oldalt, nem bipoláris, nem fekete-fehér. Mindenkiről kiderül, hogy hiába nincs igaza A-ban, B-ben viszont nagyon is; két feltételezett rossz tulajdonsága közül az egyik nincs jelen, de a másik annál inkább; mint ahogy a valóságban a szüleim is elég rugalmatlanok, de a tesómék sem úgy viselkednek velük, ahogy kellene. Ennek a könyvnek az összes alakját, a döntéseiket, a reakcióikat, egyenként ki lehetne hosszan vesézni, az meg, ahogy együtt családként (nem) működnek, egy újabb beszédtéma. Mindenki komplikált, senki nem pozitív, senki nem negatív – ha nem utálnám ezt a kifejezést annyira, azt mondanám, hogy ennél emberibb karakterekkel még nem nagyon találkoztam. És azért ez bátor, mert az olvasók nagyrésze nem szereti a görbe tükröt, és sokkal inkább azonosulna egy valószínűtlen, 16 éves, passzív-agresszív, mogorva és enyhén szociopata tinilánnyal, ha az szép és ügyesen nyilaz, mint hogy egy rakat olyan emberről olvasson, akiken keresztül szembesül vele, hogy ő sem egy különleges hópehely. Tekintve, hogy én az eszképizmus utóbbi formáját űzöm, érdeklődéssel nézek elébe Franzen többi féltéglájának.

>!
Harper Perennial, New York, 2005
608 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780006393092
ddani>!
Jonathan Franzen: The Corrections

Nagy amerikai regény: atomizált család szubatomikus működése, változó hangerőn de nagyon közelről. Amerika nem is háttér vagy táj inkább egyfajta titkos, közvetett szereplő, aki úgy lesz főszereplő, hogy szinte nincs is szövege csak épp áthatja a jelenléte a többi szereplő minden dialógusát és gondolatát, hogy bár jelen van mindenhol és mindenkiben de ritkán terelődik rá a fókusz közvetlenül.
Gyakran kínos, kellemetlen, problematikus, arcpálmás, félekodanézniakövetkezőmondatra hatású a cselekmény, ami mindvégig benne marad a realitások, banalitások mezsgyéjén, és nem csinál mindenféle trükkös hátraszaltókat a hatás fokozásáért. Minek megcukrozni a mézet, ugye.
Rengeteg a „jó rész” benne, és az ezeket összekötő regényszövet sem hagyja magát átfutni, nemhogy átlapozni. Olvastatja magát az is ahogy kibontakozik a háttér, az egymás mellett elemlékezés, a teljesen egymást kizáró nézőpontok lehetetlen egységteremtése, de persze a valódi, emberi, gyarló és tökéletlen szereplők, akiket meg lehet próbálni szeretni vagy utálni, de leginkább csak izgulni lehet rajtuk, hogy most mi lesz végül, és egyáltalán lesz-e végül bármi, vagy csak kis kráternyomokban végződik ez a sokfejű fejlődési folyamat. Végig sikerült fenntartani az olvasói érdeklődésem.
Teljesen nagyszabású és szabad lélegzetű és aktuális és ugyanakkor a maga módján kortalanul klasszikus történet, az angol nyelvű prózaírás egyik kortárs mesterétől.
(Na, mi van, te meg még mindig itt ülsz? Nyomás a könyvtárba!)

2 hozzászólás
Juci P>!
Jonathan Franzen: The Corrections

Hogy tud valaki ennyire kegyetlenül, fájdalmasan, utálni-, szánni- és szeretnivalóan pontos szereplőket és viszonyokat írni? Hibátlan!

entropic P>!
Jonathan Franzen: The Corrections

Kemény és nagyon szép. De tényleg, utoljára kábé egy éve voltam így, amikor a Szépség vonalát olvastam, hogy állandóan visszaolvastam bekezdéseket-oldalakat, mert annyira jól néztek ki leírva.

Ja, meg ez is olyan könyv (gyűjtöm az ilyeneket, de csak fejben, talán le is kéne írni), hogy amikor elolvasom az utolsó mondatot, arra gondolok: csak ezért az egy mondatért is érdemes lehet elolvasni a megelőző 650 oldalt. De persze itt a megelőző 650 oldal is nagyon jó, szóval nemcsak az utolsó mondatért érdemes.

Mellesleg rettentően könnyen/jól olvasható (ezen kicsit meglepődtem, valahogy nehézkesebbnek képzeltem), ideális körülmények között nem is tartott volna 10 napig – mindenesetre utáltam félbeszakítani az olvasást, amikor kénytelen voltam, mert Franzen eszméletlen cliffhangerekkel zárja le a fejezeteket, és annyira fenntartja a kíváncsiságomat az összes nyamvadt, utálatos, balek (stb.) szereplője iránt, hogy legszívesebben egyszerre olvastam volna el az egészet.

7 hozzászólás
sanni243>!
Jonathan Franzen: The Corrections

Nehéz olvasmány, a témája miatt és a történet szövése miatt is. Bárki találhat benne párhuzamot a saját családjával.


Népszerű idézetek

entropic P>!

Earlier in the day, while killing some hours by circling in blue ballpoint ink every uppercase M in the front section of a month-old New York Times, Chip had concluded that he was behaving like a depressed person. Now, as his telephone began to ring, it occurred to him that a depressed person ought to continue staring at the TV and ignore the ringing – ought to light another cigarette and, with no trace of emotional effect, watch another cartoon while his machine took whoever's message.
That his impulse, instead, was to jump to his feet and answer the phone – that he could so casually betray the arduous wasting of a day – cast doubt on the authenticity of his suffering. He felt as if he lacked the ability to lose all volition and connection with reality the way depressed people did in books and movies. It seemed to him, as he silenced the TV and hurried into his kitchen, that he was failing even at the miserable task of falling properly apart.

88-89. oldal (Fourth Estate, 2010)

angelacsapo22>!

„You want to put the kitchen under surveillance as a hobby?”
„Yeah!”

178. oldal, 3. fejezet- The more he thought about it, the angrier he got (Fourth Estate, 2010)

raczlilian>!

“And what about the chair, then?” he said. “What about the chair?”
Enid looked at the chair. Her expression was merely pained, no more. “I never liked that chair.”
This was probably the most terrible thing she could have said to Alfred. The chair was the only sign he’d ever given of having a personal vision of the future. Enid’s words filled him with such sorrow—he felt such pity for the chair, such solidarity with it, such astonished grief at its betrayal—that he pulled off the dropcloth and sank into its arms and fell asleep.

Page 16

ddani>!

Although Nordic Pleasurelines was emphatically not a discount line, this cruise had been booked almost entirely by large groups such as the University of Rhode Island Alumni Association, American Hadassah of Chevy Chase (MD), the 85th Airborne (“Sky Devil”) Division Reunion, and the Dade County (FF) Duplicate Bridge League, Senior Flight. Widows in excellent health guided one another by the elbow to special mustering places where name tags and information packets were distributed and the preferred token of mutual recognition was the glass-shattering scream. Already seniors intent on savoring every minute of precious cruise time were drinking the frozen cocktail du jour, a Lingonberry Lapp Frappe, from schooners that took two hands to handle safely. Others crowded the rails of lower decks, the ones sheltered from the rain, and scanned Manhattan for a face to wave goodbye to. A combo in the Abba Show Lounge was playing heavy-metal polka.

290. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hajó · Manhattan · metál · New York · nyugdíjas
entropic P>!

Oh, misanthropy and sourness. Gary wanted to enjoy being a man of wealth and leisure, but the country was making it none too easy. All around him, millions of newly minted American millionaires were engaged in the identical pursuit of feeling extraordinary – of buying the perfect Victorian, of skiing the virgin slope, of knowing the chef personally, of locating the beach that had no footprints. There were further tens of millions of young Americans who didn't have money but were nonetheless chasing the Perfect Cool. And meanwhile the sad truth was that not everyone could be extraordinary, not everyone could be extremely cool; because whom would this leave to be ordinary? Who would perform the thankless work of being comparatively uncool?

226. oldal (Fourth Estate, 2010)

8 hozzászólás
angelacsapo22>!

She knew she was telling herself lies, but she didn't know which of the things in her head were the lies and which were the truth.

486. oldal, 5. fejezet - The Generator

angelacsapo22>!

She loved Philadelphia the way she loved Robin Passafaro. Her heart was full and her senses were sharp, but her head felt liable to burst in the vacuum of her solitude.

581. oldal, 6. fejezet - One Last Christmas

ddani>!

He ran out of money on a Friday in July. Facing a weekend with Julia, who could cost him fifteen dollars at a cinema refreshments counter, he purged the Marxists from his bookshelves and took them to the Strand in two extremely heavy bags. The books were in their original jackets and had an aggregate list price of $3,900. A buyer at the Strand appraised them casually and delivered his verdict: „Sixty-five.”
Chip laughed in a breathy way, willing himself not to argue; but his U. K. edition of Jurgen Habermas’s Reason and the Rationalization of Society, which he’d found too difficult to read, let alone annotate, was in mint condition and had cost him £ 95.00. He couldn’t help pointing this out by way of example.
“Try somewhere else, if you like,” the buyer said, his hand hesitating-above the cash register.
“No, no, you’re right,” Chip said. “Sixty-five is great.”
It was pathetically obvious that he’d believed his books would fetch him hundreds of dollars.
He turned away from their reproachful spines, remembering how each of them had called out in a bookstore with a promise of a radical critique of late-capitalist society, and how happy he’d been to take them home. But Jurgen Habermas didn’t have Julia’s long, cool, pear-tree limbs, Theodor Adorno didn’t have Julia’s grapy smell of lecherous pliability, Fred Jameson didn’t have Julia’s artful tongue. By the beginning of October, when Chip sent his finished script to Eden Procuro, he’d sold his feminists, his formalists, his structuralists, his poststructuralists, his Freudians, and his queers. To raise money for lunch for his parents and Denise, all he had left was his beloved cultural historians and his complete hardcover Arden Shakespeare; and because a kind of magic resided in the Shakespeare — the uniform volumes in their pale blue jackets were like an archipelago of safe retreats — he piled his Foucault and Greenblatt and hooks and Poovey into shopping bags and sold them all for $115.
He spent sixty dollars on a haircut, some candy, a stain-removal kit, and two drinks at the Cedar Tavern. Back in August, when he’d invited his parents, he’d hoped that Eden Procuro might have read his script and advanced him money before they arrived, but now the only accomplishment and the only gift he had to offer was a home-cooked meal. He went to an East Village deli that sold reliably excellent tortellini and crusty bread. He was envisioning a rustic and affordable Italian lunch. But the deli appeared to have gone out of business, and he didn’t feel like walking ten blocks to a bakery that he was certain had good bread, and so he wandered the East Village randomly, trudging in and out of meretricious food stores, hefting cheeses, rejecting breads, examining inferior tortellini. Finally he abandoned the Italian idea altogether and fixed on the only other lunch he could think of — a salad of wild rice, avocado, and smoked turkey breast. The problem then was to find ripe avocados. In store after store he found either no avocados or walnut-hard avocados. He found ripe avocados that were the size of limes and cost $3.89 apiece. He stood holding five of them and considered what to do. He put them down and picked them up and put them down and couldn’t pull the trigger. He weathered a spasm of hatred of Denise for having guilted him into inviting his parents to lunch. He had the feeling that he’d never eaten anything in his life but wild-rice salad and tortellini, so blank was his culinary imagination.
Around eight o’clock he ended up outside the new Nightmare of Consumption (“Everything — for a Price!”) on Grand Street. A humidity had stolen over the sky, a sulfurous uneasy wind from Rahway and Bayonne. The supergentry of SoHo and Tribeca were streaming through the Nightmare’s brushed-steel portals. The men came in various shapes and sizes, but all the women were slim and thirty-six; many were both slim and pregnant. Chip had a collar rash from his haircut and felt unready to be seen by so many perfect women. But right inside the Nightmare’s door he glimpsed a box of greens marked SORREL from Belize $0.99.

91-93. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fogyasztói társadalom · könyvesbolt · New York · nyomor · piac
NannyOgg>!

Jonah sat down by a safe light and whispered as he turned the pages of one of the Narnia books, Prince Caspian, that Gary’s sister, Denise, had given him.

149. oldal (Harper Perennial, 2005)

NannyOgg>!

Caroline did not entirely approve of Narnia—C. S. Lewis was a known Catholic propagandist, and the Narnian hero, Aslan, was a furry, four-pawed Christ figure—but Gary had enjoyed reading The Lion, the Witch and the Wardrobe as a boy, and he had not, it was safe to say, grown up to be a religious nut.

149. oldal (Harper Perennial, 2005)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Penelope Ward: Neighbor Dearest
Dashiell Hammett: The Thin Man
Marni Bates: Decked with Holly
Catherine Anderson: Silver Thaw
Jill Shalvis: Simply Irresistible
W. Bruce Cameron: The Dogs of Christmas
Rachel Cohn – David Levithan: Dash and Lily's Book of Dares
Jay Asher: What Light
John Grisham: Skipping Christmas
Stephen King (Richard Bachman): Roadwork