Bánom, ​hogy a szolgád voltam 4 csillagozás

Leültem mellé. Már megint olvasott. Irigyeltem tőle, hogy van rá ereje, lelke, amit át tud adni egy történetnek, egy hangulatnak, egy papírkötegnek.

278. oldal

Mindig, ha beszélni tudtam, levegőhöz jutottam. A szavak szabadok és terük van. Madaraknak képzeltem őket, akiket nem lehet terelni. Ha néha úgy éreztem, hogy kedvemre és hasznomra tettek, ha – pontosan – el tudtam néha mondani, amit akartam vagy akartam akarni, vagy néha annál is többet – csupán véletlen volt. Nem lehet őket rendszeresen és tervszerűen kirabolni. Ezért aztán fontosak kellenek, hogy legyenek azok a szavak, mondatok, amelyek véletlenül jókor jól hangzanak el.
Sokszor megpróbáltam elmondani Zófának, mi történik velem, de csak igen ritkán jutottam el addig, hogy meg is szólaljak.
– Zófa? – kérdeztem ilyenkor.
– Igen?
Legfeljebb négy-öt másodperce van ilyenkor az embernek, hogy kitaláljon valami hihetőt, ha történetesen elmegy a bátorsága attól, hogy nekikezdjen, aminek akart.
– Nem láttad valahol azt a régi pulóveremet, tudod, azt a barnát?
Ilyeneket szoktam kitalálni. És mintha Zófa hálás lett volna, hogy nem terhelem valami nehéz, megoldhatatlan üggyel.
– Hiszen meleg van, nem lesz rá szükséged.
– Csak… meg akartam szagolni. Hiányzik az illata.
Mondjuk, ez is igaz. Ha az ember hazudik, igazat kell hazudnia, különben sose hiszik el.

Szerették egymást valamikor. Igaz, csak rövid ideig. Anyu azt mondta, én már szerelemgyerek voltam. Mennyit gondolkodtam ezen az egy szaván: már. Ebből az egy szóból tanultam szeretni.

65. oldal

Nem tudtam, mit kellene mondanom, csak azt, hogyan. Mosolyognom kellett volna, simogatnom őt, szeretni. Az pontos. Vagy legalább csodálkozni, az is sokatmondó lehet. De én csak méregettem, szerkesztgettem, és nagy némaságban kiterveltem dolgokat.

276. oldal

És nem fog megvédeni senki. Ahogy akkor sem védett meg senki, amikor kakilnom kellett az iskolában, és Mindszenty észrevette, hogy a vécén ülök, és szétkürtölte:
– Szarik! A cigány szarik.
Először a fiúk, akik a vécében voltak, kezdtek röhögni, rámnyitották folyton az ajtót, én meg kikerekedett szemmel néztem rájuk vissza. Egyre hangosabbak lettek, és siettem volna, de nem ment, fájt-fájt a hasam, nyomnom kellett, pedig vissza akartam tartani, téptem gyorsan a vécépapírt, hogy kitöröljem, de nagy sietségemben észre se vettem, hogy az ing – ami a bátyám inge volt, és nagy rám – belelógott a vécébe, és a vége bemocskolódott. Kiléptem a fülkéből, és még nagyobb lett a röhögés, mindenki az orrát húzta:
– Szaros, szaros!
Végre vége lett a szünetnek, be kellett menni az osztályterembe. Könnyes szemekkel ültem a padban, persze a tanító néni észrevette, s kérdezte, mi történt.
– Kakiltam, és a Mindszentyék csúfoltak miatta – pontosan fogalmaztam és lassan, nehogy ne értse meg Erika néni, amit mondtam, és még rá is mutattam a bűnösökre.
Erika néni haraggal kezdte szidni a fiúkat, megbüntette valahányat. De ezzel a dolog nem ért véget. A szünetben a lányok kezdték kérdezgetni, hogyan kakiltam. Észrevették, hogy a fehér ingem is foltos, jöttek utánam a folyosón, az udvaron, előre dőltek, hogy jobban érezzék a szagot rajtam, aztán nevetve-undorodva hátrahőköltek. A mosdóba menekültem, amikor észrevettem, hogy min nevetnek, és megpróbáltam lemosni az inget. aztán a tükör elé álltam, és néztem, hogyan sírok. Nagyobb fájdalmat hazudtam magamnak, mint amim volt, és ez a játék valahogy megnyugtatott.

24. oldal

Szerelmes lettem, amikor anyám halálos beteg.

35. oldal