Álmok ​az Eigerről 88% 25 csillagozás

[…] Eszembe villan, hogy alighanem Boulder az egyetlen hely, ahol az ember olyan sztriptíztáncosokkal találkozhat, akik nepáli trekkingtúrázással töltik a szabadságukat.

128. oldal, A Burgess fiúk

„Amíg az ember fiatal, könnyen azt hiszi, hogy pontosan azt érdemli, amire vágyik, feltételezi, hogy ha eléggé akar valamit, akkor istenadta jussa meg is kapni azt. ”

     Minél följebb másztam, annál fesztelenebbé váltam. Nem kapcsolt más a hegyoldalhoz, a világhoz, mint hat vékony króm-molibdén tüske egy centiméterre a fagyott vízbevonatba döfve, mégis legyőzhetetlennek, súlytalannak éreztem magam […] Egy nehéz mászás, különösen egy nehéz szólómászás kezdetén fölfokozottan tudatosul bennünk a hátunk mögött tátongó mélység. Szüntelenül érezzük vonzását, kielégíthetetlen étvágyát. Hallatlan szellemi erőfeszítést igényel, hogy ellenálljunk neki, egy pillanatra se merjünk lazítani. A szakadék sziréndala éberségre késztet minket, puhatolódzóvá, sutává, görcsössé teszi mozdulatainkat. A mászás előrehaladtával azonban egyre inkább megszokjuk a kitettséget, a végzet érintését, lassan elhisszük, hogy bízhatunk saját kezünkben, lábunkban, fejünkben. Megtanulunk az önfegyelmünkre hagyatkozni.

168. oldal, Az Ördög Hüvelykujja

[…] Minek is tagadnám, a túra során számos helytelen döntést hoztam, többek között rosszul válogattam össze az olvasmányaimat is […]

170. oldal, Az Ördög Hüvelykujja

Minthogy társas lények vagyunk, táborban rekedt állapotunk unalmának enyhítése végett elsősorban sátortársainkhoz fordulunk. Kompániája kiválasztásánál nem lehet elég gondos az ember. A jelölt viccrepertoárja, pletykakészlete és bezártságban kivirágzó humorérzéke legalább olyan alaposan mérlegelendő, mint túrázásbeli szívóssága vagy jégmászójártassága.

47. oldal

„Sok francia és brit alpinista között mindazonáltal mély ellentét feszül, és ez időnként legendás bunyózásokban tör felszínre, amelyek során bisztrók változnak romhalmazzá, és már számos hírneves angol hegymászó került a chamonix-i rendőrfogdába.”
Az ellentét tükröződik a francia-angol szlengben is. A gumi óvszer például angolul „French letter", azaz 'francia levél', míg franciául „une capote anglaise", tehát 'angol köpeny'. Ha valaki dicstelenül elsomfordál, arra a franciák azt mondják, „filer a l'anglaise", 'angolosan elhúz', a britek pedig a Jaking French leave", 'franciás távozás' kifejezéssel utalnak rá. A francia köznyelvben a fajtalankodás „le vice anglais”-ént ('angol bűn') ismeretes, és bár az angolból hiányzik ennek etimológiailag pontos egyenértékese, a szigetországi hegymászók régóta úgy vélik, gall társaik divatérzéke ékesen bizonyítja, hogy titkon egytől egyig ferde hajlamúak."

„A mászás előrehaladtával azonban egyre inkább megszokjuk a kitettséget, a végzet érintését, lassan elhisszük, hogy bízhatunk saját kezünkben, lábunkban, fejünkben. Megtanulunk az önfegyelmünkre hagyatkozni.
Figyelmünk apránként annyira összpontosul, hogy már észre sem vesszük kidörzsölődött ujjperceinket, combunk sajgását, az állandó koncentráltság fenntartásának feszültségét. Révületszerű állapot fedi el az erőfeszítést, a mászás éberen megélt álommá szépül. Órák röppennek el, akár a percek. A hétköznapi létezés fölhalmozódott bűntudata és zűrzavara – a lelkiismereti botlások, a kifizetetlen számlák, az elfuserált lehetőségek, a por a kanapé alatt, a kínzó családi bajok, a gének könyörtelen börtöne – átmenetileg mind feledésbe merül, kiszorítja gondolatainkból a világosan kirajzolódó, hatalmas cél és a pillanatnyi feladat komolysága.”

Lekanyarodik, „levegőzik egyet”, „felkiáltójelet húz”, „elkönyvel némi repülési időt”, „zakózik”, „perecel”, „hátast dob”: a helymászók ilyen fura fordulatokkal emlegetik az esést.

34. oldal

Mielőtt a Denali Nemzeti Park őrei megengedik valakinek, hogy megmássza a Mount McKinleyt, videón és diákon végignézetik vele, milyen veszélyek fenyegetik az Észak-Amerika legmagasabb hegyére merészkedőket. Nagyjából olyan ez, mint amikor a hadseregben az újoncoknak eltávozás előtt a nemi betegségek súlyos következményeit bemutató filmeket vetítenek. A tízperces denali műsorban mennydörgő lavinák, vihar letarolta sátrak, borzalmas fagysérülésektől eltorzult kezek képei váltakoznak olyan holttestek látványával, amelyek groteszk módon kifacsarodott tagokkal kerültek elő feneketlen gleccserhasadékok mélyéről. Akárcsak a katonai nemi bajos mozik, a denali előadás is elég szemléletes ahhoz, hogy a legszívósabb néző is beleborzongjon. Ami pedig a józan viselkedésre ösztönzést illeti, e tekintetben legalább olyan hatástalan is, mint amazok.

Vegyük például a fekete hajú, jóképű, huszonöt körüli Adrian Popovich, ismertebb nevén a román Adrian esetét. A nagy hangú, lobbanékony természetű Adrian néhány évvel ezelőtt valahogy meg tudott szökni a keleti tömb örömtelenebb csatlós államai közé tartozó hazájából, és eljutott az Egyesült Államok nyugati felébe. Romániában már eleget mászott ahhoz, hogy fölismerje veleszületett tehetségét, így miután Amerikába érkezett, úgy döntött, komolyan fogja művelni ezt a sportot. Ezért ideje legnagyobb részét a seattle-i „Sziklánál” a Washingtoni Egyetem területén található, tízméteres betonfalnál töltötte, amely hemzsegett az acélos ujjú, sztreccsruhába bújt fiataloktól, akik 5.13-as (X-es) mozdulataikat csiszolgatták, és szenvedélyes boulderező párviadalokba bocsátkoztak.

Adrian a Szikla egyik legmenőbb mászójává nőtte ki magát és ez fölszította a becsvágyát. Bejelentette, hogy 1986 tavaszán szólóban megmássza a McKinleyt, ezzel ő lesz az első román, aki Észak-Amerika legmagasabb csúcsára áll. Ennek hallatán cinikus bírálók siettek leszögezni, hogy a McKinley nehézségei némileg különböznek még a Szikla legkacifántosabb útjaitól is. Azt is meg jegyezték, hogy a szó szoros értelmében véve lehetetlenség „szólózni” vagy háromszáz másik ember közvetlen közelében, ugyanis ennyi mászó jelenlétére számíthatott Adrian azon az útvonalon, amellyel meg akart próbálkozni. Adriant azonban nem téríthette el szándékától effajta kicsinyes akadékoskodás.

Alaszkába érkezvén az sem riasztotta vissza, hogy a mászás előtti nyilvántartásba vétel során egy jóindulatú parkőr, Ralph Moore úgy vélte, öngyilkosság a McKinleyvel kísérleteznie annak, akinek se sátra, se hólapátja, amellyel hóbarlangot áshatna, se főzője, márpedig Adrian ezek egyikével sem rendelkezett. Moore érdeklődött, hogy mivel az utóbbi híján nem tud havat olvasztani, mit kíván inni abban a három hétben, amennyit a hegy megmászása jellemzően igényel. „Van pénzem – válaszolta Adrian, mintha mi sem lenne természetesebb – ‚ majd veszek a többi hegymászótól.”

Megmutatták neki a vérfagyasztó diasorozatot; tájékoztatták arról a tényről, hogy a McKinley több hegymászó életét követelte, mint az Eiger; elmagyarázták, hogy mire a 6194 méteres csúcshoz vezető út feléhez ér, már zordabb körülményekre számíthat, mint az Északi-sarkon, a hőmérséklet 40 fokkal a fagypont alá csökken, napokon, sőt olykor heteken át egyfolytában 130-160 kilométer per órás szél süvít; kapott egy brosúrát, amely egyebek között arra figyelmeztette hogy a MclKinleyn „a hideg, a szél és a tengerszint feletti magasság összhatása a földkerekség legmostohább időjárási viszonyait hozhatja létre”. Adrian mindezen intelmekre dühösen odavágta, hogy a parkőrök törődjenek a maguk dolgával.

Moore, akinek nem állt hatalmában visszatartania Adriant a hegytől (viszont őrá hárult a kötelezettség, hogy szükség esetén kimentse Adriant, illetve lehozza a hegyről a holttestét), végül beletörődött, hogy ezt a forrófejű románt semmi sem tántoríthatja el a tervétől. Mivel a parkőr többet nem tehetett, legalább megpróbált gondoskodni arról, hogy valaki sátrat meg gázfőzőt kölcsönözzön Adriannek, és reménykedett, hogy a szerencse majd a fickó mellé áll.

Úgy is történt, annyira mindenesetre, hogy Adrian életben maradt. Sőt egészen 5800 méterig följutott anélkül, hogy rejtett hasadékba zuhant vagy fagysérülést szenvedett volna. A fölfelé mászás során azonban nem volt türelme, hogy kellőképpen akklimatizálódjék, és súlyosan ki is száradt, vagyis a nagy magasságokban szükséges egészségmegóvás két legalapvetőbb szabályát sértette meg. Ahogy magányosan küszködött fölfelé az utolsó előtti meredélyeken, és kapkodva szedte a ritka, jéghideg levegőt, egyre erősebb hányinger meg szédülés fogta el, botladozni kezdett, mintha berúgott volna.

Az agyi ödéma tüneteit érzékelte ugyanis. Ezt az életveszélyes agyduzzanatot az idézi elő, ha az ember túl rövid idő alatt túl nagy tengerszint feletti magasságba kerül. Adrian megrémült attól, ami vele történt, egyre nehezebben tudott világosan gondolkodni vagy akár fölállni, mindazonáltal sikerült levonszolnia magát 4400 méterig, ahonnét azután egy másik szólózni szándékozóval, egy japánnal együtt – akinek olyan csúnyán lefagyott a lába, hogy mind a tíz lábujját amputálni kellett – Lowell Thomas gleccserpilóta szállította egy anchorage-i kórházba. Amikor Adrian kezébe nyomták a kockázatos légi mentés költségeiből őrá eső számlát, megtagadta a kifizetését, a nemzetipark-felügyeletre hagyta, hogy rendezze a cechet.

67-68. oldal

[…] a hegymászás az indokolt kockázatokról szól […]

152. oldal, Komisz nyár a K2-n