Az ​ember szíve (Menny és pokol-trilógia 3.) 95% 223 csillagozás

Bizony el kellett jönnie annak a pillanatnak is, amikor a végére érek ennek az 1156 oldalas, 21. századi eposznak.
A harmadik kötet megint csak gyökeresen más, mint az előző, amiben egy bő 250 oldalon át húzódó viharban küzdötték előre magukat hőseink a Világ Végéig, és még azon is túl. Írhatnám, hogy a hosszú és kaotikus vándorút után itt inkább a mozdulatlanság dominál, hisz alig tesszük ki a lábunkat benne a Községből, de ez nem lenne igaz. Ugyanis Stefánsson olyan kaleidoszkópszerű örvénylésbe kezd a történettel (gondolom lesznek olyanok is, akik szimplán csak annyit mondanak majd, hogy csapong) és az összes benne szereplő női alakkal, na meg a főszereplő fiúval, hogy nem csak lehetetlenség megtippelni, hová is fog kifutni ez a hosszú történet, de az is, hogy miről is fog vajon szólni a következő fejezet.
Talán ebben a kötetben csúcsosodik ki legjobban a mondanivaló (az élet és a szerelem fontossága a létezésben, és az örökös és reménytelen küzdelem az elmúlással), itt kerülnek leginkább napfényre a társadalmi témák (a kora 20. századi izlandi vadkapitalizmus és a női emancipáció égető igénye, valamint a hagyományos férfikép kukába dobása), és itt válik leginkább érthetővé, hogy miért éppen a névtelen holtak kórusa mesél nekünk, és miért ilyen (némileg ódivatú) a könyv stílusa, amilyen.
Biztos vagyok benne, hogy az év egyik legnagyobb sikere lesz a Menny és Pokol trilógia, és nagyon sokan el fognak veszni ebben a bő lére eresztett, ám számtalan emlékezetes pillanattal és karakterrel teletűzdelt, rendkívül öntörvényű módon megírt, valamint ragyogó költőiséggel elmesélt (Egyed Veronika kiváló munkát végzett) gigantikus eposzban, amivel Jón Kalman Stefánsson megörvendeztetheti a 21. század kissé elidegenedett, magányos és az élet értelmét továbbra is reménytelenül kereső emberét. A Jelenkor kiadónak meg külön köszönet ezért a vállalkozásért!

Sokat emlegetjük, mi magyarok azt a bizonyos Nagy Erdély-regényt, ami sokak szerint már régen megíratott, de talán még többen vannak, akik folyvást csak az igazira várnak.
Ez a kérdés szerény vélelmem szerint Skandináviában egyszerűbben dőlt el. Nem ismerve ugyan kellő alapossággal az északi irodalmat, én most bizony meggondolatlanul oda nyilatkozom, hogy ezzel a három regénnyel Stefánsson megírta a Nagy Izland-sagát. Az ember szíve pedig a trilógia megkoronázásaként lüktetve dobog, szelleme is örökké ott lebeghet majd, Menny és pokol között.

Úgy hiszem, hogy ennyi nyers, véres húsként előtűnő, fájdalmas lírába csomagolt ezeroldalnyi könyörtelen epika nem érdemelhet mást, csak a legnagyobb elismerés hangját.
Nem lehet az véletlen, hogy Stefánssont olvasva, mégoly hitetlen létemre is egy evangéliumi költemény sora kúszik elő gyíkagyamból:
„…halál, hol a te hatalmad?”

Maga a történet talán nem is lényeges, igazán hétköznapi, és mégis megfogja az olvasó lelkét, beszippantja viszi magával. Sokkal fontosabb volt a nyelv, az elbeszélés stílusa, amit végig tudott tartani Stefánsson. Különösen üdvözítőnek, elegánsnak és tökéletesnek találtam a végét. Egészen magával ragadott a gondolatisága, hangulata és a felvetett érzések, a táj képei.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/03/az-ember-szive.html

A leges-leges-leges legkedvesebb kötetem a trilógiából. Ezzel végleg bizonyítottnak tudom be azt a feltételezést, hogy Jón Kalman Stefánssont olvasnom abszolút érdemes!
Elképesztően viccesnek találtam a dánokkal való összetűzést. Ha lehet, az egészet kiírnám idézetbe, vagy megtanulnám szóról szóra. Megint csupa borongós, szívfájdító szépség és zene volt az egész. Vannak olyan könyvek, amiket elolvasva azt mondod: Ez az. Így érdemes írni. Ez is egy olyan gyönyörűség! Hiányozni fog.

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2019/06/jon-kalman-stef…

„A fiú kalandjai ezennel véget érnek. Nincsenek már versek, nincsenek már könyvek és nem szaval a legnagyobb veszély közepette. Nem hallható a hangja, mely élettel tölti meg a környezetét és nem hallható a világ suttogása sem; mert nélküled nekem már nem kedves semmi. Ott, a messzi, zord tájon, az izlandi fjordokon, ahol a Jeges-tenger hangja még a világ végére is elhallatszódik, s ahol az angyalok könnye borítja a tájat, melyet csak a késői napsugár képes felszárítani, ott lapul meg egy község, emberek gyülekezete, kiknek életük a hal, a drága, sózott hal körül forog, mely élet-halál harcra hívja őket. Ezen a tájon ismertetett meg a fiú, aki senki és mindenki, aki maga sem tudja, hol a helye, s mégis pontosan ott van, ahol lennie kell. Ő az, akit valaki folyton őriz, halott, jeges, halmarta szemek követik útját, várva és rettegve a pillanatot, hogy egyszer csak a meghallja a hangjukat. Akkor már késő lesz. Lét és nem-lét között elmerülve, évszázadokon át töprengve a kérdéseken, melyekre későn, túl későn érkezik meg a válasz.
S hogy a fiú a halottak hangját vagy az élet dallamát hallja-e? Ó, kedves olvasó, ezt magadnak kell kiderítened. Magadnak kell a lélekvesztőben egyensúlyoznod, miközben csak egy deszka választ a tenger mélyétől, ahol a vízbe fúltak leltek új otthonra, a halak között; magadnak kell a jeges hegycsúcsokat megmászni, miközben dacolsz a széllel, a hóval és zimankóval; magadnak kell felismerni a tavasz közeledtét, hogy miről mesélnek a madarak, akik megszokott köreiket róják a kék égbolton; magadnak kell megtalálni azt, ami benned rejlik, ami a lelkedben lobog. Élj. Én csak ennyit kívánok, élj. Éld meg a pillanatot, az élet adta lehetőséget. Gondolkodj az élet nagy dolgain, s találd meg önmagad.
Az ember szíve sok érzést hordoz magában. Öröm, bánat, döntésképtelenség, feszültség, és bizonytalanság elevenedik meg a lapokon. S miközben a fiú halad előre az úton, melyet lehet, hogy az istenek, de az is lehet, hogy ő maga jelölt ki, addig az olvasó is megtalálja valódi énjét. Ott rejtőzik a lapokon, megbújva a sorok között, az élet értelmén gondolkodva, menny és pokol közötti határvonalon táncolva, miközben az angyalok bánata földet ér. ”

     Eljutottam a harmadik kötethez, és végérvényesen a szívembe zártam ezt a fiút! Ártatlan, önzetlen gondolatai mindig más felé terelődnek először, Jens húgára gondol, hogy nem kell a bátyja nélkül szenvednie valahol, és a köhögő kislányhoz is folyton vissza-visszatér gondolatban. Mindent megelőzve őket félti, ő értük aggódik, miközben még ő maga sincs tisztában a saját életével vagy halálával.
     Egyszerre facsarta ki, és töltötte fel a szívem mindazzal, amit úgy nevezünk: élet.
„Az élet nehéz, mégis könnyebb, mint a halál…” Az élet pedig oly sok mindent jelenhet, a szemünket, amivel képesek vagyunk olvasni, a fülünket, amivel hallhatjuk, amikor felolvasnak nekünk, a karjainkat, amelyekkel ölelhetjük, érinthetjük azokat, akik fontosak számunkra. És vannak olyanok is akik fontosak, de velük ezt már nem tehetjük meg. Ez is az élet része, de attól még megőrizhetjük őket a közelünkben. „Az embernek tudnia kell, hogy nem szabad csak azért élnünk, mert nem vagyunk halottak, az árulás. Az ember éljen úgy, mint egy csillag, és világítson.” Minden rajtunk múlik, nekünk kell tenni az életért, és megtölteni azt, amennyire csak tudjuk. A sajátunkat is, és másokét is, akik számítanak nekünk. „Nem tudom, a sötétség honnan ered, de úgy hiszem, ugyanarról a helyről, mint a világosság, és azt hiszem a sötétség azért száll le, mert hagyjuk. Azt hiszem, nehéz elhozni a világosságot, gyakran nagyon is nehéz, de senki más nem hozza el nekünk.”
     Felejthetetlen gondolatokat és érzéseket adott ez a regényfolyam a gyönyörű szavaival.

A harmadik kötetben kiderül , hogy ott is van tavasz vagy nyár, kizöldül a táj, de ez a pár hónap sem telhet lazsálással, be kell gyűjteni az élelmet, amit hosszú hónapokra be kell osztani. Emberfeletti munka ez is. Egy kicsit bepillanthatunk a kapcsolatokba,ők is olyan hús-vér emberek.
Még a fiú is találkozik a testi szerelemmel.
Sokkal jobb az élete, mint a küzdelem a halászhajón volt, mégis úgy érzi mennie kell, útra kell kelni.
Csodálatos olvasmány, szinte minden könyvét olvastam az írónak, de ez a trilógia legjobb, ezt már nem lehet fokozni.
Hatalmas élmény volt olvasni.
Egy kicsit lecsendesített a dolgok egyszerűsége, egy kicsit átgondoltam, hogy mi a fontos az életemben…

JKS trilógiájának záródarabja a cselekmény szempontjából a legmozgalmasabb a többi kötethez képest. Persze ez érthető is, hiszen a cselekményszálakat el kell varrni, ezért nem véletlen, hogy a harmadik könyv lett a legvaskosabb is egyben. Egyetlen egy hibát véltem felfedezni, amiről már korábban is szólottam. A korábbi részeknél is éreztem, de talán ennél a legjobban, hogy a kevesebb bizony több lett volna. Nincs is azzal semmi baj, ha valami bő lére van eresztve, de mint ahogyan azt korábban is írtam, JKS stílusában számomra az volt mindig is zavaró, hogy néha feleslegesen puffogtat különféle szentenciákat. Nem azzal volt bajom, hogy filozofál, és tényleg élvezetes eszmefuttatásokat vezet le, hanem hogy ezeket mindig valami patetikus zárlattal látja el. Szerintem ez nem kell, ezt majd az olvasó szépen kikövetkezteti, és levonja a maga számára a tanulságot. Lehet, hogy majd nyugdíjas koromban egy újraolvasást megér, akkor majd talán másképpen látom.

JKS eposza mindenképpen fontos mű. Nem hibátlan regény, húzni lehetett volna belőle, de hát miből nem. Azt meg majd az idő, meg az olvasók és a kritikusok eldöntik, hogy a világirodalmi kánonban milyen helyet fog majd elfoglalni. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam a trilógiát. Izgalmas, elgondolkodtató és sokszor sokkoló olvasmány volt végigkövetni a fiú kálváriáját, illetve a Község lakóinak mindennapos küzdelmeit. A mű elsősorban azokkal vállal empátiát, akik a legkiszolgáltatottabbak. Nagyon tetszett a fiú mellett a másik főhős alakja, Geirprúduré, aki felveszi a harcot az igazi pokollal, a felvilágosulatlansággal és az emberek kizsákmányolásával szemben. Ha a fehér poklot nem is lehet fehér mennyé tenni, legalább egy kicsit élhetőbbé varázsolni, és ehhez nem kell más, csak az ember szíve. Na, végül csak sikerült nekem is patetikus zárlattal befejezni az értékelésem, öregszem.

Megismerjük Izlandot és az ott élő embereket. Gondjukat, bánatukat, örömeiket és az életüket. Lassan csordogáló történet amin nem lehet átrohanni. Apránként, lassan haladva és közben a saját életünk is óhatatlanul bekúszik és gondolkodásra késztet, mert ugye a szavaknak erejük van. Nem egy könnyed történet volt ez a három könyv de mégis úgy érzem érdemes volt elolvasni és ez által picit befelé figyelni is.

Többek szerint ebben az utolsó kötetben teljesedik ki az egész eposz. Nálam viszont sajnos pont ezzel halt el. Ami érdekes párhuzam egy, a halált nagyon fókuszba helyező történetnél. Úgy érzem, mintha mindhárom kötet egy-egy, különálló darab lenne. Azt gondoltam, csak összeszokunk így a végére. a menny, a pokol, a fiú és én. De a varázs, az a félelmetes energia, ami az írást átszövi és ami az első kötetben számomra talán maradéktalanul megvolt, az a közepétől felszívódott teljesen. Erre a harmadik kötetre számomra elkopott a szavak mögötti mágia. És ezért nagyon szomorú vagyok, mert nagyon nagyon szerettem volna szeretni. Úgy érzem, hogy egyetlen kötetben sokkal erőteljesebb lett volna.