Vajon a múlt démonaitól való rettegés, vagy a jövőtől való félelem a domináns a férfiban? Talán ezért él a céltalan, „plasztik-má”-ban? Hiszen bizonyára csak ő – a férfi – lehet az ördög, hiszen az Isten csakis nő lehet. Aztán meg adott egy város, az ország legsötétebb városa, amely csak az emlékeiben él, nincs már jövője, de a mája is csak vegetáció – hiszen élnek még abból a generációból, akik emlékeznek az élő-lélegző közösségre, akik még bizonnyal tudták, miért kel fel a nap és miért kell pont arra a napra ébredni. Volt néhány egyszerű céljuk, kicsit szegényes életképük, de aztán elveszett. Elvették tőlük, nincstelenekké váltak. És van még egy kicsi ország is ebben a regényben, egy nagyra törő nemzet, amely még oly fiatal és kajla, hogy csak a sprintben erős, de nincs még benne kitartás a hosszútávfutásra.
Olvasd el ezt a regényt! Olvass egy száz évig tartó napról, annak minden fájdalmáról, veszteségeiről, olvass a mulasztásaid tonnás súlyáról, és saját privát felelősségedről. Gondold azt, hogy mindez csak – a nyerseségében, reménytelen lávamezőiben is végtelenül lágy és lírai – Északon, legalább évi nyolc hónap borongós-fagyos, mégis könnyezve gyönyörű valóságában történhet meg. Hiszen nekünk – közép-európai embereknek – erről szól a bolygó északi csúcsa, vagy talán nem… Itt még a gazdag nemzetek számára is lehetetlen a boldogság, amikor ott van a ködös, bús ébredés reggelente, a korai sötétedés, a kilátástalan kilátás az ablakokból, az egyetlen gyógyírral, az alkohollal a kezedben. Nem jellemző ez sehol másutt, csak Északon.
Aztán olvass még Borbély Szilárdot, meg Tar Sándort, esetleg Hajnóczyt is és rádöbbensz, hogy létezik ám kis magyar depresszió és nemzeti pokol is, létezik és regnál a kisember kiszolgáltatottsága, a kiüresedés, a céltalan, jövőtlen életek, a múlt emlékképeitől való szinte vallásos rettegés, a szembenézéstől való beteges félelem. Ez az egész igenis nemzetközi trend, mondhatni internacionalista kor(és kór-)tünet.
Jón Kalman Stefánsson maga is kiemeli a regényben, hogy mindannyiunk élete egyszeri és megismételhetetlen történet, így a szerző könyörtelen tollára bízatik, hogy abból mi fér a lapokra és mi az, ami örökre rejtve marad, hiszen a többi néma csend. Ami mégis megismételhetetlen és megkerülhetetlen darabbá teszi A halaknak nincs lábukat, az akárcsak az általam felemlegetett hazai szerzők esetében, az író érintettsége, amely pőrén őszintévé, hitelessé teszi az írást. Az már csak bonbon ezen a tortán, hogy Stefánsson csodálatosan érzékeny, szinte verssorokként formálódó, folytonosan idézni kívánkozó mondatai döbbenetes letisztultságról és írói bölcsességről árulkodnak. Ezt csak tovább erősíti Patat Bence ismét csak kiemelkedően tiszta, cizellált fordítói munkája.
Már csak az a kérdés, hogy valóban lehetne és kéne-e tanítani a szeretetet az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és egy félórányi Bach-muzsika, vajon tényleg eltántorítaná-e a politikusokat a gonoszságtól, a lelketlen, embertelen döntésektől? Ezekre a kérdésekre akkor sem kapsz választ, ha elolvasod a regényt, de talán felmerül még ezer más kérdésed, amiért már megéri egy próbát tenni. Szerintem a 2017-es év egyik meghatározó magyar megjelenése, feltétlenül ajánlom.