A ​halaknak nincs lábuk 93 csillagozás

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Izland ​legnagyszerűbb írójának költői, mondern családi sagája az egész huszadik századon átível. A regény egyetlen nap története, de ebben a hosszú, fárasztó napban több mint száz év emléke gomolyog. Mikor is kezdődött minden? Amikor a költő-könyvkiadó Ari felbukkan, hogy néhány év dániai távollét után egy hirtelen jött családi ügy miatt visszatérjen abba a jobb napokat látott, apró izlandi városba, ahol felnőtt? Vagy gyermekkorában, a hetvenes években, amikor a sör be volt tiltva, a lemezjátszó hangszóróiból a Pink Floyd dübörgött, a legfőbb munkaadó az amerikai hadsereg volt, és a halgyár igazgatója botrányos halált halt? Vagy még régebben? A nagyapja korában?Honnan és hogyan jutottunk el eddig a napig? Hogyan lett pontosan az, ami éppen van? Miképpen formálódik az ember? A szerző ebben a filozofikus, vitriolos humorú mélabúval átszőtt, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző művében próbál meg választ találni a kérdésekre. Jón Kalman Stefánsson mondatai rabul ejtenek, elemi erejűek,… (tovább)

Eredeti mű: Jón Kalman Stefánsson: Fiskarnir hafa enga fætur

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Typotex, Budapest, 2018
368 oldal · ISBN: 9789632798875 · Fordította: Patat Bence
>!
Typotex, Budapest, 2018
368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632798875 · Fordította: Patat Bence

Enciklopédia 27

Helyszínek népszerűség szerint

Izland


Kedvencelte 22

Most olvassa 16

Várólistára tette 226

Kívánságlistára tette 167

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Az izlandi Stefánssonra már korábban is felfigyeltem, mert az utóbbi időkben egyre-másra bukkant fel a neve a különböző angol nyelvű oldalakon, ahol gyakorlatilag csak dicsérő szavakat olvashatunk róla. Egyes pletykák szerint még a tavalyi Nobel-díj szűkített listáján is helyett kapott, így persze azonnal igen előkelő helyre ugrott a várólistámon, és nem sokkal a megjelenése után el is olvastam. Hogy jól tettem-e? Nem is kérdés!

Stefánsson könyve színtiszta költészet, ami nem meglepő, mert a leplezetlenül önéletrajzi elbeszélő már kamaszkorában eldönti barátjával együtt, hogy ők bizony költők lesznek, akik megváltják majd a világot. Persze ez nem így történt, hanem jött a csendes középkorúság, a számtalan elszalasztott lehetőség, a számolatlanul elkövetett hibák, és a lassú araszolás az elmúlás felé, amihez közeledve nem árt visszanézni, és feltenni pár kérdés: ki vagyok én? hogyan éltem? mit tettem és mit nem? volt az egésznek értelme?

Az ilyen létkérdéseket a legjobb skandináv szerzők (Kim Leine a Kalakban, Per Olov Enquist a Példázatok könyvében) valahogy úgy tudják tálalni, hogy tényleg komolyan tudjuk venni, el tudunk gondolkozni rajtuk, és végül a saját életünkkel kapcsolatban is óhatatlanul feltesszük őket.

Stefánssonnál számtalan véglet jár kéz a kézben: szerelem és gyűlölet, élet és halál, költészet és rothadó halbelek, képzelet és valóság egyaránt. Az izlandi szerző ezen kívül egy sajátos, a végtelenségig kiművelt stílussal is rendelkezik: a költőiség mellett óriási szerepe van a gondolatiságnak, a húsbavágó kérdések megfogalmazásának és a legjobb helyen történő feltevésének, a mindent belengő melankólián néha áttörő humornak, az olvasó elméjébe beleégő jelenetek megkomponálásának, és annak, hogy a látszólag sehová nem tartó, és sokszor lényegtelennek tűnő eseményeket a végén egy olyan fénytörésben mutassa meg, és olyan csavart eszközöljön, amitől az olvasónak még a lélegzete is elakad. Nem kérdés, hogy ezek után a Jelenkornál megjelenő trilógiájára is kíváncsi leszek…

10 hozzászólás
>!
szadrienn P
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Ez a regény alaposan megtépázza az olvasóját és ellenállhatatlanul söpör keresztül rajta, mint a csipkézett izlandi hegytetőkről lezúduló fékezhetetlen lavina. A szerző úgy tud írni a szerelem felforgató erejéről és lassú kimúlásáról a hétköznapok taposómalmában, az ifjúság bizonytalanságáról és a minden sarokban ott ólálkodó halálról, hogy szavai a felfedezés erejével hatnak, mintha friss tekintettel most először csodálkoznánk rá a könyörtelen törvényszerűségek létére a világban. Igazságai egyszerre egyetemesek és speciálisan északiak, mintha a szélsőséges éghajlat, a komor táj, az elszigeteltség méginkább kiélezné az emberlét végleteit.
A kerettörténet témája egy átgondolatlan menekülés az élet szürkesége elől és az emlékek feldolgozatlansága, amik most megmutatják igazi arcukat, felvillantva egy család több generációjának legfontosabb pillanatait. A regény nyelvezete felejthetetlenül szépséges és költői, a fordítás tökéletes, olvasás közben szinte halljuk a tengermorajlást és a süvítő északi szelet.

4 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Vajon a múlt démonaitól való rettegés, vagy a jövőtől való félelem a domináns a férfiban? Talán ezért él a céltalan, „plasztik-má”-ban? Hiszen bizonyára csak ő – a férfi – lehet az ördög, hiszen az Isten csakis nő lehet. Aztán meg adott egy város, az ország legsötétebb városa, amely csak az emlékeiben él, nincs már jövője, de a ja is csak vegetáció – hiszen élnek még abból a generációból, akik emlékeznek az élő-lélegző közösségre, akik még bizonnyal tudták, miért kel fel a nap és miért kell pont arra a napra ébredni. Volt néhány egyszerű céljuk, kicsit szegényes életképük, de aztán elveszett. Elvették tőlük, nincstelenekké váltak. És van még egy kicsi ország is ebben a regényben, egy nagyra törő nemzet, amely még oly fiatal és kajla, hogy csak a sprintben erős, de nincs még benne kitartás a hosszútávfutásra.
Olvasd el ezt a regényt! Olvass egy száz évig tartó napról, annak minden fájdalmáról, veszteségeiről, olvass a mulasztásaid tonnás súlyáról, és saját privát felelősségedről. Gondold azt, hogy mindez csak – a nyerseségében, reménytelen lávamezőiben is végtelenül lágy és lírai – Északon, legalább évi nyolc hónap borongós-fagyos, mégis könnyezve gyönyörű valóságában történhet meg. Hiszen nekünk – közép-európai embereknek – erről szól a bolygó északi csúcsa, vagy talán nem… Itt még a gazdag nemzetek számára is lehetetlen a boldogság, amikor ott van a ködös, bús ébredés reggelente, a korai sötétedés, a kilátástalan kilátás az ablakokból, az egyetlen gyógyírral, az alkohollal a kezedben. Nem jellemző ez sehol másutt, csak Északon.
Aztán olvass még Borbély Szilárdot, meg Tar Sándort, esetleg Hajnóczyt is és rádöbbensz, hogy létezik ám kis magyar depresszió és nemzeti pokol is, létezik és regnál a kisember kiszolgáltatottsága, a kiüresedés, a céltalan, jövőtlen életek, a múlt emlékképeitől való szinte vallásos rettegés, a szembenézéstől való beteges félelem. Ez az egész igenis nemzetközi trend, mondhatni internacionalista kor(és kór-)tünet.

Jón Kalman Stefánsson maga is kiemeli a regényben, hogy mindannyiunk élete egyszeri és megismételhetetlen történet, így a szerző könyörtelen tollára bízatik, hogy abból mi fér a lapokra és mi az, ami örökre rejtve marad, hiszen a többi néma csend. Ami mégis megismételhetetlen és megkerülhetetlen darabbá teszi A halaknak nincs lábukat, az akárcsak az általam felemlegetett hazai szerzők esetében, az író érintettsége, amely pőrén őszintévé, hitelessé teszi az írást. Az már csak bonbon ezen a tortán, hogy Stefánsson csodálatosan érzékeny, szinte verssorokként formálódó, folytonosan idézni kívánkozó mondatai döbbenetes letisztultságról és írói bölcsességről árulkodnak. Ezt csak tovább erősíti Patat Bence ismét csak kiemelkedően tiszta, cizellált fordítói munkája.

Már csak az a kérdés, hogy valóban lehetne és kéne-e tanítani a szeretetet az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és egy félórányi Bach-muzsika, vajon tényleg eltántorítaná-e a politikusokat a gonoszságtól, a lelketlen, embertelen döntésektől? Ezekre a kérdésekre akkor sem kapsz választ, ha elolvasod a regényt, de talán felmerül még ezer más kérdésed, amiért már megéri egy próbát tenni. Szerintem a 2017-es év egyik meghatározó magyar megjelenése, feltétlenül ajánlom.

>!
n P
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Keflavíkban három égtáj létezik:
a szél, a tenger és az örökkévalóság
Gyönyörű ballada, szépséges költészet. Jon Fosse Reggel és este sorai jutottak az eszembe. Talán az még fennköltebb, ott talán még jobban összeér a föld az éggel, ahogy írtam is akkor. De J. K. Stefánsson szavaiból is a megélt és az elmulasztott mozdulatok, érintések, mondatok kapargatják a lelkünket. Az emlékezés és a feledés is iga, ami húzza-vonja életünk értelmének keresését. Ösztökél, felemel és letaszít. Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad? (I.Kor. 15:55)

>!
sztimi53 P
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

„Jó zenét hallgatni olyan, mint a boldogság felé haladni.” Már az első háromszáz oldalt is szerettem, mindig vonzottak az északi népek, meg a hozzáállásuk a hideghez, hajókhoz, halakhoz. Kedvemre voltak a szépen felépített családi kapcsolatok, alakuló és kihűlő szerelmek, a kiábrándultság, a költészetet, és az ahogyan a nőkről ír, lelkesedtem a helyért, amit a szél, a tenger és az örökkévalóság határoz meg. Meg a sötétség. A rajongás csak a vége felé jött el, ahogy a zenéről írt, azzal ragadott magához. „Hallgatjuk a lemezt, és nézzük a kék eget, a kék színt, belenézünk abba, ami minden bizonnyal az örökkévalóság, látjuk milyen gyönyörű, és rádöbbenünk, hogy a világban és az emberben sokkalta több szépség és összhang rejlik, mint ahogy azt eddig sejtettük.” Itt már majdnem bekerül a kedvencek közé, aztán elolvasom az utolsó sorokat. spoiler Aztán berakom a kedvencek közé.

6 hozzászólás
>!
Aigi P
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Két marokkal papírra szórt szomorúság. Jut belőle az égre és a földre is. Belemegy a szemembe és könnyezni kell. Velem sír a vállam fölött titokban lapokba leső is. Olvasom csendesen és ezernyi megválaszolhatatlan kínzó kérdése alatt a szereplőkkel együtt én is megváltást remélek. Közben, ott a hegyek és a tenger sötét szorításában, éppen úgy ahogy itt is, vigasztalhatatlanul zajlik az élet. Ad és elvesz kedve szerint. És az ember megpróbál ember maradni, remélve, hogy válaszokat, értelmet és megértést talál a történésekben. Néha, talán apró örömöt is, és reményt, hogy talpon maradhasson, küzdhessen tovább.

2 hozzászólás
>!
vicomte P
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Egy ideje olvasási válságban szenvedek és minden erénye ellenére, nem ez volt az a könyv, ami kicibált volna onnan.

A regény nagyon sok szempontból emlékeztetett a Jaan Kaplinski: Ugyanaz a folyó c. művére, amit tavaly olvastam.
Mind a kettő egy idősödő költő/író amolyan számvetése, amelyben visszaköszönnek a szerző által megélt élmények, a ’70-80-as évek egyáltalán nem retro nosztalgiával megidézett keserű valósága, amelyre még a rideg, meg nem értő családi háttér is rátelepszik.
Mind a kettőben fontos szerepet játszik a művészet – elsősorban a költészet – erejébe vetett hit. Fontos motívumuk az első tétova, és reménytelen szerelem, amit félelmek, félreértések és a törvényszerű csalódás kísér.
Mindezek hátteréül egy-egy elmaradott, saját magát tehetetlennek és hitványnak érző, a nagyhatalmaknak kiszolgáltatott kis nemzet frusztrált karakterisztikája szolgál.
Vagyis, nem sokban különböznek alapvetésükben a kortárs magyar regények igen jelentős hányadától*, szóval akár még vigasztaló is lehet, hogy nem csak mi magyarok érezzük úgy, hogy a sehonnan-sehova fiai vagyunk.

A két írás között a legnagyobb különbség, hogy Kaplinskinek sikerült hagyományos értelemben vett cselekménnyel és ívvel rendelkező regényt írnia, addig Kalman kaleidoszkópszerű esetlegességgel egymás mellé pakolt, több idősíkban játszódó, számos szereplőt mozgató töredéknovellák soraként írta meg a történetét.
Értem a szerzői szándékot: nyilván az emberi sors esetlegességét és annak hullámverésszerű fodrozódásaiból kialakuló fura mintázatot szerette volna bemutatni, de engem számtalan dolog elidegenített olvasás közben attól, hogy a szándék megvalósítását is méltatni, vagy igazán méltányolni tudjam.

Hiába a választékos nyelvezet és a roppant igényes fordítás, a szöveg ekkora terjedelemben egyszerűen roskadozik a költőiségtől. Az alapvetően sovány cselekmény, amelynek legizgalmasabb részei elsősorban a szereplők lelki folyamataira koncentrálnak, szinte csak vergődik a jelzők, metaforák és félig-meddig szabad asszociációs monológok tengerében.
Kalman pedig ezt még tetézi az omnipotens narrátor ballasztjával, úgy, hogy az omnipotens narrátor tényleges szereplő – az író egyik alteregója – aki számos karakter fejébe, gondolataiba belelát, ami ebben a formában számomra disszonáns és bosszantó író eszköz volt.
Ettől a fajta narrációs technikától abszolút megkonstruálttá válik a történet, hiszen számos dolgot az olvasónak azért kell elfogadnia, mert a narrátor, aki definiáltan mindent tud, így meséli el, s ez számomra az olvasási élmény önrészét igen súlyosan erodálta.

Ezért volt az, hogy számomra ezt a könyvet olyan volt olvasni, mint a fjordvidéki sziklaszirteknek csapódó jeges hullámok zaját hallgatni: egyszerre megbabonázó és monoton kiszámíthatósága miatt végtelenül unalmas, amitől ugyan a csontom velejéig átjárt a hideg, mégis maradandó élményt nyújt

* Itt a „gyerekkorunk” előtt a „tyúkszaros” jelző helyét a „halszagú” veszi át, de őszintén, nagy különbség ez?

>!
olvasóbarát P
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

„ Nem tudta, hogy az, aki olyan szép, mint a Hold, olyan titokzatos, mint az augusztusi éj, nem győzi a felelősséget, sem a gyötrő fáradságot, és hogy e kettő együtt az ördög ábrázataként kísérti álmában…”

Amikor először olvastam róla értékelést tudtam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Nagyon fontos gondolatok vannak benne az emberi életről, és arról miért fakul meg a varázslatos pillanatok fénye. Tökéletesen szól az életszeretetről, a szerelemről, a tájról és a zenéről, https://moly.hu/idezetek/948276
Szinte minden mondatát idézni lehetne., meg is tették sokan. Mindig szerettem a családregényeket és ez egy tökéletesen megszerkesztett, az olvasó érdeklődését végig fenntartó történet, emberekről, akik nagyon zord vidéken, Izlandon élnek, de életük mégis nagyon hasonlatos a miénkhez, szeretnek, problémákat oldanak meg, elfáradnak, néha feladják. Olyan jó ezekbe a könyvekbe belehelyezkedni, otthonosan elvackolni bennük és velük élni az olvasás ideje alatt.
„…életünk nem egyéb madárdalnál, sirályrikoltásnál, majd néma csöndnél.”

5 hozzászólás
>!
phetei P
Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Rokonlélek lehet az izlandi meg a magyar. Ami nekünk a karót nyelt gyötrelemmel homályos szemű pusztába nézés, az nekik a végtelen lávamezők szélén álló tengersós illatú nyönyögés lehet. A könyv az ó élet, ó halál, ó fájdalom, ó hiábavalóság, ó szenvedés vonalon haladva, helyenként kifejezetten jó lírai szövegekkel mutatja be az életet, halált, fájdalmat, hiábavalóságot és szenvedést, néhol ironikusan reflektálva rá, hogy ennek amúgy nem így kellene lennie, de ez most így sikerült. Aki szereti az efféle eret vágok magamon jellegű önkínzást az megtalálhatja a számítását a könyvvel, mindenki más meg kerülje messzire.

Analógiánál maradva, akinek bejött Bartis Attila: A vége című magyaros önsanyargatása az nyugodtan vegye kezébe ezt is, akinek meg nem az ezzel se próbálkozzon.


Népszerű idézetek

>!
n P

A kis társadalmak levegőtlensége fenyegetést jelent az embereknek, ugyanis aki nem jut elég oxigénhez, az kevesebbet gondolkodik, beszűkül a tudata, világképe önközpontúbbá, ezáltal érdektelenebbé válik.

16. oldal

>!
gesztenye63 P

(…) csak lehessek ilyen öreg, a hold és a csillagok alatt, és szerethessem a feleségemet, hogy még mindig meg akarjam ölelni, és semmi másra ne vágyjam, mint hogy még ezer évig vele élhessek, szerethessem az ajkát és a szemét – ilyen szeretnék lenni, öreg és boldog a holdfényben.

179. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élet · öregedés · összetartozás
6 hozzászólás
>!
szadrienn P

(…) ami ugyanis kimondatlanul marad, az mindig könnyebben férkőzik a szívünkbe és ott azonnal elkezd változásokat előidézni, míg a kimondott vagy leírt szavaknak könnyebb ellenállni és könnyebb elhallgattatni őket. A szavakat el tudjuk hallgattatni, a sejtelmeket viszont nem.

172. oldal

1 hozzászólás
>!
szadrienn P

Isten válasza a halálra. A kezeket melengető, az életet hamuvá égető láng – ajándék, amelyet az idők kezdetén odavetettek a világnak. Érzékeny és szemérmetlen. Sosem kérdezi a címed, hogy merre vagy éppen, nem törődik azzal, mi helyes és mi nem, nem érdekli a rangod, a hírneved, sem a sikereid, vagy a kudarcod, előtte mindenki egyenlő, és fittyet hány mindenre; sehol sem vagy biztonságban, védtelen vagy, nincs ami megóvhat tőle, sem az értelmed, sem a hited, sem az utóbbi három évszázad filozófiája, sem az élettapasztalat, sem az atombunkerek vastag falai, sem az ivás okozta emlékezetvesztés, senki nincs biztonságban tőle, ugyanolyan könnyedén surran be egy tizenhat éves lány őzgidaként ugrándozó szívébe, mint egy kilencvenéves aggastyánéba, mely inkább egy kivénhedt orrszarvúra hasonlít.

46-47. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
7 hozzászólás
>!
szadrienn P

Kérdés: Mi gyorsabb a fénynél?
Felelet: Az idő maga.

Úgy suhan át rajtunk, mint egy nyílvessző. Először éles hegye fúródik át a húson, a zsigereken és a csontokon, ez az élet, aztán már következik is a tollas vége, ez a halál.

50. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élet · halál
3 hozzászólás
>!
n P

A halál, az isteni érvelés kudarca, úgy keletkezett, hogy Isten, talán kétségbeesésében, mivel a teremtés pasziánsza csak nem akart kijönni, összevegyítette a kegyetlenséget a kínzó hiánnyal.

7. oldal

Kapcsolódó szócikkek: halál
>!
egycsaba

A világ zene nélkül olyan, mint a Nap fény nélkül, a nevetés vidámság nélkül, a hal víz nélkül: szárnyaszegett madár.

266. oldal

>!
nola P

Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre.

55. oldal

>!
Typotex_Kiadó KU

Előveszem a kocsiból a távcsövet, a szememhez emelem, a halászok tekintetében leheletnyi fájdalom vagy nyugtalanság ül – mintha azért mentek volna le a mólóra, hogy megnézzék, befogta-e a háló az eltűnt éveiket.

15. oldal

3 hozzászólás
>!
gesztenye63 P

Az idő nem ismer sem kíméletet, sem tapintatot: tesz egy lépést, és már meg is öregedtél, ahogy a hegyek meg a fű is.

180. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő · öregedés
1 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Þórdís Gísladóttir: Randalín és Mundi
Andri Snær Magnason: LoveStar
Arnaldur Indriðason: Vérvonal
Yrsa Sigurðardóttir: Az utolsó rítus
Vikingfiak I-II.
Sjón: A macskaróka
Árni Þórarinsson: A boszorkány ideje
Halldór Kiljan Laxness: Független emberek
Gunnar Gunnarsson: Kopogjatok és bebocsátást nyertek
Halldór Kiljan Laxness: Izlandi pör