A ​halaknak nincs lábuk (Keflavík-duológia 1.) 89% 280 csillagozás

Ez a regény alaposan megtépázza az olvasóját és ellenállhatatlanul söpör keresztül rajta, mint a csipkézett izlandi hegytetőkről lezúduló fékezhetetlen lavina. A szerző úgy tud írni a szerelem felforgató erejéről és lassú kimúlásáról a hétköznapok taposómalmában, az ifjúság bizonytalanságáról és a minden sarokban ott ólálkodó halálról, hogy szavai a felfedezés erejével hatnak, mintha friss tekintettel most először csodálkoznánk rá a könyörtelen törvényszerűségek létére a világban. Igazságai egyszerre egyetemesek és speciálisan északiak, mintha a szélsőséges éghajlat, a komor táj, az elszigeteltség még inkább kiélezné az emberlét végleteit.
A kerettörténet témája egy átgondolatlan menekülés az élet szürkesége elől és az emlékek feldolgozatlansága, amik most megmutatják igazi arcukat, felvillantva egy család több generációjának legfontosabb pillanatait. A regény nyelvezete felejthetetlenül szépséges és költői, a fordítás tökéletes, olvasás közben szinte halljuk a tengermorajlást és a süvítő északi szelet.

Az izlandi Stefánssonra már korábban is felfigyeltem, mert az utóbbi időkben egyre-másra bukkant fel a neve a különböző angol nyelvű oldalakon, ahol gyakorlatilag csak dicsérő szavakat olvashatunk róla. Egyes pletykák szerint még a tavalyi Nobel-díj szűkített listáján is helyett kapott, így persze azonnal igen előkelő helyre ugrott a várólistámon, és nem sokkal a megjelenése után el is olvastam. Hogy jól tettem-e? Nem is kérdés!

Stefánsson könyve színtiszta költészet, ami nem meglepő, mert a leplezetlenül önéletrajzi elbeszélő már kamaszkorában eldönti barátjával együtt, hogy ők bizony költők lesznek, akik megváltják majd a világot. Persze ez nem így történt, hanem jött a csendes középkorúság, a számtalan elszalasztott lehetőség, a számolatlanul elkövetett hibák, és a lassú araszolás az elmúlás felé, amihez közeledve nem árt visszanézni, és feltenni pár kérdés: ki vagyok én? hogyan éltem? mit tettem és mit nem? volt az egésznek értelme?

Az ilyen létkérdéseket a legjobb skandináv szerzők (Kim Leine a Kalakban, Per Olov Enquist a Példázatok könyvében) valahogy úgy tudják tálalni, hogy tényleg komolyan tudjuk venni, el tudunk gondolkozni rajtuk, és végül a saját életünkkel kapcsolatban is óhatatlanul feltesszük őket.

Stefánssonnál számtalan véglet jár kéz a kézben: szerelem és gyűlölet, élet és halál, költészet és rothadó halbelek, képzelet és valóság egyaránt. Az izlandi szerző ezen kívül egy sajátos, a végtelenségig kiművelt stílussal is rendelkezik: a költőiség mellett óriási szerepe van a gondolatiságnak, a húsbavágó kérdések megfogalmazásának és a legjobb helyen történő feltevésének, a mindent belengő melankólián néha áttörő humornak, az olvasó elméjébe beleégő jelenetek megkomponálásának, és annak, hogy a látszólag sehová nem tartó, és sokszor lényegtelennek tűnő eseményeket a végén egy olyan fénytörésben mutassa meg, és olyan csavart eszközöljön, amitől az olvasónak még a lélegzete is elakad. Nem kérdés, hogy ezek után a Jelenkornál megjelenő trilógiájára is kíváncsi leszek…

Vajon a múlt démonaitól való rettegés, vagy a jövőtől való félelem a domináns a férfiban? Talán ezért él a céltalan, „plasztik-má”-ban? Hiszen bizonyára csak ő – a férfi – lehet az ördög, hiszen az Isten csakis nő lehet. Aztán meg adott egy város, az ország legsötétebb városa, amely csak az emlékeiben él, nincs már jövője, de a mája is csak vegetáció – hiszen élnek még abból a generációból, akik emlékeznek az élő-lélegző közösségre, akik még bizonnyal tudták, miért kel fel a nap és miért kell pont arra a napra ébredni. Volt néhány egyszerű céljuk, kicsit szegényes életképük, de aztán elveszett. Elvették tőlük, nincstelenekké váltak. És van még egy kicsi ország is ebben a regényben, egy nagyra törő nemzet, amely még oly fiatal és kajla, hogy csak a sprintben erős, de nincs még benne kitartás a hosszútávfutásra.
Olvasd el ezt a regényt! Olvass egy száz évig tartó napról, annak minden fájdalmáról, veszteségeiről, olvass a mulasztásaid tonnás súlyáról, és saját privát felelősségedről. Gondold azt, hogy mindez csak – a nyerseségében, reménytelen lávamezőiben is végtelenül lágy és lírai – Északon, legalább évi nyolc hónap borongós-fagyos, mégis könnyezve gyönyörű valóságában történhet meg. Hiszen nekünk – közép-európai embereknek – erről szól a bolygó északi csúcsa, vagy talán nem… Itt még a gazdag nemzetek számára is lehetetlen a boldogság, amikor ott van a ködös, bús ébredés reggelente, a korai sötétedés, a kilátástalan kilátás az ablakokból, az egyetlen gyógyírral, az alkohollal a kezedben. Nem jellemző ez sehol másutt, csak Északon.
Aztán olvass még Borbély Szilárdot, meg Tar Sándort, esetleg Hajnóczyt is és rádöbbensz, hogy létezik ám kis magyar depresszió és nemzeti pokol is, létezik és regnál a kisember kiszolgáltatottsága, a kiüresedés, a céltalan, jövőtlen életek, a múlt emlékképeitől való szinte vallásos rettegés, a szembenézéstől való beteges félelem. Ez az egész igenis nemzetközi trend, mondhatni internacionalista kor(és kór-)tünet.

Jón Kalman Stefánsson maga is kiemeli a regényben, hogy mindannyiunk élete egyszeri és megismételhetetlen történet, így a szerző könyörtelen tollára bízatik, hogy abból mi fér a lapokra és mi az, ami örökre rejtve marad, hiszen a többi néma csend. Ami mégis megismételhetetlen és megkerülhetetlen darabbá teszi A halaknak nincs lábukat, az akárcsak az általam felemlegetett hazai szerzők esetében, az író érintettsége, amely pőrén őszintévé, hitelessé teszi az írást. Az már csak bonbon ezen a tortán, hogy Stefánsson csodálatosan érzékeny, szinte verssorokként formálódó, folytonosan idézni kívánkozó mondatai döbbenetes letisztultságról és írói bölcsességről árulkodnak. Ezt csak tovább erősíti Patat Bence ismét csak kiemelkedően tiszta, cizellált fordítói munkája.

Már csak az a kérdés, hogy valóban lehetne és kéne-e tanítani a szeretetet az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és egy félórányi Bach-muzsika, vajon tényleg eltántorítaná-e a politikusokat a gonoszságtól, a lelketlen, embertelen döntésektől? Ezekre a kérdésekre akkor sem kapsz választ, ha elolvasod a regényt, de talán felmerül még ezer más kérdésed, amiért már megéri egy próbát tenni. Szerintem a 2017-es év egyik meghatározó magyar megjelenése, feltétlenül ajánlom.

Rokonlélek lehet az izlandi meg a magyar. Ami nekünk a karót nyelt gyötrelemmel homályos szemű pusztába nézés, az nekik a végtelen lávamezők szélén álló tengersós illatú nyönyögés lehet. A könyv az ó élet, ó halál, ó fájdalom, ó hiábavalóság, ó szenvedés vonalon haladva, helyenként kifejezetten jó lírai szövegekkel mutatja be az életet, halált, fájdalmat, hiábavalóságot és szenvedést, néhol ironikusan reflektálva rá, hogy ennek amúgy nem így kellene lennie, de ez most így sikerült. Aki szereti az efféle eret vágok magamon jellegű önkínzást az megtalálhatja a számítását a könyvvel, mindenki más meg kerülje messzire.

Analógiánál maradva, akinek bejött Bartis Attila: A vége című magyaros önsanyargatása az nyugodtan vegye kezébe ezt is, akinek meg nem az ezzel se próbálkozzon.

Keflavíkban három égtáj létezik:
a szél, a tenger és az örökkévalóság
Gyönyörű ballada, szépséges költészet. Jon Fosse Reggel és este sorai jutottak az eszembe. Talán az még fennköltebb, ott talán még jobban összeér a föld az éggel, ahogy írtam is akkor. De J. K. Stefánsson szavaiból is a megélt és az elmulasztott mozdulatok, érintések, mondatok kapargatják a lelkünket. Az emlékezés és a feledés is iga, ami húzza-vonja életünk értelmének keresését. Ösztökél, felemel és letaszít. Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad? (I.Kor. 15:55)

„Jó zenét hallgatni olyan, mint a boldogság felé haladni.” Már az első háromszáz oldalt is szerettem, mindig vonzottak az északi népek, meg a hozzáállásuk a hideghez, hajókhoz, halakhoz. Kedvemre voltak a szépen felépített családi kapcsolatok, alakuló és kihűlő szerelmek, a kiábrándultság, a költészetet, és az ahogyan a nőkről ír, lelkesedtem a helyért, amit a szél, a tenger és az örökkévalóság határoz meg. Meg a sötétség. A rajongás csak a vége felé jött el, ahogy a zenéről írt, azzal ragadott magához. „Hallgatjuk a lemezt, és nézzük a kék eget, a kék színt, belenézünk abba, ami minden bizonnyal az örökkévalóság, látjuk milyen gyönyörű, és rádöbbenünk, hogy a világban és az emberben sokkalta több szépség és összhang rejlik, mint ahogy azt eddig sejtettük.” Itt már majdnem bekerül a kedvencek közé, aztán elolvasom az utolsó sorokat. spoiler Aztán berakom a kedvencek közé.

Egy ideje olvasási válságban szenvedek és minden erénye ellenére, nem ez volt az a könyv, ami kicibált volna onnan.

A regény nagyon sok szempontból emlékeztetett a Jaan Kaplinski: Ugyanaz a folyó c. művére, amit tavaly olvastam.
Mind a kettő egy idősödő költő/író amolyan számvetése, amelyben visszaköszönnek a szerző által megélt élmények, a ’70-80-as évek egyáltalán nem retro nosztalgiával megidézett keserű valósága, amelyre még a rideg, meg nem értő családi háttér is rátelepszik.
Mind a kettőben fontos szerepet játszik a művészet – elsősorban a költészet – erejébe vetett hit. Fontos motívumuk az első tétova, és reménytelen szerelem, amit félelmek, félreértések és a törvényszerű csalódás kísér.
Mindezek hátteréül egy-egy elmaradott, saját magát tehetetlennek és hitványnak érző, a nagyhatalmaknak kiszolgáltatott kis nemzet frusztrált karakterisztikája szolgál.
Vagyis, nem sokban különböznek alapvetésükben a kortárs magyar regények igen jelentős hányadától*, szóval akár még vigasztaló is lehet, hogy nem csak mi magyarok érezzük úgy, hogy a sehonnan-sehova fiai vagyunk.

A két írás között a legnagyobb különbség, hogy Kaplinskinek sikerült hagyományos értelemben vett cselekménnyel és ívvel rendelkező regényt írnia, addig Kalman kaleidoszkópszerű esetlegességgel egymás mellé pakolt, több idősíkban játszódó, számos szereplőt mozgató töredéknovellák soraként írta meg a történetét.
Értem a szerzői szándékot: nyilván az emberi sors esetlegességét és annak hullámverésszerű fodrozódásaiból kialakuló fura mintázatot szerette volna bemutatni, de engem számtalan dolog elidegenített olvasás közben attól, hogy a szándék megvalósítását is méltatni, vagy igazán méltányolni tudjam.

Hiába a választékos nyelvezet és a roppant igényes fordítás, a szöveg ekkora terjedelemben egyszerűen roskadozik a költőiségtől. Az alapvetően sovány cselekmény, amelynek legizgalmasabb részei elsősorban a szereplők lelki folyamataira koncentrálnak, szinte csak vergődik a jelzők, metaforák és félig-meddig szabad asszociációs monológok tengerében.
Kalman pedig ezt még tetézi az omnipotens narrátor ballasztjával, úgy, hogy az omnipotens narrátor tényleges szereplő – az író egyik alteregója – aki számos karakter fejébe, gondolataiba belelát, ami ebben a formában számomra disszonáns és bosszantó író eszköz volt.
Ettől a fajta narrációs technikától abszolút megkonstruálttá válik a történet, hiszen számos dolgot az olvasónak azért kell elfogadnia, mert a narrátor, aki definiáltan mindent tud, így meséli el, s ez számomra az olvasási élmény önrészét igen súlyosan erodálta.

Ezért volt az, hogy számomra ezt a könyvet olyan volt olvasni, mint a fjordvidéki sziklaszirteknek csapódó jeges hullámok zaját hallgatni: egyszerre megbabonázó és monoton kiszámíthatósága miatt végtelenül unalmas, amitől ugyan a csontom velejéig átjárt a hideg, mégis maradandó élményt nyújt

* Itt a „gyerekkorunk” előtt a „tyúkszaros” jelző helyét a „halszagú” veszi át, de őszintén, nagy különbség ez?

Ha nem látod tisztán a múltadat, a jelenben csak kóbor „angyal” lehetsz. Amikor a stílus és a szavak összecsengése által, a karakterek és a történet szinte eltörpülnek. Egy történelem gondosan válogatott változata, amiben Stefánsson újra és újra, az olvasó hangulatával játszik. Diszkrét kísérlet formájában kibontja a történetet és elküldi az olvasót Keflavikra, Izland délnyugati partjára. Ahogy az író oda-vissza visz minket a közelmúlt történelmének három korszaka között (a nagyapa meséje, Ari ifjúsága és visszatérése Izlandba), egy történet jelenik meg az életről, a szerelemről, a családról és még sok minden másról. Az izlandi élet nem mindig könnyű, ám a költői lélek és az elemek elleni fizikai küzdelem közötti kellemetlen egyensúly inspirált valami csodálatos írást. Érzékelhetővé teszi azt a távolságot, amelyet az izlandiak éreznek a világ többi részeihez képest, mert bár szereplői jönnek és mennek, vonzza őket otthonuk, különösen a táj elszigeteltsége. Aris és Keflavik sorsa összekapcsolódik, ahol a természet erői, a társadalom fejlődése, az emberi akarat és a működés valami olyat hoz létre, amely az elkerülhetetlenségre emlékeztet. Jelen és a múlt, az emlékezés és feledékenység, feledés és bűntudat, az élet és a halál, a fény és a sötétség együtt élnek ebben a regényben, összehívva a jó és a gonosz, valamint az emberiséget meghatározó ősi erők örök csatáját. spoiler

„ Nem tudta, hogy az, aki olyan szép, mint a Hold, olyan titokzatos, mint az augusztusi éj, nem győzi a felelősséget, sem a gyötrő fáradságot, és hogy e kettő együtt az ördög ábrázataként kísérti álmában…”

Amikor először olvastam róla értékelést tudtam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Nagyon fontos gondolatok vannak benne az emberi életről, és arról miért fakul meg a varázslatos pillanatok fénye. Tökéletesen szól az életszeretetről, a szerelemről, a tájról és a zenéről, https://moly.hu/idezetek/948276
Szinte minden mondatát idézni lehetne, meg is tették sokan. Mindig szerettem a családregényeket és ez egy tökéletesen megszerkesztett, az olvasó érdeklődését végig fenntartó történet, emberekről, akik nagyon zord vidéken, Izlandon élnek, de életük mégis nagyon hasonlatos a miénkhez, szeretnek, problémákat oldanak meg, elfáradnak, néha feladják. Olyan jó ezekbe a könyvekbe belehelyezkedni, otthonosan elvackolni bennük és velük élni az olvasás ideje alatt.
„…életünk nem egyéb madárdalnál, sirályrikoltásnál, majd néma csöndnél.”

Az a nagy helyzet, hogy akárhonnan is nézzük, ez a könyv tömény giccs. De már a szerző trilógiája is bizonyította számomra, hogy a giccs lehet termékeny írói eszköz is, ha jól használják. Így lesz egy olyan mondat, hogy „Isten gyönyörű verseket költ”, ami kontextusából kiszakítva elég meredeken hangzik, egy átélhető emlék leírásának kulcsmondata. Van súlya a mondatainak, ami azt jelenti, hogy remekül van szerkesztve a könyv, képes hatni az olvasóra.
Segíti az átélést az is, hogy az elbeszélő néha a nem kifejezetten őt érintő események leírásánál többes számra vált, bizonyos érzéseket a barájával kollektiven megélt élményekként ír le, ami az olvasót akaratlanul is közelebb hozza a történésekhez.