Felfedezők ​Társasága (Felfedezők Társasága 1.) 26 csillagozás

Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Egy ​elit klub méltóságteljes nyilvános termei mögött egy rejtélyes szervezet tevékenykedik: a Felfedezők Társasága, kalandorok egy rejtőző csoportja, amelynek tagjai vakmerően bejárják azokat a helyeket, ahol a fény nem képes áttörni az árnyakon, és a józan észt megfosztják trónjától a mítoszok. A titkok, amelyek után kutatnak, zord hegyláncok között rejlenek, a sivatagban hevernek elfeledetten, az óceán fenekén nyugszanak, vagy a sarkvidék vastag jegébe zárva szunnyadnak. A Felfedezők Társaságának célja a rejtélyek felderítése, amelyek az ismert világ határain túl várják az elszánt kutatókat.
A Felfedezők Társasága-sorozat első kötete, az Utazás Shambalába az I. világháború idején játszódik, amikor a nyugati civilizációra igencsak vészterhes idők járnak – ekkor határozza el a Társaság, hogy megkeresi a mitikus aranyvárost. A kutatás az Északi-sarkvidéktől a mongol sivatagokig, Ázsia földalatti csatornáin át a Himalája szívéig viszi a felfedezőket, míg a legendás város végre… (tovább)

>!
Bluemoon Könyvek, Budapest, 2017
770 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635295319 · Fordította: Hegedűs Péter · Illusztrálta: Rick Ross

Kedvencelte 4

Most olvassa 7

Várólistára tette 83

Kívánságlistára tette 103

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
wzsuzsanna P
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Általában szeretek úgy gondolni magamra, mint tudatos olvasóra, aki a legtöbbször pontosan tisztában van vele, mit akar. Olykor azért mégis facsavar-üzemmódban működök, és kizárólag a külső alapján választok könyvet. Így volt ez a Felfedezők Társasága esetében is: az interneten fellelhető képek és videók alapján annyira szépségesnek találtam, hogy szinte mindegy volt, miről szól. Szerencsére aztán a fülszöveg meggyőzött arról, hogy elméletileg a belbeccsel sem lehet gond, hiszen egy kalandos és izgalmas történetet ígért (…)
Kézbe fogva és közelebbről nézve még lenyűgözőbb a könyv kivitelezése, a tervezők ügyeltek a sok apró részletre, például a belső borítón található kis Ex Libris ikonra, vagy az öregített, barnás papírokra. A lapokat átpörgetve megállapíthatjuk, hogy a szöveges részek és a képregény váltogatják egymást, ez utóbbi Rick Ross munkája, és véleményem szerint nagyon kifejezőre és ötletesre sikerült. Na de gyönyörű külső ide vagy oda, nyilván minden olvasó arra kíváncsi, hogy vajon a tartalom is felér-e a külcsínnel? Az én határozott válaszom szerint igen, ugyanakkor van a könyvnek pár sajátossága, ami miatt fontos, hogy a megfelelő célközönséghez jusson el. (…)
…először azt hittem, hogy egy ifjúsági regényt tartok a kezemben, azonban hamar kiderült, hogy ez nem egészen így van, helyenként határozottan felnőtt tartalom jelenik meg. A másik meglepetés pedig a elbeszélt szöveg nyelvezete volt, ami borzasztóan igényes, humoros, helyenként szinte szépirodalmi, de sokszor kacifántos is, szóval tényleg nem lehet olvasás közben fél füllel bármi mással foglalkozni (kicsit olyan élmény volt számomra, mint amikor A hollókirályt vagy az S-t olvastam). A cselekmény is nagyon sok szálon fut, ráadásul az elején elég zavaros is, hogy ki kicsoda és mit akar, én eléggé meg is ijedtem az első 100 oldalnál, hogy mi fog ebből az egészből kikerekedni. Aztán egyszer csak sikerült teljesen ráhangolódnom és belesimulnom a történetbe, és bár nem állítom, hogy minden kérdésemre választ kaptam, azért hiányérzetem sem maradt.(…)
bővebben:
https://konyvesmas.blogspot.hu/2018/02/felfedezok-tarsa…

6 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth I
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Íme egy könyv, amin egy öt és egy másfél csillagos értékelés is teljes mértékben elférne – egy kísérlet, amiben a szerzők megpróbálták kiszolgálni a régimódi kalandregények rajongóit, de menet közben egyszerűen elvesztek a részletekben, és létrehoztak egy végtelennek tetsző torzót, egy mágikus, ám gyakorlatilag feldolgozhatatlan regényszörnyet – és van rá esély, hogy végül sohasem fogják befejezni*.

A Felfedezők Társasága egy hibridkönyv. Alapvetése szerint az elsősorban Verne, szegről-végről idehaza Rejtő, esetleg Barsi Ödön nevével fémjelzett klasszikus kalandregényes műfaj előtt akar tisztelegni, módszere pedig a hagyományos szöveges, illetve a képregényes formátum vegyítése. Az expozíciót leírja nekünk, az akciót pedig megmutatja – néhol igen briliáns átkötéssel. Eléri, hogy nagyon újszerű, izgalmas, mégis vintage élményben részesítse az olvasóját. Az összkép mégis vegyes: minden oldalon van valamilyen illusztráció, figyelni kell, bogarászni az apróságok között, a kiadó még a lapokat is besárgította, hogy valamiféle antik lexikon érzetét keltse a kötet – ugyanakkor a képregényes rész néha vázlatszerű, elnagyolt, szegényes és kissé igénytelen, a folyószöveg pedig rettentően tömény, monoton, és bár klasszikus hangvételű, de rettentően pongyola. Pörgetni élmény, belelapozni már önmagában egy kaland, ugyanakkor bárhova magaddal vinni, utaztatni, bevágni a táskádba, felütni a metrón, vagy a buszon, gyakorlatilag lehetetlen. Mivel a kiadvány szép, ezt eleinte elfogadtam, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a modern trendek miatt egyre több hasonló monstrum születik meg – olyan könyvek, amikben a méret és a terjedelem próbálja igazolni a horribilisen magas árat, hogy aztán a lakhelyeden kívül sehol se vehesd kézbe.

Itt jön azonban a lényeg: a Felfedezők Társasága azért ilyen elképesztően vaskos, mert valóban kegyetlenül tömény műről beszélünk. A 770 vékonyka oldalra bepréselt mindenféle tartalom a végsőkig ki van centizve, és bár a képregényes részeknél elég jól lehet vele haladni, amint nekiugrunk Arthur Ogden naplóbejegyzéseinek, menthetetlenül erőt vesz rajtunk az álmosság. Túlírt, túlpörgetett, egyszerűen eltúlzott a történet, és hiába ígéri meg nekünk a fülszöveg a világkörüli utazást, a rengeteg sivatagi, tengeri, légi kalandot, egy idő után egyszerűen elmegy tőle a kedvünk, nekem legalábbis alig egy mozgalmas hét elteltével már semmi kedvem nem volt újra elővenni – pedig az első fejezet mezopotámiai őrültsége rendkívül jól sikerült. Izgalmas, humoros, cseppet sem klisés, rendkívül hangulatos epizód volt, remek karakterekkel bemutatva, le a kalappal előtte…

Egyelőre elküldtem pihenni a sztorit – hogy pontosan milyen körülmények között lenne a legideálisabb olvasni? Talán karácsonykor, bevackolva magunkat egy csendes sarokba, legalább hat bögre forró csokival és egy Indiana Jones kalappal. Meg jó pár nap szabadidővel, mert állítom: ha nem tudjuk le a könyvet egy szuszra minimális megszakítással, sosem fogjuk végigolvasni.

*Gyanús a kiadvány körüli csend, és Kevin Costner jelenléte sem biztató – számomra arra engedett következtetni, hogy a projekt elsősorban befektetés, és az eladások döntik majd el, lesz-e folytatás. A jelenlegi hírek alapján erre most nem mernék fogadni…

>!
Bluemoon Könyvek, Budapest, 2017
770 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635295319 · Fordította: Hegedűs Péter · Illusztrálta: Rick Ross
>!
Juci P
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Ez a könyv simán beváltotta a külcsín alapján ébredt reményeimet. A kalandregények minden erényével rendelkezik: fordulatos, izgalmas, jóféle fanyar humora van, és botrányosnál botrányosabb eseményekbe sodorja az úriembernek csak fenntartásokkal nevezhető szereplőket. Van benne harc, menekülés, titkos társaságok, utazás földön, vízen, levegőben spoiler, cselszövevény, lamúr, okkultizmus, mi kell még? A mérete monstrózus, de a képregények miatt lehet vele haladni (azért jól tettem, hogy pont a téli szünetben kezdtem bele, kell rá idő jócskán). Kb. ötven oldal után a tízéves fiamnak is odaadtam elolvasni, és végigrobogott rajta, de utólag kicsit lehet, hogy meredek volt, inkább 12 (14?) éves kortól javasolnám. Hegedűs Péter kiváló fordítását mindenképpen meg kell említeni, maximálisan kidomborítja a könyv stiláris erényeit (az „italközi állapotban” kifejezést pedig használni fogom). Remélem, lesz folytatás, én tuti elolvasnám.

4 hozzászólás
>!
papeerzsepi
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Kicsit félve vettem a kezembe ezt a kötetet, mert legutóbb egy hasonlóan különleges könyvben – ami nem mellesleg sokkal nagyobb „hájpot” kapott- elég nagyot csalódtam.
Ebben is csalódtam, ám pozitívan. Tetszett ahogyan elkezdett kibontakozni a történet eleji káoszából a történet fővonala. Végig az az érzésem volt, mintha Rejtő Jenő mega-kötetet olvasnék, a helyszínek, a történések, a kalandok, mind erre hajaztak.
Tetszett, hogy a leíró és a képregényes részek váltakoztak. A szereplők jelleme is fejlődött, szépen mindenki kirajzolódott és a vége sem volt rossz, sőt arra enged következtetni, hogy lesz folytatás. A zárómondat: „ Vége az első kötetnek”.
A külcsínre is adtak a szerzők/kiadó, nagyon szép és régies a kivitelezés, illetve az illusztrációk is gyönyörűek.
Az egyik dolog amiért megvettem a szép kivitelezés, a másik pedig Kevin Costner…persze jó képű, meg minden, de amúgy egy nap van a szülinapunk… :) Ez nálam nyomós érv volt, csuriban volt az ujjam, hogy ha fele annyira jó író, mint színész akkor a sztori tetszeni fog. Mint mondtam pozitív a csalódásom! :D

>!
Miyako71
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Ritkán mondok ilyet egy könyvre, de ez az a könyv, ami nélkül a világirodalom nem igazán lenne kevesebb.Verne Gyula hasonló felfedező utakról írt, csak sokkal jobban. Sok helyen nem világos, mi is történik, mintha kimaradtak volna gondolatok; és ez nem csak a képregényes részeknél, hanem a szövegeseknél is előfordul (nagyjából a 300. oldalig fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen miről is szól, amit olvasok). Az egész történet feleslegesen hosszúra nyújtott, a végén rövid, nem is valódi megoldással; hiszen nem igazán derül ki, mi is valójában Shambala. Az I. világháborús párhuzam… erőltetett. A szereplők közül pedig nem sikerült senkit sem megkedvelni.
A könyv pozitívuma a kivitelezés. Gyönyörű kiállású könyv, öregítettnek ható, nagyon finom tapintású lapokkal. Jópofa ötlet a szöveges és képregényes részek váltakozása, bár funkciója nincs (legalábbis én nem láttam) a váltásoknak. Viszont könnyebben fogyaszthatóvá teszik 770 oldalt.

>!
Elefáni
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Úgy vágtam neki ennek a könyvnek, hogy többször meg-megnézegettem boltban, csábítóan hatott rám, hiszen sosem olvastam még olyan könyvet, ahol a képregény és az írott szöveges történet ötvöződne.
Nos, továbbra sem olvastam olyat, ahol ez a koncepció működne.
Mert nem működött.
Vontatott, terjengős bekezdésekben fogalmazta meg a legapróbb és legjelentéktelenebb dolgot – amit sokszor képregényen is viszont láthattunk. A cselekményről sokáig – úgy a négyszázadik oldal környékéig – halványlila gőzöm nem volt. Voltak szereplőink, akiket talán még a száz-kétszázadik oldal környékén is nehezen sikerült beazonosítanom, megtippelnem, melyikhez melyik tevékenység tartozik. Amint odaértünk Arthur naplóbejegyzéseihez, a hajamat akartam tépni. Vagy aludni. Én, aki életemben nem éreztem még álmosságot egy könyv felett, itt több alkalommal is azt éreztem, ha nem vigyázok, ülve elalszom. Azonban lapoztam, és jé, képregényes rész – rögtön pörögnek az események, a párbeszédek, elkezd történni valami – de épp, hogy csak elkezd. Lapozok, és nem értem, mi történik. Hisz ez egy új helyszín. Ezek noname szereplők, már megint. Nem értettem ilyenkor, miért nem folytatja azt, ami izgalmas. Mintha Kevin Costner és Jon Baird, mint két jófej pasas elém dobnak egy kifejezetten csábítónak tűnő mézesmadzagot, de amint kezd ízleni a madzag, elveszik. Mintha két különböző ember írta volna az egészet olyan értelemben, hogy teszem azt, Jon Baird a szöveges, Kevin Costner a képregényes részt. Nem működött a kettő. Főleg azért nem, mert rettenetesen filmszerűnek éreztem az egészet. Mert, teszem azt, egy filmben tökéletesen működik, hogy több idősíkon, helyen és rengeteg szereplővel mesélik el a történetet. Filmben teljesen jól működik az, hogy teszem azt, elejtenek egy infómorzsát, és már ugranak is egy másik helyszínre, ahol szintén in medias res történik valami.
Hát, itt nem működött. Annyira nem, hogy már rendesen örömtáncot jártam, mikor már közeledtem a végéhez. Úgy voltam vele, ha már hagytam magam a külcsín alapján becsapni – a borító, a sárgás lapok és a képregényes illusztrációk ugyanis olyan kifogástalanok, hogy kilóra megvettek. Itt megjegyezném, hogy amit ezután Rick Ross illusztrál, azt ide nekem, ha kérhetem. – elolvasom, és megvárom, milyen lesz, amikor ez a sok… khm. finomság összeáll.
Hát… olyan szellemízű lett. Tudtam, hogy itt vége van, de nem éreztem a végét. Azt is tudom, hogy elvileg egy első kötetről van szó. De mégis… Hogy tudtak úgy befejezni egy könyvet, hogy ne érdekeljen a sztori folytatása, viszont mérgesítsen, hogy semmire nincs normális magyarázata?
Az egész értelmetlen és céltalan kóborlás volt a világban. John annyit bámult a semmibe, hogy tökre kezdtem azonosulni vele. Vagy például a lóval. Szerencsétlent is úgy hurcolták ide-oda, tengeralattjáróba, hajóba, tengerbe, mindenhova, hogy talán még ő az, akit a legjobban sajnálok az egész sztoriban és akivel a leginkább azonosulni tudok.
Nekem Kiplinget ígért a tartalom, izgalmakat, felfedezőket, de ehelyett kaptam egy kupacnyi sablonos karaktert, akik mondjuk – nem emlékszem, de megtippelem – voltak tízen, és ebből a tízből emlékszem Rentonra, Johnra, Mulcairn-re meg Buchanra. Ja, meg arra a kis Aladdinból szökött szultánkalapos ipsére.
Nagyon erőltetettnek éreztem a világháborús párhuzamot. Olyan volt, mintha kijelenteném, hogy a fű azért zöld, mert lovak esnek az égből. Semminek semmi köze egymáshoz.
Például az elején abszolút nem értettem, mit keresünk előbb az északi sarkon. Aztán lapoztam, és gőzöm nem volt, mit keresünk a sivatagban. Aztán lapoztam, és gőzöm nem volt, hogy most kik ezek az újabb szereplők. Aztán ez így ment egy csomó ideig.
Szükségtelennek éreztem például az orosz színésznő háttérsztoriját is. Szükségtelennek éreztem annyi nemzetiségű töltelékszereplőt gyömöszölni a léghajós jelenetbe. Bár magyar is volt benne, könyörgöm, minek? Két szót nem szólt egyik szereplő sem, és semmi jelentőségük nem volt.
És ezeket még spoilernek sem tudom jelölni, mert… tulajdonképpen ezek nem spoilerek. Nem is vagyok biztos benne, hogy ebben van bármi spoileres. Már a sztoriban.
Agyrohasztó élmény volt.

Összegzek: A sztori gyenge, a nyelvezete miatt inkább a felnőtteknek szól, mintsem a kisebbeknek, viszont a felnőttek meg nem feltétlenül vetnék bele magukat egy képregényes történetbe – így nekem a két célközönség közé esik, esetünkben valahová a süllyesztőbe.
A borító gyönyörű, a rajzok kifogástalanok számomra.
Viszont. A borító. Az a védőborító. Úgy éreztem, még ezzel is átvertek. Olvasás közben egyszer csak aranycsillogású lett a kezem. Az a gyönyörű aranyfesték megadta magát :))) Elképesztően örültem neki.

>!
KNW I
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Azért vettem ki a könyvtárból, mert szép – élmény lapozgatni, akármilyen is a szöveg.
Az első pár oldal alapján vegyes a hangulatom: időnként nehezen érthető a szöveg, azaz hogy most kiről is van szó (a Nixon bemutatását követő részt kétszer is vissza kellett olvasni); a képregény legalább érthetőbb :) A költő kicsit nem tudja, mit akar: jelen idő, múlt idő, E/2., E/3…. na majd meglátjuk.
(09.06., 28 o.)
***
Kár, hogy nem koncepcionálták jobban a könyvet. Érdemes lett volna a szöveges részt a helyszínek és történelem, esetleg a szereplők bemutatására használni, és képregényben az eseményeket rögzíteni. Kicsit faramuci így, hogy a cselekmény szövegben meg képben is ott van…
Zavar az is, hogy a képregényben a fontosnak ítélt szavak alá vannak húzva. Zavarja az összképet, azonkívül sokszor ritmikailag is rosszul jön ki, mert az angol és a magyar hangsúlyozás nem ugyanúgy működik.
Ezzel együtt kalandos a könyv, izgalmas olvasni, mindig várom a következő eseményeket.
(09.07., 100 o.)
***
Egy új kaland kezdődött, illetve csupán visszaugrottunk az időben és megismerjük a FT mindennapjait. Nekem ez a sztori is tetszik.
Azt sajnálom csak, hoy Arthur Ogden naplórészletei is teljesen ugyanabban a stílusban íródtak, mint a könyv szöveges része, annyira, hogy ugyanúgy kiszól az olvasóhoz (egy naplóból?). A szerző szerint fontos szavak hangsúlyozása is ugyanúgy megvan, csak itt aláhúzás helyett kurziválással. De igyekszem eltekinteni tőle…
(09.09., 132 o.)
***
Kiolvastam.
Ahhoz képest, mennyi infó belefér(ne) ennyi oldalba, meglepően homályosra és szűkszavúra sikerült a megoldás, a befejezés.
Az olvasók közül sokan felhozzák problémaként, hogy túl sok a szereplő – ez annyiban igaz, hogy bár szerintem nincsenek túl sokan, mégsem elég különbözőek. Ogden legénységéből az indiait, Mulcairnt, Rentont könnyű volt megkülönböztetni, de a többieket nem igazán, pedig a könyv vége felé ennek még van jelentősége.
A szöveges rész nagyjából jelen időben maradt, bár néha érthetetlenül múlt időben mesél pár sor erejéig, és az egész könyv alatt nem derül ki, ki a narrátor – ami azért baj, mert a hangnem (meg a jelen idő) azt sejteti, hogy a csapat egyik tagja mesél, akit a többiek végig nem szólítanak meg – mintha valami láthatatlan kém lenne. Nem értem azt sem, hogy elmaradt az E/2. fogalmazás, egy idő után a narrátor nem szólítja meg az olvasót – örülök neki, mert kilógott a lóláb, de egyben az is nyilvánvaló, hogy ennek sosem volt szerepe, tehát teljesen átgondolatlanul alkalmazták a szerzők a könyv első felében.
Ezek miatt pedig az is egyértelmű, hogy a formátumba sokkal több energiát fektettek, mint a történetbe és az elmesélés módjába, amit én egyáltalán nem szeretek. A könyv mint történet 2 csillagot ér, a kivitele, a szemgyönyörködtetés 5-ös, így állapodjunk meg valahol félúton…

>!
xeral
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Felfedezők Társasága, jó cím, gyönyörű borító, de ezzel ki is merült minden érdekessége. Unalmas, volt, ez látszik is mennyi ideig küzdöttem, szó szerint, hogy elolvassam. A történet unalmas, rengeteg szereplővel, azt se tudod ki kicsoda, de nem is érdekel. Szoktam tudni követni a szövevényes sok szereplős történeteket, de itt csak vergődtem, hogy legyen már vége. Végül lecsúsztam a kihívásról is, kalandos könyv, mi?

>!
Aliko P
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Egy régóta vágyott könyv volt ez, ami végül Tiszlavicz Marcsinak köszönhetően még tavasszal felrepült a polcomra és a várólistámra. Majd az olvasási listámra is hamar felkerült, aztán elég hosszasan ott is ragadt. Ennek az elhúzódó olvasásnak számos oka volt. Egyfelől a kialakult olvasási válságom, ami nyáron tetőzött (és bevallom még most is érezteti hatását), másfelől a könyvhöz való kettős viszonyom. Mert hol nagyon szerettem, sőt már- már imádtam, hol pedig nagyon nem. Pedig látatlanban igazán nekem valónak tűnt (és bevallom tűnik még a mai napig is) mégis…

Kaptam egy félig regény, félig képregény-t az első világháború idejéből. Egy érdekesen szerkesztett művet, aminél odafigyelve kell olvasni minden oldalt, így sajnos nem tudott, úgy beszippantani, mint pl a Csillagpor, kaland címke ide vagy oda. Sajnos sokszor az író elbeszélési módja is elég terjengős, plusz a szereplők se a leglogikusabb és legösszeszedettebb emberek a világon. Szóval nem egy könnyű olvasmány, bár ha megfelelő hangulatban találja az emberlányát, nagyon lehet szeretni…

Mondhatnám úgy is, hogy ha fél szemmel kacsintok, akkor igazából egy élvezetes kalandregény, ami egy párhuzamos világban játszódik, izgalmas karakterekkel és gyönyörű kötésben, de ha a másik szememmel nézek rá, akkor egy szigorúan otthon olvasható féltéglát látok, bonyolult szerkezettel, amit csak és kizárólag fitten és frissen lehet olvasni különben lemaradunk a feléről…

Asszem a vacillálóknak nem segítettem. Bocsi!!!

>!
lyneth
Jon Baird – Kevin Costner: Felfedezők Társasága

Nagyon érdekes könyv-élmény volt. Ezt a könyvet eredetileg ajánlottam egy kolléganőmnek, hogy vegye meg az akkor 11 éves fiának. Végül nem vette meg. Szerencsére. Az olvasni nem nagyon szerető fiú bizonyosan az első összetett mondat után feladta volna a könyv elolvasását. De nekem tetszettek a kis tudálékos részletek a fegyverekről, személyekről. Mondjuk ez az aprólékosság a könyv előrehaladtával csökkent, elapadt. De sebaj. Felidézte gyermekkorom kalandregényeit. Mondjuk az őrnagy ábrázolása sokkal öregebbnek látszik, mint a bátyjáé. Tetszett az Ogden-Renton viszony alakulása. Kifejezetten érdekelne egy folytatás, nem tudom, van-e erre esély.


Népszerű idézetek

>!
Miyako71

Vétek a világ ellenében kapálózni, s az emberi kapcsolatok miatt aggodalmaskodni, amelyek úgyis a maguk természetes rendje szerint szökkennek szárba és sorvadnak el.

713. oldal, Ötödik könyv, V. fejezet

>!
KNW I

…úgy éreztem, feljegyezhetnék néhány gondolatot és észrevételt az inuitokkal kapcsolatban, ugyanis egyfolytában e tárgy tölti ki gondolataimat, s bármennyire szeretném is, képtelen vagyok elszakadni tőle – hisz folyton eszkimókat látok magam körül.

209. oldal (Ogden naplója)


Hasonló könyvek címkék alapján

Tom Clancy: A kokain akció
Mark Lawrence: Tövisek Hercege
Tom Clancy: Kokainháború
Steve Berry: A Lincoln-mítosz
Scott Westerfeld: Behemót
Dan Brown: Angyalok és démonok
Ransom Riggs: Üresek városa
Rob Reger – Jessica Gruner: Emily the Strange – Különös különcségek
Jenny Taylor: Otthon
J. Goldenlane: Isteni balhé