Ne ​féljetek 88% 136 csillagozás

Közeledve a 61. évemhez, azt hiszem jobban megérintett a téma, mint az ifjabbakat. Teljességgel kijelentem, hogy nagyon igaz amit ír. Bizony már én is tapasztalom, hogy nem oly régen még természetesen ment például az akrobatikázás ablaktisztításkor, radiátorra, ablakpárkányra, létrára fellépni. Ma már nem megy. Szóval haladok az öregedés felé. De ott van a történetben az a szépség is, hogy meglehet találni a mindennapokban a szépséget is, amit feltétlen észre kell venni, hisz az élet egy csoda, és amíg észrevesszük az apró örömöket is, addig érdemes élni, addig élvezzük az életet. Mindegy hány éves az ember.

„Ne féljetek, csak ne féljetek!”
Nagyon tetszett! Kb az egyharmadánál már kedvenceltem is.
Nem egy egyszerű, könnyű olvasmány, örülök neki, h nem kapkodtam vele.
Sokat segít megérteni a szülők, nagyszülők helyzetét, még úgy is, h a mostani énemnek egy-egy gyerekkori történést helyezett más megvilágításba.
És nekem is elmesélte, mire számítsak.
Vajon, ha az életemnek egy korábbi szakaszában talál meg a könyv, mit szóltam volna hozzá?

Nagyon érdekes volt. Különleges módon ismerhettük meg az idősek mindennapjait. Tetszett a párbeszédes forma, bár néhol elég nehéz volt követni, kivel mi is történik pontosan. Szomorú volt, hiszen így jobban beleláthattam abba, hogyan is telnek a mindennapjaik.
Sokat gondolkoztam azon, hogyan is vélekedünk manapság erről a korosztályról. Nem mindig gondolunk bele abba, mi zajlik az ő életükben, gondolataikban. Talán többeknek kellene ezt, és ehhez hasonló történeteket olvasni, és néha kicsit másképp láthatnák/láthatnánk a dolgokat.

Mit lehet mondani ezek után az élet és a halál nagy misztériumairól?
Bisztosan lehet, igaza van annak aki most csóválja a fejét, de én most nem tudok.
Jókai Anna olyan biztos kézzel nyúlt-e témához, hogy egy percig meg nem kérdőjeleztem egy mondatát sem.
S, hogy mit kaptam ettől a könyvtől?
Kemény szavakat.
Éles, tiszta gondolatokat.
Esendő embereket…
…nagyszüleimet, szüleimet, magunkat, gyerekeinket…mind-mind láttam olvasás közben…és amit régen nem tettem fohászkodtam, hogy jaj én ne így, csak szépen, nyugodtan, ha majd eljön az ideje, legyenek tiszta gondolataim, el tudjak rendezni mindent!
Addig pedig köszönök mindent Nagyhatalmú…bárhogy is hívnak.

Látlelet a öregedésről. Az öregedés éveiről, a napról-napra elmúlásról, a családi kapcsolatokról, érzelmekről, emlékekről, tapasztalatokról. Nagyon szomorú volt, meg érdekes, meg szép, meg elgondolkoztató. A forma is tetszett, négy ember párhuzamos élete, gondolatai, érzései, emlékei. A szívem mélyén a könyv végéig reménykedtem, hogy ők ketten, még egyszer, utoljára talán találkoznak…
Jó lenne, ha a fiatalok közül sokan olvasnák – hátha akkor könnyebben megértenék a szüleiket, nagyszüleiket. Mert mikor az ember fiatal, hajlamos ferde szemmel nézni az öregekre… Minden generáció kicsit csudabogár az előzők-követők számára – talán segítené a megértést a megismerés. Hogy egy koron túl már más a működés, a testi is, a gondolati is.
Olvasás közben annyiszor eszembe jutott a saját életem, a saját „öregeim”, a saját utódaim. Több ponton szembesülhettem a saját életemmel is. Maradandó élmény lesz nekem ez a könyv.

Próbáltam nagyon lassan olvasni, hogy minél tovább tartson.
Most is minimum 5 csillag, kedvenc, és jó szívvel ajánlom olvasásra! Én még biztosan többször sort kerítek rá.

Első olvasásom Jókai Annától, de úgy gondolom, nem az utolsó. Nehezen szoktam meg a könyv szerkezetét, de aztán megtetszett. Nehezen kerültek hozzám közel a szereplők, de a végére már a mellékszereplőknek is szurkoltam. Nagyon életszerű regény, emiatt nehéz, ugyanakkor pont ezért erőt adó is. Spoiler nélkül nehéz részletesen írni róla, pedig a cím és a végkifejlet is összetett érzéseket keltett bennem.

Ismét egy könyv, amellyel kapcsolatban vegyesek az érzéseim:
A forma nálam teli találat: a könyvben a párbeszédek, az emberek közötti tényleges interakciók a – szó szerint – zárójeles részek, míg a négy főszereplő belső monológjai a lényeg. Ez szerintem nagyon jól működött a könyvben. A négy főszereplő újra és újra reflektál életére, az aktuális eseményekre, a közelmúlt és régebbi múlt dolgaira egyaránt. Néha úgy éreztem, hogy hiányzott a kiváltó ok, amiért egy-egy régi téma újra felmerült, és mivel egy-két témával, spoiler ennyit foglalkoztak a főszereplők, ezért én nagyon más befejezést vártam. A vége egyébként kissé furcsa is, főleg ennyi spoiler felvezetés után.
Úgyszintén becsülöm a bátor témaválasztást: mintha a szerzők idegenkednének az aggkor ábrázolásától. Ez talán nem véletlen, és nem irracionális a részükről. Mint @vargarockzsolt némi öniróniával írja: „Szerintem ötven évesnél idősebb emberekről nem kéne könyvet írni” (https://moly.hu/ertekelesek/2230354). Ennek a könyvnek éppen az adja a feszültségét, hogy a szereplői a „halál felé közelednek”. Az öregséggel járó elkerülhetetlen következmények bemutatása miatt a könyv eszembe juttatta a Szerelem kolera idejént és az A pátriárka alkonyát, még ha ezek azért sok szempontból mások is. spoiler
Szintén a könyv javára válik, hogy nagyon őszintének érzem. Nem szépít. Azt el kell ismerni, hogy a bemutatott szerzők nem reprezentálják jól a magyar társadalmat, de ez nem is kötelező, és ettől függetlenül – vagy épp ezért – az olvasó számára lehet érdekes az ő nézőpontjuk.
Szintén szimpatikus, ha egy író fel meri vállalni a világnézetét, és beleszövi a munkájába. Aztán majd minden olvasó eldönti, hogy neki ez – melyik szerző esetében – mennyire szimpatikus. Nekem eddig a legtöbb szerző esetében szimpatikus volt (leszámítva néhány nagyon kétbites megoldást).
És amiért mégis vegyesek az érzelmeim, az az, hogy valahogy nem tudott elkapni a könyv, a sodrás elmaradt, és nem is hagyott igazán maradandó élményt bennem.

„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

A téma, a cselekmény, a történések egytől egyig tragédiába fulladnak.
A gondolatok viszont, az érzések, amelyek oly gazdagon kerülnek kifejezésre, hihetetlen békességet, talán még magasztosságot is adnak ennek a remekműnek.
Mert ez remekmű, igen.
És fontos témát feszeget. Ahogy a halál egyre inkább intézményekbe szorul, tabuvá válik, egyre inkább fontosabbá lesz, hogy mégis írjanak, olvassunk, beszéljünk róla. Hogy felkészüljünk. Hogy fogalmunk legyen. Hogy békességünk legyen.

Ami ezen túl még remekművé teszi, az a szerkezete. Mert ráerősít a mondanivalóra, az igazán lényegesre. Ugyanis a legfontosabb a személy, a fekete vastag betűk. És fontos mindaz, amit gondolunk, amit érzünk, amit senki nem láthat, ami a lélek rejtett mélysége. Ahol kendőzetlenül lehetünk őszinték, félhetünk, kételkedhetünk, tervezhetünk, számot vethetünk.
Hogy közben mi történik, ki mit mond, milyen események játszódnak körülöttünk… az valóban zárójelbe kívánkozik. Lényegtelen.
„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Nehezen indult be számomra ez a könyv. Idegen volt az írásmód, idegen, hogy idős emberek élete van részletezve, és idegenek és ellenszenvesek voltak a szereplők is. De ahogy telt az idő – a regénybeli idő, és az én időm is, valahogy lefeslett ez az idegenség, és megtaláltam magam a történetben és a történetet az életemben.