Átvilágítás 71% 18 csillagozás

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ennyire őszintén ki merjen tárulkozni.
Még önmaga előtt is, nemhogy mindenki előtt! – De vajon igazat szól-e a tükör? Igen, ha igazán tudjuk látni.
Nem ismerem Jókai Anna műveit. Itt – úgy hiszem –, mint ember állt elém, pőrén, semmit nem titkolva, erősen, a gyengét is vállalva.
Végső vallomás ez, elköszönés; érződik is, hogy nem vár már erre reflexiót tőlünk, csak elénk teszi: „ez vagyok”. Mi késztette a vallomásra? Csak annak kellett lennie – a vágynak, hogy az igazi valóját mutassa meg, hogy elmondja a saját igazát.
A leltár teljes.
Adni is akart. Ez fontos.
Nos, a mondanivalóhoz igazodva egyszerű, de sűrű írás. Mit adott nekem? Nekem nincs akkora bátorságom, hogy így megvalljam ezt. Mindenesetre a meg nem értettséget, a magányt, a kizáratást, a megrekedést és az „Így és ennyi most már végig?”-től való félelmet megértem. És a nyugalmat is.

Véletlenül szaladtam bele ebbe az élet visszatekintésbe.
Olyan intimitást osztanak meg velünk, ami zavarba hozó, de az olvasás közben egyre inkább az az érzés kerekedett felül, hogy az dobja rá az első követ, aki bűntelen közületek.
Érdekes látni, hogy mennyi jelölt akad a kődobálásra…..igazi sivatagi tréning.
A lepontozók, mint embert írják le, hm …..nevetséges, tisztelt esküdtszék. :)
Hogy a 3. férje szolgálta….miért is ne?
Ha valakinek a szolgálatában jobbak leszünk, akkor azt szolgálni kell. Pál tisztiszolga és Mikes Kelemen a tanú rá….:)
A „Szerettem magyarnak lenni” (302. oldal) – nem mindenkinek nyerte meg a tetszését. Kár.

Jó könyv, érdekes olvasmány. Nem csak az írónő életét kísérhetjük végig, hanem – az ő szemszögéből nézve – Magyarország 20. századi történetét is.
Mindazonáltal elérte, hogy kellemetlen természetű embernek tartsam. Nemcsak azért, mert az anyja belenevelte, hogy ő rendkívül szép és ez annyira tudatosult benne, hogy többször is szóba hozza a saját szépségét (szerintem kissé álszerény módon, mások dicséretébe csomagolva), hanem amúgy is. Nem lehetett egyszerű vele és nemcsak a depressziója miatt.
Valószínűleg féltékeny lehetett Szabó Magdára (lehet, hogy fordítva is így volt, nem tudom), de olyan durván meg-megszurkálja szegényt, hogy a jó érzésű (és Szabó Magdát kedvelő) olvasó felháborodik. Egy kis pozitívum, aztán durr egy gorombaság. Egy helyen írja, hogy Szabó Magda a halála után még „belerúgott” egyet – megjelent a levelezése egy asszonnyal, amiben véleményt formál Jókai Anna egyes dolgairól, szerintem nem különösebben sértő módon –, amit Jókai Anna úgy viszonoz, hogy össze-vissza rugdalja Szabó Magdát, aki viszont már nem tudja megvédeni magát. És ezt nem tartom szép dolognak. Jártam pár napja a Petőfi Irodalmi Múzeum Szabó Magda-kiállításán. A kijárat felé egy falon különböző írók Szabó Magdáról szóló kedves megnyilvánulásai olvashatók. Jókai Annától is van – nos, az Átvilágítás után már nem hiteles.
A másik dolog, ami miatt kiábrándultam Jókai Annából, mint emberből, a könyv vége felé kezdődő Orbán Viktor-áradozás. Önmagát is nagyon sokat dicséri, hogy milyen sokat tesz a nemzet egységéért, ami tényleg szép dolog, csak ennyi öntömjénezés nekem kicsit sok volt. Ez persze ízlés dolga. Még az is természetes, hogy ha egy ügy mellé állt, ki is tart mellette. Mint ahogy kitart az ügy vezetője mellett is. Amikor már csalódások érik az „ügyvezető” kapcsán, azzal igyekszik mentegetni, hogy nem a megfelelő emberekkel vette körül magát. Ez is mind rendben van. De annál a résznél, amikor a 80 év fölötti írónő rájön, hogy tulajdonképpen rajong a futballért, és lest kiabálva nézi a meccset, na, ott azt mondtam, hogy ezt már nem hiszem el…
Mindezek ellenére a könyv jó, mert Jókai Anna nagyon jó írónő volt. Nyugodjék békében.