Stoner 593 csillagozás

John Williams: Stoner John Williams: Stoner

Ötven ​évvel azután, hogy John Williams írt az ügynökének, a Stoner bestseller lett. Teljesen váratlanul. Bestseller Európa-szerte. Maguk a kiadók sem értik. Bestseller a szó legtisztább értelmében – az a fajta, amely úgy születik, hogy az olvasók adják szájról szájra.

„Csodás felfedezés mindazoknak, akik szeretik az irodalmat." Ian McEwan
„Briliáns, gyönyörű, hajthatatlanul szomorú, bölcs és elegáns regény." Nick Hornby
„Ilyen fantasztikus regénnyel ritkán találkozni az életben." Tom Hanks

A történetről: William Stoner tizenkilenc évesen beiratkozik a Missouri Egyetem agrártudományi karára. Később tanár lesz ugyanott. Rosszul nősül. Csendes, észrevétlen életet él, és halála után ritkán jut eszébe kollégáinak.

A Stoner univerzális értékű történetet tár elénk: őszintén, részvéttel, átható erővel. Az ember konfliktusairól, kudarcairól és diadalairól mesél, a szürke hétköznapokról, amelyeket nem szokott megörökíteni a történetírás. Az egyedi élet… (tovább)

Eredeti mű: John Williams: Stoner (angol)

Eredeti megjelenés éve: 1965

>!
Park, Budapest, 2018
356 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633554708 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Park, Budapest, 2015
354 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633551745 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Park, Budapest, 2015
354 oldal · ISBN: 9789633552476 · Fordította: Gy. Horváth László

Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Stoner


Kedvencelte 178

Most olvassa 43

Várólistára tette 299

Kívánságlistára tette 226

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
John Williams: Stoner

Ez a könyv bizonyság arra, hogy a teljesség az egyszerűség eszközével is ábrázolható. És amellett is elég erős érv, hogy csakis így ábrázolható – bár természetesen ebben azért nem lehetünk annyira biztosak. A története maga a cselekmény-minimum: http://moly.hu/idezetek/532125, ennyi, és semmi több. Már a cím is (ízlelgessük: Stoner) a végletekig vitt, már-már provokatív eszköztelenség maga, és Williams a későbbiekben is lenyűgöző következetességgel tartja magát a tisztaság és pontosság eszméjéhez. Stoner története a magány története, Stoner maga pedig a világirodalom egyik legvédtelenebb, és (talán ezért) legszerethetőbb figuráinak egyike. Hozzá hasonló naponta száz, sőt (budapestiek esetében…) ezer is elsétál mellettünk, úgy, hogy észre sem vesszük, Williams pedig képes úgy bemutatni őt, mint a világ köldökét, egy embert, aki önmagában egy univerzum – pedig hát mi történik vele? Szinte semmi. Az író mindezt teszi úgy, hogy nem pszichologizál, nem mászik bele senki fejébe – csak leírja a puszta eseményeket és a rájuk adott reflexiókat, én pedig egyszerre érzem, hogy mindent tudok Stonerről, és hogy nem tudok róla semmit. Visszafogott, keserű és mégis: gyöngéd szöveg. Elképesztő írói teljesítmény. (És a fordító előtt is le a kalappal: Gy. Horváth László.) Per pillanat az idei év könyvének tartom, de hogy a legszűkebb listán ott a helye, az ziher.

55 hozzászólás
>!
Csabi P
John Williams: Stoner

50 évbe telt, hogy ez a könyv eljusson hozzánk, de megérte várni. Szinte egy szuszra (na jó, kettőre) olvastam el 350 oldalt, nem tudom, előfordult-e már velem valaha. Gondolhatnátok, hogy valami izgalmas kalandregény ez, és abból a szempontból, hogy az élet egy kaland, az is. Főhősünk William Stoner, akinek életét az író gyakorlatilag az első bekezdésben összefoglalja – valaki ezt úgy mondaná, hogy elspoilerezi –, de higgyétek el, érdemes elolvasni a továbbiakat is. Miért tesz ilyent egy író? Na, biztos mondani akar valamit, küldetéstudata van neki, vagy ilyesmi. Vagy csak egy írói fogás, és egész máshogy alakulnak a dolgok. De nem, Stoner valóban elvégzi az egyetemet, irodalomtanár lesz, megnősül, sosem épít karriert, majd miután szinte ki sem tette a lábát az egyetemről, 65 évesen meghal. Izgalmasan hangzik, mi? Nem. És mégis az.
Stoner nem buta ember, igaz, nem is egy zseni. Csak egy a sok közül, aki megtalálta a hivatását, és ha hagyják, akkor jól is csinálja. Ez a regény az amerikai álom antitézise. Stoner nem csinál semmi rendkívülit, nem lesz nagy ember, csak éppen a saját erkölcsei szerint leéli az életét, és mivel az ő szemével látjuk ezt az életet, együtt érzünk vele, ő lesz a mi hősünk, mert magunkra ismerhetünk benne. Végig foglalkoztatott a kérdés, hogy Stoner tényleg egy pozitív hős, tényleg neki volt igaza, jól csinálta? Egy átlagélet nagyjából hasonló kerékvágásban folyik, van néhány fontos döntés, amit meg kell hozni az életben, és aztán úgyis az ember habitusa határozza meg az irányt. És Stoner? Otthagyja a nehéz paraszti munkát, hogy egyetemre járjon, majd úgy dönt, hogy nem lesz gazdász, hanem inkább irodalmár. Aztán ott marasztalják az egyetemen, tanítani kezd, megismerkedik egy lánnyal, feleségül veszi, és kiderül, hogy nem illenek össze, később szerelmes lesz, de nem képes addigi életét feláldozni a szerelemért, majd egy szakmai-erkölcsi vitában összeveszik felettesével, amivel egy életre elássa magát az egyetemen. Ezek voltak Stoner döntései. Felismerhette volna, hogy az a lány nem hozzávaló (én már az elején tudtam, ahogy megláttam), félredobhatott volna mindent a szerelméért, engedhetett volna a vitában, végül is egy marginális kérdés volt. És ha én akkor úgy döntök, hogy…? Nos igen, ez az egyik mondandója Williamsnek, az életed a tiéd, te döntesz, és aztán te járod végig az utad. És ha nem jól döntesz, na bumm, az a pár jó év, ami volt, az mindig a tiéd lesz. Persze visszanézni azért elég keserű dolog.
A szöveg végig szenvtelenül szól hozzánk, mint ahogy az egész történetben a szeretet a legritkábban előforduló érzelem, de mégis megérinti az embert, a végén szinte fojtogató, ahogy az utolsó időkről olvasunk. Ezzel szemben vannak igazán izgalmas részek is, főleg a Walkerrel való összecsapás, ami szinte krimiszerűen feszült. Ez a Stoner, egy intellektuális kaland, miközben olvasod a szöveget, magadat olvasod bele, te leszel Stoner, és tudod, akárhogy is döntesz, nem te leszel Amerika (megfelelő ország behelyettesítendő) hőse.

10 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
John Williams: Stoner

Habzsoltam. William Stoner csodálatos, kalandos, boldog-boldogtalan élete.

Az elbeszélői hang ismerős volt* és végig fogva tartott.
Sokak szerint ebben az életben nem történik semmi, ez a könyv a SEMMI elfogadásáról, a beletörődésről szól – én nem értek ezzel egyet. A kapcsolat nyilvánvaló Ady és Kosztolányi felé**, de John Williams nyilván nem olvasott magyar költőket, inkább Hesse Üveggyöngyjátékának Kasztáliája*** és Thomas Mann Varázshegyje járhatott a fejében – ez utóbbiból két lényeges motívum is feltűnik: találkozás Naphtával és a hóvihar kiváltotta transzcendens élmény.
Keresztény valláserkölcsi szempontból nézve spoiler Stoner bűnös spoiler, de ha már moralizálni kell, akkor egy most megjelent Salamon János cikk**** jut az eszembe:
Az embert nem a politikai, hanem a morális szabadság teszi emberré; nem az ösztöneinek, hanem a morális törvénynek való engedelmeskedés. és …az ember csak annyit ér, amennyi a moralitása, tehát csak annyit, amennyire képes elvi alapon cselekedni.
Innen nézve Stonernek csupán egyetlen bűne van – ha már a tudományra tette fel az életét, akkor nem vállalhatott volna családot, gyereket. spoiler
Stoner esendő ember volt és talán elbukott. Csak egy regényhős, gátlástalanul ítélkezhetünk felette. :)

Ha klasszikus zenét hallgatok, Bachot, Vivaldit, Mozartot, gyakran jut az eszembe, a kortárs zeneszerzők miért nem írnak ilyen műveket? spoiler A Stoner olyan, mint egy klasszikus szonáta vagy szimfónia, nincs benne semmi disszonáns, realista és humanista, az olvasónak végig örömet okoz.

* spoiler
** spoiler
*** spoiler
**** spoiler
***** spoiler

11 hozzászólás
>!
sztimi53 P
John Williams: Stoner

Az Augustus kapcsán eszembe jutott, hogy ide nem is írtam erről, de talán most megosztanám. Ez a legnagyobb művészet. Az átlagosról írni, a középszerről, olyan emberről, aki mi is lehetnénk. A hétköznapokról, a szürkékről, az unalomról, az életről. De úgy írni, hogy alig lehet kimászni a lapok közül. Nem történt itt semmi különös kérem, csak elmúlt egy élet. Volt egy férfi, élt, tanult, szeretett. Választott, döntött, néha rosszul. Aztán vége lett. De akkor miért érzem úgy hogy ezer éve ilyen jót nem olvastam? Ez a Stoner csodája. Olyan közelinek érezzünk. Mintha rólunk írna. Tulajdonképpen, azt is teszi. Olyan egyszerű az egész, tisztára minimál, mint a borító meg a cím is, csak a döntései dühítőek néha. A döntései, amikért vállalja a felelősséget, bármik legyenek is azok. Mindeközben megértem, sőt remélem, én is így tennék. Régóta nem éreztem már ilyet, hogy nem csak azért utálok dolgozni menni, mert, tudjátok, munka, hanem mert nem olvasnék tovább. És futva igyekszem haza, hogy újra kézbe vehessem, és közben az érzés, hogy átélek mindent, amit a főszereplő, vele imádom az irodalmat, vele szenvedek, vele tudom hogy helytelen a döntés. Mégis meghozza, ahogy én is tenném. Nem feltétlen makacsságból, hanem mert úgy érzi helyesnek. Mondhatjuk életére, hogy eltékozolt, felmerülnek a kudarc, elhibázott szavak, és akkor mi van? Attól nem lehet teljes az élet? Annyira hétköznapi, olyan belenyugvó, annyira szerethető az egész. Vagy egyszerűen csak szép. Olvassátok.

(Visszaadta az olvasás örömét, sőt az irodalomba vetett szeretetet. Ebben az évben nem találtam méltó olvasmányt, ami a gyerekkorom gyomorremegős izgalmát visszaadta volna, ami ennyire jólesett, ami miatt szeretek olvasni. Hosszú idő után először gondoltam arra, hogy fenébe az alvással, inkább olvasok. Rajongok na, és élvezem.)

4 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
John Williams: Stoner

Két dolog miatt érzem szinte lehetetlen küldetésnek ezt az értékelést.
Az egyik az, hogy amit erről a műről el lehetett mondani és a leendő olvasónak érdemes tudni, azt már jóval előttem megtette @Kuszma, @Csabi és még oly sokan mások. A másik ok leginkább a saját szégyenem. Úgy érzem, hogy bármi, ami kikívánkozik belőlem a regénnyel kapcsolatban, az óhatatlanul szánalmas, keresett módon összeberhelt mondatok összessége, nehézkes próbálkozás csupán arra, hogy megpróbálja érzékeltetni ennek a könyvnek a nagyszerűségét.
John Williams regénye egyszerű, tiszta, távolságtartó megközelítésével nem kívánja az olvasót állásfoglalásra késztetni. Elmesél egy történetet, egy életet. Nem manipulál, nem játszik az érzelmekkel. Úgy vált ki mégis mély érzéseket, hogy ahhoz nem alkalmaz semmilyen rafinált technikát.
A regény egésze alatt munkált bennem a gondolat, hogy vajon mi lehet a szándék? A 20. század amerikai átlagemberének vívódásait, küzdelmeit, az önmegvalósítás belső harcait akarja-e megmutatni, vagy esetleg tükröt tart az amerikai álmot hajszolók elé. Nem kaptam rá választ. De ez a legcsekélyebb hiányérzetet sem kelti bennem. A mű úgy kerek, ahogy megíródott és ahogy az amerikai széppróza megkerülhetetlen alkotásává vált.
Stoner alakja, a maga befelé forduló bölcsességével, szilárd erkölcsiségével, döntéseinek, apró hétköznapi győzelmeinek és kudarcainak bemutatásával az én szememben teljesen szembe megy Updike Harry Angstromjének verejtékező útkeresésével, menekülésével, a kort, a saját világát soha meg nem értő talajvesztettségével – mégis szellemi rokonságot érzek a két főhős között.
A Stoner prózája, a regény textúrája annyira tökéletes, kerek egész, amitől a könyv egyszerűen letehetetlen, olvasása színtiszta szellemi kielégülés. Nem tehetem, hogy ne idézzek belőle: „…az ifjúság korrodáló, romlatlan keserűsége…”; „…mérhetetlen szomorúsággal nézte vidámságuk utolját, amely olyan volt, mintha az élet a halál tetemén ropná a táncot…” és így tovább, még száz és száz plasztikus képi megjelenítés a maga természetes egyszerűségével, hétköznapi tárgyszerűségével.
Az a szerző, aki ilyen mondatokban, a regényre mindvégig jellemző könnyed, gördülékeny szerkezetben tudja kifejezni a gondolatait, csak mesterművet alkothat és az a fordító (Gy. Horváth László), aki ilyen csodálatos formában helyezi azt a magyar olvasó kezébe, csak tiszteletet és elismerést érdemel.

Ez a regény számomra az irodalmi elegancia zsinórmértéke. Meghatározó, valószínűleg még sokáig visszaköszönő olvasmányélmény.

8 hozzászólás
>!
eme P
John Williams: Stoner

Vannak könyvek, amelyekről írni kell, még akkor is, ha már mindent leírtak-elmondtak, amit magad is mondanál, akkor is, ha hónapokig halasztgatod az értékelést, már-már lemondva róla.
Évtizedeken át várt ez a regény a figyelemre, az odafordulásra. Csendesen, türelmesen – és nem hiába. Bestsellerré válása is jelzi, hogy nagyon tud valamit, annak ellenére, hogy nem követ divatos trendeket, nem próbálja meghódítani a toplistákat, sőt, sem témájában sem elbeszélői technikájában semmi új és különleges. Ami szokatlan benne, az pontosan az, hogy a „semmi különös” ma ekkorát tud ütni. Gyomorra, szívre, lélekre. Meglepő, ha szinte észrevétlenül csordogáló, letisztult és halk elbeszélésmódjára gondolunk, minden harsánykodástól, tetszeni vágyástól mentes stílusára. Sallagmentes, realista próza ez, a javából. Monoton esőcseppek csendes kopogása, amelyben mégis van valami mélység és fenség, amitől nem tud szabadulni az ember. Megragadja az a türelem és figyelem, amellyel az elbeszélő főhőse felé fordul. Már maga a tény, hogy épp Stonert választja, és úgy láttatja, ahogy: szenvtelen, tárgyilagos, többnyire távolságtartó narratíva révén, amely pontosan azáltal vált ki érzelmeket és gondolatokat, intenzív olvasói reakciókat, hogy nem erőlködik, nem próbál érzelmeket kicsikarni, nem tolakodik, nem könyököl és harcol az olvasóért. Csak van, csendesen. Akárcsak Stoner. Ebből a szempontból (is) stílus és főhős tökéletes szimbiózisban él a regény lapjain.
Minden távolságtartás ellenére (vagy talán épp ezért), érződik, hogy a Stoner alakja és sorsa felé való fordulás az elbeszélő részéről egyben befelé, önmagába való fordulás is, ahogy a befogadó is óhatatlanul önvizsgálatot tart olvasás közben. Mert Stoner valahol mi vagyunk, ez nem kétséges.
Egy monoton, halk zümmögéshez hasonló élet pereg le előttünk, egyre halványuló álmaival, vágyaival, döntésekkel, fájó kudarcokkal és apró kis győzelmekkel, kompromisszumok hosszú sorával, melyektől belefásul és beleszürkül az ember az egyhangú hétköznapokba. A háttérben két, illúziókat és értékrendeket romba döntő világégés, ám mégis távolról láttatva és érzékeltetve, egyszerre érintőlegesen súrolva és mélységeiben érintve Stoner életét, aki inkább csak közönyösen tekint a felszínre, elfordulva a hazafias pátosztól dörgő demagóg ágyúktól. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem érzi az össztársadalmi tragédia erejét, a rettenetet, amely mindent átitat, és egyszerre szorítja háttérbe és erősíti fel a személyes tragédiák fájdalmát. Érzi és átéli, csak másként, a maga csöndes módján.
Stoner szenvedélyeiben is halk és visszafogott, sem irodalomban, sem munkájában, sem szerelmében nem küzdelemre és győzelemre, hanem inkább beletörődésre és kudarcra termett, ugyanakkor önmagával szemben, erkölcsében a végletekig következetes – távolságtartásában, visszavonulásaiban, becsületességében, lelkiismeretességében, a hazudott és álcázott kapcsolatok visszautasításában. Passzívnak tűnik, olyan valakinek, aki hagyja elmenni maga mellett az életet, sőt, hagyja magát kiszorítani belőle – saját házából, családjából, karrierlehetőségeiből… Sorra packázza el a lehetőségeket. De tényleg lehetett volna éni ezekkel? Érdemes lett volna? Értelmet adott volna az életnek, amely így nemcsak örömtelen, de igazi, mély fájdalmaktól is mentes vegetálásnak látszik? Ki tudja. Egy biztos: a Stoner világában mozgó alakok, legyen szó családról, baráti és ismeretségi körről vagy munkahelyről, bár közel sem olyan passzívak, mint Stoner, nem erősítik meg az olvasót abban (legalábbis engem semmiképp), hogy Stonernek sok választási lehetősége lett volna. Felületes kapcsolatok, sznobéria, karrierizmus, hazugság, szerepjátszás és képmutatás, kicsinyességek és piti bosszúállások veszik körül, amellyekkel nem akarja felvenni sem a harcot, sem a versenyt. Ha meg ideig-óráig meg is teszi, kudarca elkerülhetetlen. Nincs tehetsége a színleléshez, nem akarja senkire ráerőltetni magát, nem próbál komolyan dacolni a középosztály erkölcsével és normáival – bizonyos értelemben behódol nekük, de nem azonosul velük. Természetesen nem válik tragikus hőssé sem. Stoner felismeri önnön belső határait, belátja kudarcait, középszerűségét. Nem akar másnak látszani, mint ami. Hétköznapi ember. Olyan ember, aki csendesen eltűnik, kikopik az emlékezetből. Akár az integritás, az önmagában teljes tisztaság, a bölcsesség álma, amely szertefoszlik a hétköznapiság folytonos elterelő hadmozdulataival való ütközésben.
A regény vége felé rezignáltan feltevődik a „milyen lehetett volna” kérdése is, ahogy minden Stonerben felbukkan élete bizonyos pontján – valójában azonban nem sok értelme van ezen töprengeni. Mindig olyan, amilyen. Amilyen lehet. Ha középszerű, hát középszerű. Ha kudarcokkal tele, hát kudarcokkal tele. Csak a sajátod legyen, ne másé.

7 hozzászólás
>!
fióka P
John Williams: Stoner

Fájdalmas-szomorú könyv a Stoner. Nem szól semmi egyébről, mint egy ember életéről. Egy saját kis univerzumról. Nem csoda, hogy első megjelenése idején, 1965-ben, nem kavart nagy port, hiszen akkoriban a világ még tele volt William Stonerekkel. A dolog ugyan mit sem változott azóta, csupán a hogyanja lett más, épp ezért vált lehetségessé a mostani, a kései elismerés.
A könyv nyelvezete a végletekig letisztult, a fordítás kitűnő. Időnként lefarag, egyszerűsít az eredetihez képest, de ez semmit nem vesz el a könyv élvezeti értékéből, sőt, bizonyos értelemben hozzáad. William Stoner alakja bensőségesebb, szerethetőbb lesz magyarul – és itt jön az ellentmondás: ez nem feltétlenül jó. Ugyanis Stonert lehet szereteni, lehet utálni, de legfőképpen sajnálni kellene.
A történet az első generációs értelmiségié. Írója röviden bemutatja Stoner családját, végigkövethetjük egyetemre jutásának történetét, hogyan éri revelációszerűen a felismerés, hogy az apa által választott szakma nem neki való és hogyan találja meg szerelmét, az irodalmat, hogyan igazol át oda és marad meg annál élete végéig. Visszahúzódó, csendes ember, megismerjük két barátját is, végigasszisztálunk két világháborút, egy nősülést, egy szerelmet és egy gyermeket. Sok kis halált, majd egy nagyot. Hogy az élete folyamán sorozatosan elkövetett hibák minek tudhatóak be, a származásának, az örökös kisebbségi érzésének, a habitusának vagy pusztán annak, hogy nem mozgott magabiztosan ebben az új világban, nem tudni. Talán is-is. Az biztos, hogy miközben a regény mindenről szól, tulajdonképpen nem szól semmiről. Mégis letehetetlen. Az a szenvtelen történetvezetés, a nagyon-nagyon ritkán és csak nyomokban felfedezhető érzelmek – amik amúgy ott vannak, de mint hamu alatt a parázs –, a tényszerűség, az állást-nem-foglalás zseniális. Az érdekes az, hogy a csupán nyomokban felfedezhető érzelmek egyáltalán nem jelentik azt, hogy a könyv olyan, mint holmi félévi mérleg, unalmas és ásítozva olvasós. Nagyon mély érzelmeket képes és tud is kiváltani az olvasójából. A skála széles: szeretet, düh, együttérzés, depresszió, magány. Ami pedig Stoner döntéseit avagy nem-döntéseit illeti: vajon valóban csak hagyta, hogy elmenjen mellette az élete vagy pedig tudatosan döntött úgy, hogy veszni hagy mindent, mert neki van egy bizonyos értékrendje, ami mellett bármilyen áldozat árán kitart? Azt hiszem, inkább az előbbi. Valahogyan kissé annak az embernek, a mindennapinak, az átlagembernek az életére emlékeztet, aki talán nem is képes tudatosítani magában, hogy csak egy élete van és hogy a döntéseknek nagyon komoly következményei vannak. Az egyetlen terület, ahol teljesen öntudatos, abszolút biztosan mozog, az a tanítás, az egyetem és az irodalom. Van, akinek még ennyi sem adatik meg. Stoner szerencsétlen, mert hagy elveszni két, számára nagyon fontos embert, de szerencsés is, mert megadatik neki a szerelem, amiben szintén nem mindenki részesül.
Nem mesélhető el a könyv. Nem is akarom. Nem tudok írni más döntéseiről, ha nem tettem őket magamévá. Én vagyok a néző, Stoner a szereplő. Én pontosan olyan szenvtelen vagyok, mint amennyire ő az a saját életében. Csak ülök és olvasom. Az egyik hibát. A másikat. A sokadikat. A szülőket. A házasságát. A lányát, aki nagyon megszenvedte a szüleit. A feleséget, aki, bármennyire is elítélhető módon, de megpróbált valahogyan küzdeni a sorsa ellen. A szomorú csak az, hogy ez a sors nem volt sors. Pusztán két döntésképtelen ember és egy valószínűsíthetően nagyon ítélkezően megnyilvánuló társadalmi réteg produktuma. És olvasom a szerelmét, az irodalmat és a könyveit. Nagyon jó könyv.
Annak pedig, aki megszereti a könyvet – és miért is ne szeretné, hiszen nagyszerű írás –, itt a jó hír: az idén szeptemberben már megjelenik John Williams másik regénye, az Augustus, jövő karácsonyra pedig harmadik regénye, a Butcher’s Crossing is, mindkettő a Stoner fordítójának, Gy. Horváth Lászlónak remek tolmácsolásában.

4 hozzászólás
>!
Zsófi_és_Bea P
John Williams: Stoner

Nagyon régen szerettem volna már elolvasni ezt a könyvet. Sokszor szembejött velem a molyon, láttam a sok 5 csillagot, tehát hatalmas elvárásokkal néztem az olvasás elé.

Elolvastam. Gondolkodtam. Miért ad erre mindenki 5 csillagot? Hiszen Stoner csak egy egyszerű, átlagos, hétköznapi ember, vagy még talán az sem, és az egész könyv egy félresikerült életről szól.
A folytatást a blogon olvashatjátok el: http://konyvutca.blogspot.hu/2017/12/john-williams-stoner.html

5 hozzászólás
>!
Karinthy93
John Williams: Stoner

BRILIÁNS ez a könyv, így nagybetűsen.

A Stoner az egy olyan mű, amely végtelenül jól esett a lelkemnek, szívemnek és agyamnak. Számomra az is elképesztő, hogy mennyire jó nyelvezettel kezeli a témát az író. A borító színösszeállítás ( fekete-fehér) pontosan kifejezi a könyv egyszerűségét. Csak semmi csinnadratta.
Tulajdonképpen egyetlen életút a regény. Gyerekkor után felnőtté válás, eszmélés pillanatai, elhibázott házasság, amit majd a megtalált szerelem édes bús meséje követ.
Mondhatnék nagy szavakat ezzel a történettel kapcsolatosan, de azt hiszem azért hat mindenkire, mert a szerző megszólaltatja Stoner alakjában a kisembert .
Nem csinál hőst belőle, csupán csak pár pillanatra emelkedik felül önmagán, ám mindig kívülállója életének, sorsának, környezetének.
Erősen magával ragadó a regény, mert vajon ki nem érzi úgy, hogy kilóg a sorból, fekete bárány a birkanyáj között?
Azt hiszem kimondhatom, hogy az egyszerű lélek csöppet sem egyszerű végzettel társul.. néha sőt.
A Stoner egy olyan könyv, kedves olvasó, amit nem kategorizálni kell, hanem olvasni: behúzódva egy csendes, árnyékos helyre (nyáron), betakarózva valami meleg pléddel (télen), lassan, ráérősen, gyönyörködve.
Stoner csendessége elnyomja az irodalmi harsogást…
Ha irodalomtanár lennék, magam köré gyűjteném a diákokat az órán, leülnénk a földre, és úgy olvasnék fel nekik a könyvből, időnként megkérdezve, mit szólnak hozzá, hogy egy „semmiről” nem szóló történet ilyen gyönyörű lehet?

Szívből ajánlom!

„Megsejtette, hogy tíz év késéssel ugyan, de kezdi felfedezni önmagát; és az alak, akit most látott, egyszerre több és kevesebb is volt, mint aminek addig képzelte. Végre kezdte tanárnak érezni magát, olyan embernek tehát, akinek számára a könyv a valóság, akinek megadatik a művészet méltósága, és mindennek semmi köze ahhoz, hogy emberként milyen nevetséges, gyenge vagy éppenséggel alkalmatlan.”

>!
janetonic P
John Williams: Stoner

Tetszett, de azt hiszem, nem azért, amit a legtöbben írnak: tényleg segít rácsodálkozni az élet teljes egészére, és valami különös módon még meg is tud hatni ez a többé-kevésbé szokványosnak mondható életút. De ezen túl ez a szenvtelenül és tárgyilagosan megírt szöveg szerintem még egy trükkre képes: ha kicsit elgondolkodunk saját reakcióinkon, akkor elég sok megtudható arról, hogy mi magunk mit gondolunk az életről. Nekem például valahogy nem megy, hogy sikertelennek és szomorú sorsúnak gondoljam Stonert: szellemileg és érzelmileg is megélt szép dolgokat, és önmagához végig hű maradt. Mesélhetjük folyamatos kudarcként is az életét, de épp így ki tudunk emelni annyi jó dolgot is, hogy szépnek lássuk. Szóval az élet talán nem csak a történések sorozata, hanem az értelmezés is – és ez talán még sokkal inkább rajtunk múlik, mint a történések.

8 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Morpheus 

Élete negyvenharmadik évében William Stoner megtanulta, amit mások jóval fiatalabban tanulnak meg: hogy az ember nem azt szereti utoljára, akit először szeretett, s hogy a szerelem nem vég, hanem folyamat, aminek során egy ember megpróbál megismerni egy másikat.

246. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Stoner
>!
Kuszma P

Igen fiatalon Stoner azt hitte, a szerelem abszolút létállapot, amelyhez, ha szerencséje van, az ember hozzáférhet; érettebben úgy döntött, hamis vallás mennyországa az, amire csak derűs hitetlenkedéssel, szelíden ismerős megvetéssel és kínos nosztalgiával tekinthet. Most, középkorúan kezdett rájönni, hogy nem kegyelmi állapot, nem is önáltatás; a valamivé válás emberi folyamatának látta most, olyan helyzetnek, amelyet pillanatról pillanatra, napról napra újra feltalál és alakít az akarat, az értelem, a szív.

247. oldal, 13. fejezet (Park, 2015)

Kapcsolódó szócikkek: Stoner · szerelem
12 hozzászólás
>!
gesztenye63 P

És mint minden utazó, ő is úgy érezte, sok mindent kellene még elvégeznie, mielőtt útnak indul, de sejtelme sem volt róla, hogy mi lenne az.

17. fejezet

4 hozzászólás
>!
robinson P

Negyvenkét éves volt, semmit sem látott maga előtt, aminek örülhetne, és vajmi keveset maga mögött, amire szívesen emlékezne vissza.

230. oldal

>!
Kkatja P

Azon a nyáron újraolvasta a klasszikus és a középkori latin nyelvű költőket, különösen a halálról szóló verseiket. Újból elámult, milyen könnyedén, méltóságteljesen fogadták a halál tényét a római lírikusok, mintha a nemlét, amivel farkasszemet néztek, csupán elismerése volna a leélt esztendők gazdagságának; és megdöbbentette az a keserűség, félelem és alig leplezett gyűlölet, amivel a latin hagyomány kései keresztény követői tekintettek arra a halálra, amely nekik, akármilyen bizonytalanul is, de gazdag és boldog öröklétet ígért, mintha a halál és az ígéret csupán életük kicsúfolása, megrontója lenne.

55. oldal

Kapcsolódó szócikkek: halál · költészet
>!
Kuszma P

1910-ben, amikor a Missouri Egyetemre beiratkozott, William Stoner tizenkilenc éves volt. Nyolc évvel később, az első világháború tetőpontján megszerezte doktori fokozatát, oktatói állást kapott az egyetemen, és ott is tanított egészen 1956-ban bekövetkezett haláláig.

(első mondatok)

6 hozzászólás
>!
robinson P

Az egyetemen éppen úgy dolgozott, mint odahaza a tanyán – alaposan, lelkiismeretesen, örömtelenül, keserűség nélkül.

15. oldal

>!
robinson P

Nehézkesen szedte a lábát, talpa csoszogott a csupasz betonpadlón. Már nem érzett semmit, csak azt, hogy nagyon öreg és fáradt.

187. oldal

>!
morcos

Azután elmosolyodott, mintha egy emléken; eszébe jutott, hogy hatvanéves, hogy túl van már az ilyen szenvedélyen, ekkora szerelmen.
De nem volt túl rajta, tudta, nem is lesz soha. Ott volt a fásultság, a közöny, az eltávolodás alatt engesztelhetetlenül, állhatatosan; mindig ott volt. Ifjúkorában nagylelkűen, felelőtlenül tékozolta; a tudásnak adta, amelyet – hány éve is? – Archer Sloane fedett fel előtte; Edithnek adta, az udvarlás és házasságkötés első vak, ostoba időszakában; és Katherine-nek úgy, mintha még sohasem adta volna oda senki másnak. Élete minden pillanatának adta a legkülönfélébb formákban, s talán akkor a leginkább, amikor nem is volt tudatában. Nem a szellem, nem a test szenvedélye volt ez; olyan erő volt, amely mindkettőt magában foglalta, mintha csupán a szeretetnek volnának anyagai, sajátos szubsztanciái. Egy nőnek, egy versnek mondta egyszerűen: nézz rám! Élek.

317. oldal (Park, 2015)

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
>!
Bélabá P

Kezdte sajnálni az időt, amit munkára kellett fordítania a Foote-tanyán. Mivel megkésve vágott bele tanulmányaiba, egyre sürgetőbbnek érezte a tanulást. Néha a könyveibe mélyedve, hirtelen tudatára ébredt, mennyi mindent nem tud, mi mindent nem olvasott még el, és a megnyugvás, amire törekedett, nyomban szertefoszlott, amint felmérte, milyen kevés ideje lesz az életben, hogy annyi mindent elolvasson, hogy megtanulhassa, amit még tudnia kell.

35. oldal

3 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Michael Punke: A visszatérő
David Weiss: Meztelenül jöttem
Vladimir Nabokov: Pnyin professzor
Philip Roth: A haldokló állat
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
Torey Hayden: Szellemlány
Frank McCourt: A tanárember
J. Nozipo Maraire: Zenzele
Alma H. Bond: A díványon: Marilyn Monroe
Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy!