Stoner 386 csillagozás

John Williams: Stoner

Ötven ​évvel azután, hogy John Williams írt az ügynökének, a Stoner bestseller lett. Teljesen váratlanul. Bestseller Európa-szerte. Maguk a kiadók sem értik. Bestseller a szó legtisztább értelmében – az a fajta, amely úgy születik, hogy az olvasók adják szájról szájra.

„Csodás felfedezés mindazoknak, akik szeretik az irodalmat." Ian McEwan
„Briliáns, gyönyörű, hajthatatlanul szomorú, bölcs és elegáns regény." Nick Hornby
„Ilyen fantasztikus regénnyel ritkán találkozni az életben." Tom Hanks

A történetről: William Stoner tizenkilenc évesen beiratkozik a Missouri Egyetem agrártudományi karára. Később tanár lesz ugyanott. Rosszul nősül. Csendes, észrevétlen életet él, és halála után ritkán jut eszébe kollégáinak.

A Stoner univerzális értékű történetet tár elénk: őszintén, részvéttel, átható erővel. Az ember konfliktusairól, kudarcairól és diadalairól mesél, a szürke hétköznapokról, amelyeket nem szokott megörökíteni a történetírás. Az egyedi élet… (tovább)

Eredeti mű: John Williams: Stoner (angol)

Eredeti megjelenés éve: 1965

>!
Park, Budapest, 2015
354 oldal · ISBN: 9789633552476 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Park, Budapest, 2015
354 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633551745 · Fordította: Gy. Horváth László

Enciklopédia 7


Kedvencelte 109

Most olvassa 27

Várólistára tette 237

Kívánságlistára tette 182

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma MP
John Williams: Stoner

Ez a könyv bizonyság arra, hogy a teljesség az egyszerűség eszközével is ábrázolható. És amellett is elég erős érv, hogy csakis így ábrázolható – bár természetesen ebben azért nem lehetünk annyira biztosak. A története maga a cselekmény-minimum: http://moly.hu/idezetek/532125, ennyi, és semmi több. Már a cím is (ízlelgessük: Stoner) a végletekig vitt, már-már provokatív eszköztelenség maga, és Williams a későbbiekben is lenyűgöző következetességgel tartja magát a tisztaság és pontosság eszméjéhez. Stoner története a magány története, Stoner maga pedig a világirodalom egyik legvédtelenebb, és (talán ezért) legszerethetőbb figuráinak egyike. Hozzá hasonló naponta száz, sőt (budapestiek esetében…) ezer is elsétál mellettünk, úgy, hogy észre sem vesszük, Williams pedig képes úgy bemutatni őt, mint a világ köldökét, egy embert, aki önmagában egy univerzum – pedig hát mi történik vele? Szinte semmi. Az író mindezt teszi úgy, hogy nem pszichologizál, nem mászik bele senki fejébe – csak leírja a puszta eseményeket és a rájuk adott reflexiókat, én pedig egyszerre érzem, hogy mindent tudok Stonerről, és hogy nem tudok róla semmit. Visszafogott, keserű és mégis: gyöngéd szöveg. Elképesztő írói teljesítmény. (És a fordító előtt is le a kalappal: Gy. Horváth László.) Per pillanat az idei év könyvének tartom, de hogy a legszűkebb listán ott a helye, az ziher.

55 hozzászólás
>!
sztimi53 P
John Williams: Stoner

Az Augustus kapcsán eszembe jutott, hogy ide nem is írtam erről, de talán most megosztanám. Ez a legnagyobb művészet. Az átlagosról írni, a középszerről, olyan emberről, aki mi is lehetnénk. A hétköznapokról, a szürkékről, az unalomról, az életről. De úgy írni, hogy alig lehet kimászni a lapok közül. Nem történt itt semmi különös kérem, csak elmúlt egy élet. Volt egy férfi, élt, tanult, szeretett. Választott, döntött, néha rosszul. Aztán vége lett. De akkor miért érzem úgy hogy ezer éve ilyen jót nem olvastam? Ez a Stoner csodája. Olyan közelinek érezzünk. Mintha rólunk írna. Tulajdonképpen, azt is teszi. Olyan egyszerű az egész, tisztára minimál, mint a borító meg a cím is, csak a döntései dühítőek néha. A döntései, amikért vállalja a felelősséget, bármik legyenek is azok. Mindeközben megértem, sőt remélem, én is így tennék. Régóta nem éreztem már ilyet, hogy nem csak azért utálok dolgozni menni, mert, tudjátok, munka, hanem mert nem olvasnék tovább. És futva igyekszem haza, hogy újra kézbe vehessem, és közben az érzés, hogy átélek mindent, amit a főszereplő, vele imádom az irodalmat, vele szenvedek, vele tudom hogy helytelen a döntés. Mégis meghozza, ahogy én is tenném. Nem feltétlen makacsságból, hanem mert úgy érzi helyesnek. Mondhatjuk életére, hogy eltékozolt, felmerülnek a kudarc, elhibázott szavak, és akkor mi van? Attól nem lehet teljes az élet? Annyira hétköznapi, olyan belenyugvó, annyira szerethető az egész. Vagy egyszerűen csak szép. Olvassátok.

(Visszaadta az olvasás örömét, sőt az irodalomba vetett szeretetet. Ebben az évben nem találtam méltó olvasmányt, ami a gyerekkorom gyomorremegős izgalmát visszaadta volna, ami ennyire jólesett, ami miatt szeretek olvasni. Hosszú idő után először gondoltam arra, hogy fenébe az alvással, inkább olvasok. Rajongok na, és élvezem.)

4 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
John Williams: Stoner

Két dolog miatt érzem szinte lehetetlen küldetésnek ezt az értékelést.
Az egyik az, hogy amit erről a műről el lehetett mondani és a leendő olvasónak érdemes tudni, azt már jóval előttem megtette @Kuszma, @Csabi és még oly sokan mások. A másik ok leginkább a saját szégyenem. Úgy érzem, hogy bármi, ami kikívánkozik belőlem a regénnyel kapcsolatban, az óhatatlanul szánalmas, keresett módon összeberhelt mondatok összessége, nehézkes próbálkozás csupán arra, hogy megpróbálja érzékeltetni ennek a könyvnek a nagyszerűségét.
John Williams regénye egyszerű, tiszta, távolságtartó megközelítésével nem kívánja az olvasót állásfoglalásra késztetni. Elmesél egy történetet, egy életet. Nem manipulál, nem játszik az érzelmekkel. Úgy vált ki mégis mély érzéseket, hogy ahhoz nem alkalmaz semmilyen rafinált technikát.
A regény egésze alatt munkált bennem a gondolat, hogy vajon mi lehet a szándék? A 20. század amerikai átlagemberének vívódásait, küzdelmeit, az önmegvalósítás belső harcait akarja-e megmutatni, vagy esetleg tükröt tart az amerikai álmot hajszolók elé. Nem kaptam rá választ. De ez a legcsekélyebb hiányérzetet sem kelti bennem. A mű úgy kerek, ahogy megíródott és ahogy az amerikai széppróza megkerülhetetlen alkotásává vált.
Stoner alakja, a maga befelé forduló bölcsességével, szilárd erkölcsiségével, döntéseinek, apró hétköznapi győzelmeinek és kudarcainak bemutatásával az én szememben teljesen szembe megy Updike Harry Angstromjének verejtékező útkeresésével, menekülésével, a kort, a saját világát soha meg nem értő talajvesztettségével – mégis szellemi rokonságot érzek a két főhős között.
A Stoner prózája, a regény textúrája annyira tökéletes, kerek egész, amitől a könyv egyszerűen letehetetlen, olvasása színtiszta szellemi kielégülés. Nem tehetem, hogy ne idézzek belőle: „…az ifjúság korrodáló, romlatlan keserűsége…”; „…mérhetetlen szomorúsággal nézte vidámságuk utolját, amely olyan volt, mintha az élet a halál tetemén ropná a táncot…” és így tovább, még száz és száz plasztikus képi megjelenítés a maga természetes egyszerűségével, hétköznapi tárgyszerűségével.
Az a szerző, aki ilyen mondatokban, a regényre mindvégig jellemző könnyed, gördülékeny szerkezetben tudja kifejezni a gondolatait, csak mesterművet alkothat és az a fordító (Gy. Horváth László), aki ilyen csodálatos formában helyezi azt a magyar olvasó kezébe, csak tiszteletet és elismerést érdemel.

Ez a regény számomra az irodalmi elegancia zsinórmértéke. Meghatározó, valószínűleg még sokáig visszaköszönő olvasmányélmény.

8 hozzászólás
>!
Csabi MP
John Williams: Stoner

50 évbe telt, hogy ez a könyv eljusson hozzánk, de megérte várni. Szinte egy szuszra (na jó, kettőre) olvastam el 350 oldalt, nem tudom, előfordult-e már velem valaha. Gondolhatnátok, hogy valami izgalmas kalandregény ez, és abból a szempontból, hogy az élet egy kaland, az is. Főhősünk William Stoner, akinek életét az író gyakorlatilag az első bekezdésben összefoglalja – valaki ezt úgy mondaná, hogy elspoilerezi –, de higgyétek el, érdemes elolvasni a továbbiakat is. Miért tesz ilyent egy író? Na, biztos mondani akar valamit, küldetéstudata van neki, vagy ilyesmi. Vagy csak egy írói fogás, és egész máshogy alakulnak a dolgok. De nem, Stoner valóban elvégzi az egyetemet, irodalomtanár lesz, megnősül, sosem épít karriert, majd miután szinte ki sem tette a lábát az egyetemről, 65 évesen meghal. Izgalmasan hangzik, mi? Nem. És mégis az.
Stoner nem buta ember, igaz, nem is egy zseni. Csak egy a sok közül, aki megtalálta a hivatását, és ha hagyják, akkor jól is csinálja. Ez a regény az amerikai álom antitézise. Stoner nem csinál semmi rendkívülit, nem lesz nagy ember, csak éppen a saját erkölcsei szerint leéli az életét, és mivel az ő szemével látjuk ezt az életet, együtt érzünk vele, ő lesz a mi hősünk, mert magunkra ismerhetünk benne. Végig foglalkoztatott a kérdés, hogy Stoner tényleg egy pozitív hős, tényleg neki volt igaza, jól csinálta? Egy átlagélet nagyjából hasonló kerékvágásban folyik, van néhány fontos döntés, amit meg kell hozni az életben, és aztán úgyis az ember habitusa határozza meg az irányt. És Stoner? Otthagyja a nehéz paraszti munkát, hogy egyetemre járjon, majd úgy dönt, hogy nem lesz gazdász, hanem inkább irodalmár. Aztán ott marasztalják az egyetemen, tanítani kezd, megismerkedik egy lánnyal, feleségül veszi, és kiderül, hogy nem illenek össze, később szerelmes lesz, de nem képes addigi életét feláldozni a szerelemért, majd egy szakmai-erkölcsi vitában összeveszik felettesével, amivel egy életre elássa magát az egyetemen. Ezek voltak Stoner döntései. Felismerhette volna, hogy az a lány nem hozzávaló (én már az elején tudtam, ahogy megláttam), félredobhatott volna mindent a szerelméért, engedhetett volna a vitában, végül is egy marginális kérdés volt. És ha én akkor úgy döntök, hogy…? Nos igen, ez az egyik mondandója Williamsnek, az életed a tiéd, te döntesz, és aztán te járod végig az utad. És ha nem jól döntesz, na bumm, az a pár jó év, ami volt, az mindig a tiéd lesz. Persze visszanézni azért elég keserű dolog.
A szöveg végig szenvtelenül szól hozzánk, mint ahogy az egész történetben a szeretet a legritkábban előforduló érzelem, de mégis megérinti az embert, a végén szinte fojtogató, ahogy az utolsó időkről olvasunk. Ezzel szemben vannak igazán izgalmas részek is, főleg a Walkerrel való összecsapás, ami szinte krimiszerűen feszült. Ez a Stoner, egy intellektuális kaland, miközben olvasod a szöveget, magadat olvasod bele, te leszel Stoner, és tudod, akárhogy is döntesz, nem te leszel Amerika (megfelelő ország behelyettesítendő) hőse.

3 hozzászólás
>!
fióka P
John Williams: Stoner

Fájdalmas-szomorú könyv a Stoner. Nem szól semmi egyébről, mint egy ember életéről. Egy saját kis univerzumról. Nem csoda, hogy első megjelenése idején, 1965-ben, nem kavart nagy port, hiszen akkoriban a világ még tele volt William Stonerekkel. A dolog ugyan mit sem változott azóta, csupán a hogyanja lett más, épp ezért vált lehetségessé a mostani, a kései elismerés.
A könyv nyelvezete a végletekig letisztult, a fordítás kitűnő. Időnként lefarag, egyszerűsít az eredetihez képest, de ez semmit nem vesz el a könyv élvezeti értékéből, sőt, bizonyos értelemben hozzáad. William Stoner alakja bensőségesebb, szerethetőbb lesz magyarul – és itt jön az ellentmondás: ez nem feltétlenül jó. Ugyanis Stonert lehet szereteni, lehet utálni, de legfőképpen sajnálni kellene.
A történet az első generációs értelmiségié. Írója röviden bemutatja Stoner családját, végigkövethetjük egyetemre jutásának történetét, hogyan éri revelációszerűen a felismerés, hogy az apa által választott szakma nem neki való és hogyan találja meg szerelmét, az irodalmat, hogyan igazol át oda és marad meg annál élete végéig. Visszahúzódó, csendes ember, megismerjük két barátját is, végigasszisztálunk két világháborút, egy nősülést, egy szerelmet és egy gyermeket. Sok kis halált, majd egy nagyot. Hogy az élete folyamán sorozatosan elkövetett hibák minek tudhatóak be, a származásának, az örökös kisebbségi érzésének, a habitusának vagy pusztán annak, hogy nem mozgott magabiztosan ebben az új világban, nem tudni. Talán is-is. Az biztos, hogy miközben a regény mindenről szól, tulajdonképpen nem szól semmiről. Mégis letehetetlen. Az a szenvtelen történetvezetés, a nagyon-nagyon ritkán és csak nyomokban felfedezhető érzelmek – amik amúgy ott vannak, de mint hamu alatt a parázs –, a tényszerűség, az állást-nem-foglalás zseniális. Az érdekes az, hogy a csupán nyomokban felfedezhető érzelmek egyáltalán nem jelentik azt, hogy a könyv olyan, mint holmi félévi mérleg, unalmas és ásítozva olvasós. Nagyon mély érzelmeket képes és tud is kiváltani az olvasójából. A skála széles: szeretet, düh, együttérzés, depresszió, magány. Ami pedig Stoner döntéseit avagy nem-döntéseit illeti: vajon valóban csak hagyta, hogy elmenjen mellette az élete vagy pedig tudatosan döntött úgy, hogy veszni hagy mindent, mert neki van egy bizonyos értékrendje, ami mellett bármilyen áldozat árán kitart? Azt hiszem, inkább az előbbi. Valahogyan kissé annak az embernek, a mindennapinak, az átlagembernek az életére emlékeztet, aki talán nem is képes tudatosítani magában, hogy csak egy élete van és hogy a döntéseknek nagyon komoly következményei vannak. Az egyetlen terület, ahol teljesen öntudatos, abszolút biztosan mozog, az a tanítás, az egyetem és az irodalom. Van, akinek még ennyi sem adatik meg. Stoner szerencsétlen, mert hagy elveszni két, számára nagyon fontos embert, de szerencsés is, mert megadatik neki a szerelem, amiben szintén nem mindenki részesül.
Nem mesélhető el a könyv. Nem is akarom. Nem tudok írni más döntéseiről, ha nem tettem őket magamévá. Én vagyok a néző, Stoner a szereplő. Én pontosan olyan szenvtelen vagyok, mint amennyire ő az a saját életében. Csak ülök és olvasom. Az egyik hibát. A másikat. A sokadikat. A szülőket. A házasságát. A lányát, aki nagyon megszenvedte a szüleit. A feleséget, aki, bármennyire is elítélhető módon, de megpróbált valahogyan küzdeni a sorsa ellen. A szomorú csak az, hogy ez a sors nem volt sors. Pusztán két döntésképtelen ember és egy valószínűsíthetően nagyon ítélkezően megnyilvánuló társadalmi réteg produktuma. És olvasom a szerelmét, az irodalmat és a könyveit. Nagyon jó könyv.
Annak pedig, aki megszereti a könyvet – és miért is ne szeretné, hiszen nagyszerű írás –, itt a jó hír: az idén szeptemberben már megjelenik John Williams másik regénye, az Augustus, jövő karácsonyra pedig harmadik regénye, a Butcher’s Crossing is, mindkettő a Stoner fordítójának, Gy. Horváth Lászlónak remek tolmácsolásában.

>!
gazibla
John Williams: Stoner

Egyszerű, átlagos, zseniális. Stoner egy átlagos ember akiből több ezer, több millió szaladgál a világban. Stoner szürke, szomorú és magányos élete ma is jelen van sok sok ember életében, mondhatnám úgy is hogy sokunk életében. Felkelünk, dolgozunk, haza megyünk eszünk, alszunk majd újra kezdődik a körforgás, s közben elhalad mellettünk az élet. John Williams nagyon jól megragadta ennek a témának a lényegét és egyedi stílusban írta meg Stoner történetét. Ebben a könyvben nem történik igazából semmi érdekes mégis minden megtörténik. Zseniális mű.

27 hozzászólás
>!
giggs85 MP
John Williams: Stoner

Egy élet története. Akár ez is lehetne John Williams pontosan ötven évvel ezelőtt megjelent regényének, a Stonernek az alcíme. Furcsa, hogy ezt a zseniális könyvet ennyire elfeledték (hazánkban ez az első kötet a szerzőtől, de Amerikában is csak az utóbbi években lett óriási siker ez a mű), és erre, így közvetlenül az utolsó oldalak elolvasása után nem is találok semmiféle épkézláb magyarázatot – arra viszont már most fogadni mernék, hogy a 2015-ös év legszűkebben vett szépirodalmi elitjébe be fog férni.

Ez a csöndes, nyugodt, realista, sztoikus hangvételű könyv William Stoner, a közép-nyugati parasztfiú egyetemre kerülésével veszi kezdetét, hogy végigkísérjük nem túl eseménydús életét, amit később tanárként mindvégig ezek között az ódon falak között tölt, egészen a haláláig. Az amerikai szerző mindvégig tudatos módon tartja a távolságot karakterétől, egy pillanatig sem inog meg a tökéletesen kigondolt koncepció, mégis olyan közel kerülünk a címszereplőhöz, mint csak nagyon kevés irodalmi mű esetében.

William Stoner első blikkre az egyik legtipikusabb átlagember az irodalomban, csendesen, mindenféle nagyobb kataklizmáktól mentesen éli életét (Williams „megmenti” hősét attól, hogy részt kelljen vennie a világháborúban, különösebb gond nélkül megússza a nagy gazdasági világválságot, és a változó időket), megnősül, gyermeke születik, biztos állása van – és úgy nagy általánosságban sem történik vele semmi a cselekmény majd ötven éve során. És mégis: az ő szelíd, szerény, védtelen alakja alkalmas arra, hogy a szerző szolid és visszafogott ódát intézzen az átlagemberhez, akiről nem szokott könyv szólni, aki nem szokta érdekelni az olvasókat, és aki, valljuk be őszintén, valójában mi magunk vagyunk. Stoner alakja nemcsak az átlagemberi, de a tanári, értelmiségi lét apoteózisa is egyben: az életébe váratlanul belépő irodalom szeretete indítja el egyáltalán azon az úton, hogy éljen – és végül igazán jó tanárrá és jó emberré váljon a maga kicsinységében, törékenységében és tökéletlenségében.

Mindenképpen kiemelném még, hogy csak kevesen képesek ilyen pontosan és jól megfogható módon ábrázolni a hol lassabban, hol gyorsabban, de a mindenképpen, könyörtelen módon (el)múló időt. Az egyes fejezetek az élet eseményeinek egy-egy főbb csomópontját járják körül, így garantált, hogy egy pillanatig sem unatkozunk. És bár a szerző nem törekszik másra, csupáncsak a kérlelhetetlen valóság rögzítésre, magas precizitással ír a címszereplővel szemben totálisan közönyös és érdektelen világról, ami olyan, amilyen – és amiben (közhely, de igaz) élni néha mégis érdemes.

John Williams nem alkalmaz semmilyen különösebb trükköt vagy nagyon egyéni vonást a könyvében: a hagyományos realista próza folytatója, történései, eseményei érthetőek, kidolgozottak, könnyen befogadhatóak, a nyelvezete egyszerű, világos, átlátható (itt kiemelendő Gy. Horváth László @Brautigan szokásos remeklése) – mégis, aki már olvasta, nem fog csodálkozni a Stoner megkésett diadalmenetén, és minden bizonnyal hozzám hasonlóan ajánlani fogja olvasni szerető ismerőseinek. Én meg bízom abban, hogy a Park Kiadó megjelenteti a többi, még magyarul elérhetetlen Williamst is.

28 hozzászólás
>!
Bélabá P
John Williams: Stoner

Ez a regény egy kis csoda! Világ az üveggolyóban. Annyira egyszerű mégis annyi mindent közöl John Williams, ritkán olvasok ilyen jól megírt könyvet. William Stoner élete apró, ám részletes „képekben” ától cetig. Nagyon jó felépítésű könyv, remek stílusban. Teljesen odavagyok, mert ugyan jóra számítottam, de felülmúlta minden előzetes elvárásomat. Sok mindent nem lehet rajta ragozni, olyan kompakt. Volt szerencsém nemrég karcolni John Wiliams életrajzát (az angol wikiből mazsoláztam ki a lényeget, és fordítottam) hasonló elemek bukkannak elő az életében, mint amit megírt Stonernél is. Nem kell magyarázni, az élet a legjobb mesemondó. Kötekedhetnék, de nem teszem, nincs szívem elrontani a tökélyt kvázi azt a felszabadult örömet, amit a könyv olvasása okozott. Mondhatnám, hogy Edith idegesítő karakter volt, nem mondom. Fátylat borítok rá. Remek könyv, egy igazi ÍRÓtól aki a mondatokat, mint a szobrász a márványt úgy képes faragni. Azt gondolom, John Williams volt a „mondatszobrászok” atyja, például Bariccóé. Kinevezem egyik abszolút favoritnak, 5 csillag (4,9 pont).

>!
n P
John Williams: Stoner

A hang (Stoner) az életről mondott valamit.
Én meg sírtam.
Olvassátok el, hogy mit.

6 hozzászólás
>!
Kkatja
John Williams: Stoner

Yesss, ez valóban zseniális volt!
Pedig semmi világmegváltás, csak egy élet, amely itt is, ott is „el lett rontva”, és mégis annyira fájdalmasan, szépen éli meg mindezt Stoner a maga úgysem tehettem volna semmit másképp hozzáállásával, amitől az elején még sikítófrászt kaptam, aztán szépen a helyére kerültek bennem is a dolgok és a végére nagyon megszerettem ezt a vén csibészt, aki hol nemesen, hol dacosan, de kitart a számára fontos dolgok mellett spoiler kerüljön, amibe kerül. És sokba került, túl sokba, egy életbe, amit egyfelől tekinthetünk elvesztegetettnek, de másfelől pedig egy őszintén állhatatos, szeretetteljes és csodálatosan elhivatott oktatói életnek, amit ő is ajándékként él meg és sokszor elcsodálkozik a dolgok alakulásán, hogy miként is lett a tanya egyszerű fiából egy irodalomba beleszerelmesedett professzor.
Különleges élmény volt olvasni, remek a stílus, a mondanivaló és a fordítás egyaránt. A borítóba én is beleszerettem, aztán olvasás közben jöttem rá, hogy már nem is Stoner arcát látom a vén tengeri medve arcképébe, viszont az élete hangulatát tökéletesen tükrözi ez az arcra kiülő fájdalmas melankólia.
Olvassátok, szívből ajánlom én is. :))

>!
Park, Budapest, 2015
354 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633551745 · Fordította: Gy. Horváth László
1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Morpheus

Élete negyvenharmadik évében William Stoner megtanulta, amit mások jóval fiatalabban tanulnak meg: hogy az ember nem azt szereti utoljára, akit először szeretett, s hogy a szerelem nem vég, hanem folyamat, aminek során egy ember megpróbál megismerni egy másikat.

246. oldal

>!
Kuszma MP

Igen fiatalon Stoner azt hitte, a szerelem abszolút létállapot, amelyhez, ha szerencséje van, az ember hozzáférhet; érettebben úgy döntött, hamis vallás mennyországa az, amire csak derűs hitetlenkedéssel, szelíden ismerős megvetéssel és kínos nosztalgiával tekinthet. Most, középkorúan kezdett rájönni, hogy nem kegyelmi állapot, nem is önáltatás; a valamivé válás emberi folyamatának látta most, olyan helyzetnek, amelyet pillanatról pillanatra, napról napra újra feltalál és alakít az akarat, az értelem, a szív.

247. oldal, 13. fejezet (Park, 2015)

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
11 hozzászólás
>!
robinson P

Negyvenkét éves volt, semmit sem látott maga előtt, aminek örülhetne, és vajmi keveset maga mögött, amire szívesen emlékezne vissza.

230. oldal

>!
robinson P

Nehézkesen szedte a lábát, talpa csoszogott a csupasz betonpadlón. Már nem érzett semmit, csak azt, hogy nagyon öreg és fáradt.

187. oldal

>!
gesztenye63 P

És mint minden utazó, ő is úgy érezte, sok mindent kellene még elvégeznie, mielőtt útnak indul, de sejtelme sem volt róla, hogy mi lenne az.

17. fejezet

4 hozzászólás
>!
robinson P

Az egyetemen éppen úgy dolgozott, mint odahaza a tanyán – alaposan, lelkiismeretesen, örömtelenül, keserűség nélkül.

15. oldal

>!
morcos 

Azután elmosolyodott, mintha egy emléken; eszébe jutott, hogy hatvanéves, hogy túl van már az ilyen szenvedélyen, ekkora szerelmen.
De nem volt túl rajta, tudta, nem is lesz soha. Ott volt a fásultság, a közöny, az eltávolodás alatt engesztelhetetlenül, állhatatosan; mindig ott volt. Ifjúkorában nagylelkűen, felelőtlenül tékozolta; a tudásnak adta, amelyet – hány éve is? – Archer Sloane fedett fel előtte; Edithnek adta, az udvarlás és házasságkötés első vak, ostoba időszakában; és Katherine-nek úgy, mintha még sohasem adta volna oda senki másnak. Élete minden pillanatának adta a legkülönfélébb formákban, s talán akkor a leginkább, amikor nem is volt tudatában. Nem a szellem, nem a test szenvedélye volt ez; olyan erő volt, amely mindkettőt magában foglalta, mintha csupán a szeretetnek volnának anyagai, sajátos szubsztanciái. Egy nőnek, egy versnek mondta egyszerűen: nézz rám! Élek.

317. oldal (Park, 2015)

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
>!
robinson P

A tartózkodás rétegei, amelyek eddig megvédték őket, egyenként lehámlottak, s ők olyanok lettek, mint sok rendkívül félénk ember: nyitottak egymás előtt, védtelenek, egészen és természetes módon könnyedek.

246. oldal

>!
Kkatja

Azon a nyáron újraolvasta a klasszikus és a középkori latin nyelvű költőket, különösen a halálról szóló verseiket. Újból elámult, milyen könnyedén, méltóságteljesen fogadták a halál tényét a római lírikusok, mintha a nemlét, amivel farkasszemet néztek, csupán elismerése volna a leélt esztendők gazdagságának; és megdöbbentette az a keserűség, félelem és alig leplezett gyűlölet, amivel a latin hagyomány kései keresztény követői tekintettek arra a halálra, amely nekik, akármilyen bizonytalanul is, de gazdag és boldog öröklétet ígért, mintha a halál és az ígéret csupán életük kicsúfolása, megrontója lenne.

55. oldal

Kapcsolódó szócikkek: halál · költészet
>!
robinson P

Semmi sem változott. Örömtelen robot emésztette az életüket, törte meg az erejüket, homályosította el az értelmüket.

137. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jessica Sorensen: The Coincidence of Callie & Kayden – Callie, Kayden és a véletlen
Tammara Webber: Easy – Egyszeregy
Jessica Park: Flat-Out Love – Szeretni bolondulásig
Erich Segal: Az évfolyam
J. Lynn: Wait for You – Várok rád
Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás
Rachel Van Dyken: Egyetlen
Caroline Kepnes: Te
Jamie McGuire: Az őrző
Tom Wolfe: Én, Charlotte Simmons