Butcher's ​Crossing 88 csillagozás

John Williams: Butcher's Crossing John Williams: Butcher's Crossing

A Stoner és az Augustus szerzőjétől

Amerika, 1873
Will Andrews nem a könyvek barátja. Vadságra, szabadságra, reményre, lendületre vágyik. Otthagyja a Harvardot, és nekivág a vadnyugatnak, hogy új életet kezdjen. Butcher’s Crossingban megismerkedik egy vadásszal, aki mesél neki a legendás bölénycsordáról, mely egy eldugott magaslati völgyben rejtőzik, és csak bátor, az őrültségig vakmerő férfiak lelhetnek rá. Will úgy dönt, ő is e férfiak egyike lesz, de a coloradói hegyekbe vezető hosszú út, az öldöklés, a közelítő tél, a sorozatos balszerencsék testben és lélekben egyaránt próbára teszik.

Eredeti mű: John Williams: Butcher's Crossing (angol)

Eredeti megjelenés éve: 1960

>!
Park, Budapest, 2018
364 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633554692 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Park, Budapest, 2017
362 oldal · ISBN: 9789633554203 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Park, Budapest, 2017
362 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633553725 · Fordította: Gy. Horváth László

Kedvencelte 12

Most olvassa 9

Várólistára tette 73

Kívánságlistára tette 48


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
John Williams: Butcher's Crossing

Valamikor a XIX. század harmadik harmadában vagyunk. Andrew lelép az egyik Amerikából a másikba – az urbanizált keletről, a Harvardról a vadnyugati prérire, a hegyeseket köpő prémvadászok közé. Nem annyira kalandvágy motiválja, inkább mintha Thoreau Waldenjét akarná a gyakorlatban megvalósítani – egy ideát üldöz, a harmóniát ember és természet között. Ott aztán találkozik Millerrel, a bölényvadászok Messijével, aki szemre a lehető legalkalmasabb arra, hogy tanítómestere legyen – de Millerről kiderül, hogy ő maga a Rombolás Géniusza, az ember és természet harmóniája pedig valójában nem más, mint mítosz, a két elem egymáshoz való viszonyát ugyanis sokkal inkább a kegyetlenség és a pusztítás vágya határozza meg. Andrew pedig, aki teljesebb emberré akart válni, lehet, azzal lesz kénytelen szembesülni, hogy amit ő teljességnek gondolt, az valójában beszűkültség, a determináltság egy magasabb foka.

Igaza van @Csabi-nak, amikor azt mondja, ez Williams leggyengébb könyve – nem annyira letisztult, és helyenként túltengenek benne a leíró részek. De ezzel együtt is egy elképesztően lendületes, erőteljes regény, ami eteti magát az olvasóval – én például őszintén meglepődtem, mennyire gyorsan haladtam vele*. Világosan kitapintható benne a kegyetlen ember és kegyetlen természet kölcsönhatásának illúzióktól mentes bemutatása – az, amit később Cormack McCarthy oly bütykösen-göcsörtösen valósított meg mondjuk a Határvidék-trilógiában. (Jó lenne tudni, hogy McCarthy olvasta-e a Butcher`s Crossingot – szerintem igen.)

Nem tudom, amikor e könyv megjelent (1960-ban), mennyire voltak ökológiailag érzékenyek az olvasók – de számomra a legnagyobb érzelmi próbatételt épp az jelentette, hogy a regény hősei mennyire szikkadt szívvel pusztítják az őket körülvevő világot. Itt van például ez a Miller, aki úgy lövi értelmetlenül halomra a bölényeket, mintha valami bányát termelne ki – nem érdekli, ha elfogynak, majd keres mást, amit lelőhet. Hiába tud látszólag mindent a prériről és Colorado hágóiról, az egyáltalán nem foglalkoztatja, hogy esetleg ezek a tohonya izék valamiféle ökológiai rendszer részei – ami azt illeti, valószínűleg nagyon bután nézne arra, aki az „ökológia” szóval próbálna meg érvelni neki. Pedig a bölények el fognak fogyni, és a bölényekkel együtt a bölényvadászok kora is lejár majd. De Miller ezt nem érti. Talán nem csak nekem jut eszembe erről a Mátrixból az a rész, amikor az a fura napszemüveges számítógépes program az emberiséget a vírusokhoz hasonlítja… amely véleménnyel én a magam részéről nem szeretnék azonosulni, de azért megfordult a fejemben, hogy szebb lenne Colorado, ha nem a bölényvadászok vadásztak volna bölényre, hanem fordítva.

* Nyilván ez nem független attól, hogy egy takarékosabb betűmérettel valószínűleg ez a cím nem 360, hanem 250 oldalnyi terjedelemben jelenhetett volna meg.

16 hozzászólás
>!
giggs85 P
John Williams: Butcher's Crossing

Egyszerre öröm és szomorúság, hogy a Butcher’s Crossing idei megjelenésével tulajdonképpen befejeződött a John Williams életmű kiadása hazánkban. Öröm, mert ezentúl a huszadik századi amerikai irodalom egyik legnagyobbjának mindhárom regénye elérhető magyar nyelven (a szerző korai, kevéssé sikerült első regényét megtagadta), de szomorúság is, mert innentől be kell érnünk ezzel az összesen alig ezer oldallal, ami azonban oly jelentős, mint csak keveseké.

Az 1960-as regény két mottóval indul: az egyik Ralph Waldo Emersontól származik, és a Természet nagyságát, szépségét és Istenhez hasonlatosságát dicséri; a másik Herman Melville-től, aki azonban a természet könyörtelenségére és embertelenségére mutat rá. Azon kívül, hogy a történet ezen két véglet között mozog, tökéletesen alkalmasak arra ezek az idézetek, hogy megvilágítsák a 19. századi emberek gondolkodásmódját és tetteinek mozgatórugóját.

A Butcher’s Crossing többek között a Vadnyugat illúziójával való végleges és gyökeres leszámolás céljából íródott, és bár nagyon is jól ismerem Williams művészetét (a Stoner és az Augustus is nagy kedvencem), óriási meglepetésként ért, hogy a jó húsz éve elhunyt író egy az egyben előfutára volt egy másik kedvencemnek, Cormac McCarthynak. Ilyen reménytelenséggel, illúziótlansággal, és sivársággal csak a Véres délkörök írójánál találkoztam a Vadnyugat kapcsán.

Williams prózája ugyanolyan pontos, visszafogott, csendben és láthatatlanul izzó, mint amit már megszokhattunk tőle. Olyan, mint egy tiszta, lassan áramló folyó, ami viszi, sodorja magával az olvasót, aki azonban mindvégig tisztában van vele, hogy bármikor jöhet egy mindent elsöprő áradás, ami ellen nem lehet mit tenni.

Ez a sokat mondó című regény alapszinten az 1870-es évek bölényvadászainak sivár, keserű és veszélyekkel teli életét mutatja be, valamint azt a szinte felfoghatatlan méretű pusztítást, amit véghezvittek az állatvilágban (valószínűleg sokak találkoztak már azzal a híres képpel, ahol két diadalittas figura egy több ezer, bőréért lemészárolt, majd a nyílt mezőkön rothadni hagyott bölény koponyájából épített piramis tetején, illetve a csonthalom előtt áll).

A regény ezen a szinten az amerikai mentalitás komoly kritikája, azonban amiért John Williams világirodalmi szinten is a legjelentősebb huszadik századi alkotók egyike, az az, ahogyan és amilyen pontossággal képes bemutatni a mindenkori ember egzisztenciális semmibevetettségét és örök magányát. Figurái plasztikusak, mélyek és pontosan megrajzoltak, a cselekmény részletező, élethű és hihetetlenül realisztikus, és olyan nehéz, sőt megfejthetetlen kérdéseket vet fel, amelyeken már minden értelmes, érző ember elgondolkodott az életében. Ahogy a regény elején még zöldfülű és a bostoni élettől, valamint a harvardi tanulmányoktól megcsömörlő, valami szebb, jobb és tartalmasabb után vágyó és az élet(e) értelmét kereső William Andrews végigéli a vadnyugati borzalmakat, rájön, hogy idővel csak a fásultság, az illúzióvesztés és a sivárság elfogadása marad. Ez lenne az élet? Így kell ellovagolnia a napfelkelte elől? Vagy valahol találkozhat még többel, mással?

A Butcher’s Crossing egy önmagában is megálló, felejthetetlen klasszikus, ami egyszerre működik a 19. századi életet kendőzetlenül bemutató regényként, valamint olyan, létkérdéseket érdemben felvető alkotásként (a filozofikus regényzárlat, bár kicsit szájbarágósabb annál, az Augustus végjátékát idézi), amiből csak nagyon kevés született a világirodalom során. És bár igaz, hogy némiképp kiforratlanabb John Williams későbbi remekműveinél, de véleményem szerint a Butcher’s Crossing így is az egyik legszebb és legfontosabb kötete lesz a 2017-es évnek.

9 hozzászólás
>!
sztimi53 P
John Williams: Butcher's Crossing

Williams megint odaszegezett a lapok fölé, mióta öregszem kevés írónak sikerül elérni azt, hogy alvás helyett az olvasást válasszam. Utunk Kansas egyik kisvárosából, ha annak lehet nevezni, indul nyugatra, Colorado hegyei közé. Az ifjú Andrews nagy elvárásokkal indul vissza a Természetbe (nem véletlen az elején az Emerson idézet), hogy megtalálja önmagát, de ott főleg bölényeket, vért és halált talál. Sorsfordító kiruccanássá válik a vadászat, ahol négyen együtt magányosak. A főbb karakterek nagyon eltaláltak, zöldfülű főhős, a túlélő és az istenhívő, félkarú alkoholista, na meg a kritikus hang a nyúzó Schneider személyében, ő fogalmazza meg mindig az ellenvéleményt. Ha az odaút nehéz volt, a visszaút tragikusnak nevezhető és a visszaérkezés még nagyobb csalódást okoz. Andrews kérges tenyérrel tér vissza, ahogy megjósolták neki, de lélekben is azzá válik. Az út pedig már sosem vezethet kelet felé neki, mindig csak nyugatra. Williams meg megy a kedvenc írók közé.

2 hozzászólás
>!
mate55
John Williams: Butcher's Crossing

A vér, a por és a sötétség mestere. Egy vadászat és annak utóhatásai. Nem tipikusan az a könyv, amire elsőre számítottam. Viszont bőségesen kárpótolt a professzionális munka, a hibátlan történetvezetés, ami összerakottá teszi az egészet. Egyszerre kőkemény, kérlelhetetlen és varázslatos. Az első pillanattól kezdve biztos kezekben voltam, mert Williamsnél nincs véletlen, nincs üresjárat, nincs különösebb motiváció vagy irány, egyszerűen betekintést enged az emberi életbe. Sötét dühből szerzi erejét és kíméletlenül végiggörgeti hősét Will Andrewst (az elszigetelt férfit) a vadnyugat minden stációján keresztül az 1870-es években. Vándorlással, kínokkal és veszélyekkel menetelünk a végkifejlet felé, ami pedig olyan prózai, egyszerű. Tulajdonképpen egészséges lelkületű emberek nincsenek is a könyvben, valahol mindenkinek torzult a személyisége. Kinek jobban kinek kevésbé, vannak, akik gonoszakká, mások áldozatokká válnak. A könyv legfőbb erénye, hogy semmivel sem akar többnek látszani, mint ami. Helyét nem az életmű legfontosabb vagy legjelentősebb regényei között fogjuk megtalálni, hanem az egyszerű szórakoztatásra való művek között. És azt tudjuk, hogy hősök, megálmodott illetve beteljesült sorsok továbbra sincsenek. Az idő rohan, a régmúlt idők nagy tetteit réges – rég „elfújta a szél”, de a western örök és változatlan. Igen, sokan ezt a könyvet western műnek tekintik, de én, ahhoz a táborhoz tartozom, akik úgy gondolják, hogy ez könnyen lehet valami más is. Valami nagyon más.

>!
Csabi P
John Williams: Butcher's Crossing

Talán kezdem megérteni Williamst, miért, hogy csak négy regénye jelent meg, és miért nem jelent meg új regénye élete utolsó 22 évében. Kezdte egy zsengével, amit maga is felejtésre ítélt, aztán jött a Butcher's Crossing, egy vérbeli amerikai témával, a vadnyugattal, majd harmadikra egy igazi remekművel jelentkezett, a Stonerrel, hogy aztán negyedik könyve, az Augustus, ami ugyancsak remekmű, a hivatalos elismerést is beseperje. Mindezt kb. 30 év alatt. Jól látszik az ív, ahogy egy író keresi a tökéletest, ahogy tanul az előző könyv hibájából, és nagy ugrásokkal fejlődik az überelhetetlen műig. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy halálakor maga után hagyott egy befejezetlen regényt, talán éppen az előbbiek miatt nem fejezte be soha, mert nem tudott jobb lenni, mint amit már egyszer megírt. Kevés író tud ilyen szigorú lenni magához.

Ezért talán megbocsátható, ha én is kissé szigorúbb vagyok ezzel a könyvével. Az ’50-es években írta a regényt, amikor a western még nem kopott meg, sorra jönnek ki a mozikban a ma is klasszikusnak számító filmek (abban az évben pl. A hét mesterlövész), de már mutatkoznak a kifáradás első jelei. 1957-ben, három évvel korábban jelenik meg Arthur Miller Kallódó emberek című kisregénye, ami egyértelműen eltemeti a vadnyugatot. A kortárs időben játszódó történet három cowboyról szól, akik az egyre ritkuló musztángokra vadásznak, hogy aztán eladják őket kutyaeledelnek.
Williams története is hasonló alapból indul ki, csak nála a három cowboyhoz csatlakozik egy Harvardról szalasztott ifjú idealista, aki elindul meghódítani a vadnyugatot. A két könyv abban is hasonlít, hogy Williamsnél a jelentősen megapadt bölénycsordák nyomába erednek a lovasok, egy végnapjait élő szakma utolsó nagy fellángolása ez a kaland, a bölény-eldorádó levadászása. Bár a mészárlás pontosabb kifejezés ide.
Habár a történet kerek és logikus, de Williams nem tudott szabadulni a vadnyugati nosztalgiától, habár bemutatja, mennyire hiábavaló már ez az életforma, de mégis beszűrődnek a regénybe nosztalgikus hangok a természet meghódításáról, a mindent feláldozó hősökről. Nem tudtam hová tenni ezt a kettősséget, nem lehet valaki egyszerre mészáros és naplementébe ellovagoló hős. Miller könyve ennél sokkal tisztább, mentes minden dicső múltba és jövőbe révedéstől.
Mindehhez rosszpontként járul még a befejezés, egy túltolt, a későbbi regények felől visszanézve szinte ripacskodó lezárás, no meg egy fölöslegesnek tűnő röpke románc.

Ettől még azt mondom, hogy nem rossz olvasmány a Butcher's Crossing, de vannak benne hamis felhangok, amiket a Stonerben már nem lehet megtalálni.

6 hozzászólás
>!
ponty
John Williams: Butcher's Crossing

Felemás olvasmányélményem volt. A történet első részénél nem is kérhetnék jobb vadnyugati regényt. Ha akarom, akkor bizonyos szempontból a bölényvadászat Moby Dick-jét olvastam, hát, persze Moby Dick nélkül, kevésbé részletes, de azért így is éppen elég részletes bölényvadászati technikai segédlettel, és ha nem számolom egy legendás, dühös vezérbölény hiányát (mert itt a természet másféle büntetést tartogat az ember számára), akkor azért jó néhány összetevőt könnyen behelyettesíthetek. Őrült fővadász, kíváncsi újonc, nagy expedíció, még nagyobb tervek, végtelen préri, hosszú keresés, és némi háttérben meghúzódó bibliai vészjóslás.
Az író stílus tán nem annyira emelkedett, és nem is annyira csiszolt, de kit érdekel, ha a kissé sután hatásvadász leírások ellenére nagyon jól olvasható, tele van csendes feszültséggel, és a szereplők tökéletes kémiával működnek együtt. Szóval ezt mind nagyon élveztem. Aztán sajnos úgy féltávnál, mikor a regény elérkezett az első csúcspontjához, kiürült számomra a sztori, a szereplők kényszerpályára kerültek, és a végére tartogatott nagyjelenet ellenére sem épült fel bennem újra a feszültség. Én nem tartom kizártnak, hogy valaki végzetesen beleszeressen valamibe, ami nem feltétlenül szép vagy éppen romlásba dől már, különösen ha ez a valaki egy olyan könnyen befolyásolható ifjú, aki amúgy első látásra szokott szerelmes lenni (Ki szeretett valaha, s nem első látásra? :D), de ahhoz, hogy ezt igazán átérezzem és elfogadjam, Williams itt nem mutatott eleget a központi szereplőjéből.
Ezzel együtt nekem ez így is jobban tetszett, mint a Stoner.

>!
Amadea
John Williams: Butcher's Crossing

Nem-szabályos, össz-Williams elmélázós bejegyzés következik.

Valószínűleg újra fogom olvasni a Stonert, mert nála elsiklott valami, ami az Augustusnál és a Butcher's Crossingnál megvolt. Az első könyvnél nem éreztem azt az introvertált eleganciát, amit a másik kettőnél igen, legyen szó római császárról vagy naiv, önmagát kereső fiatalemberről, aki most kívánja kiélni a férfiakra jellemző felfedezős-kalandozós, megküzdök-a-sárkánnyal vágyait, hogy levesse puha bababőrét és kérges, naptól cserzett bőrű férfiként lovagoljon el a naplementébe. Will Andrews valami igazira vágyik, nem hiszi el, hogy az élet papírok zörgetéséből, paragrafusokból meg a pénzről szól. De mire vágyik valójában? Hogy „igazi férfi” legyen, bármit is jelentsen ez? Kalandra, pisztolypárbajra, végtelen szabadságra?

Azt hiszi, a Vadnyugaton, amelyet nem szőtt be a civilizáció fásult pókhálója, megtalálja, amit keres – és tulajdonképpen így is van, de a vadság, a szabadság valódi arca teljesen más, mint amit ő naiv ábrándozásaiban elképzelt. Ínséges, küzdelmes, veszélyekkel teli – miközben ő és a társai megerőszakolják a Természetet, az is kimutatja a foga fehérjét. Lehet, hogy gyermeteg elgondolás, de olvasás közben arra gondoltam, van egyfajta karmikus visszaütése annak, hogy a három férfi mészárszékké változtatja a coloradói völgyet, ahol a feltűnésükig a bölénycsorda háborítatlan békében él.

„Ezen az oldalon a város, gondolta, azon meg a vadon; és noha vissza kell térnem, a visszatérés is csak eszköz lesz, mód, hogy egyre inkább elhagyjam.”

Az is érdekes, hogy a három könyv tkp. három férfi-archetípust, aspektust (na, tudjátok) ábrázol; az egyszerű, mások által háttérbe szorított embert, aki észrevétlenül múlik el a világból, a vezető-uralkodó típust, aki az egész világra hatással van és a fiatal, tapasztalatlan férfit, akiből halk szavú, a láthatárt összehúzott szemmel figyelő gyökértelen vándor lesz.

Nem tudom pontosan, mi az, ami belengi Williams könyveit, de ez a visszafogott tisztánlátás, a dolgok lényegének megragadása és a minden-minden belesűrítése ezekbe az egyszerű, letisztult mondatokba valóságos mágia. Mindent elmond, ugyanakkor nem ad semmit, megtartja magának a titkait. Megmutatja azt, hogy a lényeg nem a külső történésekben, hanem a belső folyamatokban lakozik, ugyanakkor a kettő elválaszthatatlan egymástól.

2 hozzászólás
>!
Kkatja P
John Williams: Butcher's Crossing

Kellőképpen beszippantott ez a szikár, különleges vadnyugati hangulat, olyan plasztikusan adja át Williams az élményt, hogy szinte éreztem a bölények szagát vagy a hirtelen hőseinkre törő kegyetlen tél hidegét. A végére kicsit szétzilálódott a történet is, mint a szereplőink idegrendszere, de attól még nagyon megfogott, ajánlom minden szépet szeretőnek, bár a Stonert nálam nem múlta felül.

>!
Park, Budapest, 2017
362 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633553725 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
robinson P
John Williams: Butcher's Crossing

A vadnyugati álom itt leomlik. Ez nem csak egy történet egy fiatalemberről, Will Andrewsről, aki otthagyja a Harvardot, hogy nyugatra menjen és megtalálja önmagát.
https://gaboolvas.blogspot.hu/2017/11/butchers-crossing.html

>!
Peónia
John Williams: Butcher's Crossing

Velem bizony olvastatta magát ez a vadnyugati történet, főként azért, mert valahol a regény elején bekattant, hogy Williams ezzel a történettel biztosan a főszereplő fiatalember férfivé válásának, beavatásának folyamatát mutatja majd be. És ez is történt az én olvasatomban. A főszereplő kilépése a konvencionális családi, társadalmi környezetből, majd az ismeretlen világ vonzása, a romantikus, vad kaland és a saját erejére vonatkozó megismerési vágya, az embert próbáló helyzetekben a személyes határainak megtapasztalása, kitágítása, a félelmei és azok legyűrése, a kitartása: mind ennek a folyamatnak a láncszemei. Szembesült azzal, hogy a természet nemcsak végtelen szépség és erő, hanem nagyságában, vadságában, öntudatlan erejének birtokban embert pusztító energia is. Szembesült azzal, hogy nemcsak az a városi világ mutathatja üresnek az arcát, amelyből kilépett; beszűkülhet, kiüresdhet az az élettér is, amelyet a természet kínál. Szembesült az ember kiüresedésének veszélyével, a gyilkolás tudatszűkítő, tudatmódosító lidércével, az értelmetlen bosszú lobogasával, és miután bátorságpróba helyett menedékként beletalált egy nő ágyába is, majd kikászálódott onnan, látszólag ott tartott, ahol indult, amikor Butcher’s Crossingba érkezett. Persze csak látszólag, hiszen a regény végén egy megpróbáltatásokon, illúzióvesztéseken edződött férfi ül fel a lovára, hogy újra az ismeretlenbe fordítsa a tekintetét, újra kipróbálja magát! (Nagy totál!) Nem épp ilyen a férfiélet, Uraim? Hol romantikus, hol vad, hol reménytvesztett, de újra talpra állva mindig új célokat (és/ vagy/ de mindnképpen kalandokat) kereső? Nekem erről szólt Williams története (parabolája), végig érdekesen.
Most felsorolhatnám azokat az apró hibákat, amelyek elhibbantják a tökéletestől ezt a regényt, de ezt megtették már többen is. Jó kedvemben: 5*

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
giggs85 P

Az ember megszületik, hazugságokat szív magába az anyatejjel, hazugságokon nevelkedik, aztán még kifinomultabb hazugságokra tanítják az iskolában. Az egész életét hazugságok között éli, aztán amikor közeleg a halál, rádöbben, hogy nincs semmi, semmi, csak önmaga, meg amit tehetett volna. De nem tette meg, mert a hazugságok azt súgták neki, van valami más is. És ekkor már tudja, hogy övé lehetett volna az egész világ, mert egyedül ő ismeri a titkot, de már késő. Megöregedett.

>!
robinson P

– Bölénysülttel teli has, jó adag whisky. Már csak egy nő hiányzik.

199. oldal

17 hozzászólás
>!
Ciccnyog ISMP

    Miller vigyorogva csóválta a fejét.
    – Magának aztán van beszélőkéje, fiam. Az egyszer biztos. Ezt tanulta a Harvardon?
    Andrews mereven bámult rá. Aztán elmosolyodott.
    – Nem uram. A Harvardon nem beszél az ember, hanem hallgat.
    – Hát – mondta Miller. – Ez bizony jó ok arra, hogy otthagyja. Az ember néha igenis mondja ki, ami a bögyében van.

40-41. oldal

>!
robinson P

– Mindig a vezért kell leszedni először. Vezér nélkül nem futnak messzire.

173. oldal

1 hozzászólás
>!
giggs85 P

Arra gondolt, hogyan fogja eltölteni, hogyan gyűrhetné az időt galacsinná, amit el lehet dobni.

88. oldal

>!
mate55

Az Ellsworthből Butcher’s Crossingba igyekvő postakocsit kétüléses hintóból alakították át személy- és teherszállításra.

(első mondat)

>!
giggs85 P

– Én teszem tönkre magát? – nevetett McDonald. – Maga tette tönkre magát, maga meg a fajtája. Napról napra, azzal, amit csinált. Mert magának senki nem parancsol. Nem. Megy a maga feje után, telebüdösíti a vidéket azzal, amit lemészárol. Elárasztja a piacot irhával, tönkreteszi a piacot, aztán jön nekem ezzel a siránkozással, hogy tönkretettem magát. – Megkeseredett a hangja. – Ha hallgatott volna rám… ha hallgattak volna rám. Maga semmivel sem jobb, mint az, amit megöl.

>!
Ciccnyog ISMP

    A hegy tele volt fenyővel. A túlsó parton ezek a nagy, barna fatörzsek harminc-negyven lábnyira szöktek a levegőbe, mielőtt ágaik, rajtuk a mélyzöld tűcsomókkal, szétterjedtek volna. A hatalmas törzsek között nem volt semmi, csak más törzsek, és újabbak és újabbak, míg az a néhány fa, amit látott belőlük, össze nem olvadt egyetlen sötét és áthatolhatatlan sűrűséggé, amely fából és árnyékból és földből állt, ahol sohasem taposott még emberi láb. Szemét felemelve követte a meredeken égnek szökő hegy felszínét. Elveszett a fenyők képe, el a sűrűségé, sőt magáé a hegyé is. Csak a fenyőtűk és gallyak mélyzöld szőnyegét látta, amelynek nem volt sem önazonossága, sem mérete, olyan volt, mint egy száraz tenger, a pillanat nyugalmába dermedve, a redők örök mozdulatlanságba fagyva – járhatna rajta egy pillanatig, míg bele nem süppedne zöld tömegébe, míg a levegőtlen erdő kellős közepében nem találná magát, mintha csak ő is része volna ott a sötétben, egyedül.

145-146. oldal

1 hozzászólás
>!
PandaSára P

De amint testi fájdalma nőttön-nőtt, elméje mintha levált volna a fájdalomról, föléje emelkedett volna, és tisztábban látta önmagát meg Millert, mint addig. A csorda felbomlása előtti fél órában gépnek látta Millert, automatának, amelyet a csorda mozgat; azt pedig, ahogyan Miller a bölényeket pusztítja, nem vérszomjnak látta, nem is az irhák utáni vagy az utáni vágynak, amit az irhák hozhatnak, s végül már nem is tomboló dühnek, amely sötéten munkál benne – hideg, lélektelen válasznak látta ezt a pusztítást az életre, amiben Miller megmerítkezett. És amikor önmagára nézett, amint gondtalanul kúszott Miller után a lapos völgyteknőben, felszedegetve az üres töltényhüvelyeket, cibálva a vizeshordót, megtisztogatva és átadva Millernek a puskát – amikor önmagára nézett, nem tudta, kicsoda ő, és már nem tudta, hová megy.

184. oldal

>!
giggs85 P

De hirtelen felötlöttek benne a szavak, amelyeket Schneider mondott a kocsmában – azt mondta, St. Louis óta nem látott ilyen jóképű kurvát; ettől megváltozott a lány arca, bár maga sem tudta, hogyan. Megrohanta a felismerés, hogy mások is látták már ilyennek ezt az arcot, mások is csókolták már ezt a nedves szájat, hallották ezt a hangot, érezték ezt a leheletet az arcukon, ahogy ő most. Aztán gyorsan fizettek és eltűntek, és mások jöttek, és megint mások. Hirtelen irracionális kép merült fel előtte: férfiak százai vonultak be a szobába, vonultak ki belőle. Elfordult, elhúzódott; valami meghalt benne.

87. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán
James Fenimore Cooper: Vadölő / Az utolsó mohikán
James Fenimore Cooper: Nyomkereső / Bőrharisnya
Zane Grey: Az elveszett folyó
Zane Grey: A sivatag aranya
Zane Grey: Vadnyugaton
Michael Punke: A visszatérő
Zane Grey: Az utolsó emberig
Zane Grey: Majesty tanyája
Zane Grey: Ragyogó csillagok