Butcher's ​Crossing 90% 204 csillagozás

Valamikor a XIX. század harmadik harmadában vagyunk. Andrew lelép az egyik Amerikából a másikba – az urbanizált keletről, a Harvardról a vadnyugati prérire, a hegyeseket köpő prémvadászok közé. Nem annyira kalandvágy motiválja, inkább mintha Thoreau Waldenjét akarná a gyakorlatban megvalósítani – egy ideát üldöz, a harmóniát ember és természet között. Ott aztán találkozik Millerrel, a bölényvadászok Messijével, aki szemre a lehető legalkalmasabb arra, hogy tanítómestere legyen – de Millerről kiderül, hogy ő maga a Rombolás Géniusza, az ember és természet harmóniája pedig valójában nem más, mint mítosz, a két elem egymáshoz való viszonyát ugyanis sokkal inkább a kegyetlenség és a pusztítás vágya határozza meg. Andrew pedig, aki teljesebb emberré akart válni, lehet, azzal lesz kénytelen szembesülni, hogy amit ő teljességnek gondolt, az valójában beszűkültség, a determináltság egy magasabb foka.

Igaza van @Csabi-nak, amikor azt mondja, ez Williams leggyengébb könyve – nem annyira letisztult, és helyenként túltengenek benne a leíró részek. De ezzel együtt is egy elképesztően lendületes, erőteljes regény, ami eteti magát az olvasóval – én például őszintén meglepődtem, mennyire gyorsan haladtam vele*. Világosan kitapintható benne a kegyetlen ember és kegyetlen természet kölcsönhatásának illúzióktól mentes bemutatása – az, amit később Cormack McCarthy oly bütykösen-göcsörtösen valósított meg mondjuk a Határvidék-trilógiában. (Jó lenne tudni, hogy McCarthy olvasta-e a Butcher`s Crossingot – szerintem igen.)

Nem tudom, amikor e könyv megjelent (1960-ban), mennyire voltak ökológiailag érzékenyek az olvasók – de számomra a legnagyobb érzelmi próbatételt épp az jelentette, hogy a regény hősei mennyire szikkadt szívvel pusztítják az őket körülvevő világot. Itt van például ez a Miller, aki úgy lövi értelmetlenül halomra a bölényeket, mintha valami bányát termelne ki – nem érdekli, ha elfogynak, majd keres mást, amit lelőhet. Hiába tud látszólag mindent a prériről és Colorado hágóiról, az egyáltalán nem foglalkoztatja, hogy esetleg ezek a tohonya izék valamiféle ökológiai rendszer részei – ami azt illeti, valószínűleg nagyon bután nézne arra, aki az „ökológia” szóval próbálna meg érvelni neki. Pedig a bölények el fognak fogyni, és a bölényekkel együtt a bölényvadászok kora is lejár majd. De Miller ezt nem érti. Talán nem csak nekem jut eszembe erről a Mátrixból az a rész, amikor az a fura napszemüveges számítógépes program az emberiséget a vírusokhoz hasonlítja… amely véleménnyel én a magam részéről nem szeretnék azonosulni, de azért megfordult a fejemben, hogy szebb lenne Colorado, ha nem a bölényvadászok vadásztak volna bölényre, hanem fordítva.

* Nyilván ez nem független attól, hogy egy takarékosabb betűmérettel valószínűleg ez a cím nem 360, hanem 250 oldalnyi terjedelemben jelenhetett volna meg.

Egyszerre öröm és szomorúság, hogy a Butcher’s Crossing idei megjelenésével tulajdonképpen befejeződött a John Williams életmű kiadása hazánkban. Öröm, mert ezentúl a huszadik századi amerikai irodalom egyik legnagyobbjának mindhárom regénye elérhető magyar nyelven (a szerző korai, kevéssé sikerült első regényét megtagadta), de szomorúság is, mert innentől be kell érnünk ezzel az összesen alig ezer oldallal, ami azonban oly jelentős, mint csak keveseké.

Az 1960-as regény két mottóval indul: az egyik Ralph Waldo Emersontól származik, és a Természet nagyságát, szépségét és Istenhez hasonlatosságát dicséri; a másik Herman Melville-től, aki azonban a természet könyörtelenségére és embertelenségére mutat rá. Azon kívül, hogy a történet ezen két véglet között mozog, tökéletesen alkalmasak arra ezek az idézetek, hogy megvilágítsák a 19. századi emberek gondolkodásmódját és tetteinek mozgatórugóját.

A Butcher’s Crossing többek között a Vadnyugat illúziójával való végleges és gyökeres leszámolás céljából íródott, és bár nagyon is jól ismerem Williams művészetét (a Stoner és az Augustus is nagy kedvencem), óriási meglepetésként ért, hogy a jó húsz éve elhunyt író egy az egyben előfutára volt egy másik kedvencemnek, Cormac McCarthynak. Ilyen reménytelenséggel, illúziótlansággal, és sivársággal csak a Véres délkörök írójánál találkoztam a Vadnyugat kapcsán.

Williams prózája ugyanolyan pontos, visszafogott, csendben és láthatatlanul izzó, mint amit már megszokhattunk tőle. Olyan, mint egy tiszta, lassan áramló folyó, ami viszi, sodorja magával az olvasót, aki azonban mindvégig tisztában van vele, hogy bármikor jöhet egy mindent elsöprő áradás, ami ellen nem lehet mit tenni.

Ez a sokat mondó című regény alapszinten az 1870-es évek bölényvadászainak sivár, keserű és veszélyekkel teli életét mutatja be, valamint azt a szinte felfoghatatlan méretű pusztítást, amit véghezvittek az állatvilágban (valószínűleg sokak találkoztak már azzal a híres képpel, ahol két diadalittas figura egy több ezer, bőréért lemészárolt, majd a nyílt mezőkön rothadni hagyott bölény koponyájából épített piramis tetején, illetve a csonthalom előtt áll).

A regény ezen a szinten az amerikai mentalitás komoly kritikája, azonban amiért John Williams világirodalmi szinten is a legjelentősebb huszadik századi alkotók egyike, az az, ahogyan és amilyen pontossággal képes bemutatni a mindenkori ember egzisztenciális semmibevetettségét és örök magányát. Figurái plasztikusak, mélyek és pontosan megrajzoltak, a cselekmény részletező, élethű és hihetetlenül realisztikus, és olyan nehéz, sőt megfejthetetlen kérdéseket vet fel, amelyeken már minden értelmes, érző ember elgondolkodott az életében. Ahogy a regény elején még zöldfülű és a bostoni élettől, valamint a harvardi tanulmányoktól megcsömörlő, valami szebb, jobb és tartalmasabb után vágyó és az élet(e) értelmét kereső William Andrews végigéli a vadnyugati borzalmakat, rájön, hogy idővel csak a fásultság, az illúzióvesztés és a sivárság elfogadása marad. Ez lenne az élet? Így kell ellovagolnia a napfelkelte elől? Vagy valahol találkozhat még többel, mással?

A Butcher’s Crossing egy önmagában is megálló, felejthetetlen klasszikus, ami egyszerre működik a 19. századi életet kendőzetlenül bemutató regényként, valamint olyan, létkérdéseket érdemben felvető alkotásként (a filozofikus regényzárlat, bár kicsit szájbarágósabb annál, az Augustus végjátékát idézi), amiből csak nagyon kevés született a világirodalom során. És bár igaz, hogy némiképp kiforratlanabb John Williams későbbi remekműveinél, de véleményem szerint a Butcher’s Crossing így is az egyik legszebb és legfontosabb kötete lesz a 2017-es évnek.

Williams megint odaszegezett a lapok fölé, mióta öregszem kevés írónak sikerül elérni azt, hogy alvás helyett az olvasást válasszam. Utunk Kansas egyik kisvárosából, ha annak lehet nevezni, indul nyugatra, Colorado hegyei közé. Az ifjú Andrews nagy elvárásokkal indul vissza a Természetbe (nem véletlen az elején az Emerson idézet), hogy megtalálja önmagát, de ott főleg bölényeket, vért és halált talál. Sorsfordító kiruccanássá válik a vadászat, ahol négyen együtt magányosak. A főbb karakterek nagyon eltaláltak, zöldfülű főhős, a túlélő és az istenhívő, félkarú alkoholista, na meg a kritikus hang a nyúzó Schneider személyében, ő fogalmazza meg mindig az ellenvéleményt. Ha az odaút nehéz volt, a visszaút tragikusnak nevezhető és a visszaérkezés még nagyobb csalódást okoz. Andrews kérges tenyérrel tér vissza, ahogy megjósolták neki, de lélekben is azzá válik. Az út pedig már sosem vezethet kelet felé neki, mindig csak nyugatra. Williams meg megy a kedvenc írók közé.

Kellőképpen beszippantott ez a szikár, különleges vadnyugati hangulat, olyan plasztikusan adja át Williams az élményt, hogy szinte éreztem a bölények szagát vagy a hirtelen hőseinkre törő kegyetlen tél hidegét. A végére kicsit szétzilálódott a történet is, mint a szereplőink idegrendszere, de attól még nagyon megfogott, ajánlom minden szépet szeretőnek, bár a Stonert nálam nem múlta felül.

Az út a fontos, nem a cél? Valószínűleg ez a mottója Will Andrewsnak is, ha nem is tudatosan, megfogalmazni meg pláne nem tudja, hiába időnként a megfoghatatlan gondolat, önmaga és élete értelméről/értelmetlenségéről, kisiklik a 'kezei' közül, nem úgy, mint a leölt bölények százainak irhája, zsigerei, vére off. A nagybetűs Vadnyugat engem is elvarázsolt újra, a természet nagysága, az ember kicsiny(es)sége. Örülök, hogy végre sort kerítettem rá. Bár egész más, mint a Stoner, a durva cselekmény mögötti filozófikussága mégis megidézi azt.

Szinte tökéletes könyv. Kicsit félve fogtam bele pedig, mert bár a Stonert nagyon szerettem én is, az Augustus kifogott rajtam. A Butcher's Crossing lényegében egy botrány története. Hogyan tudták azokat a hatalmas, gyönyörű állatokat, amik az egész kontinenst benépesítették, szinte teljesen kiirtani? Valószínűleg anakronizmus lenne a mai környezetvédelmi szempontokat számon kérni azokon az embereken. Ők nem akartak mást csak egy szeletet abból a tortából, amiből a történet idejére egyébként már nem sok maradt. Meggazdagodni a legyilkolt állatokból. spoiler Ebben a könyvben minden pont annyi, amennyi kell, izgalmas, érdekes, és minden mozzanat törvényszerűen következik a korábbiakból. Nem történhetett másképp az, ami történt. Ezért mondom, hogy közelíti a tökéletest, talán a vége nekem egy kicsit már kevésbé volt izgalmas, de összességében nagyon jó.

A vér, a por és a sötétség mestere. Egy vadászat és annak utóhatásai. Nem tipikusan az a könyv, amire elsőre számítottam. Viszont bőségesen kárpótolt a professzionális munka, a hibátlan történetvezetés, ami összerakottá teszi az egészet. Egyszerre kőkemény, kérlelhetetlen és varázslatos. Az első pillanattól kezdve biztos kezekben voltam, mert Williamsnél nincs véletlen, nincs üresjárat, nincs különösebb motiváció vagy irány, egyszerűen betekintést enged az emberi életbe. Sötét dühből szerzi erejét és kíméletlenül végiggörgeti hősét Will Andrewst (az elszigetelt férfit) a vadnyugat minden stációján keresztül az 1870-es években. Vándorlással, kínokkal és veszélyekkel menetelünk a végkifejlet felé, ami pedig olyan egyszerű. Tulajdonképpen egészséges lelkületű emberek nincsenek is a könyvben, valahol mindenkinek torzult a személyisége. Kinek jobban kinek kevésbé, vannak, akik gonoszakká, mások áldozatokká válnak. A könyv legfőbb erénye, hogy semmivel sem akar többnek látszani, mint ami. Helyét nem az életmű legfontosabb vagy legjelentősebb regényei között fogjuk megtalálni, hanem az egyszerű szórakoztatásra való művek között. És azt tudjuk, hogy hősök, megálmodott illetve beteljesült sorsok továbbra sincsenek. Az idő rohan, a régmúlt idők nagy tetteit réges – rég „elfújta a szél”, de a western örök és változatlan. Igen, sokan ezt a könyvet western-műnek tekintik, de én, ahhoz a táborhoz tartozom, akik úgy gondolják, hogy ez könnyen lehet valami más is. Valami nagyon más.

Talán kezdem megérteni Williamst, miért, hogy csak négy regénye jelent meg, és miért nem jelent meg új regénye élete utolsó 22 évében. Kezdte egy zsengével, amit maga is felejtésre ítélt, aztán jött a Butcher's Crossing, egy vérbeli amerikai témával, a vadnyugattal, majd harmadikra egy igazi remekművel jelentkezett, a Stonerrel, hogy aztán negyedik könyve, az Augustus, ami ugyancsak remekmű, a hivatalos elismerést is beseperje. Mindezt kb. 30 év alatt. Jól látszik az ív, ahogy egy író keresi a tökéletest, ahogy tanul az előző könyv hibájából, és nagy ugrásokkal fejlődik az überelhetetlen műig. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy halálakor maga után hagyott egy befejezetlen regényt, talán éppen az előbbiek miatt nem fejezte be soha, mert nem tudott jobb lenni, mint amit már egyszer megírt. Kevés író tud ilyen szigorú lenni magához.

Ezért talán megbocsátható, ha én is kissé szigorúbb vagyok ezzel a könyvével. Az ’50-es években írta a regényt, amikor a western még nem kopott meg, sorra jönnek ki a mozikban a ma is klasszikusnak számító filmek (abban az évben pl. A hét mesterlövész), de már mutatkoznak a kifáradás első jelei. 1957-ben, három évvel korábban jelenik meg Arthur Miller Kallódó emberek című kisregénye, ami egyértelműen eltemeti a vadnyugatot. A kortárs időben játszódó történet három cowboyról szól, akik az egyre ritkuló musztángokra vadásznak, hogy aztán eladják őket kutyaeledelnek.
Williams története is hasonló alapból indul ki, csak nála a három cowboyhoz csatlakozik egy Harvardról szalasztott ifjú idealista, aki elindul meghódítani a vadnyugatot. A két könyv abban is hasonlít, hogy Williamsnél a jelentősen megapadt bölénycsordák nyomába erednek a lovasok, egy végnapjait élő szakma utolsó nagy fellángolása ez a kaland, a bölény-eldorádó levadászása. Bár a mészárlás pontosabb kifejezés ide.
Habár a történet kerek és logikus, de Williams nem tudott szabadulni a vadnyugati nosztalgiától, habár bemutatja, mennyire hiábavaló már ez az életforma, de mégis beszűrődnek a regénybe nosztalgikus hangok a természet meghódításáról, a mindent feláldozó hősökről. Nem tudtam hová tenni ezt a kettősséget, nem lehet valaki egyszerre mészáros és naplementébe ellovagoló hős. Miller könyve ennél sokkal tisztább, mentes minden dicső múltba és jövőbe révedéstől.
Mindehhez rosszpontként járul még a befejezés, egy túltolt, a későbbi regények felől visszanézve szinte ripacskodó lezárás, no meg egy fölöslegesnek tűnő röpke románc.

Ettől még azt mondom, hogy nem rossz olvasmány a Butcher's Crossing, de vannak benne hamis felhangok, amiket a Stonerben már nem lehet megtalálni.

Ha John Williams regényét röviden össze kéne foglalnom, hogy miről is szólt, akkor azt a kurta, szinte semmitmondó választ adnám, hogy egy vadászat történetéről. Persze ez csak a felszín. A Butcher’s Crossing ennél jóval összetettebb és rafináltabb regény. Szóval van itt minden. Beavatás és felnövéstörténet. (Vagy kárhozattörténet? nézőpont kérdése.) Kiábrándulás a nagy amerikai álomból. Leszámolás a western mítoszával, és egyben a műfaj megújítása is. Kapitalizmus és társadalomkritika. Allegória az ember elállatiasodásáról. Szembenézés az amerikai történelem árnyékos oldalával. És még sorolhatnám. Szóval számtalan megközelítési módot kínál fel a szöveg.

Érheti a vád a regényírót, hogy túl sokat akart megragadni, és a kevesebb több lett volna, azonban meglátásom szerint ez nem így van. Kimért mondatok, erős, szikár dialógusok, feszes, sallangmentes szöveg, sűrű atmoszférateremtés, kellően árnyalt karakterek, csavaros történetvezetés, megfelelő üres helyek, szinte minden a helyén van. Williams kellő mozgásteret biztosít az olvasónak, és nem akar semmit sem szájba rágni. Persze az is lehet, hogy a különböző értelmezéseket csak én látom bele, és az amerikai író csak egy spoiler vadászat történétét mesélte el. Én még is afelé hajlok, hogy ez a könyv mégiscsak a „nagy amerikai regények” sorát bővíti.

A 19. századi környezetben játszódó, westernköntösbe bújtatott allegorikus történet megelőlegezi McCarthy világát. (McCarthy-fanoknak kötelező olvasmány.) off Williams már a Stonerrel bizonyított, a Butcher’s Crossing hozta a szintet, ezután kíváncsian várom az Augustust. (Már elkezdtem olvasni, hamar beszippantott…) Szeretem az olyan írókat, akik nem a mennyiségben, hanem a minőségben utaznak. Williams egyértelműen közéjük tartozik.

Enyhén szólva igen ravasz.
Lehet ezt olvasni realista westernként, ahol pisztolybárbaj helyett a végeláthatatlan munka és a természet ereje végez az emberrel. Lehet olvasni rendszerkritikaként, ahol szemléletesen ábrázolják a kapitalizmus konjukturális ciklusainak embert és környezetét egyaránt pusztító hatását. És persze lehet olvasni a lélekboncolás pillanatfelvételeinek sorozataként is, habár így kissé monoton litániában lesz részünk, mert egy rövid, bosszúvágy inspirálta intermezzot leszámítva nem dúskálhatunk a változatosságban. De a legjobb ha nem próbáljuk rétegekre bontani, hanem egyetlen oszthatatlan olvasmányként próbáljuk megemészteni. John Williams életműve senkit se állíthat megoldhatatlan feladat elé. Négy könyvéből három jelent meg magyarul. A negyediket ő maga is megtagadta. A három magyarul megjelentből ez a második amelyiket olvastam. A Stoner-rel nem ér fel.
De ez is jó.
Nagyon jó.
Már itt is kitűnően festi le azt az ember ürességet, ami néhány egyedi jegy hozzáadásával sajátos egyéni karakter illúzióját kelti. De aztán rém ügyesen visszabújik a látszólag szenvtelen mesélő szerepkörébe. Úgy beszél a bölényvadászat izgalmairól, mint egy megbundázott focimeccs lehetséges kimeneteléről. Ördögi talányként hagyományozza az olvasóra a kérdést, hogy szereplői valóban olyan bonyolultak e, mint a nyílegyenes bot, vagy csakugyan képesek e ebben a síkban a tér minden görbületét elrejteni. A kérdés egyszerű, de a válasz néhány ezer év utánjárást igényel. Ezért egyelőre én is időt kérek.