Augustus 68 csillagozás

John Williams: Augustus

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

John ​Williams utolsó regénye 1973-ban megkapta a Nemzeti Könyvdíjat. Mintha maga a szerző is tudta volna, hogy az Augustus lesz a hattyúdala, papírra vetette benne mindazt, amit a világról, az életről, a művészetről és a politikáról gondolt. Így született meg minden idők egyik legvarázslatosabb történelmi regénye.

Nagybátyja, Julius Caesar brutális meggyilkolása után Octavius, a félénk és tanulni vágyó tizenkilenc éves ifjú hirtelen rádöbben, hogy ő a mérhetetlen római hatalom örököse. Az a sors vár rá, hogy ádáz pártcsatározások, véres háborúk és családi viszályok közepette átalakítsa a birodalmat, és a nyugati világ legnagyobb uralkodójává váljon: Caesar Augustusszá, az első római császárrá.

John Williams levelekből, naplórészletekből és feljegyzésekből álló, gyönyörűen komponált regényét olvasva az az érzésünk, hogy ott sétálunk az ókori Róma utcáin, a Forumon, és izgulunk egy-egy több nézőpontból bemutatott ármány kimenetelén, költőkkel, politikusokkal és… (tovább)

Eredeti mű: John Williams: Augustus (angol)

Eredeti megjelenés éve: 1972

>!
Park, Budapest, 2016
396 oldal · ISBN: 9789633553398 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Park, Budapest, 2016
396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633552773 · Fordította: Gy. Horváth László

Enciklopédia 7

Szereplők népszerűség szerint

Augustus · költő · Horatius


Kedvencelte 19

Most olvassa 8

Várólistára tette 97

Kívánságlistára tette 77

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
John Williams: Augustus

Williams a Stoner-ben könyvvé nemesítette a „közönséges mezei ember” sorsát, aki a lehető legminimálisabb hatással van környezetére, hogy aztán megírja egy olyan figura történetét, aki az európai civilizáció egyik legbefolyásosabb, legmegkerülhetetlenebb szereplője. Mi a közös a csendben elenyésző Stonerben, és Augustusban, aki kvázi gatyába tógába rázta a komplett Római Birodalmat? Van egyáltalán valami, ami összeköti őket? Hogyne: a magány. Stoner a dolgok perifériáján ugyanúgy egyes egyedül marad, mint ahogy a császár egyedül marad a hatalom legtetején, és amikor végül kilépnek az életből, üres kézzel lépnek ki. Ennek érzékeltetésére Williams felhasznál még egy eszközt, ami előző könyvéből már ismerős: az apa és a lánya kapcsolat átalakulását, amit olyan borzasztó szomorúan és borzasztó tökéllyel vázol, hogy az ember csak remélni tudja, nem saját tapasztalatait írta meg.

Az Augustus formai értelemben a levélregények ódon műfajához nyúl vissza – 1970-ben, amikor díbolt a posztmodern kísérletek őrülete. A választás szokatlan, ugyanakkor magától értetődő: így Williams képes megteremteni a személyesség terét úgy, hogy közben megfelelő (egyforma) távolságban marad szereplőitől. Senkivel sem kötelezi el magát, senkit sem részesít előnyben, mindenkinek megadja a szót. Plurális személyesség. Csak az utolsó szakaszban tér el ettől, amikor öreg Augustus beszéli el, mit miért és hogyan – ami kockázatos lépés, bele is lehet bukni, mert felboríthatja a kényes egyensúlyt, de az író elég finom és elegáns ahhoz, hogy ezt is jól oldja meg. Ráadásul ez a zárómonológ* teszi lehetővé, hogy a könyv a végére „összeálljon” valamiképp – hogy a súlypont a lezárásra helyeződjön át.

Hibátlan könyv. Hibátlan, mint történelmi könyv – mert úgy szól a történelemről, hogy soha el nem évülő dolgokról szól. Hibátlan továbbá mint szépirodalom – mert bár csendesen szól, mégis eléri, hogy mindenki hallja. Alighanem az egyik legjobb regény, amit valaha arról írtak, miképp erodálja a hatalom az ember ember voltát.

* Megjegyz.: a zárómonológot amúgy még egy rövid epilógus is követi, ami finoman varrja el a szálakat, és tartalmaz egy zseniális csattanót is.

4 hozzászólás
>!
ponty
John Williams: Augustus

Nem vártam különösebben. Egészen addig, míg meg nem súgták, hogy az Országos Könyvtári Napok miatt sok új könyv lesz kölcsönözhető, akkor már tudtam, muszáj hogy az Augustus is köztük legyen, és hogy pillanatnyilag semmi más olvasmány nem érdekel. Tisztára izgatott lettem, indokolatlanul látogattam a könyvtárat, aztán megmutatták a raktárban a bevételezendők között, kezembe adták, megnyugtattak, és megígérték, hogy félreteszik nekem. Alig tudtam kivárni a vasárnapot, és egyedül az volt az oka, hogy nem faltam be egyetlen lendülettel, hogy van egy munkahelyem.
És most valamit a könyvről: jó.
Nagyon.

13 hozzászólás
>!
Csabi MP
John Williams: Augustus

Williams nem volt túl termékeny író, 50 éves, amikor 1972-ben megjelenik az Augustus, és 1994-es haláláig nem is írt új regényt. Talán úgy érezte, hogy ebben a regényében összefoglalta mindazt, amit a világról és az irodalomról mondhat, a többi már nem az ő dolga.

Rég olvastam bármit, ami az ókorban játszódik, ezért kicsit tartottam a regénytől, hogy unni fogom, nem köt le egy kétezer évvel ezelőtti világ ábrázolása, de Williams a Stoner után itt is bebizonyította, hogy a nívós irodalom tárgyától függetlenül is lehet érdekes, értékes.
A regény három nagy fejezetre oszlik, az elsőben Augustus felemelkedését követhetjük nyomon a hatalomba. A második a hatalom éveiről szól, bár elsősorban Júliát, a lányát állítva a központba. A harmadik, rövid részben végre megszólal maga Augustus is, életének summázatát olvashatjuk egy régi barátnak írt levélben. A szövegnek nincs állandó narrátora, levelekből, naplórészletekből, emlékiratokból áll össze a történet, és tényleg összeáll, mert, habár a dokumentumok különböző időkből származnak, a leírt történet lineáris, legalább is az első fejezetben. A második fejezet, amiben Júlia kálváriáján keresztül ismerhetjük meg a hatalom működtetésének csavarjait és ármányait már jóval szaggatottabb, több az időbeli kihagyás, alkalmazkodva a mondanivalóhoz.
Történelmi regény, de nem történelemkönyv ez a mű, és ezt JW is hangsúlyozza az előszóban. Meg nem hamisítja a történelmet, viszont azt teszi, ami az író feladata, emberekkel, és az ő egyéni történeteikkel tölti fel a hiányt, amivel a történettudomány nem foglalkozik. A történelmet nem érdekli, hogy Augustus azért száműzte-e a lányát, hogy megbüntesse, mert az gyilkos összeesküvést szőtt ellene, vagy azért, hogy megmentse a mindennél jobban szeretett egyetlen gyermeke életét. Az író feladata, hogy ebből drámát faragjon, és tanulságot állítson elénk. Williams írói nagyságát mutatja, hogy a tanulságot nem erőlteti a képünkbe, hanem a maga finom írói eszközeivel úgy formálja a történetet, hogy az nyilvánvaló legyen. És megjegyezném, hogy a sok szereplőjét úgy tudja kezelni, hogy azok végig azonosíthatóak, követhetőek.

A harmadik fejezet némileg eltér az előzőektől, hiszen csak egy hosszú levél (kivéve a végén a lezáró epilógot), amit Augustus ír, néhány nappal a halála előtt, testileg, lelkileg megfáradva. Visszaemlékezik a hatalomba vezető útjára, a hatalmi játszmákra, szerencsére mentesen mindenféle nosztalgiázástól, és ránk zúdítja rezignált életbölcsességét. Végig áthallásos ez a fejezet, nem csak Augustus, de Williams is szól hozzánk, azokhoz, akik már túljutottak a fiatalság ösztönös törtetésén, és némi rálátással tudnak visszatekinteni az életükre. Én mindenkinek a kezébe nyomnám ezt a szöveget a 40. születésnapján, útravalónak a hátralévő időre.

A regény jóval sokrétűbb annál, mint egy szimpla történelmi mű. Átvitt értelemben magáról az irodalomról is szól, Williams itt fogalmazza meg a művészettel kapcsolatos hitét. Jól megfigyelhető, hogy a regényben szereplő költők (Horatius, Vergilius, Maecenas, Ovidius, etc,) mind pozitív figurák, akik amolyan lelkiismeretei a szabados római világnak. Nem véletlen, hogy az utolsó levél is egy írónak, Damascusi Nicolausnak szól. Hogy aztán az epilógusban még egy levél szóljon Senecának, abban a reményben, hogy az új uralkodó majd végre békét és értelmet hoz a birodalomnak. Ja, Neroról van szó, ezt nem tudom, hogy Williams tréfának szánta-e, vagy amolyan keserű beletörődésnek.

Azt hiszem, akik szerették a Stonert ebben a regényben sem fognak csalódni, annak ellenére, hogy látszólag teljesen más történet, de valójában nagyon hasonlít a kettő, nem csak a remek és letisztult szöveg miatt (említsem meg Gy. Horváth László kitűnő fordítását is), hanem abban, hogy egyetemes emberi értékeket vonultat fel egy ember életének tükrében, legyen az egy jelentéktelen irodalomtanár, vagy a világ ura.

17 hozzászólás
>!
Kkatja P
John Williams: Augustus

Hát kedves molytársak, most fejemre hívom haragvástokat, (van ilyen szó? most már igen:) mert nekem ez a Stoner után oltári nagy seggreesés volt.
Igaz, elismerem a hiba az én készülékemben van, mert irtózom a politikától és ezzel egyenes arányban nem szenvedhetem a történelmi regényeket sem, de reméltem, hogy Williams kihúz ebből a magam ásta veremből és ezt a könyvét is imádni fogom. Sajnos nem így lett, mert leszámítva az író remek eszmefuttatásait, magát a sztorit egyszerűen untam, a szép, bár kissé mesterkélt szöveg ellenére sem keltek életre a képzeletemben a régmúlt korok óriásai, nem igazán moccant meg bennem semmi kalandjaikat, intrikáikat, szenvedéseiket, örömeiket olvasva. De ez most tényleg nem a történet hibája, ezért nem is adhatok neki négyésfélnél kevesebbet, viszont az ötöst sem érdemli a szívemben. Talán még érnem kell hozzá vagy ahogy Maecenas írta egy helyütt:
„Az az igazság, hogy untat az emlékezés. Holnap talán jobban leszek.”
Pár év(tized) múlva újraolvasom… hátha.

>!
Park, Budapest, 2016
396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633552773 · Fordította: Gy. Horváth László
32 hozzászólás
>!
sztimi53 P
John Williams: Augustus

Meglátni az embert az isten, a császár mögött, egy nagyon jó ötlet, kiválóan megírva, jó fordítással. De hogy én az elejét mennyire untam! Talán a történelem (és a szörnyű tény, hogy mennyit felejtettem), talán, hogy jobban szeretek lúzerekről olvasni, a semmi kis életekről, talán csak én voltam/ak az ok, de nagyon nehezen barátkoztunk össze. Aztán elkezdődött számomra is, némi cselszövevénnyel indult, színre lépett a család, meg a nők, akik magánéleti cselekményeikkel ugyanúgy befolyásolták a birodalom alakulását, mint a férfiak hatalomvágya, háborúi. Sokkal jobban megtalált az idősödő, magányos férfi alakja, mint az a fiatal, aki az elején hatalomra tört, bár van egy nagyon szép pillanat kezdetben, amikor Augustus felismeri, hogy egyedül maradt, innentől nincsenek barátok, csak a haszonlesők, élősködők maradnak, ő pedig magára maradt. Később pedig egyre távolodik a kevés embertől, aki közel áll hozzá, a legfájdalmasabb elszakadás egyértelműen Julia. Augustus nagy árat fizetett azért, hogy a világ ura lehessen, mindenki döntse el maga, megérte-e neki.
(Nem tudok belekötni, meg nem is akarok… talán nem is a fenti okok miatt tartottam távolságot, hanem egy másik olvasmányélmény miatt. Sajnálom, de nekem a Stoner.)

8 hozzászólás
>!
giggs85 P
John Williams: Augustus

Az amerikai John Williams tavaly a semmiből, totális ismeretlenségből robbant be a magyar könyvpiacra, pedig ezt nem sok minden vetítette elő. Ugyanis a szerző már bő húsz éve halott, utolsó könyve már több mint negyvenéves – bár a kritikusok és az irodalmárok odahaza tisztelték és elismerték, a nagyközönséget sokáig ott sem tudta meghódítani. Aztán egyszer csak csoda történt: világszerte felfigyeltek műveire, óriási példányszámban keltek el az újra kiadott könyvei, és gyaníthatóan ennek a felbolydulásnak a hatására idehaza is kiadásra került a Stoner, ami vitathatatlanul a tavalyi év egyik legfontosabb könyvmegjelenése volt. Én pedig imádtam, így persze nem is volt kérdés, hogy a pár hete megjelent Augustust elolvasom-e vagy sem.

Az Augustus első ránézésre teljesen más, mint az egyszerű, szürke tanárember életéről szóló Stoner. Ahogy sejthető is, ez egy hamisítatlan történelmi regény – mégpedig hangsúlyozottan az. Ugyanis a szerkesztésmódjából és narrációjából következően (rengeteg történelmi és nem történelmi figura leveleit, naplójegyzeteit, verseit, feljegyzéseit, könyvrészletét olvashatjuk) adottnak vehetnénk az a tipikus posztmodern témát, ami az igazság viszonylagos voltát és a dolgok megismerhetetlenségét állítja középpontba, azonban ebben a regényben nem ezen van a hangsúly. Williams olyan tökéletesen illesztette egymás mellé a szövegeket, amennyire az csak lehetséges volt – ez a sokféle műfajú és rengeteg ember tollából származó szöveg olyan tökéletesen és zökkenők nélkül vezet végig bennünket a világtörténelem egyik legnagyobb alakjának életútján, hogy az Augustusban a fülszöveg ígéretéhez hűen valóban az egyik legzseniálisabb történelmi regényét tisztelhetjük. Van itt minden, szerelmek, háborúk, intrikák; saját írásaik által a legplasztikusabban megrajzolt alakok, és az általuk felvetett irodalmi, történelmi, filozófiai kérdések tömkelege.

Ezek a naplók, levelek, történelmi feljegyzések nemcsak több embertől, de több időszakból is származnak. Így felvetik azt az érdekes kérdést, mekkora különbség van aközött, hogy miként látunk valakit az események időszakában és mit gondolunk róla (vagy magunkról!) ekkor. Mekkora különbség van aközött, ahogy emlékezni akarunk rá, és aközött ahogy a világ elé kívánjuk azt tárni a történelem és az idő áttetsző, mindent megmásító fátylán át? Mennyire másként látjuk az adott eseményeket a későbbiek tükrében? Mi a fontos a történetírás, és mi a magánember számára? Mik azok, amit a nagyközönség elé tárnánk, és mik azok, amelyeket megtartunk magunknak? Ezeket mi határozza meg? És mi az, amit még önmagunknak sem merünk bevallani?

A mű egyik nagy erőssége, hogy tökéletesen különülnek el egymástól a szövegeket lejegyzők szólamai; ha a nevüket nem is olvasnánk el, pár sor után akkor is rájönnénk, hogy éppen Vergilius, Horatius, Júlia, Lívia vagy éppen Agrippa szól hozzánk (természetesen ez nagy részben a fordító, Gy. Horváth László érdeme is). És mivel a történet szereplőinek zöme művelt ember, gond nélkül vethet fel Williams bármilyen filozófiai, művészeti, politikai témát, nem érezzük azt, hogy ezeknek ne lenne helye az első római császárról szóló történetben.

A művet Augustus levélformában megalkotott nagymonológja zárja (a rövid epilógust leszámítva), amelyben először és utoljára szól hozzánk az agg uralkodó. Szól hozzánk – igen. Ugyanis ez a pár tucat oldal messze túlmutat azon, ami (egy nagyszerű regény zárlatán, ahol összeérnek a még elvarratlan szálak, amiben belelátunk egy nagy uralkodó gondolataiba, és megismerjük azt, ahogy történetünk tulajdonképpeni főszereplője látja magát és az általa uralt világot). Ebben a monológban érezhetően maga John Williams tárja olvasói elé, hogy mit gondol a világról, az emberről, a vallásról, a történelemről, a művészetről, a jövőnkről. Ez a rész, merem állítani, a világirodalom legnagyszerűbb szövegeivel vetekszik, és minél több embernek kellene idehaza is olvasnia. A Stoner sikerén felbuzdulva, bízom benne, hogy ez így is lesz.

>!
Amadea
John Williams: Augustus

Nagyon megörültem, amikor a fordító, Gy. Horváth László elárulta a Molyon, hogy a kiadó megrendelte tőle az Augustus fordítását – ez volt a 2016-os év egyik legjobban várt könyve nálam. Remélem, mind a Stonert, mind ezt imádják az olvasók. (Én megtettem mindent: négy embernek is az Augustust ajándékoztam karácsonyra, én pedig pattől kaptam meg. Ugráltam a széken örömömben, amikor megláttam, hogy valaki bejelölte ajándéknak.)

Ne várjatok tőlem mélyreható irodalmi elemzést, már sokan megtették előttem és közel egy hónapja olvastam a könyvet, szóval maradnak a nyers emlékek, benyomások, ahogy az már lenni szokott.
Nem hittem volna, hogy így lesz, de az Augustus jobban tetszett a Stonernél, a cica rúgja meg. Talán azért, mert sokakkal ellentétben szeretem az ókorban játszódó, ezzel foglalkozó könyveket – a középkorral viszont ki lehet kergetni a világból –, a császárkori Rómát pedig különösen.

Minden történetnek megvan a maga főgonosza. Ha Kleopátráról olvasunk, a szerzők hajlamosak Augustusra testálni ezt a szerepet – a feleségét, Liviát pedig egy méreggel és ármánnyal gyilkoló terminátornak ábrázolni –, ha Római Birodalomban barangolunk és legalább említés szintjén megjelenik, ő a császárkor arany bálványa és a birodalom védelmezője – de milyen ember volt, miktől félt, hogyan vitte keresztül az akaratát és vált igazi uralkodóvá?
Hogy milyen ember volt? Azt ezúttal se tudjuk meg. Az utolsó, harmadik könyvig maga Augustus – vagy ahogy itt emlegetik: Caesar Octavius* – meg se szólal, a körülötte lévő emberek fiktív leveleiből, naplórészleteiből rajzolódik ki az alakja. Homályos, derengő figura, aki Julius Caesar meggyilkolása után tudatosan magába zárkózott, megszűnt barát és ember lenni, mindent Róma érdekeinek rendelt alá. Persze, amit olvasunk, fikció, John Williams regénye – ahogy ő írja: „…ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai” –, de továbbra sem sikerült őt megkedvelnem. Nem tetszett, hogy bábuként kezeli a körülötte lévő embereket; a parancsszavára kifacsart házasságok születnek, boldog házaspárokat szakít el egymástól és lefekteti azoknak a patriarchális, képmutató erkölcsi szabályoknak az alapjait, amelyek mintha még ma is érvényben lennének, és amelyeknek semmi érdemi haszna nincs. Semmit nem tesz azért, hogy Liviát megfékezze, és, hogy csökkentse a feszültségeket, legalább egy minimálisan udvarias kapcsolatot kialakítson a felesége fiával, Tiberiusszal.
Az egész regény hangvétele szomorkás, tele az elmúlás fájdalmával, ugyanakkor nagyon méltóságteljes. Ez valamennyi megszólaló szereplőre jellemző (még a harsogó Antoniusra is), de engem egyáltalán nem zavart, mert a történet vitt magával. Olvasás közben próbáltam szem előtt tartani, hogy fikciót olvasok, de annyira színes-szagos, Róma-illatú volt az egész, hogy a fenét érdekelte a narráció monotonitása. Élvezettel elmerültem a könyvben, végigböngésztem Kleopátra ellátmányozási listáját, Augustus ígéretével ellentétben nem égeti el az Aeneis rábízott kéziratát, megjelenik Horatius, aztán a vége felé Ovidius, összeesküvéseket lepleznek le, olyan volt, mintha szélesvásznon művészfilmet nézni. Damascusi Nicolaus leveleit élveztem a legjobban, hosszan bele lehetett merülni a leírásaiba, amiben benne van a kisember hatalmasok iránti megilletődöttsége és a tudás iránti mélységes tisztelet. A másik kedvenc részem Augustus lánya, Julia naplója volt – romantikus történelmi regényírók egész életművüket tűzre vetnék azért, ami Williams könyvének csak egy része. A fiatal lány, akinek apára és nem császárra lett volna szüksége – vajon lehet normálisnak lenni a hatalom középpontjában? Julia soha nem egy gyerek, egy lány, egy nő volt, hanem a császár lánya, egy politikai elnevezés, amit tetszőlegesen ide-oda lehet pakolgatni.
A regényt Caesar Octavius Damascusi Nicolaushoz címzett hosszú levele koronázza meg. Habár a császárt gyenge szervezete miatt sokszor el akarták temetni élete során, csodával határos módon mindig felépült, most viszont, 76 évesen, tudja, hogy közeledik a vég, és egyfajta számvetést-visszaemlékezést ír egyetlen életben maradt barátjának. A keselyűk gyülekeznek, szárnyuk nyugtalanul verdes, de még van idő elmerengeni a múlton, a döntéseken, a hibákon, az áldozatokon, amíg a hajó célba ér.
A befejezés – a császár orvosa, Philippus levele Senecának – egyszerre ironikus és kicsit szíven szúró.

Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem okozott csalódást a könyv, és gátlástalanul rajonghatok érte. Az Augustus gyönyörű regény, minden szavát öröm volt ízlelgetni – hálás köszönet érte Gy. Horváth Lászlónak –, ha valamire lehet azt mondani, hogy szépirodalom, akkor ez az.

* @Boglárka_Madar információjának hála, kiderült, hogy az Octavius a születési neve, az örökbefogadása után lett volna a helyes forma az Octavianus, de a férfi sose használta ezt.

24 hozzászólás
>!
robinson P
John Williams: Augustus

A Stoner után ismét egy nívós irodalmi élményben lehet része az olvasónak.

http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/11/augustus.html

>!
Baráth_Zsuzsanna MP
John Williams: Augustus

Mi újat lehet még mondani Augustus római császárról, akinek összetett alakját már nagyon sok film és könyv is feldolgozta? Meglepően sokat, mégpedig az emberről a fényes kulisszák mögött. Nem életrajz, nem romantikus történelmi kalandregény, hanem színtiszta irodalom, amivel a szerző megajándékoz bennünket, minden oldal ajándék a literatúra szerelemeseinek, egy élet drámája sír a hihetetlen tárgyi tudással és stílussal megírt sorokban. John Williams neve nálunk gyakorlatilag ismeretlen, ami nem csoda, az amerikai író és költő nem igazán volt termékeny alkotó, életének két főműve a Stoner (amely tavaly került itthon kiadásra, és alig várom, hogy elolvassam), és az 1972-ben megjelent Augustus, amelyért a szerző a következő évben megkapta a Nemzeti Könyvdíjat. Valószínűleg úgy gondolta, hogy a csúcson kell abbahagyni, ezért nem is írt több regényt 1994-ben bekövetkezett halálig, visszavonult az irodalomtól, az egyetemi tanításra koncentrált. Történelemfüggőként nem kevés kétellyel fogtam bele az olvasásba, őszintén szólva nem hittem, hogy tud nekem, akinek a Római Birodalom a kedvenc témája, újat mondani a szerző. És tudott, mármint nem az életrajzi elemekre vonatkozóan, hanem azzal, hogy kivételes drámai erővel mutatta be a főszereplő és a körülötte élők belső tusáit, és az egyedi formával, hiszen levélregényről van szó, amelyben semmi romantika sincs, de annál több kidolgozott karakter, és sodró történetvezetés, amelynek köszönhetően úgy érezzük, hogy mi is részesei vagyunk az ókori Róma mindennapjainak. Fantasztikusan jó könyv, kár lenne kihagyni az életünből!
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2016/11/03/konyvkritika_j…


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Az igazságot nem ismerem; csak emlékeimet.

23. oldal

>!
Ciccnyog ISP

    – Nagybátyám egyszer azt mondta, olvassam, szeressem, használjam a költőket – de soha ne bízzam bennük.

30. oldal - IV. Quintus Salvidienus Rufus: Naplójegyzetek, Apolloniában (Kr. e. 44. március)

Kapcsolódó szócikkek: Augustus · Julius Caesar · költő
>!
giggs85 P

Az ifjú, aki nem ismeri a jövőt, egyetlen nagy kalandnak látja életét, Odysseának idegen tengerek és ismeretlen szigetek során át, ahol próbára teheti és megmutathatja erejét, s ezáltal fölfedezheti a halhatatlanságot. A férfi, aki már élt a jövendőben, amelyről egykor álmodott, tragédiának látja az életet, mert megtapasztalta, hogy bármekkora is az ereje, semmit sem ér a véletlen és a természet azon hatalmaival szemben, amelyeket isteneknek nevezett el, és megtanulta, hogy halandó. Ám az öreg, ha jól játssza kijelölt szerepét, óhatatlanul komédiának látja az életet. Mert diadalai és kudarcai eggyéolvadnak, s az egyik éppúgy nem ok a büszkeségre, mint a másik a szégyenkezésre, ő pedig nem hős, akinek helyt kell állnia azokkal a hatalmakkal szemben, és nem is főszereplő, akit elpusztítanak. Akár a többi szegény, szánalomra méltó, üres színészváz, végül ő is megérti: annyi szerepet játszott már, hogy ő maga nem is létezik.

>!
Csabi MP

Szerencse, hogy az ifjúság sohasem ébred rá önnön tudatlanságára, különben nem lenne bátorsága a kitartás habitusára szert tenni. Talán a hús és vér ösztöne az, amely elejét veszi ennek a tudásnak, és lehetővé teszi, hogy a fiú azzá a férfivá váljon, aki megtapasztalja majd léte hiábavalóságát.

349. oldal

>!
Ciccnyog ISMP

Az ember esztendeig élhet ostobán, és megvilágosodhat egy nap alatt.

117. oldal - IV. Levél: Quintus Horatius Flaccustól apjának, Philippitől nyugatra (Kr. e. 42.)

>!
ppeva P

Csak idő kérdése, és szél meg eső a legkeményebb követ is szétmállasztja, olyan falat pedig úgysem lehet építeni, amely az emberi szívet önnön esendőségétől megóvná.

374. oldal

>!
Kkatja P

Néhány éve Horatius barátom elmondta nekem, hogyan ír verset (…)
„Én akkor írok verset, ha valami erős érzés rákényszerít – de megvárom, míg az érzés szándékká szilárdul. Ekkor elgondolok egy célt, a lehető legegyszerűbbet, ami felé ennek az érzésnek haladnia kell, bár sokszor egyáltalán nem tudom, hogyan fogja ezt végbevinni. Azután megkomponálom a verset, igénybe véve minden eszközt, ami csak rendelkezésemre áll. Kölcsönzök másoktól, ha muszáj – mit számít? Kitalálok, ha muszáj – mit számít? Azt a nyelvet használom, amelyet ismerek, annak keretein belül dolgozom. De a lényeg: a cél, amikor végül elérem, sohasem az, amit eredetileg elgondoltam. Mert minden probléma új választásokat hoz, és minden választás új problémákat vet fel, amelyekre megoldást kell találni, és így tovább. A költő a szíve mélyén mindig meglepődik, mi lett a verséből.”

55. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Horatius · költő · vers
>!
robinson P

Öreg barátom Athenodorus szokta volt mondani, hogy ha Octavia férfinak születik, és nem olyan értelmes, nagy filozófus lehetett volna belőle.

128. oldal

>!
robinson P

Meg kell értened, milyen fontos az az utasítás, amellyel levelemet kezdtem. Görögtudása gyalázatos, retorikai képessége gyenge, filozófiai ismeretei tűrhetőek, de az irodalomban való jártassága enyhén szólva felszínes. Rómában a tanítók is olyan tunyák és hanyagok, mint a polgárok?

10. oldal

>!
Csabi MP

A Hirtiával való találkozás óta felötlött bennem, hogy van egy másik válfaja is a szeretetnek, erősebb és tartósabb a másikkal való egyesülésnél, amely érzéki gyönyörével megszédít, erősebb és tartósabb annál a platóinál is, amelyben a másik ember rejtélyén elmélkedünk, s így önmagunkká válunk. Szeretőnk megöregszik vagy odébbáll, a test erőtlenedik, a barátok meghalnak, a gyermek kiteljesíti s így elárulja a lehetőséget, amit láttunk benne. Az a szeretet ez, kedves Nicolausom, amelyben te leledzettél jóformán egész életedben, s amely a legboldogabbá teszi a költőket: a tudós szeretete ez a szövege iránt, a filozófusé az eszméje iránt, a költőé a sorai iránt. Ezért nincs egyedül Ovidius északi száműzetésében, ezért nem vagy egyedül te a messzi Damascusban, ahol hátralevő éveidet akarod tölteni könyveid között. Az ilyen tiszta szeretetnek nincs szüksége élő tárgyra, ezért általános egyetértés szerint ez a legmagasabb rendű szeretet, mert olyasmi a tárgya, ami az abszolútumhoz közelít.
Bizonyos értelemben azonban a legalantasabb is. Mert ha lehántjuk a fennkölt retorikát, amely ezt a fogalmat gyakran övezi, kiderül, hogy nem más, mint a hatalom szeretete. (…) A filozófus hatalmáé olvasója testetlen elméje fölött, a költő hatalmáé hallgatója eleven elméje és szíve fölött. És ha azoknak elméje, szíve és szelleme, akik e hatalom bűvöletébe kerülnek, fölemelkedik is, az csak egy véletlen lesz, ami nem szükségszerűen része ennek a szeretetnek, sőt a céljának sem.

380. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Steven Saylor: Birodalom
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Khaled Hosseini: Papírsárkányok
David Benioff: Tolvajok tele
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Robin LaFevers: Halandó szív
Irwin Shaw: Oroszlánkölykök
Norman Mailer: Meztelenek és holtak
Kate Quinn: A császár szeretője
Mario Puzo: A család