Az ​eastwicki boszorkányok (Eastwick 1.) 234 csillagozás

John Updike: Az eastwicki boszorkányok John Updike: Az eastwicki boszorkányok John Updike: Az eastwicki boszorkányok John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Három ​fiatal, több gyermekes elvált asszony éli az életét a magánnyal vívott nehéz küzdelemben, New England egy tengerparti kisvárosában. A női magány legyűréséhez viszont férfi szükségeltetik – s női praktika, boszorkánytudomány. Ez pedig, a férjüket elhagyott és férjüktől elhagyott asszonyok ereje, ellenségeskedést, megkövező indulatokat szül a jámbor polgárok szívében. Hiszen, mint köztudott, a boszorkány az ördöggel praktikál, lelkét is eladja neki. S lelkét az ördögtől csak másik boszorkány – vagy más férfi – perelheti vissza. Ennyi Updike új regényének lényegi mondandója. Sovány. Sovány? Attól függ, hogyan mondja el valaki. Updike mosolygós-frivolan, a témát a hétköznap szintjéről fél kézzel a boszorkánymítosz – festett – egére fölhajítva. S ez, ha jól meggondoljuk, nem is olyan könnyű – erre akkor jön rá az olvasó, ha a fejére visszahulló „mondanivalót”, két kézzel, sikerül elkapnia. Updike mesteri könnyedséggel használja az időtlen idők óta meglevő írói eszközöket, ismeri… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1984

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek

>!
XXI. Század, Budapest, 2019
384 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155955471
>!
Európa, Budapest, 2009
354 oldal · Fordította: Göncz Árpád
>!
Európa, Budapest, 2009
414 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630787543 · Fordította: Göncz Árpád

2 további kiadás


Enciklopédia 22


Kedvencelte 19

Most olvassa 16

Várólistára tette 189

Kívánságlistára tette 89

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 MP
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

A már jól megszokott Updike-i minőség, szokatlan keretek között, rendhagyó köntösbe öltöztetve. Fő témája a XX. század közepi Amerika kisvárosi középrétegének egyhangú élete, a kertvárosok fülledt, megszorult levegőjű közegében, permanens párkapcsolati válságban vergődő, „amerikai álmot” kergető középosztály sekélyes mindennapjai, kétségbeesett, házasságtörő kapcsolatai. Az irodalomkritikusok azt mondják, hogy Updike Az eastwicki boszorkányok-ban szakított ezzel a – szinte védjegyévé vált – recepttel és más témát választott. Véleményem szerint azonban pont azzal, ahogyan Lexa, Jane és Sukie, a három elvált (özvegy?), gyermekeiket egyedül „nevelő” barátnő egymáshoz sodródik a kisváros ingerszegény környezetében és az egyetlen szóba jöhető, értelmes – erotikától túlfűtött – tevékenységbe, a férfivadászatba fekteti minden fölös energiáját, éppen hogy azt támasztja alá, miszerint Updike ebben a regényében ismét visszatér kedvenc vizsgálódási területéhez, a párkapcsolatok bonyolult lélekrajzához.

Más kérdés, hogy roppant izgalmassá teszi a néhol szürreális elemekkel megbolondított, idősíkjában igen nagyvonalúan kezelt cselekményt, azzal, hogy főhőseiről hamar kiderül: a három asszony a modern kor köztünk élő, közösségeinkbe betagozódott boszorkánya – a történeti hátterű „salemi” értelemben.
A három delnő és az „Updike-i párkapcsolati problematika” abban kapcsolódik össze, hogy a kisváros (Lila akác közre hasonlító közegének) asszonyai rosszindulatú féltékenységükben már zsigerileg gonosznak, romlottnak, ártó szándékúnak érzik-látják az elhanyagolt férjeikre, döglődő párkapcsolatukra potenciális veszélyt jelentő vonzó, magányos asszonyokat. Ezzel szemben hőseink egyfajta belülről fakadó késztetésnek érzik ténykedésüket, mintegy karitatív küldetésként élik meg a házasságában magányos, elhanyagolt férfiember megsegítését futó liaisonjaikban, amellyel tulajdonképpen a házasság életben tartását segítik.

Így keveredik a mágia a modern kor Amerikájának mindennapjaival – a nők, leányok, asszonyok rivalizálásán keresztül, amelynek tétje mindig a férfi. A három asszony pedig a hétköznapok során a boszorkányok ördöggel kötött paktuma alapján gyakorolt „gaztetteinek” a Malleus Maleficarum-ban már századokkal ezelőtt jól körülírt technikáit alkalmazza. Kisebb csínyeik során csak gondolataik, akaratuk átvitelével, érzelmi impulzusaik tudatos irányításával okoznak apróbb bosszúságokat, esetleg egy-egy félresikerült varázslással szándékolatlan károkat, sőt van úgy, hogy igazi tragédiát is.
Amikor azonban a kisvárosba érkezik a rejtélyes, jómódú magányos férfi, mindhármukon eluralkodik az ösztönös, irányíthatatlan hevület, amely az átlagos női lélek normális, párhoz tartozás iránti vágyának tárgyiasult megtestesülése. Megkezdődik hát a versenyfutás a férfi kegyeiért (aki varázslatos bűverejét tekintve, talán maga a Gonosz?). Ezt a helyzetet bonyolítja tovább a „nevető harmadik” (jelen esetben győztesként befutó negyedik) színre lépése.
Az események ilyetén alakulása pedig kétségbeesett lépésre készteti a boszorkányokat. A bensőjükből fakadó, ősi és a sötétség minden erejét hordozó energiákat hívják segítségül rontó varázslatukhoz, amelyhez a klasszikus tűkkel összeszurkált viaszbábut (a bubát) használják, a velük született tudással megcselekedett rítus során (éjszaka, titokban, boszorkánykörben, a sötét hatalmak elátkozott neveinek és varázsigéinek kántálása mellett), mételyező akaratukkal a megrontott ember szörnyű halálát kívánva. Hogy mi történik ezután, az érdeklődő már olvassa el maga! :)

Updike ebben a művében alkalmanként hosszadalmas szövegrészekben elkalandozik egy-egy általa érdekesnek, izgalmasnak vélt intellektuális gondolat mélyebb kitárgyalása felé és ezzel – tekintve, hogy írásmódja egyébként sem mondható lazának, könnyednek – megnehezíti az olvasó dolgát, aki szeretne már visszatérni az események fősodrának mederébe. Ez kissé fáraszthatja az olvasót, nehezíti a koncentrációt.
Az eastwicki boszorkányok – annak ellenére, hogy Hollywood parádés szereposztással a mennybe vitte a sztorit (megjegyzem, a filmnek köze sincs a regényhez) – semmiképp sem tekinthető John Updike életműve vezérhajójának, de aki megbarátkozik a szerző sajátos írói stílusával, majd megszereti azt, élvezetes olvasmánya lesz ez a mű is.

10 hozzászólás
>!
Littlewood IP
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Egyike azoknak a könyveknek, amiket a legtöbbször olvastam. Többek között ebben találtam meg azt, amit mások Coelhoban és Müller Péterben. Biztos fogékony időszakomban olvastam először, és ezért tartozom ahhoz a törpe minden valószínűség szerint egy fős minoritáshoz, akik szerint ez az egyedülálló nők első számú füveskönyve. Abból az időből, ráadásul, amikor a szingli, mint kifejezés a mai értelemben még nem is létezett.

Egyike azoknak a könyveknek, amiket noha egy férfi írt, feministának tartok. Nem a szüfrazsettes-harcias vonalon, hanem azért, mert képes reálisan leírni, miket gondol egy átlagos, normál, hús-vér nő. Ez elég kicsi eredménynek tűnik, így, összegezve, és talán harminc éve még nem is számított akkora ritkaságnak, mint ma. De hozzátenném, hogy olyan nők gondolatait, akik nem kívülről meghatározott szereplők. Pont attól támadnak fel az erőik, hogy nemet mondanak az elvárásokra, és ettől felszabadulnak. Megpróbálja őket visszafogni a korszellem, a környezet, a kisvárosi rossz nyelvek, a női szereppel kapcsolatos elvárások, a szexuális tilalmak, a képmutatás, az összes elképzelhető hagyomány, de ők beintenek. Vállalják a boszorkány (= „rossz nő”) szerepét, és ezzel felülemelkednek az összesen. Logikus folyomány, hogy egyúttal átlépik a fizika és egyéb természettudományok határait is, mivel a kettő körülbelül ugyanakkora eredmény. Az volt akkoriban, és az ma is. A „jó nő” elvárásban ugyan átsúlyozódtak a dolgok, baromira felértékelődtek a külsőségek, egyben valamennyit enyhült az életvidámabb nőket érintő elítélés, de a lényeg ugyanaz. És a beintésnek ettől még ugyanolyan felszabadító a hatása.

Egyike azoknak a könyveknek, amiket többféle módon is lehet olvasni. Lehet mágikus realizmusként. A kisvárosban a saját szabadságukra ébredt nőknek megjelenik az ördög, hogy tovább vigye őket a megkezdett úton, és varázslattal intézik el azokat, akiknél nem használ a jó szó. És lehet úgy is, mint egy eszement hosszú allegóriát. A boszorkányok varázslata se több, se kevesebb, mint az, hogy bátrak, és merik irányítani a saját életüket. És ettől olyan erő támad bennük, ami leviszi a tetőt, és évekre pletykaalapot szolgáltat a kevésbé szerencsés próbálkozóknak. És tényleg. Ez a mágikus hatalom, nem a női magazinokban javasolt belső istennőzés és Soma mama bölcsességei.

(+1: Egyike azoknak a könyveknek, amik köszönő viszonyban sincsenek a belőlük készült filmmel, azaz fordítva. Más a történet, más a befejezés, még a karakterek is alapvetően mások. Nagyon szórakoztató Jack Nicholson, mint kisvárosi sátán, és Cher, mint szétszórt művészlélek, de ez valami alapjaiban más. El kell olvasni, hogy az embernek elképzelése legyen arról, miért akkora író Updike.)

30 hozzászólás
>!
Olympia_Chavez P
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Kisvárosi elvált nők, boszorkányok és az ismeretlen idegen férfi karaktere. Már a cím is izgalmasan hangzik, de ha még ezeket a rövid címszavakat is hozzásuttogjuk, máris a pletykák émelyítő íze, feszült izgalma pezseg a zsigereinkben. Mert az elvált, a szingli, az erős, független és öntudatos nő, mindig is a szóbeszéd tárgya volt, pláne a kis közösségekben. Ő volt a céda, a jezabel, a boszorkány és mára talán még a feminista jelzőt is megkapja. Ő az akitől a nyárspolgár félti az erényeseket a férjeket és az ártatlanokat, de persze nem árt vele jóban is lenni, mert ki tudja…
Updike regényének főhősei pont ezek az öntudatos és öntörvényű nők, akit fittyet hánynak a pusmogásra, sőt mi több, élvezik a közösség fölötti hatalmukat. Ami a szürke hétköznapokban esetleg nem áll másból, minthogy büszkén, felszegett fejjel, polgárpukkasztó algír kiskabátban, vagy ruhája alatt melltartó nélkül végigvonul a Dokk utcán, míg különlegesebb alkalmakkor esetleg megbabonázza a szandálod csatját, hogy orra ess, vagy asztrálteste elröppen az ablakod előtt az éj leple alatt. A szerző mestere ezen hangulatok elegyítésének. Észrevétlenül csempészi bele a csipetnyi mágiát a hétköznapiba és mossa össze ezzel a sorsszerűt a misztikummal.

Alexandra, Sukie és Jane, a három grácia, akik felszabadultak az elnyomó és lélekölő házasság igája alól, és akik ugyan mind egyedülálló anyák, mégis élvezik az ezzel járó szabadságot és önkiteljesülést, a kisvárosi capitalytit aktuális szeretőikkel. Legalábbis egy ideig.
Napjaik a külső szemlélő számára unalmasan telnek, egy unalmas kisvárosban, unalmas emberek között, ahol még a szeretőjük is unalmas és olykor nevetséges. Egyetlen valódi szórakozásuk az egymással töltött idő, amíg meg nem jelenik az életükben az a férfi, aki…jaj hogy is hívják, valami fura neve van. A csudába, pedig itt van a nyelvem hegyén. Na mindegy is, a lényeg, hogy legalább egy egész fokkal szebb az ördögnél. ;)

Updike regénye semmi különlegesről nem szól, mint létü(n)k hétköznapjairól, mégis színes pillanatokat élünk át a női magány küzdelmei közepette, és még ennél is érdekesebb eszmefuttatásokat olvashatunk. A történeteket itt-ott megszakítják a szerző „apropó” jellegű gondolatai, hosszas leírásai zenéről vagy filozófiáról, ami hol megnehezíti, hol megszépíti az olvasmányélményt. Szereplőink se nem jók, se nem rosszak. Szeretnek és gyűlölnek, élcelődnek és kedveskednek, amíg be nem surran ajtajukon a mindig változást ígérő őszi szél, ami megtöri ezt a néha baljós, de kicsit sem idegen tükörvilágot, „új” rév felé terelve hőseinket.

10 hozzászólás
>!
entropic P
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

/ Mese /

Nemtom, mit értettem ebből, amikor tizenévesen olvastam, szerintem kb. semmit.

Talán most többet. Főleg, hogy kezdek boszorkány lenni, veszedelmes szingli harmincas, mint ezek a nőcik itt, akik viszonylag újonnan-szingli veszedelmes harmincasként már vágják, hogy hogy mennek a dolgok, és az ifjúkori csak-történnek-a-dolgok után most már tök-saját elképzeléseik is vannak arról, hogy hogyan akarnak/hajlandóak élni – s ebbe a hogyanba simán belefér a sznobizmus, a dekadencia, a gyerekesség, a játékosság, a következetlenség. (Ki tudja egyébként is megtervezni, hogyan éljen.)
És persze nem holmi mágikus végzet-asszonyairól van szó – maximum annyira mágikus ez az egész, mint az a felismerés, hogy lehet nemet és lehet igent mondani, és mindkettő oké. (Szóval mégis elég mágikus, asszem.)
Meg persze van gonoszság is, valamennyi. Naná. Emberek vagyunk, és nem a kitömött oroszlán a legfélelmetesebb emlékeztető arra, hogy mi fenyeget minket (a halál, az), hanem a kitömött májmétely.
(Ez egy tök-feminista regény; szexi, finom, romlott, burjánzó, eleven, fékezhetetlen. És jó érzés nőnek lenni, miközben olvasom.)

>!
Amadea
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Ha valakit elhagynak, vagy az illető hagyja ott a párját, boszorkánnyá lesz – habár azt hihetnénk, nem mindegy, melyik variációval van dolgunk, a természetfelettinek (vagy Updike-nak) lényegtelen. A három, Eastwickben éldegélő barátnőt nem zavarja különösebben, miként működnek titokzatos erőik; Alexandra, Sukie és Jane hetente összegyűlnek – nem szombaton, hanem csütörtökön, és nem üstöt kavargatnak, hanem enyhén alkoholizálnak –, és a városka lakóiról, valamint aktuális szeretőikről pletykálkodnak. Az egyik összejövetelen izgalmas hírt tárgyalnak meg: a régi udvarházat megvásárolja egy titokzatos New York-i férfi, akiről máris rengeteg pletyka kering, és hamarosan a három nő életét is alaposan összekuszálja.

(Nem éppen úgy hangzik, mint ahogy egy Updike-regény alapszituációját elképzeljük, de mindjárt jön a lényeg.)
Persze, hogy a stílusa a lényeg; vadul díszített, a lényegi történéseket természeti leírásokkal körbecsipkéző mondatrengeteg, ami nekem az elején hihetetlenül jólesett, aztán kicsit idegesített és arra gondoltam, sose lesz vége, majd egy hétvégén újra elvesztem benne és jóleső érzésekkel fejeztem be. Számomra ez volt a regény esszenciája, mert a nőktől határozottan besokalltam a végére. Tehát inkább Göncz Árpád miatt marad emlékezetes számomra, mintsem a történet miatt.:)

A nők egymáshoz való viszonyát tekintve akár egy női szerző is írhatta volna a könyvet; a barátnők – csúnyán hangzik, de ez van – tipikus nők, szurkálják-csipkedik egymást, folyamatosan borogatják a közöttük lévő (hatalmi) egyensúlyt, egyszóval nem bölcs boszorkányos bajtársiasságról olvashatunk, hanem néminemű rosszindulattal és versengéssel, éles megjegyzésekkel tarkított feszültséggombócról, amelyet a városba érkező (egyébként egyáltalán nem vonzó) idegen kibiztosít és felrobbant. Versengenek a kegyeiért, mindegyikük azt hiszi, ő a kedvence és a korábban szinte békés életük teljesen felborul és erősen megtépázza a kapcsolatukat is.

A nők korábban sem voltak híján a gyerekes bosszúnak, de Daryl Van Horne érkezésével átlépnek egy határt; émelyítő volt olvasni, hogy azért csettintenek egy mókus, egy kutya halálért, mert bosszantja őket, hogy megdézsmálta a madáretetőt vagy éjszaka ugat. Azért akarnak megölni egy macskát, hogy az általuk gyűlölt embert elkeserítsék, és ez csak a kezdet. Egyrészt az igazságérzetem nem bírja megemészteni, hogy ezeknek a tetteknek nincs következménye, másrészt nekem ez nem fér össze a felszabadultsággal, a társadalmi korlátok felrúgásával, a mindenki-meg-akarja-mondani-mit-csináljak elengedésével, az álszentek pimasz szembenevetésével, hiába próbálják ezt sugallni. Nem erre mondanám, hogy nőnek lenni jó.

A regényben többször szóba kerül, hogy a nők háza milyen kopott és elhanyagolt, a gyerekeiket bosszantó legyekként hessegetik el, ezzel is elutasítva a hagyományos női attribútumokat. Az egészben az a legnevetségesebb, hogy valójában egyvalamire vágynak, arra, ami az általuk levetett szerep lényeges eleme: egy férfira. Borzasztó ostobák, és ez a regény végén be is bizonyosodik. Ráadásul mindnek kutyája van, az isten szerelmére, bár legalább Daryl Van Horne-nak (alias a Sátánnak) van egy, minden mancsán hat lábujjal bíró macskája. Meg egy kutyája is, biztos, ami biztos.

Nem hittem volna, hogy majd arra vágyom, bárcsak jobban előtérbe kerülne az amerikai kisvárosi élet és ne csak Lexáék szemszögéből lássuk a többi embert, de a boszorkányos tudásuk is jobban érdekelt volna, mint a konspirálásaik. A fordítás, a kacskaringós kis kitérők szerencsére elvitték a hátukon a keserű szájízem, szerettem az évszakok változásáról, tearózsaszín alsószoknyákról, vörösréz félhold nyakláncokról (Updike nagyon vágta a színelméletet) olvasni. Nem vagyok benne biztos, hogy Az eastwicki özvegyeket is elolvasom, de ki tudja, legközelebb mit kapok le a könyvtár polcáról.:)

3 hozzászólás
>!
volgyi_anna I
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Nagyon jó, érdekes a könyv koncepciója, ezért is megdöbbentő számomra, hogy a remek alapgondolat kivitelezése ennyire fájdalmasra sikerült :) Szépek a mondatok, ami általában 4 csillagig repít nálam regényeket, de itt valahogy ez is sovány vigasznak tűnt. Hosszú párbeszédek, barokk körmondatok sokasága tarkítja a szöveget, de valahogy csak kínzó bullshitelésnek hat az egész. Egyetlen rész keltette fel a figyelmem: a piszkavasas, köteles :) Not too much :D Mégis örülök, hogy átevickéltem ezen az alkotáson, mert így örökre magam mögött hagyhatom <3
UI.: A farm-ban sem történik túl sok minden, mégis kellemesebb (szép leírásokkal tűzdelt és jólesően rövid) volt ehhez a sztorihoz képest.

>!
Gregöria_Hill
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Én még nem olvastam semmi Updike-ot, ez volt az első. Eléggé megtetszett, ami azt illeti. Én szeretem a hosszú, megkomponált, választékos szókincsű mondatokat. Szórakoztató irodalomban -minthogy ezt annak találtam- is szeretem az ilyet. Úgy is mondhatnám, hogy a szép, választékos szókincsű, nem teljesen lebutított szövegeket szeretem, engem ez szórakoztat, jobban, mint a fordulatos cselekmény, kardozás, vérfarkas. Különben többek között ezért is olvasok kevés boszorkányost. Nagyon klassz volt, ahogy teljesen átértékelte, hogy mi különös és mi nem. Én is átértékeltem menet közben, újra és újra, és ez jó volt, bár hozzá kell tennem, az én világomban az a ráolvasás, amitől emberek a plázák a bejáratánál szó szerint dulakodnak, hogy megvegyenek valamit, amit tulajdonképpen nem is akarnak megvenni, az éppoly különös, mint az a ráolvasás, amitől valakinek dolgok jönnek a szájából. Úgyhogy gond nélkül beillesztettem a világképembe, hogy hát igen, bolond világ… nagy különbséget nem érzek. Még sokat mondott nekem a sötét oldalról is. Az emberek sötét oldaláról. Mindenkiéről, és ezért tartom klassz írói húzásnak, hogy egy kisvárosba helyezte Updike a cselekményt. Az ún. „átlagemberek” miatt , mert New York-ban már akkor se tűnt volna fel senkinek, ha valaki szögeket köp, nemhogy most, meg az új városlakó miatt, meg azért is, hogy ismerjünk magunkra meg a kis ? gyarlóságainkra, a következmény nélkülinek, és másokéinál kisebbnek gondolt kalandjainkra, a feldúlt állapotban szórt átkainkra, de haladéktalanul.

Nem része az értékelésnek, de képzeljétek el, írtam egy verset nemrég (szonett különben angolul― és még nincs is kész) amiben mókásan arra vágyom, hogy a helyes, ugyanakkor sportman kollégának törjön el a lába, mert akkor majd végre használja a liftet, és emiatt elhalad az ajtóm előtt legalább naponta kétszer. Ezen a héten el is törte, meg vagyok döbbenve!
Nagyon kell vigyázni! Nem vicc!

2 hozzászólás
>!
Belle_Maundrell 
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Ez volt az első könyvem Updike-tól, szóval nem voltak különösebb elvárásaim (legfeljebb a boszik miatt), de elég jó kezdetnek bizonyult, szóval biztos, hogy nem ez lesz az utolsó. Szerettem a hömpölygős stílusát, a díszes leírásait, bár néha már sok volt egy kicsit, hogy soha nem akart vége lenni egy mondatnak amikor egy rosszalkodó nyulat kellett megakadályoznom benne, hogy bepréselje magát az ágy és a fal közé.
A történet rögtön megfogott, mégiscsak boszorkányokról szól, és arra én mindig vevő vagyok. Nekem nagyon tetszett, hogy az elhagyott, vagy férjüket elhagyó nők tettek szert boszorkányos képességekre, szerintem nagyon ötletes. Elsőre furcsálltam, hogy miért nem csak azok, akiket elhagytak, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen a szingliség a kulcsa mindennek, hogy az álszent, tökéletes háziasszonyokkal és feleségekkel teli kisvárosban ez kész lázadás. És a mágia tökéletesen alkalmas arra, hogy egyfajta női felszabadulás eszköze legyen, elvégre a legtöbb nő, akit boszorkánysággal vádoltak, nem a hagyományos szerepet betöltve élte az életét, hanem tett valami kirívót, legalábbis vaskalapos környezete szerint. Az eastwicki boszorkányok pedig potenciális veszélyt jelentenek a megkeseredett, féltékeny feleségek hasonlóan unalmas férjeire, bár ezt nem is csábításként, inkább valami jócselekedetként fogják fel, mintha kimentenék a házsártos asszony karmai közül.
Érdekes, hogy Alexandra, Jane és Sukie egyszerre voltak gyerekesek, ugyanolyan pletykásak és kicsit rosszindulatúak, mint mindenki más (mivel egymást is kibeszélték), és néha kicsit félelmetesen bosszúállóak. Pl. az állatokkal kapcsolatos dolgok engem kiakasztottak, tiszta Eltakarítónő, és amúgy is, egy boszorkány szeresse már a macskákat, miért volt mindenkinek kutyája?
spoiler
A csütörtökre áthelyezett boszorkányszombatokat szerettem, érdekes, hogy először csak alkoholmámoros pletykálkodás volt, aztán a Sátán megidézésével Darryl érkezésével átment valami orgiaszerűbe. Biztos ilyen egy huszadik századi fekete mise.
Darryl első megjelenése óta azt vártam, hogy mikor jelenti be végre valaki, hogy „Ím, a Sátán”, ami végül nem következett be, de így is teljesen egyértelmű. Végül is van benne valami hatásos, hogy nem mondják ki, pont mert annyira nyilvánvaló. Egyébként elég visszataszító volt, külsőre is én mindig szépre képzelem a Sátánt, és az is, ahogy befolyásolta a nőket. Főleg a végén.
A befejezéssel nem vagyok teljesen megelégedve, bár le kell szögeznem, hogy az utolsó egy-két bekezdés nagyon szép és hangulatos, de hősnőink sorsának alakulása nem tetszett. spoiler Ez így olyan, mintha mindent sutba dobnánk, ami az előző 380 oldalon történt, mintha minden hiába lett volna. spoiler
Más volt, mint amire számítottam, de tetszett; el fogom olvasni az Eastwicki özvegyeket is. Remélem, az is megjelenik a 21. század kiadónál valami csinos új köntösben… már biztos unalmas, hogy mindig ezt hajtogatom, de újra és újra ki kell nyilatkoztatnom, hogy mennyire szeretem a borítóikat. Ez is olyan jól néz ki. És olyan finom az illata. :D

9 hozzászólás
>!
Nikolett_Kapocsi P
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Ez volt a második regényem Updike-tól és felemás érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. A Nyúlcipő annyira letaglózott, hogy nem mertem rögtön a Nyúlketreccel folytatni, így esett a választásom Az eastwicki boszorkányok-ra. A meseszerű, boszorkányos szál különös atmoszférát kölcsönzött a történetnek, teljesen más aspektusból mutatja be a jóléti, unatkozó, pletykára éhes amerikai kisvárosi miliőt. Tetszett, ahogy keveredik a modern amerikai álom és a középkori mágia. Tőlem kissé idegen volt, hogy szinte mindenki szeretője volt valakinek, amit szinte köztudomású tényként is kezeltek. A Nyúlcipőhöz hasonlóan itt sem találtam egyetlen olyan karaktert sem, aki többé-kevésbé szimpatikus lett volna, akivel valamilyen mértékben azonosulhattam volna. Szokatlan, hogy a három boszorkány gyerekeire annyira kevés utalás történt, némelyikük neve sem jelent meg, ezáltal is érzékeltetve azt, hogy mennyire máshol vannak az életük fókuszpontjai, mint az anyaság, a család. Updike mesterien mutatja be a nők egymáshoz és a férfiakhoz való viszonyát. A viszályok, rivalizálás kegyetlenül őszinte ábrázolása egyszerre volt lenyűgöző és dühítő. A hihetetlenül cirkalmatosan, többszörösen összetett mondatokban festőien ábrázolt táj- és személyleírások, hangulatábrázolások miatt kissé nehezen, lassabban olvasható. Ezek ritkán használt, már-már feledésbe merülő szavakat tartalmazó túlburjánzó mondatok lenyűgöztek, de néhol már kicsit soknak éreztem az adott pillanatban. A filmet nem láttam, így nincs összehasonlítási alapom ezen a téren.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
judkacag

Valamennyi növény közt a paradicsom látszik a legemberibbnek, lelkes, sérülékeny és könnyen rohad.

8. oldal

>!
robinson P

– Látják, ezt szeretem én a nőkben – mondta Van Horne. – A keresetlen hasonlataikat.

>!
gesztenye63 MP

A boszorkányság, ha egyszer fölütötte a fejét egy közösségben, könnyen elvadul, akik életre hívták, elveszítik fölötte az uralmukat, s oly szabadon tombol, hogy boszorkánynak, áldozatnak egyaránt leesik tőle az álla.

236. oldal

2 hozzászólás
>!
gesztenye63 MP

A rosszaság olyan, mint az étel, ha belekóstol az ember, nehéz abbahagyni; az étvágy nőttén egyre több és több kell belőle.

55. oldal

>!
robinson P

Télen, mikor a levelek lehullanak és az elfeledett pocsolyák egymáshoz közelebb húzódnak, jég fedi őket és átcsillognak a fák közt, és a város nyáron köpönyeget viselő lámpásai olyan közel kísértenek, a tapétára az árnyékok és derengő négyszögek új sokaságát telepítik, irgalmat nem ismerő álmatlansága vándorútra szokta indítani a szobákon át. A gyerekszuszogás és a kemence nyöszörgése ilyenkor át- meg átjárja a házat.

>!
Sziilvia

El kell képzelned az életedet – avatta be Alexandra a fiatalabb nőt. – Aztán úgy történik.

409. oldal

>!
robinson P

Az újságok és képeslapok manapság másról sem írnak, csak a női vágyakról;

>!
gesztenye63 MP

Szívesebben tekintjük a gonoszat a jó hiányának, a napfényként világító jó pillanatnyi beborultának, elhomályosultának, árnyéknak. Mert a világ jó; erre tanított Emerson és Whitman, Buddha és Jézus.

291-292. oldal

>!
theodora

Amerika arra tanítja a gyermekeit, hogy minden szenvedély vásárlási alkalommá lényegíthető át.

119. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szenvedély

A sorozat következő kötete

Eastwick sorozat · Összehasonlítás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

J. K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg
Eliza Willard: A hármak ereje
Ilona Andrews: Magic Bites – Pusztító mágia
Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve
Ira Levin: Rosemary gyereket vár
Charlie N. Holmberg: A papírmágus
Kerstin Gier: Zafírkék
Jean Webster: Nyakigláb Apó
Janet Evanovich: A szingli fejvadász 1.
Charlaine Harris: Inni és élni hagyni