Az ​eastwicki boszorkányok (Eastwick 1.) 209 csillagozás

John Updike: Az eastwicki boszorkányok John Updike: Az eastwicki boszorkányok John Updike: Az eastwicki boszorkányok John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Három ​fiatal, több gyermekes elvált asszony éli az életét a magánnyal vívott nehéz küzdelemben, New England egy tengerparti kisvárosában. A női magány legyűréséhez viszont férfi szükségeltetik – s női praktika, boszorkánytudomány. Ez pedig, a férjüket elhagyott és férjüktől elhagyott asszonyok ereje, ellenségeskedést, megkövező indulatokat szül a jámbor polgárok szívében. Hiszen, mint köztudott, a boszorkány az ördöggel praktikál, lelkét is eladja neki. S lelkét az ördögtől csak másik boszorkány – vagy más férfi – perelheti vissza. Ennyi Updike új regényének lényegi mondandója. Sovány. Sovány? Attól függ, hogyan mondja el valaki. Updike mosolygós-frivolan, a témát a hétköznap szintjéről fél kézzel a boszorkánymítosz – festett – egére fölhajítva. S ez, ha jól meggondoljuk, nem is olyan könnyű – erre akkor jön rá az olvasó, ha a fejére visszahulló „mondanivalót”, két kézzel, sikerül elkapnia. Updike mesteri könnyedséggel használja az időtlen idők óta meglevő írói eszközöket, ismeri… (tovább)

Eredeti mű: John Updike: The Witches of Eastwick

Eredeti megjelenés éve: 1984

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek

>!
XXI. Század, Budapest, 2019
384 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155955471
>!
Európa, Budapest, 2009
354 oldal · Fordította: Göncz Árpád
>!
Európa, Budapest, 2009
414 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630787543 · Fordította: Göncz Árpád

2 további kiadás


Enciklopédia 6


Kedvencelte 18

Most olvassa 12

Várólistára tette 159

Kívánságlistára tette 70

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 P
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

A már jól megszokott Updike-i minőség, szokatlan keretek között, rendhagyó köntösbe öltöztetve. Fő témája a XX. század közepi Amerika kisvárosi középrétegének egyhangú élete, a kertvárosok fülledt, megszorult levegőjű közegében, permanens párkapcsolati válságban vergődő, „amerikai álmot” kergető középosztály sekélyes mindennapjai, kétségbeesett, házasságtörő kapcsolatai. Az irodalomkritikusok azt mondják, hogy Updike Az eastwicki boszorkányok-ban szakított ezzel a – szinte védjegyévé vált – recepttel és más témát választott. Véleményem szerint azonban pont azzal, ahogyan Lexa, Jane és Sukie, a három elvált (özvegy?), gyermekeiket egyedül „nevelő” barátnő egymáshoz sodródik a kisváros ingerszegény környezetében és az egyetlen szóba jöhető, értelmes – erotikától túlfűtött – tevékenységbe, a férfivadászatba fekteti minden fölös energiáját, éppen hogy azt támasztja alá, miszerint Updike ebben a regényében ismét visszatér kedvenc vizsgálódási területéhez, a párkapcsolatok bonyolult lélekrajzához.

Más kérdés, hogy roppant izgalmassá teszi a néhol szürreális elemekkel megbolondított, idősíkjában igen nagyvonalúan kezelt cselekményt, azzal, hogy főhőseiről hamar kiderül: a három asszony a modern kor köztünk élő, közösségeinkbe betagozódott boszorkánya – a történeti hátterű „salemi” értelemben.
A három delnő és az „Updike-i párkapcsolati problematika” abban kapcsolódik össze, hogy a kisváros (Lila akác közre hasonlító közegének) asszonyai rosszindulatú féltékenységükben már zsigerileg gonosznak, romlottnak, ártó szándékúnak érzik-látják az elhanyagolt férjeikre, döglődő párkapcsolatukra potenciális veszélyt jelentő vonzó, magányos asszonyokat. Ezzel szemben hőseink egyfajta belülről fakadó késztetésnek érzik ténykedésüket, mintegy karitatív küldetésként élik meg a házasságában magányos, elhanyagolt férfiember megsegítését futó liaisonjaikban, amellyel tulajdonképpen a házasság életben tartását segítik.

Így keveredik a mágia a modern kor Amerikájának mindennapjaival – a nők, leányok, asszonyok rivalizálásán keresztül, amelynek tétje mindig a férfi. A három asszony pedig a hétköznapok során a boszorkányok ördöggel kötött paktuma alapján gyakorolt „gaztetteinek” a Malleus Maleficarum-ban már századokkal ezelőtt jól körülírt technikáit alkalmazza. Kisebb csínyeik során csak gondolataik, akaratuk átvitelével, érzelmi impulzusaik tudatos irányításával okoznak apróbb bosszúságokat, esetleg egy-egy félresikerült varázslással szándékolatlan károkat, sőt van úgy, hogy igazi tragédiát is.
Amikor azonban a kisvárosba érkezik a rejtélyes, jómódú magányos férfi, mindhármukon eluralkodik az ösztönös, irányíthatatlan hevület, amely az átlagos női lélek normális, párhoz tartozás iránti vágyának tárgyiasult megtestesülése. Megkezdődik hát a versenyfutás a férfi kegyeiért (aki varázslatos bűverejét tekintve, talán maga a Gonosz?). Ezt a helyzetet bonyolítja tovább a „nevető harmadik” (jelen esetben győztesként befutó negyedik) színre lépése.
Az események ilyetén alakulása pedig kétségbeesett lépésre készteti a boszorkányokat. A bensőjükből fakadó, ősi és a sötétség minden erejét hordozó energiákat hívják segítségül rontó varázslatukhoz, amelyhez a klasszikus tűkkel összeszurkált viaszbábut (a bubát) használják, a velük született tudással megcselekedett rítus során (éjszaka, titokban, boszorkánykörben, a sötét hatalmak elátkozott neveinek és varázsigéinek kántálása mellett), mételyező akaratukkal a megrontott ember szörnyű halálát kívánva. Hogy mi történik ezután, az érdeklődő már olvassa el maga! :)

Updike ebben a művében alkalmanként hosszadalmas szövegrészekben elkalandozik egy-egy általa érdekesnek, izgalmasnak vélt intellektuális gondolat mélyebb kitárgyalása felé és ezzel – tekintve, hogy írásmódja egyébként sem mondható lazának, könnyednek – megnehezíti az olvasó dolgát, aki szeretne már visszatérni az események fősodrának mederébe. Ez kissé fáraszthatja az olvasót, nehezíti a koncentrációt.
Az eastwicki boszorkányok – annak ellenére, hogy Hollywood parádés szereposztással a mennybe vitte a sztorit (megjegyzem, a filmnek köze sincs a regényhez) – semmiképp sem tekinthető John Updike életműve vezérhajójának, de aki megbarátkozik a szerző sajátos írói stílusával, majd megszereti azt, élvezetes olvasmánya lesz ez a mű is.

10 hozzászólás
>!
Littlewood IP
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Egyike azoknak a könyveknek, amiket a legtöbbször olvastam. Többek között ebben találtam meg azt, amit mások Coelhoban és Müller Péterben. Biztos fogékony időszakomban olvastam először, és ezért tartozom ahhoz a törpe minden valószínűség szerint egy fős minoritáshoz, akik szerint ez az egyedülálló nők első számú füveskönyve. Abból az időből, ráadásul, amikor a szingli, mint kifejezés a mai értelemben még nem is létezett.

Egyike azoknak a könyveknek, amiket noha egy férfi írt, feministának tartok. Nem a szüfrazsettes-harcias vonalon, hanem azért, mert képes reálisan leírni, miket gondol egy átlagos, normál, hús-vér nő. Ez elég kicsi eredménynek tűnik, így, összegezve, és talán harminc éve még nem is számított akkora ritkaságnak, mint ma. De hozzátenném, hogy olyan nők gondolatait, akik nem kívülről meghatározott szereplők. Pont attól támadnak fel az erőik, hogy nemet mondanak az elvárásokra, és ettől felszabadulnak. Megpróbálja őket visszafogni a korszellem, a környezet, a kisvárosi rossz nyelvek, a női szereppel kapcsolatos elvárások, a szexuális tilalmak, a képmutatás, az összes elképzelhető hagyomány, de ők beintenek. Vállalják a boszorkány (= „rossz nő”) szerepét, és ezzel felülemelkednek az összesen. Logikus folyomány, hogy egyúttal átlépik a fizika és egyéb természettudományok határait is, mivel a kettő körülbelül ugyanakkora eredmény. Az volt akkoriban, és az ma is. A „jó nő” elvárásban ugyan átsúlyozódtak a dolgok, baromira felértékelődtek a külsőségek, egyben valamennyit enyhült az életvidámabb nőket érintő elítélés, de a lényeg ugyanaz. És a beintésnek ettől még ugyanolyan felszabadító a hatása.

Egyike azoknak a könyveknek, amiket többféle módon is lehet olvasni. Lehet mágikus realizmusként. A kisvárosban a saját szabadságukra ébredt nőknek megjelenik az ördög, hogy tovább vigye őket a megkezdett úton, és varázslattal intézik el azokat, akiknél nem használ a jó szó. És lehet úgy is, mint egy eszement hosszú allegóriát. A boszorkányok varázslata se több, se kevesebb, mint az, hogy bátrak, és merik irányítani a saját életüket. És ettől olyan erő támad bennük, ami leviszi a tetőt, és évekre pletykaalapot szolgáltat a kevésbé szerencsés próbálkozóknak. És tényleg. Ez a mágikus hatalom, nem a női magazinokban javasolt belső istennőzés és Soma mama bölcsességei.

(+1: Egyike azoknak a könyveknek, amik köszönő viszonyban sincsenek a belőlük készült filmmel, azaz fordítva. Más a történet, más a befejezés, még a karakterek is alapvetően mások. Nagyon szórakoztató Jack Nicholson, mint kisvárosi sátán, és Cher, mint szétszórt művészlélek, de ez valami alapjaiban más. El kell olvasni, hogy az embernek elképzelése legyen arról, miért akkora író Updike.)

30 hozzászólás
>!
entropic P
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

/ Mese /

Nemtom, mit értettem ebből, amikor tizenévesen olvastam, szerintem kb. semmit.

Talán most többet. Főleg, hogy kezdek boszorkány lenni, veszedelmes szingli harmincas, mint ezek a nőcik itt, akik viszonylag újonnan-szingli veszedelmes harmincasként már vágják, hogy hogy mennek a dolgok, és az ifjúkori csak-történnek-a-dolgok után most már tök-saját elképzeléseik is vannak arról, hogy hogyan akarnak/hajlandóak élni – s ebbe a hogyanba simán belefér a sznobizmus, a dekadencia, a gyerekesség, a játékosság, a következetlenség. (Ki tudja egyébként is megtervezni, hogyan éljen.)
És persze nem holmi mágikus végzet-asszonyairól van szó – maximum annyira mágikus ez az egész, mint az a felismerés, hogy lehet nemet és lehet igent mondani, és mindkettő oké. (Szóval mégis elég mágikus, asszem.)
Meg persze van gonoszság is, valamennyi. Naná. Emberek vagyunk, és nem a kitömött oroszlán a legfélelmetesebb emlékeztető arra, hogy mi fenyeget minket (a halál, az), hanem a kitömött májmétely.
(Ez egy tök-feminista regény; szexi, finom, romlott, burjánzó, eleven, fékezhetetlen. És jó érzés nőnek lenni, miközben olvasom.)

>!
Amadea
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Ha valakit elhagynak, vagy az illető hagyja ott a párját, boszorkánnyá lesz – habár azt hihetnénk, nem mindegy, melyik variációval van dolgunk, a természetfelettinek (vagy Updike-nak) lényegtelen. A három, Eastwickben éldegélő barátnőt nem zavarja különösebben, miként működnek titokzatos erőik; Alexandra, Sukie és Jane hetente összegyűlnek – nem szombaton, hanem csütörtökön, és nem üstöt kavargatnak, hanem enyhén alkoholizálnak –, és a városka lakóiról, valamint aktuális szeretőikről pletykálkodnak. Az egyik összejövetelen izgalmas hírt tárgyalnak meg: a régi udvarházat megvásárolja egy titokzatos New York-i férfi, akiről máris rengeteg pletyka kering, és hamarosan a három nő életét is alaposan összekuszálja.

(Nem éppen úgy hangzik, mint ahogy egy Updike-regény alapszituációját elképzeljük, de mindjárt jön a lényeg.)
Persze, hogy a stílusa a lényeg; vadul díszített, a lényegi történéseket természeti leírásokkal körbecsipkéző mondatrengeteg, ami nekem az elején hihetetlenül jólesett, aztán kicsit idegesített és arra gondoltam, sose lesz vége, majd egy hétvégén újra elvesztem benne és jóleső érzésekkel fejeztem be. Számomra ez volt a regény esszenciája, mert a nőktől határozottan besokalltam a végére. Tehát inkább Göncz Árpád miatt marad emlékezetes számomra, mintsem a történet miatt.:)

A nők egymáshoz való viszonyát tekintve akár egy női szerző is írhatta volna a könyvet; a barátnők – csúnyán hangzik, de ez van – tipikus nők, szurkálják-csipkedik egymást, folyamatosan borogatják a közöttük lévő (hatalmi) egyensúlyt, egyszóval nem bölcs boszorkányos bajtársiasságról olvashatunk, hanem néminemű rosszindulattal és versengéssel, éles megjegyzésekkel tarkított feszültséggombócról, amelyet a városba érkező (egyébként egyáltalán nem vonzó) idegen kibiztosít és felrobbant. Versengenek a kegyeiért, mindegyikük azt hiszi, ő a kedvence és a korábban szinte békés életük teljesen felborul és erősen megtépázza a kapcsolatukat is.

A nők korábban sem voltak híján a gyerekes bosszúnak, de Daryl Van Horne érkezésével átlépnek egy határt; émelyítő volt olvasni, hogy azért csettintenek egy mókus, egy kutya halálért, mert bosszantja őket, hogy megdézsmálta a madáretetőt vagy éjszaka ugat. Azért akarnak megölni egy macskát, hogy az általuk gyűlölt embert elkeserítsék, és ez csak a kezdet. Egyrészt az igazságérzetem nem bírja megemészteni, hogy ezeknek a tetteknek nincs következménye, másrészt nekem ez nem fér össze a felszabadultsággal, a társadalmi korlátok felrúgásával, a mindenki-meg-akarja-mondani-mit-csináljak elengedésével, az álszentek pimasz szembenevetésével, hiába próbálják ezt sugallni. Nem erre mondanám, hogy nőnek lenni jó.

A regényben többször szóba kerül, hogy a nők háza milyen kopott és elhanyagolt, a gyerekeiket bosszantó legyekként hessegetik el, ezzel is elutasítva a hagyományos női attribútumokat. Az egészben az a legnevetségesebb, hogy valójában egyvalamire vágynak, arra, ami az általuk levetett szerep lényeges eleme: egy férfira. Borzasztó ostobák, és ez a regény végén be is bizonyosodik. Ráadásul mindnek kutyája van, az isten szerelmére, bár legalább Daryl Van Horne-nak (alias a Sátánnak) van egy, minden mancsán hat lábujjal bíró macskája. Meg egy kutyája is, biztos, ami biztos.

Nem hittem volna, hogy majd arra vágyom, bárcsak jobban előtérbe kerülne az amerikai kisvárosi élet és ne csak Lexáék szemszögéből lássuk a többi embert, de a boszorkányos tudásuk is jobban érdekelt volna, mint a konspirálásaik. A fordítás, a kacskaringós kis kitérők szerencsére elvitték a hátukon a keserű szájízem, szerettem az évszakok változásáról, tearózsaszín alsószoknyákról, vörösréz félhold nyakláncokról (Updike nagyon vágta a színelméletet) olvasni. Nem vagyok benne biztos, hogy Az eastwicki özvegyeket is elolvasom, de ki tudja, legközelebb mit kapok le a könyvtár polcáról.:)

3 hozzászólás
>!
Gregöria_Hill
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Én még nem olvastam semmi Updike-ot, ez volt az első. Eléggé megtetszett, ami azt illeti. Én szeretem a hosszú, megkomponált, választékos szókincsű mondatokat. Szórakoztató irodalomban -minthogy ezt annak találtam- is szeretem az ilyet. Úgy is mondhatnám, hogy a szép, választékos szókincsű, nem teljesen lebutított szövegeket szeretem, engem ez szórakoztat, jobban, mint a fordulatos cselekmény, kardozás, vérfarkas. Különben többek között ezért is olvasok kevés boszorkányost. Nagyon klassz volt, ahogy teljesen átértékelte, hogy mi különös és mi nem. Én is átértékeltem menet közben, újra és újra, és ez jó volt, bár hozzá kell tennem, az én világomban az a ráolvasás, amitől emberek a plázák a bejáratánál szó szerint dulakodnak, hogy megvegyenek valamit, amit tulajdonképpen nem is akarnak megvenni, az éppoly különös, mint az a ráolvasás, amitől valakinek dolgok jönnek a szájából. Úgyhogy gond nélkül beillesztettem a világképembe, hogy hát igen, bolond világ… nagy különbséget nem érzek. Még sokat mondott nekem a sötét oldalról is. Az emberek sötét oldaláról. Mindenkiéről, és ezért tartom klassz írói húzásnak, hogy egy kisvárosba helyezte Updike a cselekményt. Az ún. „átlagemberek” miatt , mert New York-ban már akkor se tűnt volna fel senkinek, ha valaki szögeket köp, nemhogy most, meg az új városlakó miatt, meg azért is, hogy ismerjünk magunkra meg a kis ? gyarlóságainkra, a következmény nélkülinek, és másokéinál kisebbnek gondolt kalandjainkra, a feldúlt állapotban szórt átkainkra, de haladéktalanul.

Nem része az értékelésnek, de képzeljétek el, írtam egy verset nemrég (szonett különben angolul― és még nincs is kész) amiben mókásan arra vágyom, hogy a helyes, ugyanakkor sportman kollégának törjön el a lába, mert akkor majd végre használja a liftet, és emiatt elhalad az ajtóm előtt legalább naponta kétszer. Ezen a héten el is törte, meg vagyok döbbenve!
Nagyon kell vigyázni! Nem vicc!

2 hozzászólás
>!
hencsa06
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Él, pezseg ez a könyv. Nem hiába egyik kedvenc íróm Updike , most is remekelt. Szingli csajok kicsit másképp , nagyon jól megírt regény. Megvan benne minden ami az életről szól a nőkről, a nőkkel kapcsolatos problémákról ,csak kicsit komolyabb stílusban. És tényleg a nők boszokkányok , nagyon -nagyon sok igazság van benne. :-) Tetszett ahogy a boszorkányságot és a valóságot összeszőtte az író. Komoly regény ez és elgondolkodtató . A téma a mai napig aktuális, főleg vidéken ahol mindenki ismer mindenkit , élnek a régi beidegződések és pillanatok alatt itélkeznek az emberek egymás fölött , főleg afölött aki más mer lenni , mint az átlag. Zseniális mű.

>!
Ikarosz
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Minek nevezzelek?
Az biztos, ha egy szép napon megrendezik a többszörösen összetett mondatok olimpiáját, az egyik dobogós személye biztos nem fog meglepetést okozni. Sajátos nyelvezete van, amit szokni kell, nem lehet gyorsan olvasni.
Sokat gondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy nem igazán tudom, hogy hányadán állok a főszereplőkkel, jók-e vagy rosszak, vagy csak a környezetük kivetülései. A többi szereplő egyértelműen a külső látszat mögötti leépülést jelképezi, és a boszorkányok inkább csak sodródnak ebben az árban.
Nem nevezném sem jó, sem rossz regénynek. Sajátos és mindenképpen figyelemre méltó.

>!
Vacskamati78
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Félelmetes regény ez. A női erőről, hatalomról és kiszolgáltatottságról, a barátságról és a vágyakozásról. Boszorkányok – vigyázat! A föld anya ereje mindenkiben ott rejtőzik, csak fel kell ismerni. De érdemes felismerni a bennünk rejlő hatalmat, ha nem tudjuk, hogyan használjuk fel?Kicsit meglepődtem, amikor az egyik boszorkányban picit magamra ismertem: az író zsenialitása, hogy a boszorkányok karaktereiben minden nőtípus megfogalmazódik, és egy picit az orrunkra koppint, és figyelmeztet. Az író nemtelenül írta ezt a regényét, vagyis úgy, mint aki megélte teljes mivoltában a férfit is , a nőt is. Olykor gyomorforgató, de nem hatásvadász. A természet részei vagyunk, mindegy, hogy milyen formában, mert mindenki ad és kap, jót és rosszat.
Göncz Árpád fordítása briliáns.

2 hozzászólás
>!
Doro
John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Körülbelül egy hónapja az én másfél éves kicsi fiam odasétált a könyvespolchoz és habozás nélkül levette az Eastwicki boszorkányokat, majd egyenesen odahozta nekem és a kezembe adta. Na jó, mondom én, ez egy jel: elolvasom (és legalább tesztelem a gyerek ízlését).
Az elején nagyon sokat szentségeltem, borzasztó nyökögve haladtam vele. Nem tudott lekötni Updike legendás narrációja, utáltam a szereplők egy részét és minduntalan összevetettem őket a film szereplőivel. Jane-től kifejezetten borsózott a hátam, de Daryll mellett a felvillanásszerűen megjelenő Ed és Brenda, Clyde és Felicia sem melengette a szívem, nem mondhatnám…
Éppen elkezdtem elgondolkodni azon, hogy talán MÉGSE annyira jó ötlet elsőszülött magzatom kissé kiforratlan (bár szélsebesen nyiladozó) ízlésére hagyatkozni, mikor a történet „klímája” valahogy megváltozott és az egész elkezdett tetszeni. Még Updike leírásai is. Különösen, hogy belevett egy-két szokatlan és pezsdítő tézist (például hogy mindenki boszorkánnyá válik, amikor elhagy, vagy el lesz hagyva, vagy hogy a boszorkányság tulajdonképpen valami agykontrollszerű tevékenység). Két és fél hét nyüglődés után beszippantott a történet, úgyhogy végeredményben kifejezetten örülök, hogy a kisfiam épp arra járt és épp levette és épp odahozta és én meg elolvastam.
És még egy gondolat. Ebből a történetből olyan nagyszerű színészek, mint Susan Sarandon, Michelle Pfeiffer, vagy Jack Nicholson egy végtelenül kínos, elbutított, rózsaszínnel kiszínezett, majd eltorzított filmet csináltak, ezért borzasztó nagy elégtétel lenne, ha egyszer valaki normálisan megfilmesítené.


Népszerű idézetek

>!
judkacag

Valamennyi növény közt a paradicsom látszik a legemberibbnek, lelkes, sérülékeny és könnyen rohad.

8. oldal

>!
robinson P

– Látják, ezt szeretem én a nőkben – mondta Van Horne. – A keresetlen hasonlataikat.

>!
gesztenye63 P

A boszorkányság, ha egyszer fölütötte a fejét egy közösségben, könnyen elvadul, akik életre hívták, elveszítik fölötte az uralmukat, s oly szabadon tombol, hogy boszorkánynak, áldozatnak egyaránt leesik tőle az álla.

236. oldal

2 hozzászólás
>!
gesztenye63 P

A rosszaság olyan, mint az étel, ha belekóstol az ember, nehéz abbahagyni; az étvágy nőttén egyre több és több kell belőle.

55. oldal

>!
Sziilvia

El kell képzelned az életedet – avatta be Alexandra a fiatalabb nőt. – Aztán úgy történik.

409. oldal

>!
robinson P

Télen, mikor a levelek lehullanak és az elfeledett pocsolyák egymáshoz közelebb húzódnak, jég fedi őket és átcsillognak a fák közt, és a város nyáron köpönyeget viselő lámpásai olyan közel kísértenek, a tapétára az árnyékok és derengő négyszögek új sokaságát telepítik, irgalmat nem ismerő álmatlansága vándorútra szokta indítani a szobákon át. A gyerekszuszogás és a kemence nyöszörgése ilyenkor át- meg átjárja a házat.

>!
robinson P

Az újságok és képeslapok manapság másról sem írnak, csak a női vágyakról;

>!
gesztenye63 P

Szívesebben tekintjük a gonoszat a jó hiányának, a napfényként világító jó pillanatnyi beborultának, elhomályosultának, árnyéknak. Mert a világ jó; erre tanított Emerson és Whitman, Buddha és Jézus.

291-292. oldal


A sorozat következő kötete

Eastwick sorozat · Összehasonlítás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Ilona Andrews: Magic Burns – Perzselő mágia
Sarah Mlynowski: Melltartó és seprűnyél
Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó
J. D. Robb: Halálos szertartás
Holly Black: Black Heart – Fekete szív
Kendare Blake: A rémálmok lánya
Ira Levin: Rosemary gyereket vár
Meg Cabot: Jinx
George R. R. Martin: Kardok vihara
Rick Riordan: Neptunus fia