Volt ​egyszer egy háború 84% 37 csillagozás

Kellemes olvasmány, de aligha a Steinbeck-életmű hófödte csúcsa. Többek között azért sem lehet a hófödte csúcsa, mert kellemes olvasmány, és ha egy háborús írás kellemes olvasmány, az azért nem jelent túl jót. Nyilván nem lehet eltekinteni attól, hogy ezek a szövegek publicisztikák, ami – sok egyéb mellett – azt is jelenti, hogy Steinbeck már az előszóban kénytelen mentegetőzni amiatt, hogy bizonyos dolgokat anno nem írhatott meg a Háborús Erőfeszítésre való tekintettel. Ennek következtében Steinbeck amerikai katonája kissé idealizált fickó: hősies, a jég hátán is megél, és bár lop, mint a veszett fene kicsit irreális mennyiségű emléktárgyat gyűjt össze magának úton-útfélen, de voltaképpen ez se teszi különösen ellenszenvessé – inkább csak színezi a jellemét. A kötet legjobb pontjai is ezek a jelenetek: amikor az író a katonalét groteszk pillanatait figurázza ki (például Mullighan, a Nagy Trén feledhetetlen pacák), de azért nekem összességében hiányzott belőle még egy kis bevállalósság. Pont ezért azoknak ajánlom elsősorban, akiket érdekel a második világháború, de nem bírják a vért.

Hát, nem az a Steinbeck, akit ismertem. Ezzel mintha ő maga is tisztában lenne, az előszóban próbál is magyarázatot lelni, elkerülhetetlen cenzúrára, hazafias és erkölcsi alapú, egyben önvédelemként szolgáló öncenzúrára, elavult állásfogalásra, romantikus ihletettségre, elfogultságra hivatkozni, mintegy mentegetni ezeket az apró szösszeneteket, haditudósításokat. Kétségtelen, hogy a kötet írásai néhol „lájtosabbak” a vártnál. Felvillantott (élet)képek, néhol remekül megrajzolt karakterekről szóló, humorral, iróniával átitatott történetek, amelyek, a szerző szerint, „tündérmesék, félig-meddig céltalan visszaemlékezések olyan korra és helyzetre, amelyek örökre eltűntek a világból”.
Merthogy újra és újra más és másfajta háborúk jönnek, melyek kitörlik az előzőek emlékét, szinte hihetetlenné teszik azok számára is, akik részt vettek benne. Mindaz, ami ebben a kötetben van, egyféle emlékeztető, nemcsak az által, ami le van írva rövid tudósításaiban, hanem azzal is, ami el van hallgatva, hallgattatva benne.
Miről is tudósít? Egyenemberekről, unalomról, hírekről és rémhírekről, kocsmázásokról, babonákról, balesetekről, megzavarodott érzékszervekről, légierőről, földi személyzetről, lányokról (térképészekről, irányzó tüzérekről, megfigyelőkről), honvágyról, levelekről, konyhakertről, civilek nyomorúságáról és higgadtságáról, szenvedésről, áldozatokról, előítéletekről, harckocsikról, személyekké váló, névvel ellátott bombázókról, szorongásról, a háború utáni bizonytalanság félelméről… Rettegésről és örömekről. Háborús hétköznapokról. A kötet utolsó harmadában pedig invázióról, közelebb kerülő arcvonalról, képtelen és nevetséges helyzetekről. Mert cenzúra ide vagy oda, azért Steinbecknek sikerül belecsempészni a tudósításokba a Háborús Erőfeszítéseknek nem épp megfelelő mozzanatokból, véleményekből is. Elsősorban iróniája révén, amely a hőskultusz, a magasztos érzelmek, a felettesek és parancsok kikezdhetetlensége és tévedhetetlensége, a mindenki-tevékenysége-egyformán-hasznos maszlag ellen irányul.
Mindazonáltal érezhetően visszafogottabb Steinbeck, a haditudósító, mint amilyen a külső és belső kötöttségek nélküli Steinbeck, az író lehetett volna, ha…
Talán ezért is nevezi bizonyos szempontból „valótlannak” ezeket az írásokat az előszóban, hiszen „a valótlanság abban van, hogy elhallgattunk dolgokat.”.
Az, amit mégis sikerült kimondani, néhol kevésnek tűnik, néhol viszont hamisítatlan steinbecki remeklés. Mulligan közlegény, a Nagy Trén alakja feljthetetlen, de számomra rendkívül szimpatikus volt a szegény, bevetésre alkalmatlannak bizonyuló, állandóan kinyiffanó Bomba Bugi is.

„Az a háború azonban, amelyről beszélek, megérdemli, hogy emlékezetes maradjon, mert az utolsó volt a maga nemében. A mi polgárháborúnk az utolsó “úriember-háború” nevet kapta, az úgynevezett második világháború pedig bizonnyal az utolsó volt az egész földre kiterjedő hosszú háborúk sorában. A következő – ha olyan őrültek leszünk, hogy megengedjük – a legutolsó háború lesz valamennyi közül. Nem marad utána ember, aki bármire emlékeznék.”

A fülszöveg teljesen félrevitt és félve kezdtem neki az olvasásnak. De kár volt. Ez egy fantasztikusan jó és olvasmányos könyv. Enyhén ironikus és fájóan humoros is.
Haditudósító aki a háttérről, a hétköznapok egyhangúságáról, a hangulatról, egy egy csata elő és utóéletéről ír. Apró kis kiragadott pillanatok.
De ez a könyv több ennél, bepillantást kapunk az angol – amerikai viszonyba, hogy hogyan is látták egymást a hétköznapi emberek. Mit csináltak amíg nem indultak egy egy csatába, hogyan készültek fel. Gondolatok a hazatérés félelmeiről is.
Rengeteg árnyalata a háborúnak, rengeteg értékes gondolat amit jó lenne újra és újra felhozni, hogy ne felejtsük el ennek nem szabad újra megtörténnie.

„Talán jó vagy éppen szükséges is, hogy elfelejtsük a baleseteket, és a háborúk éppen olyan balesetek, amelyekre nemünk, úgy látszik, hajlamos. Ha tanulni tudnánk baleseteinkből, jó lenne ébren tartani az emlékezetet, de hát mi nem tanulunk.”

Nem semmi, hogy így is lehet írni a háborúról! Jó, a műfaj, vagyis a haditudósítás elég kemény gátakat szab az újságírónak, de a nyilvánvaló cenzúra mellett mindenki igyekezett kialakítani a maga sajátos stílusát. Mi volt Steinbeck stílusa? Mondhatnánk, nem nagy ördöngösség, csak azt hozta, amit korábban már megszoktunk tőle: fényképszerű pillanatképek egymásutánja, egyedien fanyar John Steinbeck III-féle humorral fűszerezve – még a háborúban is.
Csúnya ezt írni, de pont jókor jött neki ez a felkérés, mert az Érik a gyülölcs után épp egy komoly írói válságban volt. Ez a munka „húzta ki”…
* * * * * *
(Kívácsiaknak és újdonságra nyitottaknak ajánlom, nézzenek utána, hogy miért írtam azt, hogy "John Steinbeck III")

Nem szokványos haditudósítás ez, éppen ezért nem száraz, adatszerű, mint amire elsőre gondolnánk. A bevezetőben Steinbeck elmondja, hogy ezeket az írásokat a háború után sok-sok évvel adják ki először, mert korábban nem lehetett. A háború alatt semmiképpen. Mindkét oldal lelkesen olvasta a másik fél jelentéseit. Így konkrét helyek, időpontok, személyek sosincsenek nevesítve. És visszaemlékezve, már nem is tudná őket megnevezni, egyszerűen törlődött az emlékezetéből. Arra sem emlékszik, hogy honnan hány sort húzott ki a cenzúra, miután ő leadta a jelentést. Nincs pihenője egy haditudósítónak. A katonákat cserélgetik, ők viszont kevesen vannak. éppen ezért sok kollégáját elveszti, hiszen csak az első sorban lehet jó tudósítást írni. Hátul már nem történik semmi érdemleges.
Aztán, amikor már a tudósításokat olvassuk, meglátjuk a nagy hadigépezet mögött az egyszerű embert, az egyént. Nem mindig, sőt talán néhány kivételtől eltekintve soha nem ugyanazt, de ettől lesz ez olyan jó könyv. Néhol vicces, néhol csak érdekes, megható vagy szomorú a történet, de hát háború van. Mások ezek a tudósítások pont ezért.
Olvassátok el, nem fogtok csalódni! Ez ismét egy másik Steinbeck, mint amilyet a korább műveiben olvashattam, örülök, hogy nem hagytam ki. :)

Egy kihívás miatt vettem kézbe,de nem bántam meg.Igazán szépen ír egy olyan dologról,aminek az emberek nem szeretnek semmilyen formában részesei lenni.Ez a dolog :a háború.Hogy lehet háborúról szépen írni?Olvasd el!!!

Különleges helyzetben van egy haditudósító, ha lehet így fogalmazni, mert a hadszíntéren küzdő katonák életét közvetlen közelről szemléli, így olyan életképeket tud megörökíteni, amiket a történelemkönyvek nem tudnak megjeleníteni. A kiragadott élethelyzeteket Steinbeck egyszerűséggel mutatja be, humorral, iróniával, ahol kell finom keserűséggel. És amikor az ember már-már elfelejti, hogy valójában éles helyzetekből, valódi háborúból kiragadott pillanatképeket lát, egyszerűen – mintegy mellékesen – de valójában a könyv legerősebb részeként, valahol a könyv utolsó harmadában azért belevágja a képünkbe a háború igazi arcát, hogy az ember fia/lánya a helyén tudja kezelni a háború értelmetlen valódiságát.

Nem igazán állnak közel hozzám a háborús regények (na jó, azért kivétel van).
Ebben a könyvben szerencsére nem is voltak több oldalon keresztül csatákról szóló leírások, inkább a háborúban résztvevők életének kisebb nagyobb eseményeit írja le.

Háborús tudósítások. Pontosan olyanok, amilyeneket elvártak tőle, amilyeneket akkor az embereknek hallaniuk kellett. Véres csatajelenetek leírása helyett inkább a katonák mindennapjairól, hadműveletek előkészületeiről szólnak.
Összeségében érdekesnek találtam, az írások rövidsége miatt könnyű haladni vele, némelyik történet kimondottan vicces.
Irodalmi szempontból szerintem elmarad az író többi műve mögött.