Ez a könyv nem más, mint a XV. századi Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája – töredékes – átültetése modern angol nyelvre. Steinbeck egyértelműen leszögezte, hogy nem áll szándékában letisztázni a homályos részeket, sem megváltoztatni a stílust vagy a történetet. Vagyis a szó megszokott értelmében véve nem feldolgozásban gondolkodott, inkább afféle műfordításban – középkori angolról XX. századira. Ennek megfelelően ugyanazokat az anakronizmusokat és meghökkentő sablonokat viszi tovább, amelyeket a késő középkori hagyomány is elfogadott. Szaracén seregek Angliában, keresztény Merlin, ötvenezer lovagból álló hadak… De olyan részletek is akadnak benne, amelyeket „tiszta forrásból” épp hogy nem vártam volna: Arthur egyszer öt oldal leforgása alatt három nőt dönt meg, míg Morgana egy apácazárdában tanul fekete mágiát. Egy lovag pedig láthatatlanná változik harc közben, és senki nem tartja ezért becstelennek. Érdekes kor lehetett. :)
Ugyanakkor minden bizonnyal ez a mű vetette meg az alapjait számtalan modern feldolgozásnak, legyen szó akár fantasztikus, akár realista történelmi regényekről. (Stílusában Jack Vance Lyonesse-trilógiája áll a legközelebb az eredetihez. Az Excalibur filmregény – ami az én generációmra igen rossz hatással volt – pedig a legmesszebb. :P)
Ebből következik, hogy (hiába adta ki a Del Rey puhafedelű fantasy regényként) egyáltalán nem könnyű esti olvasmányról van szó, hanem egy nehéz és odafigyelést igénylő szövegről, amelynek narratíváját és karakterábrázolását nem feltétlenül a mai olvasókra szabták. Szerencsére a későbbi fejezetekben Steinbeck mester azért korrigálni kezdte a dolgokat.
Az első fejezeten azonban érdemes minél hamarabb túlesni. Ennek stílusa ugyanis borzasztóan tömör, kevés dialógussal dolgozik, nem ritkán egész beszélgetéseket foglal össze egyetlen bekezdésnyi narrációban. Sokszor érződik, hogy itt az eredeti mű is afféle mondagyűjtemény volt, és bizonyos eseményeknek csak a zanzásított változatát építette be a szövegbe. Néha átvált seregszemle üzemmódba, ilyenkor hihetetlen mennyiségű lovagot és azok főbb áldozatait sorolja fel, a mai olvasó számára eléggé monoton csatajelenetek keretében. Merlin története e két véglet között ingadozik, és bizony nem kifejezetten érdekfeszítő olvasmány.
A második rész (The Knight with the Two Swords) már egy sokkal hangulatosabb közjáték, egy elátkozott lovag története. Nem lepődnék meg, ha egy viking sagából származna az eredeti, mert van itt dráma és végzet rendesen. Ugyanakkor a középkori narratív eszköztár egyszerűsége néha kiábrándító: ahogy a lovagok sorra egymásra találnak az erdő közepén, plusz naponta három-négy hisztérikus nemes kisasszony is felbukkan a semmiből (akiket már a vártoronyból sem kellett volna kiengedni), majd belovagol balról Cornwall királya… Honnan jönnek ezek? Nehéz nem elképzelni, hogy a rekettyésben ott ül Ford Prefect, bőszen bütykölve a valószínűtlenségi hajtóművet. :D
A következő két fejezet (The Wedding of King Arthur és The Death of Merlin) is hasonló modorban folytatja a történetet: Arthur maga háttérbe kerül, helyette számos lovag vonul fel és hajt végre kisebb-nagyobb küldetéseket. Majd az ötödik résztől (Morgan le Fay) gyökeresen megváltozik a stílus. Itt már a mai elvárásoknak megfelelő karakterrajzokat, dialógusokat, sőt fordulatokat és humort is felfedezhetünk.
A hatodik fejezetben (Gawain, Ewain és Marhalt) pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a mester szerénykedett egy csöppet, amikor azt írta, „semmit nem hagyok ki és nem adok hozzá”. A három lovag és a három hölgy alakja ugyanis nem tűnik éppen középkorinak – az idős nő pedig egyenesen a modern világnézet terméke. Ewain tanítása, ez a sajátos kitekintés a lovagvilágból szerintem a kötet csúcspontja, de úgy, hogy paradox módon kívülről reflektál a történetre, mégis tökéletesen beleillik.
(Ezen a ponton rákerestem a Gutenberg Projekten Thomas Maloryra, és kiderült, hogy az egész kiképzős-filozofálós szakasz mindenestül Steinbeck műve. De ennél sokkal jobban meglepett az, hogy Nimue, Merlin nemezise, a középkori változatban is csak éretlen fruska korában követ el bűnt, amikor még nem tudja, mit cselekszik. Később viszont jó varázslónővé növi ki magát. Vagyis az összes olyan feldolgozás, ami egy szimpla gonosz boszorkányként ábrázolja, Malory és Steinbeck írásaihoz képest visszalépést jelent.)
Hasonló stílusban zárja a könyvet a Steinbeck halála előtt utolsóként elkészült fejezet (The Noble Tale of Sir Lancelot of the Lake) is. Ebben a tökéletes lovag életébe nyerünk betekintést: megtudjuk mi mindent áldozott fel, hogy a hősi küldetéseknek szentelje magát, ugyanakkor még sosem találkozott igazi erkölcsi kihívással, vagyis olyan kísértéssel, amelynek nehezére esett volna ellenállni. Tehát a legnagyobb lovag bizonyos értelemben még kipróbálatlan. Ez a rész már teljes egészében a karakter köré épül, a történet másodlagossá válik. Az előző fejezet jellemrajzaival együtt ezek a lovagi portrék teszik igazán érdekessé a könyvet, amelyek egyszerre tudnak belesimulni a középkori stílusú prózába és történetvezetésbe, illetve képesek a mai olvasó számára is érdekes morális kérdéseket felvetni.
