Rosszkedvünk ​tele 84% 94 csillagozás

Ez után és Steinbeckről csak áradozni tudok. Részemről mindig kétségekkel kezdek bele amerikai író művébe. Eddig csak néhányan állnak a szívemhez közel regényeik által. Steinbeck nem először és (remélem) nem is utoljára dobogtatta meg szívem.
A Rosszkedvünk telét először 1993-ban, vagy ’94-ben kezdtem el olvasni és mintegy 40 oldal után félretettem, mostani eszemmel fogalmam sincs, miért, tehát csak szellemi éretlenségem lehetett az oka. Ez a könyv az a könyv, amit én is szívesen megírtam volna! Ethan az a főhős, akibe korától – és koromtól – függetlenül beleszerettem volna. Nagyon féltettem, mert az ilyesfajta régi vágású, szeretetreméltó, becsületes embereket megöli, de minimum megnyomorítja ez a világ. Ethan rokon lélek. Lelki vívódásai, bohósága, intellektuális humora oly közel áll hozzám, ahogy eddig csak néhány regényhősé. Hiányozni fog!

Amikor azzal áltatod magad, hogy lehetsz példamutató, becsületes, szorgalmas, a családod ereje és ugyanakkor ennak (vagy "annak") a társadalomnak, ezekkel a bagatell tulajdonságokkal, utópikus erényekkel elismert tagja, akkor szembetalálkozol a valósággal és eljön a rosszkedvünk tele, nyara, tavasza, ami elhozza a lelkedbe az őszi elmúlást.

Ezt a művét sem éreztem magamhoz közel. A filozofálgatás/ merengés elvette a hangulatokat.
Ethan egy szatócssegéd egy üzletben, miután tönkrement. Több ember is megkörnyékezi,hogy kockáztassa felesége örökölt pénzét,hogy végre ismét gazdag lehessen. Őrlődik és egy bűnös terv kivitelezését akarja végrehajtani,de meghiúsul egy váratlan fordulat következtében.
Ez sem lett a kedvencem,de nem szegte kedvem az életművétől.

Steinbeck ezúttal is erkölcsi utakat keres és jár be. Volt a regényben egy olyan fennköltség és giccs, ami miatt nem adok jobb jegyet rá, kicsit zavart ez, de összességében nagyon jó hasonlatokat írt bele, azokon jól szórakoztam. Ez könyv is abba a csoportba tartozik, aminek túl szép a borítója kvázi nem annyira tetszik nekem illetve többen is ajánlották, hogy milyen fantasztikus és közben nem üti meg az Édentől keletre vagy az Egerek és emberek nívóját. Jó könyv, de van jobb az írótól.

Az eddigi leggyengébb Steinbeck-em. Több sebből is vérzik, de a legsúlyosabb: az alapkoncepció. Mely szerint egy makulátlanul becsületes, ugyanakkor meglehetősen tutyimutyi, de helyzetét egészséges cinizmussal enyhítő ember egycsapásra ravasz, minden hájjal megkent intrikus, és egyben előrelátóan és tudatosan gonosz lesz. Már a III. Richárd – párhuzam is sántít: Shakespeare figurája eleve gazember volt, s ezt a tényt az első felvonásban csupán a közönség pofájába vágja, lélektani változás azonban nem megy végbe benne (ha már valódi változásra gondolunk, a Macbeth inkább passzolna…). Steinbeck viszont ilyen változást tálal fel nekünk, s ez – az emberi jellem statikusságát figyelembevéve – valóságos csodaszámba megy. Ilyen értelemben Shakespeare III. Richárd -ja realista darab, ez a regény viszont – aprólékos kisvárosi helyszínrajza ellenére – romantikus.

Túlzottnak éreztem a főhős első részben leírt beletörődő passzivitását is: a világháborús veterán a leszerelés után állami támogatással a Harvard Egyetemen bölcsészetet tanul, és mit tesz ezután? Egy szatócsüzlet eladójaként cicerói beszédeket intéz a polcon sorakozó befőttekhez és konzervekhez, meg ékesszól szép, odaadó, de elszomorítóan 'butaliba' kategóriájú feleségéhez. Szó sem esik róla, megszerezte-e harvardi bölcsészdiplomáját, vagy sem (s ha igen, miért szatócskodik ahelyett, hogy a tisztes polgári megéhetést biztosító tanári pályát választaná). Steinbeck itt ismét feláldozta a logikát egy tankönyvízű morális példázat kedvéért. Cserébe a regény második részében kapunk egy 'kisvárosi kisstílű korrupciók' példatárat, s néhány – tagadhatatlanul ügyesen felvázolt – vidéki karaktert.

A regény legsikerültebb része, s egyben kulminációs pontja a 15. fejezet, spoiler – ezt bármely krimiszerző megirigyelhetné, s a mint forgatókönyv-alapanyag is kiválóan megállná a helyét. Hiába, na, azért tud ez az ember… Ám ez a csúcs a moralizálás lapos síkságából emelkedik ki, s a tengerszint feletti átlagos magasságot nem tudja jelentékenyen növelni.

Ez volt az író utolsó életében kiadott regénye, de sem a Kedves csirkefogók vagy a Kék öböl vagabund vidámságát, sem az Egerek és emberek vagy az Érik a gyümölcs szigorú realizmusát nem közelíti meg, ha részleteiben pontos kisvárosi életképeket kapunk is. Úgy érzem, az erkölcsi mondanivaló legyűrte a lélektani hitelességet.

A szerző utolsó és a kritikusok által legkevésbé kedvelt műve. Elfogult rajongóként azonban állítom, hogy kritika ide vagy oda, egy “vérszegényebbnek” mondott Steinbeck is sokakat leiskoláz a világirodalomban.

A szerző a nagy amerikai álmot, és annak álságosságát veszi célba ebben a regényben. A főhős, Ethan belső, érzelmi vívódásán keresztül nyer bepillantást az olvasó, hogy milyen is, amikor a korszakra jellemző (1960-ban járunk) pasztellszínű idillben összecsapnak a régi, idejétmúlt elvek -mint a tisztesség és a becsület-, a tipikus, álmos amerikai kisvárosban uralkodó nézettel, mely szerint szegénynek lenni bűn. Bizony bűn az, ha valaki beletörődik a sorsába, netán azzal elégedett is, mert ez pusztán jellemgyengeség, kudarc. Miért ne akarna valaki rafinált üzleti döntésekkel több vagyonhoz jutni -netán a rég elvesztett családi boltot is visszaszerezni ezáltal? Hiszen mindenki más is ezt csinálja. Számít, hogy mindezt milyen áron, esetleg más embereken átgázolva éri el? Nem. Mert a cél szentesíti az eszközt. Mert Amerika a lehetőségek hazája.

Steinbeck ebben a regényében a megszokotthoz képest jóval sötétebb és cinikusabb, közhelyesnek tűnő, de ma is fájóan aktuális kritikával illeti a társadalmat. Az elbeszélésmód is direktebb, kevésbé árnyalt és erősen a prédikáló jellegű, ami egyrészt nem feltétlenül zavaró a karakterábrázolások -főleg Ethan és a remek intellektuális humora- miatt, másrészt ez szerintem annak köszönhető, hogy a szerző élete vége felé ezzel az erkölcsi tanmesével, egy utolsó, nagy igazságra szerette volna felhívni az olvasó figyelmét, és az üzenetének mindenképp célba kellett érnie: nem az a kérdés, tudod-e úgy csinálni mint mindenki más, hanem hogy érdemes-e?

Ezt a könyvet hagytam utolsónak a Steinbeck-életműből. Tetszett a címe ugyanis. Aztán a fülszöveget is elolvastam és onnantól már nem annyira. (Miért olvasok el én előre fülszöveget? Mostanában többször futottam bele olyan mondatba ezekben, amiket nem kellett volna látnom olvasás előtt.)
A főszereplő első perctől nem volt szimpatikus sajnos és ez később sem változott meg. Sokáig nyúlt a könyv olvasása és így még inkább szenvedésnek éreztem sokszor. A leírások nagyon steinbeckesek és tetszettek. Várható volt, hogy valamire ráveszi a környezet a Ethant és ő képtelen volt kitérni ez elől. Talán azt a pillanatot éreztem döntőnek, amikor a gyerekei is a szemére vetik, hogy szegény.

Annak a kevés könyvnek az egyike, amit többször is olvastam, és bármikor újra bírnék. (hozzáteszem: az új megjelenés borítója nem annyira tetszik, de értem én mire van)
Szóval kölcsön adtam valakinek, és este felhívott, hogy nem bírta letenni, és többször fel kellett olvasnia családjának belőle. A kislánya pont a leírást tanulja, fogalmazást kellett írni. A mi utcánk. Nem szerencsés gyerek, hogy Steinbecktől vett példán magyarázták el neki otthon? Igen, én is azt hiszem, ebben a legjobb. Úgy van összerakva egy könyv, hogy aki olvassa, érezni tudja. Látni, szagolni, tapintani. (Nem baj, ha az ember kicsit elragadtatja magát az egyik kedvenc írójával kapcsolatban, nem igaz?)

Azt írják társadalom rajz, kíméletlen tükör. Szerintem ez egy könyv. Egy szófestmény. Arról, amit mögé lehet gondolni annak, hogy „York napsütése …”. Van egy mondat, nem számít honnan. Azt el lehet magyarázni tudományosan, lerajzolva, elmutogatva … és akár egy zseniális regénnyel is. Az a film jut eszembe. A Bábel. Tudtam, hogy a bibliai történetre kellene gondolni, de azért annyira pontosan nem emlékeztem miről szól. Minek is. Innáritu elmesélte egy bazijó filmben, és én értettem.

Mint a hullám, vitt fel és le, fel és le. Aggódtam, féltem, reménykedtem. Annyira akartam, hogy sikerüljön. Csak ne így….

Ha most ismerkedsz Steinbeckkel, akkor ez megfelelő könyv lehet számodra. Akkor íve lesz Steinbeck munkáinak, lentről haladhatsz felfelé, s remekművei fel fogják tenni számodra életművére a koronát. Ha már ismered Steinbecket korábbi művei révén, akkor a levert limbóléc esetét fogja jelenteni ez a könyv. Jóllehet éppúgy elégedetlen leszel, mint az irodalomkritikusok és más olvasók, akik erősen támadták a könyvet.

Bővebben és szubjektíven: http://byblosbookz.wordpress.com/2011/02/04/rosszkedvunk-tele/