Orosz ​napló 86 csillagozás

Robert Capa 70 fotójával
John Steinbeck: Orosz napló

Nem sokkal azután, hogy vasfüggöny ereszkedett le Kelet-Európára, John Steinbeck és Robert Capa nem mindennapi utazásra indultak a Szovjetunióban.
Jártak Moszkvában és Sztálingrádban, Ukrajnában, Grúziában és a Fekete-tengernél. A „nagy másik oldal” – így nevezte el Steinbeck azt, amit láttak, és írásban-képekben megörökítettek: az orosz férfiak és nők dolgos hétköznapjait. Az 1947 júliusa és szeptembere közt lezajlott utazást megörökítő Orosz napló sajátos módon ötvözi az amerikai író együttérzéssel és humorral lejegyzett, remek megfigyeléseit Capa nagyszerű fotóriporteri teljesítményével. Azt a korszakot ragadja meg, amikor a második világháború után két évvel lassan magára talál és talpra áll a nép a súlyos harcok sújtotta, hatalmas Szovjetunióban.

Eredeti cím: A Russian Journal

Eredeti megjelenés éve: 1948

>!
Park, Budapest, 2009
240 oldal · ISBN: 9789635308422 · Fordította: Lukács Laura

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Robert Capa · Tarasz Sevcsenko

Helyszínek népszerűség szerint

Ukrajna


Kedvencelte 7

Most olvassa 8

Várólistára tette 42

Kívánságlistára tette 44

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Biedermann_Izabella P
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Amilyen kedves és szórakoztató, olykor olyan idegesítő John Steinbeck oroszországi útinaplója, mégis azt gondolom, érdemes elolvasni.
Bevallom, Steinbeck nem tartozik a kedvenc szerzőim közé, és ha valami motivált abban, hogy a kezembe vegyem ezt a rövidke beszámolót az író és a fotográfus negyven napnyi Szovjetunióbeli látogatásáról, az inkább Capa volt. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy a kezembe került ez a könyv, mert Steinbeck igyekszik végig nagyon tárgyilagos maradni a beszámolójában, amitől az írás még számomra is érdekes maradt, akit egyébként ez a történelmi korszak és helyszín csak marginálisan érdekel. Sőt a beszámoló pont attól lett aztán érdekes még számomra is, amit a kötet elején célként meg is fogalmazott az író: őket az emberek érdeklik, nem a nagypolitika, és arra kíváncsiak, hogy élnek „odaát”.
A beszámoló egyébként elég sok helyen vicces, a közepén meg ott van maga a slusszpoén is: Capa mintegy másfél oldalas panaszáradata, amiben beszámol arról, mennyire nehezen viseli Steinbecket, aki állandóan iszik, és minden reggel hülye kérdésekkel vegzálja. Méltó a bosszú, főleg mert Steinbeck beszámolójában elég sokat lehet olvasni arról, Capa mennyit hisztériázik a hülye képei, meg filmjei miatt, már ha éppen nem a fürdőkádban ül és hajat mos.
Két szempontból és érdekes olvasmány, ez a kis kötet. Egyrészt a történelem iránt érdeklődőknek, másrészt a Steinbeck és/vagy Capa rajongóknak ajánlható.

1 hozzászólás
>!
Zonyika P
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Steinbecket olvasnom nekem olyan, mint egy nagy, mély levegőt venni, belégzés után delíriumba esni, majd várván, hogy ebben a tökéletes állapotban haljak meg, nem akarva kilélegezni, aztán mégis muszáj, mert vége a könyvnek. De megmarad, ez az orosz illat bennragad és nem felejtem el, mert ilyen mámorítóan csodás mondatokat olvasni egy ilyen cseppet sem kellemes környezetből/ről.
Nem tudtam, hogy én Grúziába vágyom, de én Grúziába vágyom, mert igazából semmit sem tudtam Grúziáról. Ha nem is feltétlenül most, hanem mondjuk ötven évvel ezelőttre.

4 hozzászólás
>!
cippo IP
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Van bennem némi megkönnyebbülés, egyfelől, mert az Orosz napló az én roppantul ájtatos összművészeti oltáromról egyszerre két komoly ikont is lepöccintett – úgy értem, a Capa életműnek szerintem nem ezek a legerősebb darabjai, és talán Steinbeck is villantott nagyobb volumenű prózát az irodalmi scénában.
Másfelől ez a két szentség csaknem egy emberöltővel és egy zavaros történelmi háttérrel súlyosbított hendikeppel is csodálatosan frissnek hat. Már elnézést, de néha tisztára olyan érzés volt, mintha valami utazóblogot olvasnék.
Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá, humanista. A szó minden értelmében. Nem úgy, hogy ahogy esik, úgy puffan, hanem úgy, hogy ahogy kint, úgy bent. És ettől nekem nagyon kellett szeretni.

2 hozzászólás
>!
morin5
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

A hidegháborús Szovjetunióban eltöltött másfél hónapos útjuk során Steinbeck és Capa megkísérlik megtapasztalni mindazt, amit vendéglátóik engednek nekik. Capa hatásos képei mellett Steinbeck szinte gyenge pont, aki az újítás nevében próbálgat egyfajta apolitikus, vélemény nélküli, helyenként kiégett újságírói hangot, ami az Érik a gyümölcs és az Egerek és emberek zseniális szerzőjétől idegenül hat. Aki olyan megrázóan képes ábrázolni az amerikai gazdasági válság okozta kilátástalanságban vergődők életösztönét, itt idegen terepre tévedve fel sem fogja az orosz világot. Nyilván ez nem is lenne tőle elvárható, de a látnivalók, étkezések, hivatalos találkozók rutinjának regisztrálásán túl szerencsés lett volna nagyobb arányban önmagán átszűrt egyedi hatásokat is megragadni, amik nem peregnek le az óvatosságból inkább csak amerikai turista álarcát öltő szerzőről.
Azonban olvasmányos, az ötlet kiváló, és a két férfi bátorsága is sok plusz pontot ér.

>!
vorosmacska P
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Steinbeck – úgy látszik – szeretett kalandozni, világot látni és utazásaiból inspirálódni. Dolgozott haditudósítóként a II. világháborúban, felcsapott tengerkutatónak Ed Ricketts tengerbiológus oldalán (ebből született a The Log from the Sea of Cortez, 1951), neki vágott Amerikának francia kis uszkárával (Csatangolások Charleyval, 1962) és a háború utáni Szovjetunióba a maga területén szintén nagyágyúnak számító fotós, Robert Capa társaságában utazott el.

Capával még a II. világháború idején ismerkedett meg, amikor tudósítóként rövid ideig egy szobán osztoztak Algírban*. Az utazás terve egy New York-i bárban született meg, ahol véletlenszerűen összefutott a két éppen – magánéleti és alkotói – mélypontját élő ember, és Steinbeck, aki egy ideje már játszott egy szovjetunióbeli utazás gondolatával, azonnal lecsapott Capa javaslatára, hogy menjenek együtt, és készítsenek könyvet útiélményeikből. Capa már 10 éve próbált eljutni a Szovjetunióba, de fotózási kérelmét válaszra sem méltatták. A bejutáshoz kellett egy Steinbeck, akinek már volt akkora híre, hogy az oroszok szívesen fogadták, és végig segítették (és terelgették) őket útjuk során (szervezéssel, tolmáccsal, sofőrrel és autóval, busszal vagy dzsippel – ami éppen akadt).

Steinbeck célja az utazással az volt, hogy képet kapjon a háború utáni, a sztálini érában élő emberek mindennapjairól, szokásairól, gondolatairól, életéről (csak semmi politika!). És mindezt tárgyilagosan megírni, úgy ahogyan látták és megélték. A végeredmény végül sem az oroszok, sem az amerikaiak tetszését nem nyerte el – mármint politikai szinten. Az oroszok szerint túl sok volt benne a bírálat, az amerikaiak szerint túl kevés.
Nekem viszont nagyon tetszett. Jártak Moszkvában, Kijevben és ukrajnai termelőszövetkezetekben, a porig rombolt Sztálingrádban és a háborúból kimaradó, szinte hedonistának tűnő Grúziában. Érdekes, ahogyan egy okos, nyitott és a világot kellő érzékenységgel és iróniával szemlélő amerikai rácsodálkozik a kelet-európai visszásságokra (pl a szovjet repülési szokásokra, Lenin eszméletlen mennyiségű tárgyaira vagy az amerikai zene szovjet értelmezésére). Ugyanakkor nagy érdeklődéssel és empátiával fordult az emberek felé. Maradandó kép számomra az a sztálingrádi leírás, amikor a lerombolt épületek pincéiből reggelente – mint föld alatti bogarak – emberek tömegei bújtak elő, köztük egy friss, jól ápolt és csinos, munkába induló fiatal nő.

Capáról is több bizalmas infót megtudunk, pl. hogy Capa egy vízidisznó. Vagy Capa imád könyveket lopkodni. Vagy kibírhatatlan, ha nem fotózhat. Vagy rettentő ideges lesz, ha a felszereléséről van szó. Vagy mennyire utálta Steinbeck reggeli, ébresztőnek szánt entellektüel kérdéseit.

Pár szót még a képekről, aztán befejezem: Capának nem volt könnyű dolga. Többnyire hadszíntereken dolgozott korábban, ahol drámai események szemtanúja és megörökítője volt. Itt békeidőben, szántó-vető, hétköznapjaikat élő embereket kellett fotóznia, akik többnyire nem is voltak nyitottak fényképezési szándékára. Viszont gyönyörűen bekomponálta a látottakat. Megkereste a lehető legjobb szögeket, ahonnan fotózhat. Képein mindenhol megjelenik a szépség időnként szembeállítva a lepusztultsággal. Ilyen pl. a Sztálingrádban készült hófehér táncoló szoborcsoport mögötte a szétlőtt épületekkel. A könyvben mindössze 70 fotója jelent meg az út során készített 4000 darabból.

Jó lett volna, ha Steinbeck még többet utazik. Ezt a könyvét is nagyon szerettem.

* A John Steinbeck Encyclopedia szerint így, a könyv utószavában pedig Londonban találkoztak. Az algériai verzió jobban tetszik.

>!
Sárhelyi_Erika I
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Útinapló 1947-ből, egy író és egy fényképész tollából. Ami így önmagában is érdekes lehet, de ha mindezt Steinbeck követi el Robert Capaval karöltve, az megjósolható sikertörténet. A könyv informatív, de cseppet sem száraz. Bár magam nem vágytam sosem az oroszokhoz, de most azt érzem, egyszer Grúziát látni kéne. Elfér a bakancslistámon, az bármeddig bővíthető :)
Amiért elsősorban szerettem ezt a naplót, az Steinbeck humora, amit emlékezetem szerint az eddig olvasott regényeiben nem tapasztaltam meg. És a non plus ultra az a két oldal, amikor Robert Capa (akár a csapos) közbeszól: le se tagadhatná, hogy magyar származású, mert abban a két oldalban olyan szellemességéről, humoráról ad tanúbizonyságot, ami felveti a kérdést: hogyhogy „csak” fényépezett? Írnia is kellett volna. Úgyhogy számomra a legszórakoztatóbb a két nagyság egymáshoz való viszonya az út kapcsán – Steinbeck mindezt úgy írja le, hogy szinte ott vagyunk velük. A kötetet végigkísérik Capa jellegzetes fotói, amikhez Steinbeck remekül rajzolja meg a hátteret.
Egyszer érdermes elolvasni ezt a könyvet Steinkbeck-rajongóknak mindenképpen.

>!
pwz ISP
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Mindig is mondtam, hogy az ókori irodalom sok tekintetben már lefektette azokat az alapokat, amire időről-időre építkeznek korunk írói. Hogy jön ez ide?
Lakoma! :D Mintha csak Odüsszeuszt, vagy az Iliászt olvasná az ember. „Hogyan falatták fel velünk a fél Szovjetuniót!” – akár ilyen kis címet is adhattak volna a könyvnek… ;D

Tréfát félretéve :D, nem csak a háború utáni szovjet kosztoltatás rejtelmeibe kapunk itt komoly és mélyreható bepillantást, hanem ahogy azt Steinbeck és Capa ígérte, a háború utáni szovjet újrakezdésbe is – amerikai szemszögből. Ha 1943-ban jól jött az írónak a haditudósítói szerepkör, akkor 1947-ben meg kifejezetten jól jött ez az utazás, ráadásul éppen Robert Capával egyetemben. Ezen a könyvön is érződik az újságíró Steinbeck, ugyanaz, mint a Volt egyszer egy háború-ban, vagyis – bár az egyénisége végig érződik az írásokan, ami nagyon is jól van így – itt is szuper egységben van a kép és a szöveg. Örülök, hogy így is – politikamentesen – bepillanthatunk az újrakezdés mindennapjaiba. Biztos, hogy az utazások célzatosak voltak a szervező oroszok részéről, de mindig kijött mögülük az ember, aki „csak” békében akar élni„„ amerikaiak, oroszok, ukránoik, grúzok, stb.
Alig néhány oldalon, de érezteti az író, hogy a háború után még „harcol” a kapitalizmus és a kommunizmus Moszkván belül is. Erre jó példa egy szovjet bűnügyi regény, ami ebben az időben játszódik. Talán sokan ismerik, A fekete macska bandája.
Egy szó mint száz: jókor, jó helyen dolgozott együtt a szerzőpáros, mert Capa könyvben fellelhető fotói is mesélnek ám! :)

>!
tgorsy
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Csalódás ez a könyv. Főleg Capa miatt olvastam. Nos Capa alig-alig van benne. Ha nem láttam volna az oroszországi fotókat eredeti méretben lehet, h. nem csalódtam volna, de így igen. Meg kevés benne Capa.
Steinbecket pedig megetették, amiért persze nem őt hibáztatom, mert rajta kívül majd az egész világot, elég sokáig. Csak ma már sok mindent tudunk, vagy tudni vélünk Sztálin Szovjetuniójáról. Így aztán ez egy elfogult, szubjektív értékelés. ha megpróbálok kicsit objektívebb lenni, akkor azt kell mondanom, h. 1947-ben két jó szándékú ember elment a világ leghatalmasabb országába, ahol kemény diktatúra volt és beszámoltak – élvezetesen – arról, amit nekik megmutattak, és arra jutottak:
"„, az oroszok ugyanolyan emberek, mint mások, és mint a legtöbben, ők is kedves, rokonszenves emberek. Akikkel mi találkoztunk, egytől egyig gyűlölték a háborút, és ugyanazt akarták, amit mindenki – jó életet, több kényelmet, biztonságot, békét.

Nem vonhatunk le más következtetést, csak azt, hogy az oroszok éppen olyanok, mint a világon bárhol máshol az emberek. Bizonyára vannak köztük rosszak, de elsöprő többségben vannak a jók. (p.:218)

>!
flamepetals
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Azóta, hogy először kezembe vettem egy John Steinbeck könyvet, imádom az írót. Úgy tud írni, hogy azt élvezet olvasni, és bármiről is ír egyszerűen falom minden sorát. Ezúttal valós történetet mesél el, de ezen a művön is áttűnik a humora, én pedig amellett, hogy néhol jól szórakoztam, néhol meg azért mégiscsak megcsapott a háború utószele, megállapítottam, hogy ő lett az abszolút kedvenc íróm.
Robert Capa képei remekül kiegészítik az írást, és bár néha úgy kellett rákényszerítenem magam, hogy hagyjam abba az olvasást és nézzek rá a képekre is, amikor pár oldalon keresztül nem találkoztam velük akkor hiányoztak.
Természetesen az oroszok életéből csak annyit tudtak megmutatni, amit ők láttak, illetve amit látni engedtek nekik, de szerintem ez bőven elég volt ahhoz, amit ők szerettek volna ezzel az úttal elérni.

>!
ppeva P
John Steinbeck: Orosz napló

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Igazi meglepetés volt ez a könyv. Igyekeztem tőle nem sokat várni, hiszen az értékelők nagyobb része fanyalgott tőle.
Nagyjából a bevezető megszabja a könyv irányát: „…nem szabad kihívó hangot megütnünk, és törekednünk kell arra, hogy amit megmutatunk, ne legyen se kritikus, se túl előnyös. Megpróbálunk őszinte beszámolót írni, és szerkesztői kommentár nélkül megörökíteni azt, amit látunk és hallunk, semmiféle következtetést nem vonva le olyan dolgokból, amelyeket nem ismerünk kellőképpen, és béketűrőn viselve a bürokrácia lomhaságát.”
És kicsit később a célt: „- Nincsenek előítéleteink, egyik irányban sem vagyunk elfogultak – válaszoltuk. – Azért jöttünk, hogy riportot készítsünk, ha lehetséges. Pontosan azt szeretnénk leírni és lefényképezni, amit látunk és hallunk, kommentár nélkül. Ha valami nem tetszik, vagy nem értjük, azt is megírjuk. De igazából egy történetért jöttünk. Ha el tudjuk beszélni a történetünket, amelyért idejöttünk, elbeszéljük. Ha nem tudjuk, akkor az lesz a történetünk.”
Világos beszéd. Azt tudják megmutatni, amit látni engednek nekik. Azt tudják elbeszélni, amit hallanak. Persze azt is megírják, hogy mit szerettek volna olyat, amit nem engedtek. És (időnkénti csalódottságuk ellenére) teli vannak megértő jó szándékkal.
Viszont Steinbeck nem tudja véka alá rejteni humorát, csipkelődő kedvét, valamint azt a képességét, hogy a sorok közé is írjon. Nem ír ő egy szót se pl. ellátási nehézségekről, de elmeséli azokat a jeleneteket, ahol azt látják, minden áru, ami a pultra kerül, azonnal elkel. Ír arról, hogy a Külügyminisztérium hatáskörébe tartozó külföldiek hogyan élnek Moszkvába „bezárva”, gyakorlatilag csak egymással és a hivatalos szervek embereivel érintkezve. Ír a bürokráciáról. A rendszabályokról. A vonatokról, repülőkről, úthálózatról (ill. hiányáról), falvakról és városokról – mindenről, amit láttak, amit látni engedtek nekik. Ne felejtsük el az évszámot: 1947. Valóságos csoda volt, hogy vízumot kaptak, beengedték őket, és hagyták őket egy bizonyos körön belül („az úgynevezett Vodka-körzetben” – ld. utószó) bámészkodni, emberekkel „beszélgetni”. Azért Steinbeck nagyon élt a gyanúperrel, mi jött át a tolmácsolás, pláne a többszörös tolmácsolás végén… Természetesen figyelmes tekintetek követték őket, programjukat úgy telizsúfolták, hogy szinte levegőt se tudtak venni. De mégis, lévén jó szeműek mindketten, rengeteget láttak és megláttak.
Nem pont ebben a könyvben kell lágerfelfedezéseket és másként gondolkodókkal való beszélgetéseket várnunk. Ez a könyv az, aminek szánták, aminek ígérkezett. Az se véletlen, hogy Steinbeck az utolsó bekezdésben megjósolta, hogy könyvük se a bal, se a jobb oldal köreiben nem talál majd tetszésre.
Egy biztos, keresni fogom Steinbeck könyveit, írásait, a stílusával nagy kedvet csinált az el- ill. újraolvasásukhoz.
Capa képeinél egyet sajnáltam, hogy olyan picik. Jó lett volna minimum féloldalas nagyításban látni őket. De így is remekül aláfesti Steinbeck írását.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
egy_ember

Capa most sehogy sem találta a helyét, ő ugyanis minden nyelven beszél, csak oroszul nem. Mindegyik nyelvet egy másik nyelv akcentusával beszéli. Spanyolul magyar akcentussal szólal meg, franciául spanyol akcentussal beszél, németül francia akcentussal, angolul pedig olyan akcentussal, amelyet még soha nem sikerült azonosítani. De oroszul nem beszél Capa. Egy hónap elteltével fölszedett ugyan egy kis oroszt, méghozzá olyan akcentussal, amelyet egyöntetűen üzbégnek vélt mindenki.

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

Kapcsolódó szócikkek: Robert Capa
7 hozzászólás
>!
volna

Capa gondoskodott könyvekről az útra – akkor még nem tudtam, honnan szerezte őket. De később kiderült, hogy Capa könyvtolvaj. Ő ezt kölcsönzésnek hívja. Könnyedén zsebre vág egy könyvet, és ha rajtakapják, azt mondja:
– Visszaadom, csak kölcsönveszem, csak el akarom olvasni.
Az ilyen könyv ritkán kerül meg.
Capa Ed Gilmore-ral bánt el a legcsúnyábban. A moszkvai tudósítók nagy becsben tartják a könyveket, ha érkezik egy krimikből vagy modern regényekből álló szállítmány, az számukra ünnep és boldogság. Ed Gilmore éppen akkor kapott egy új Ellery Queent. Már az ötödik fejezetnél tartott, amikor meglátogattuk; míg velünk beszélgetett, gyanútlanul félretett a könyvet. Távozásunk után szerette volna tovább olvasni, de hiába kereste – Capa kölcsönvette. Ha Ed gyönyörű feleségét, Tamarát vette volna kölcsön vagy lopta volna el, az fájdalmasabban rázza meg Edet, dühösebb azonban aligha lehetett volna. És azt hiszem, a mai napig sem érti, hogyan juthatott ki a lakásból az az Ellery Queen. Capa persze hallotta, milyen rettenetes haragra gerjedt Gilmore, és egy darabig nem szorgalmazta az újabb találkozást. A moszkvai tudósítók körében kialakult egyfajta becsületkódex, olyasmi, mint a vadnyugaton, csak ott lovakra vonatkozik, és e becsületkódex már-már lincseléssel büntetné azt – különösen télidőben –, aki ellopja a másik ember könyvét. De Capa soha nem tanult, és soha nem tért jó útra. Szokott nőket és cigarettát is lopni, de azt könnyebben megbocsátják neki.

55. oldal

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

>!
B_Niki P

Néha úgy tűnik, hencegő kisfiúk állnak a népek élén, és csak heccelik egymást.

41. oldal

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

1 hozzászólás
>!
Zonyika P

Ugyancsak ennek kapcsán fedeztem föl Capa természetének egy kellemetlen vonását, s úgy tartom helyesnek, hogy itt mindjárt közreadjam, hátha akad olyan fiatal nő, aki esetleg fontolóra venné Capa házassági ajánlatát. Capa egy vízidisznó. Sajátos módszere van: fölkel, beveszi magát a fürdőszobába, és teleereszti a kádat. Belefekszik a fürdővízbe, és addig olvas, amíg el nem álmosodik, s ekkor mindjárt el is alszik. Ez reggelente két-három órát is igénybe vesz, és nem nehéz kitalálni, hogy míg ő odabent tanyázik, a fürdőszoba nem használható komolyabb célokra. Közszolgálatnak tartom megosztani ezt az információmat Capáról. Két fürdőszobával Capa elbűvölő, okos, jó kedélyű útitárs. Egy fürdőszobával viszont nem más, mint…

3. fejezet, 26. oldal

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

1 hozzászólás
>!
Miestas

Hosszúak a napjaim, és a nappali Steinbeckkel kezdődnek. Amikor felébredek, és óvatosan kinyitom a szemem, látom, hogy az íróasztalnál ül. Nagy füzete nyitva fekszik előtte, úgy tesz, mintha dolgozna. Valójában csak vár, lesi, hogy mikor mozdulok. Rettenetesen éhes. De a nappali Steinbeck nagyon félénk ember, teljességgel képtelen fölemelni a telefonkagylót, és akár a leghalványabb kísérletet tenni arra, hogy artikulált beszélgetést folytasson orosz pincérnőkkel. Úgyhogy megadom magam, fölkelek, fogom a telefont, és megrendelem a reggelit angolul, franciául, valamint oroszul. Ettől Steinbeck jókedvre derül, és egészen elszemtelenedik. Olyan képet vág, mint egy túlfizetett falusi filozófus, és kijelenti: „Van néhány kérdésem számodra ma reggel.” Az elmúlt három órát nyilván azzal töltötte, hogy miközben korgott a gyomra, kiagyalta átkozott talányait, melyek az ókori görögök étkezési szokásaitól a halak nemi életéig terjednek. Én rendes amerikai módjára viselkedem, és jóllehet egyszerűen, világosan meg tudnám válaszolni a kérdéseket, ragaszkodom állampolgári jogaimhoz, megtagadom a választ, és hagyom, hogy a legfelsőbb bíróság hatáskörébe utalják az ügyet. Ő nem egykönnyen nyugszik bele, tovább henceg az egyetemes műveltségével, provokálni próbál, azt mondja, segít nekem, és tanít, mire kénytelen vagyok száműzetésbe vonulni. A fürdőszobába menekülök, pedig egyszerűen utálom azt a helyet, és kényszerítem magam, hogy a csiszolópapírral bélelt, hideg vízzel teli fürdőkádban maradjak, amíg meg nem jön a reggeli. Ez néha jelentős időt vesz igénybe. Reggeli után segítséget kapok. Megérkezik Csmarszkij. Csmarszkij jellemében nincsenek nappali és esti fázisok, ő mindig szörnyű.
A nap folyamán meg kell küzdenem a 190 millióval, akik nem akarják, hogy fényképezzék őket, Csmarszkijjal, aki lenézi a fényképezést, és a nappali Steinbeckkel, aki olyan piszkosul ártatlan tud lenni, hogy a hőskultuszban szenvedő, kíváncsi orosz népesség minden kérdésére ugyanazzal a barátságos dörmögéssel válaszol: „Azt nem tudom.” E nagy horderejű kijelentés után borzasztó kimerültség vesz rajta erőt, becsukódik, mint egy kagyló, és kövér verejték csöppek gyöngyöznek méretes Cyrano arcán. Ahelyett, hogy fotóznék, ilyenkor kénytelen vagyok Mr. Steinbeck furcsa hallgatását okosan kitérő válaszokra fordítani, aztán valahogy véget ér a nap, megszabadulunk Csmarszkijtól, és hazamegyünk a szállodába.
Egy rövid lelki vetkőzőszám után megkezdődik az esti Steinbeck. Ez az új személyiség tökéletesen fel tudja emelni a kagylót, és a legostobább pincér számára is érthetően ki tud ejteni olyan szavakat, mint vodka vagy sör. Bizonyos folyadékmennyiség után igen világosan beszél, jól forog a nyelve, és nagyon határozott véleménye van mindenről. Ez addig megy így, amíg össze nem találkozunk olyan amerikaiakkal, akiknek elfogadható feleségük, cigarettájuk és hazai italuk van, de ennek ellenére még hajlandóak szóba állni velünk. Ekkor már a vidám fickó szavakkal jellemezhető az esti Steinbeck. Ha csinos lány van a társaságban, kész nyomban a védelmemre kelni, és úgy választja meg a helyét, hogy feltétlenül kettőnk közé üljön. Most már remekül megy neki a társalgás, és ha megpróbálom megmenteni az ártatlan lányt, például úgy, hogy felkérem táncolni, nincs az a lábtörés, ami meggátolná, hogy szinte azonnal lekérje.
Éjfél után ártatlanságához erő társul. Ezt egyetlen ujjal képes megmutatni. Gyanútlan férjeket kérdez meg, hogy ismerik-e az ujjpárbaj nevű játékot. A két férfi leül egymással szemben az asztalhoz, jól megtámasztják a könyöküket az abroszon, majd összeakasztják a középső ujjukat. Némi csavargatás árán rendszerint Mr. Steinbecknek sikerül lenyomnia a férj kezét az asztalra, amit bőbeszédű mentegetőzés követ. Késő éjjel megesik, hogy nem válogat, akárkivel játszik. Egyszer még egy orosz úrral is megpróbálkozott, akiről ordított, hogy tábornok, és ezt mindenki más észrevette.
Miután kedvesen körbehízelgem, majd hosszan értekezem az emberi méltóságról, hazamegyünk. Elmúlt hajnali három. Az esti Steinbeck fölveszi késő éjszakai alakváltozatát. Fekszik az ágyán, szorosan tartja a kezében a kétezer évvel ezelőtti verseket tartalmazó, vaskos kötetet, amelynek az a címe, hogy A tigrisbőrös lovag. Teljesen ellazul az arca, a halk szavú férfiú most nyitott szájjal, gátlások nélkül, fesztelenül hortyog.

145-146. oldal (Robert Capa: Jogos panasz)

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

>!
blianhun

Valószínűleg nincs nehezebb annál, mint hogy az ember egyszerűen csak megfigyelje a világot, és elfogadja úgy, ahogy van.

3. fejezet

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

>!
worsi ASP

    Amerikában egész máshogy ítélik meg az írókat, magyaráztuk, megbecsültség szempontjából valamivel az akrobaták alatt és épp csak egy kicsivel a fókák fölött foglalnak helyet.

30. oldal, 3. fejezet

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

2 hozzászólás
>!
volna

Három óriási, kétszárnyú ablak nézett az utcára. Ahogy múlt az idő, Capa egyre gyakrabban állt ki az ablakba, hogy lefényképezzen kisebb-nagyobb eseményeket, amelyek alattunk mentek végbe. Az utca túloldalán, egy második emeleti műhelyfélében fényképezőgépeket javított egy ember. Hosszú órákat bütykölt egyfolytában. Később rájöttünk, hogy miközben mi őt fényképeztük, ő minket fényképezett.

24. oldal

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

>!
ppeva P

Másnap esett, és Capa ilyenkor úgy érzi, az esővel őt bünteti az ég, mert amikor esik, nem tud fényképezni. Tájszólásban, valamint négy-öt nyelven átkozta az időjárást. Capa különben is ideges fotós. Hol nincs elég fény, hol meg túl sok a fény. Máskor rosszul hívják elő a filmjeit, rosszak a papírképek, elromlott a fényképezőgép. Egyfolytában idegeskedik. De amikor esik, az személyes sértés, melyet egyenesen neki címez az Úr. Úgyhogy föl-alá mászkált a szobában, míg az idegeimre nem ment, és meg nem akartam ölni, akkor aztán fogta magát, és elment hajat vágatni – ukrán módra, bilifrizurásra.

68-69. oldal

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

>!
egy_ember

A városban aztán megtaláltuk Atwoodot és Hillt, ők alkották a 0szempontból tanulmányozta az úgynevezett vasfüggöny mögötti országokat.

12. oldal

John Steinbeck: Orosz napló Robert Capa 70 fotójával

5 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Ewan McGregor – Charley Boorman: A hosszabb úton
Piers Paul Read: Uramisten, mit tettünk!
Frederik Pohl: Csernobil
Vitalij Szkljarov: Holnap volt Csernobil
Anatolij Kuznyecov: Babij Jar
William Ryan: Véres mező
David Autere: Máglyatűz
Balogh László – Kovács Szilvia (szerk.): Régmúlt idők elbeszélése
Drábik János: Az Ukrán dráma