Édentől ​keletre 94% 1112 csillagozás

Az egyik legcsodálatosabb könyv, amit valaha olvastam. Steinbeck egy zseni. Egyébként is lenyűgöz a regényírók agya, ahogy képesek ezernyi szál pókhálójában elnavigálni az olvasót. És a történetvezetés közben tanítani, szórakoztatni, magunkba nézésre késztetni. Az Édentől keletre a regények regénye nekem. Nyilván nem az egyetlen ilyen, de biztos, hogy ez is nyomot hagy bennem. Imádtam a jellemábrázolásokat, a jó és a rossz küzdelmét, a mélységet és magasságot, az erény és a bűn viszonyát, az emberi gyöngeséget és az állhatatosságot, az időnként megcsillanó humort, aztán a mélybe húzó bánatot.
Olyan könyv ez is, amiről megint az jut eszembe: mennyi mindent veszít az, aki nem szeret olvasni. Mert ugyan lehet moziba is menni, de a privát mozinál nincs nagyobb élmény.

Sajnos nem tudtam teljesen élvezni a könyvet, mert bármilyen csodálatosan is van megírva, rosszkor talált meg. Ennek ellenére elolvastam és nem fogom leértékelni, mert egy igazi klasszikusról van szó iszonyatosan gazdag jellemvilággal.

„Mindig meglep, hogy milyen sokat tudnak az emberek elviselni. Mindent kibírnak.” (662.oldal)

Minden író életművében található egy igazán nagy, méltán híressé vált, sokak által szeretett regény – úgy vélem, az Édentől keletre is ilyen.

Monumentális családregény, amely mintegy ötven éven át kíséri két család három generációjának életét. Steinbeck a legrégibb, a Bibliából ismert testvérpár: Káin és Ábel történetére fűzte fel a mű cselekményét, miként mérgezi meg a féltékenység, az irigység, a gonoszság, a sértettség generációkon át a testvéri kapcsolatot, s hogy lehetséges-e felülkerekedni is valaha mindezeken a jóság, a részvét, a lelkiismeret és a szeretet révén.
Az élet értelméről, értékéről, az emberi vágyakról, a gyarlóságról, jóságról írt felemelően, remek párbeszédek és példabeszédek, elmélkedések során.
Ha elkezdeném Steinbeck írói nagyságát méltatni, azt, hogy miként írta meg a két család, Trask és Hamilton történetét, milyen mesterien ábrázolta pl a Salinas vidék természeti csodáit, a szereplők jellemét, a bennük lezajló lelki vívódásokat, változásokat, hosszabb lenne, mint maga a mű. Engem első oldaltól magával ragadott, elvarázsolt és mélyen megérintett Adam és Charles, Aron és Caleb és a Hamiltonok fájdalmasan emberi küzdelme a szépért, jóért, a tiszta lélekért, küzdelem, hogy legyőzzék generációk örökségét, mely a bűn, bűntudat, irigység, önvád formájában öltött testet, mérgezve sokuk lelkét.

Samuel Hamilton és Adam Trask személyesítik meg számomra a legtisztább, legemberibb tulajdonságokat, melyekkel a tragédiákon, csalódásokon felülkerekedtek. Rajtuk kívül a hozzám legközelebb álló, a regény kedves szereplője, a bölcs, higgadt kínai szolgáló, a már családtagként jelenlévő Lee! Milyen jó is lenne tanácsát kérni, meghallgatni őt mindennap!

Csodálatos regény az emberi lélek mélységéről és nagyságáról!

„16 évesen olvastam először. Amint befejeztem, kezdtem újra elölről, aztán megint, meg az azóta eltelt majd 20 évben még vagy négyszer. Az örök kedvenc. A nagybetűs regény.”

írtam a 2017-es újraolvasáskor. Most, két évvel később ismét elolvastam ezt a monumentális regényt, ha jól számolom, hetedjére az elmúlt 21 évben, és még így is, még ma is megborzongok, helyenként izgulok és legfőképp csak átadom magam az olvasás örömének, mert Steinbeck gyönyörűen ír. Csodálatos ez a regény. Mélyen megrázó. Szép.

„– Mit szeretne olvasni?
– Olyasmit, ami leveszi az eszemet a lábáról.”

Amikor annyi év után most újra a kezembe vettem, őszintén esztétikai örömet, irodalmi katarzist okozott az olvasása. Steinbeck fogott egyetlen gondolatot, egy ezüsteret a barlang falán, és követte a mélybe szűk járatokon, sötét tárnákon, fullasztó üregeken át. A telér ezerfelé ágazott a vájatokban, a kacsok megkapaszkodtak mindenféle kemény ércgubókban.

Onnan indultunk, hogy Káin. Mert az ugye megvan, hogy az emberiség az első gyilkostól származik? Szóval, eredendő bűn. Uralkodjál rajta, vagy uralkodni fogsz rajta? Nem mindegy, no. Hogy az egyszeri, esendő ember ezt miként látja, mert vagy parancs, vagy ígéret. Mindkettő, ugyebár nem lehet. Ebből ered az ezüstszál, mely kusza, sötét, kételyekkel teli úton visz minket valami felé.

Tapodod a szereplőkkel a pokol tornácát, nehézségeken, feneette bánatokon át. Arra gondolsz, hogy valóban így működik az ember. A lélek az egy finom jószág, összetett, ágas-bogas, komplikált mennyei szerkezet, és igen sérülékeny. Se parancs, se ígéret nem óvja, vagy menti fel soha. Lehetősége van: választhat. Ez sült ki az egészből a végére, és ez vagy kétségbeejtő, vagy felszabadító, vagy egyszerre mind a kettő, mert a felelősség ezek szerint egyes-egyedül a mi vállunkat nyomja.

Jó pár kiváló családregényt olvastam az elmúlt években, de ez még mindig magasan az egyik legélvezetesebb. Lassú, ósdi, bőszavú, mellékágakkal teli, viszontagságos. Gyönyörű, kiábrándító, elszomorító, felemelő, érlelő. A választás a tiéd. „Azok a kérdések, a vizsgálódások, a gondolkodás szépsége, ó, az a szépséges gondolkodás!„

Nem vagyok egyszerű helyzetben, annyi vélemény síródott már e könyvről, ismételni nem szeretnék, de megeshet. Inkább csak a benyomásaimat írom le, nem részletezem túlzottan hiába monumentális regény. Az Édentől kelete fontos mű, olyat, amit olvasni kell legalább ajánlott olvasmány kategória szintjén.
Úgy vagyok vele, hogy egy mérföldkő a családregény irodalomban. Azt nem gondolom, hogy ez minden idők legjobbja, de fontos lépcsőfok a későbbi családregények megszületése céljából. Azért mondom ezt az analógiát, mivel olvasás közben felrémlett bennem többször Jeffrey Archer: Párbaja (Káin és Ábel történet) vagy Leon Uris: Szentháromsága (az ír vonal miatt). Mindkettőt ez előtt olvastam, így az élményük ennél nagyobb hatást váltott ki összességében. Idevehetném egy másik amerikai regényt is, a Ne bántsátok a feketerigót. Az indoklást lásd alább.
Miért jó, miért tetszett Steinbeck könyve? Azért, mert a karakterek annyira „éltek”, mint Harper Lee regényében. Ráadásul megtoldotta az egészet Steinbeck, a már korábbról megismert (Egerek és emberek) nagyszerű leírásokkal. Azt gondolom, a kettő elegye (a szereplők és leírások) teszik naggyá a regényt, nem feltétlen a történeti szál. Legalábbis számomra.
A történetben elkerültek mumusaim, spoiler. Ezen már csak kacagni tudok hogy mennyire népszerű az irodalomban ez a téma. Mintha más negatív személyekről, dolgokról nem is lehetne írni…
Mellesleg a szereplők közül Cal alakja állt hozzám legközelebb. Nagyon jól kitalált egyén, bár ezt szinte mindenkiről el lehet mondani.
Fontos könyv tehát, de egy olyan apró szikra hiányzott belőle, amivel teljesen lehengerel. Hosszú, három hetembe telt, és időnként voltak benne unalmasabb részletek. Ezzel együtt azt éreztem mintha Dosztojevszkijtől olvastam volna, olyan mély mondandó, s elgondolkodtató mondatok is szerepelnek benne. A fentiek ellenére megadom az 5 csillagot (4,6 pont), de ez csak nagyon erős öt alá nálam. 600 forintot vastagon megért, egy molytárstól megvéve. Érdemes olvasásra a szereplők kidolgozottsága, és a kaliforniai vidék valamint életképek nagyszerű taglalása miatt.

Ilyenkor vagyok arra büszke, hogy imádok olvasni, mert ha nem, szegényebb lennék egy élménnyel. Ez a könyv megerősített benne, hogy Steinbeck összes könyvét el kell olvasni, mert amit ez az író tud….le a kalappal.
Egy családtörténettel állunk szemben, ahol az elején két család (Trask és Hamilton) élete fonódik össze, akik nagy hatással lesznek egymás életére. A későbbiek folyamán a Trask családban egy ikerpár születik, akiknek életük folyamán nagyon sok megpróbáltatással kell szembenézniük.
Csodálatos volt, ahogy aprólékosan bemutatott mindent szereplőt, azok gyarlóságait, sebezhetőségüket, de ugyanakkor jó oldalaikat is.
Meghatározó élmény volt számomra ez a műve is az írónak. Abszolút kedvenc.

Letehetetlen. Olvastam bárhol és bármikor, akár csak egy bekezdés erejéig is előkaptam, ha csak annyira volt idő: villamoson, utcán, tányér mellett, próba szünetében, autóban, a lakás összes helyiségében (beleértve a kamrát is…), éjjel, nappal és hajnalban. Szerettem a humorát, bölcsességét, emberségét, megnevettetett és sírva fakadtam rajta… Lee egészen zseniális, túlnőtt számomra minden szereplőn.
Kicsin múlt csak, hogy mégse lett kedvenc – Kate alakja és némely történés számomra túlságosan végletes volt.
Az örök Káin és Ábel harc – minden családban ott van (kicsiben-nagyban), még a legszeretőbb családok gyerekeiben is a testvérféltékenység, rivalizálás, az őt jobban szeretik felnőtt korig elkísérő fájdalma… Ott van bizony még a Hamiltonokban is…

Számomra ez a könyv egészében nézve talán már túl férfias. A stílusa, az értékrendje, a hangulata. Kimért, pontos, precíz és nagyon határozott.
Végig olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha a nagypapámmal beszélgetnék, aki elmeséli nekem, milyen volt az élete.
Szögegyenesen ül a puha fotelében, szigorú szeme megvillan és belekezd a történetébe. Sehol nem merem félbeszakítani, mivel eleve keveset beszél, de ha mégis megteszi, elvárja, hogy csöndben végighallgassák. Hát így teszek. Némán figyelek…azaz figyelnék, de néhol papa olyan hosszan, már-már szájbarágósan magyaráz, hogy unni kezdem.
Aztán megint felkelti az érdeklődésem egy újabb történettel és a teljes figyelmem újra egyedül rá és a szavai által keltett világra iranyulnak. Több órán keresztül tart ez a különleges mesélés. Mire véget ér, már másképp nézek a nagyapámra. Megértettem, miért ilyen szikár, kemény és magának való.

Könnyű dolog lustaságból és gyengeségből minden felelősséget Isten nyakába varrni, mondván: „Nem tehetek róla, utamat előre megszabták.” De gondolja csak el, milyen dicsőséges a választás! Ez emeli az embert emberré.

John Steinbeck az „Érik a gyümölcs” és az „Egerek és emberek” című műveivel már bizonyított, hogy méltán van neve az írói palettán. Olyan írókhoz hasonlíthatnám, mint Jack London és B. Traven. Mindhárman ugyanazt képviselik: a sokszor kegyetlen, rideg, pénzéhes világ bemutatását, a kiégést, de ugyanakkor a mélyen jelenlévő humánumot, nemességet is; persze mindegyikük más-más módon mutatja be ezeket. Steinbeck amolyan helyenként keserédes, melankólikus és mégis átérezhető formában adja tudtunkra mondanivalóját.
Az „Édentől keletre” mindenképp a legnagyobb műve – sokszor vaciláltam, hogy ez vagy inkább az Érik a gyümölcs kerüljön-e nálam az első helyre. Bár utóbbit is nagyon szeretem, de ez a generációkon átívelő eposz most újraolvasva feltornászta magát az első helyre; nem kisebbítve Joadék történetének értékét, persze!
Édentől keletre: egy történet a veszteségről, csalódásokról, fájdalomról, a sötét mélységekről…, ahonnan mégiscsak van kiút. De egyedül rajtunk áll, mit is választunk! Talán veszítünk, megkérgesedünk kissé, de ez nem jelenti azt, hogy le kell süllyednünk a mocsárba. Ha van akaraterőd, célod – bármilyen cél –, nem vesztél el. Sajnos ezt sem Adam, sem Charles, de legfőképp Cathy nem ismeri fel, vagy csak későn. De így sem hiábavaló a jelenlétük. Hisz mások vagy önmagunk hibájának árnyékában alakulhat ki később egy erényesebb, tisztább – ha nem is makulátlan – jellem. Persze, ez is csak rajtunk múlik.
Miközben nyomon követjük a Trask család sorsát, mások életébe is bepillanthatunk. A Hamilton família is változik az évek során. Ki-ki a maga módján boldogul az életben, marad amilyen volt, illetve változik más irányba – és velük együtt a világ is: a polgárháború után Amerika is újabb arcokat ölt. A fejlődés megállíthatatlanul halad előre, Salinas vidékét sem kerülve, majd elérkezik egy sötétebb időszakhoz, egy az előzőnél is véresebb háborúhoz, amelynek körülményei olyan rejtett tulajdonságát is felszínre hozza az átlagemberben, melyről talán neki sem volt fogalma. Vagy csak jól eltudta rejteni.
A hosszúság ellenére cseppet sem unalmas történet. Az elbeszélési formája nagyon emberközeli és az ember érzelmeire ható, szerethető karakterekkel: Cal, Lee és Sam Hamilton kedvenceim.
„Timsel”, vagyis „Rajtad áll”. Többet nem is kell mondani, csak gondolkozzunk rajta.