Arthur ​király 76% 36 csillagozás

Sokáig halogattam az olvasását kedvenc hőseim története újramesélésének. Visszatartott az a gyerekkori nagyon mély nyomokat hagyó csalódásom, amikor Mark Twain Jenkijével tettem egy villámlásnyian rövid, keserves kísérletet. Merthogy annyira fölidegesített, hogy még a feléig se jutottam el, és azóta se vettem a kezembe az opuszt. És sokáig Twain egyéb remekléseit sem. Így eleve előítélettel közelítettem a könyvhöz, már megint egy fennsőbbséges amerikai, aki azt hiszi, érti a mesét, pedig csak a felszínén kapirgál, és majd jól hülyét csinál magából, én meg szenvedhetek, őrjöngve, az európai lényem rendkívülien kiművelt és intelligens magváig!

Meghunyászkodtam, végigolvasván, ami váratlan és meglepő csapást mért az önhittségemre. Steinbeck nagyonis értette a dolgát, és a mese lényegét is. Kár, hogy nem tudta befejezni a könyvet, ha sikerült volna, az egyik legjobb interpretációja lehetett volna a mesének. Ha nem is a mítosznak, de a középkor románcaiból ismert verziónak.

Na jó, lehet, hogy mégis megpróbálom Twaint még egyszer…

Ennél a könyvnél két dolog biztosan zavarja az olvasót, pláne ha a türelmetlenebb fajtát képviseli.
Az első, hogy ez egy befejezetlen mű Steinbecktől, a másik pedig, hogy a kész? – vagy inkább kiadott – anyag alapján úgy tűnik, a szerző szó szerit játszik az olvasóval és az írói stílusokkal. Mindkettőnek megvan a maga oka, ha valaki nem néz utána, könnyen tévútra megy!
Steinbeck imádta az angolszász Arthur mondakört, már kisgyerkőcként is a kedvencei közé tartozott. Ennek az első, írott változata egy bizonyos Sir Thomas Malory nevezetű úriemberhez kapcsolható, aki állítólag börtönévei alatt írta le Arthur király és a Kerekasztal lovagjainak történetét (nocsak, úgy tűnik, a börtönben jobban megy az ilyen munka, lásd: Marco Polo). Mindezt valamikor a 15. század közepén tehette. Először 1485-ben adták ki. Akkoriban az volt a nagy jelentősége Malorynak, hogy a 13. századi francia és 12-15. századi angol történeteket gyűjtötte egybe és fűzte egésszé, egy nagy történetté, miközben MINDENT AZ AKKOR HASZNÁLATOS ANGOL NYELVRE ÜLTETETT ÁT!!! Ez lett aztán mind a mai napig a különböző Arthur feldolgozások alapja – a Monthy Python Gyaloggaloppjától az Excaliburon át, a nem is olyan régen készült Camelot filmsorozatig.
Steinbeck Sir Thomas nyomdokain haladt, de a Kaszás még a befejezés és tisztázás előtt közbeszólt.
A munkát még 1956-ban kezdte!!!!!! A terv az volt, hogy a most használatos angolra ülteti át a történetet, újrameséli az Arthur mondakört a 20. században használt angol nyelvre átültetve, vagyis egyrészt újra akarta fordítani a 15. századi angol szöveget, másrészt a 20. századi kívánalmaknak megfelelően „élettel szerette volna megtölteni” a száraz szöveget. Ehhez az 1934-ben megtalált úgynevezett Winchesteri Kézirat-ot használta fel, amiről kiderült, hogy nem pont ugyanaz, mint ami megjelent 1485-ben! Sokan ezt tartják Sir Thomas eredeti kéziratának, vagy az eredetihez közelebb állónak, mint ami végül először megjelent.
Steinbeck még az eredeti, Malory-féle fejezetbeosztást és címeket is meghagyta. Ebből is látszik például, hogy befejezetlen a mű, hiszen hol van pl. a Szent Grál keresése, vagy éppen Arthur halála?
Az első öt fejezet lényegében nem sok újítást tartalmaz, ellenben az utolsó kettőn – a Malory által lefektetett alapokon túl – erősen érződik Steinbeck „újraértelmezése”, az ő keze nyoma. Ezek (Gawain, Ewain és Marhalt, illetve a Sir Lancelot, a Tó Lovagjának csodálatos története) terjedelemben is jócskán lepipálják az előző öt részt. Nekem az a gyanúm, hogy ezen a két fejezeten próbálta ki azt, hogy hogyan tudná az egészet a mai irodalom kívánalmainak megfelelően átírni. Én úgy veszem, hogy ez alapján remek kis Arthur remake készült volna. Nem lehetetlen, hogy utána akarta az első öt fejezetet is „felturbózni”. Nagy kár, hogy halála miatt erre már nem volt lehetősége… Legalább posztumusz kiadták ezt a könyvet…
Szóval – szerintem – az eleje (1-5. fejezet) az alapok letétele volt. A 6-7. fejezet pedig egy bemutató, hogy milyen lett volna… A többi, a vége meg hiányzik…
Ebből is látszik, hogy Steinbeck nagy bűvész volt: a betűk, szavak és a lélek mágusa (lehet, hogy az oviban Merlin volt a jele :D)
A fordítás? Nos, előtte olvastam a Helliconia: Tavasz-t. Az bűn, míg ez csak apró félrelépés ahhoz képest…! :D

Bevallom, „muszájkönyv”-nek indult. Tudtam, hogy Steinbeck nem fejezte be a művet és hát ugye hajtok a (talán-egyszer-létező) Steinbeck-plecsnire, és szándékosan nem ezt akartam utoljára hagyni az életműből.
Az is igaz, hogy Arthur királyról semmit sem olvastam még. A sok név az elején zavaró volt, de a közepe már nagyon tetszett. Lovagok, próbák, varázslatok, szerelmek.

Nem tudom, hogy régen milyen lehetet olvasni , de most elég száraz volt, legalábbis nekem.

Tetszik, de latszik, hogy nem befejezett konyvrol van szo. :)
Az eleje eleg lassu, unalmas, de aztan jobb lesz.

Egy kis idő után unalmas a könyv sajnos. Hiányoltam a szereplőábrázolásokat, nehéz volt valakinek is elképzelni a kinézetét. A leírások is hiányoztak…A sok helyesírási hiba idegesített. A könyv címe : ArthÚr király, a történetben csupán Artúr/Artur. Eredetileg pedig simán Arthur. Kicsit bosszantó, nem? És ez csak egy a sok hiba közül…Nyilván ez a kiadó hibája…
A borító tetszett, bár nekem pár oldal után félig elengedte a kemény borító a belsejét, szóval nagyon örültem neki…
Többet olvastam volna Merlinről és Arthurról is…

Spanyolul olvasom, de nem találtam meg a spanyol változatát molyon, így ezzel jelöltem be.

Nem most olvastam…még régebben anyum könyvei közt fedeztem fel. A klasszikus történet…nem volt rossz, amennyire emlékszem rá…

Nem volt jó első élménynek az írótól. Kilencvenes évekbeli nem létező korrektúra, a mondavilágokra jellemző időrendben lévő hibák, kevés világépítés. Összességében nem éreztem mögötte akkora írói figyelmet és részletességet, ami önálló és emlékezetes munkává tenné.

Több mint egy éve olvastam de gyakran eszembe jut, gondoltam, megnézem, mit írtam róla akkor. Semmit. És csak négy csillagot adtam rá.
Persze, nem ez Steinbeck főműve. Persze, befejezetlen, és nemhogy a vége hiányzik, de van, hogy a szöveg kicsit kidolgozatlan, kiforratlan.
Mégis, valami különös kötődésem van hozzá, nem az olvasás körülményeihez, nem az akkori önmagamhoz, hanem ehhez a történethez, és ahhoz, ahogy Steinbeck megírta. Ez nem magyarázható a narratíva milyenségével, sem stilisztikai dolgokkal. Van benne valami, ami miatt így félkészen is több önmagánál. Persze azért is, mert hiteles és szép, és nagyon emberi – aki a szerzőt ismeri, ezen nyilván nem lepődik meg. De van benne elrejtve egy kis valami, amit csak nem tudok megfogni. Talán jobb is így: ott marad a könyvben, csendben, azoknak, akik elolvassák.