BioShock: ​Rapture – A víz alatti város 92 csillagozás

John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

A ​II. világháború után…

A világhatalmak pökhendiségétől és ostobaságától megcsömörlött, különc amerikai milliárdos egy merész, új világot épít válogatott társadalmának az óceán mélyén. Az art deco Atlantisz külsőségei közé megálmodott Rapture nevű utópia azonban hatalmas tragédiával ér véget.
A BioShock világát furcsa és gyönyörű képei valamint cselekményszála teszi milliók által imádott mesterművé. Ez a könyv méltó és meghökkentő alapokra helyez egy legendát; új dimenzióból világítja meg a víz alatti város keletkezését. A többmilliós rajongótáborral rendelkező videojáték-bestseller előzményregénye a sokak számára már ismerős világ esszenciális kiteljesedését, a „szűz” olvasóknak pedig egy lélegzetállító társadalmi szatírát ajánl.

Rapture város születését a Bram Stoker-díjas szerző, John Shirley tárja elénk, aki főleg horror- és cyberpunk műveivel tett szert nemzetközi elismertségre, de írt regényeket a Constantine, a démonvadász, az… (tovább)

>!
Lektűr, 2012
398 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639451407 · Fordította: Popovics Ferenc

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Andrew Ryan


Kedvencelte 14

Most olvassa 9

Várólistára tette 73

Kívánságlistára tette 83

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Levandra P>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

Mi épít fel egy utópiát? Egy eszme, egy látomás vagy félelem? És mi kell ahhoz, hogy mindez disztópiába váltson át? Egy új eszme, egy új látomás és még több félelem?

Milyen őrült ötlet egy várost a víz alatt megépíteni? És mégis: az eredmény pedig egyszerre lenyűgöző és hidegrázós.

Azok közé tartozom, akik a játékon keresztül ismerték meg Rapture-t. És azok közé tartozom, akik a játékon keresztül szerették meg ezt a várost. Ezt a lezüllött, összeomlott, valamikori ragyogó helyet. Valahányszor ott jártam, mindig arra vágytam, hogy lássam teljes pompájában, most végre ez a vágy teljesült, de végig kellett néznem a pusztulását is. Sőt, nemcsak a városét, hanem Andrew Ryanét is. És mégis akarok még ennél is többet tapasztalni belőle, mert egy kivételesen jól megálmodott és felépített világ, olyannyira a legapróbb részletekig kidolgozva, ahogy azt látni szeretném az összes többi utópisztikus/disztópikus történetnél.

Tovább: http://konyvvadaszok.blogspot.hu/2016/10/john-shirleybi…

csartak P>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

Volt egyszer egy ember, akinek volt egy álma: megépíteni egy új, saját várost, ahol nincsenek szabályok, és mégis mindenki teszi a dolgát, mert mindenki közös érdek szerint cselekszik, de a saját érdekeit előtérbe helyezve. Lehetséges ez? A Rapture elragadtatást, gyönyört jelent. És valóban, a víz alatti város eleinte gyönyörű és ragyogó, haladó szellemű. De mint minden ember alkotta dolog, ez is romlásnak indul, nemcsak szerkezetileg, hanem belülről is. A ráerőltetett ideológiák, a hatalmi harcok, az osztályellentétek megteszik hatásukat. Emellett a szabad szellem itt tényleg szabadon szárnyal, és a legveszélyesebb, legőrültebb elképzelések is utat nyernek. Emberkísérletek, genetikai módosítások, amiktől emberfeletti mutációk jönnek létre. Mindez elzárva a víz alatt, olyan mint egy lőporos hordó. A Bioshock számítógépes játék már a leromlott, elhagyott, őrültek, mutánsok lakta városban játszódik. A könyv történetében viszont megismerjük, hogy épült fel, és mi vezetett az összeomlásához. A regény élvezetes olvasmány, kalandos formában megírva, és aki nem ismeri a játékot annak is érdekes lehet. Ugyanakkor remekül használja és írja le az eljövendő játék sajátosságait, alapjait. Amit ismét csak ajánlani tudok, mert gyönyörű a képi világa, és élmény bejárni Rapture helyszíneit és utcáit.

2 hozzászólás
elge76>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

Előre szeretném leszögezni, hogy nem volt kedvem kiszemezgetni a spoilereket, 3 darabot elrejtettem ugyan, de még így is lehet hogy maradt benne. Alapjáraton ez egy elég hosszúra nyúlt értékelés lett, így aztán eléggé vegyesen és összevissza szerepelnek benne a spoileres leírások.
Így olvasd hát végig!

Mindig is a haladó szellemiségű elmék vitték előre az emberiség történelmét.
Vespasianus császár a Colosseum építtetését adta parancsba, Csin Si Huang-ti a Kínai nagy falét, Alexandre Gustave Eiffel az Eiffel toronyét.
Andrew Ryan pedig Rapture városát, ami egy több kilométer átmérőjű város az óceán fenekén.

Andrew Ryan (gyerekkori nevén Andrej Rjanovszkij) egészen fiatalon tapasztalta meg, hogyan bánnak a kommunisták az emberekkel, ezért szülei segítségével Amerikába menekültek, ahol felcseperedvén dúsgazdag emberré vált. Ez alapozta meg későbbi szemléletét is, mely szerint nem a politikai szerepvállalás vagy a vallás az ami számít, hanem csak és kizárólag az emberi akarat és cselekvőképesség.
Sokakkal ellentétben, nála ez a társadalmi szemlélet nem feledtette el vele, hogy honnan is indult.
Andrew Ryan-nek volt egy álma. Egy olyan helyről álmodott, ahol nem a szakszervezetek vagy az adózás szabja meg az emberek életét, hanem csakis az, hogy a versenyszférában ki a jobb és mire képes.
Mindig is hitt az ember teremteni vágyó elképzelésében. Így aztán egészen megdöbben azon, amikor meglátja, hogy milyen szörnyűségekre képes az emberi lény, ez pedig 2 darab fénykép a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák utáni pusztulásról. Ez lesz az a pont, amikor eldönti, hogy lépnie kell. Látomása szerint az emberiség atombombákkal fogja kiirtani saját magát, ezért hatalmas vállalkozásba kezd. Nem akar részt venni ebben. Ezért megálmodja Rapture városát, élete fő művét, a víz alatti várost, ahol csak és kizárólag az emberi akarat és a versenyszellem által ölthet testet a teremteni vágyó lélek.

Akik jogot nyernek a városba való belépésre, előzetes megfigyelések alapján, azok mind különlegességüknél fogva kiválasztott, haladó szellemiségű emberek, akiket nem fertőz meg a politika vagy a vallás mételye. Rajtuk keresztül szeretné elérni a tökéletesen működő társadalmat, és megóvni az emberiséget az atomháborútól.
Legalábbis… ez volt az eredeti cél.
De mint mindig, az emberi lélek sötét oldala most is közbeszól.

Az elején még minden szépen és jól indul, Rapture felépül, virágzik, folyamatosan fejlődik és mindenki boldog. De hiába a pozitív hatású víziók, és a versenyszellemre való ösztökélés általi haladás, a város, ahogy az lenni szokott, belülről kezd el rohadni.
Elkerülhetetlenül elkezdenek kialakulni a társadalmi rétegek, és mivel a versenyszellem semmilyen formája nem tiltott, így aztán szép lassan egyre többen lesznek azok, akik kihullanak a rostán, és csak a nagy halak maradnak fenn.
A nincstelenek lesznek Rapture újsütetű koldusai és árvái, akik végül rájönnek, hogy mégsem jó ez így. A városba való belépéssel ugyanis mindenki elfogadta, hogy azt soha többé nem hagyhatja el, semmilyen kapcsolatot nem létesíthet a külvilággal, és itt kell leélnie az életét. Persze nem lenne ezzel gond, hiszen van itt minden: bárok, munkahelyek, parkok, szórakozási lehetőségek… de mégis… hogyan maradsz életben egy olyan elszigetelt közösségben, ahol mindig van egy nálad nagyobb hal, és bármelyik irányba indulsz el, szó szerint nagyon hamar korlátokba fogsz ütközni.
A könyv erre is megpróbál válaszokat adni, és eléggé jól körbeírja ezt a problémát (is), de úgy látszik hiába, a várost megfertőzi a métely, ami az emberi önzésből és aljasságból fakad.

Rengeteg szereplő van a könyvben, sokszor csak kapkodtam a fejemet, hogy most ez ki is és mi is a szerepe? De persze ez nem gond, hiszen mindenkit alaposan meg fogunk ismerni.
Az egyetlen karakter aki végig a szívemhez nőtt, az Bill volt, akit spoiler
Mellette Ryan karaktere egy elég érdekes és összetett egyéniség, aki vasakarattal tartja a kezében Rapture-t, és mégsem tűnik zsarnoknak, legalábbis ha nem kényszerítik rá, de mégis őt hibáztatták, mivel az emberekre bízta a döntéseket. Ebből is látszik, hogy vezető nélkül az emberi csoportok nem tudnak létezni egymás mellett. Szükség van az irányításra, különben az emberek anarchiába fulladnak, de csak ha csoportokról van szó, és nem egyénekről. Szóval igen, a könyv tökéletes iskolapéldája egy társadalmi kísérletnek.

Az író nagyon jól adagolja, lépésről-lépésre, hogy hogyan is kezdenek széthullani a társadalmi normák, hogyan kezdenek felszínre törni az egymásnak feszülő ellentétek. Majd megtörténnek az első gyilkosságok, lázongások ütik fel a fejüket, tüntetések, lázadó csoportok és teljesen elborult vallási csoportok kezdenek kialakulni, és természetesen a kereslet-kínálat elvén keresztül, szép lassan elkezdenek bejutni a Rapture városában tiltottnak számító termékek is, úgy mint a Biblia, a külső világ hírei, vagy épp a marhahús.

Mindeközben a háttérben megtörténik az áttörés, a plazmidok felfedezése. Erről nem is mondok többet, az ötlet kivitelezése zseniálisan jól ki van találva.
És ekkor, Rapture valóban egy pokoli hellyé alakul.
A plazmidok ugyanis emberfeletti tulajdonságokat adnak az embereknek, de cserébe óriási árat követelnek. Ez pedig a test eltorzulása, az őrület, és a folyamatos függőség.
Idővel gyakorlatilag mindenki megkattan tőle, és elvetemült pszichopata gyilkosokká válnak, akik a plazmid hatására akrobatikus ügyességre tesznek szert, a falon másznak, mint a pók, egy csettintésre jeget, tüzet vagy elektromosságot tudnak elővarázsolni, de a közös jellemző főképp az, hogy mindegyikük egy magában motyogó és vihorászó, őrült szadista gyilkossá válik.
(A könyv mellesleg nem spórol a véres, morbid jelenetekkel, és a káromkodásokkal.)

spoiler
spoiler

Ahogy halad előre a regény, úgy süllyedünk egyre mélyebbre az őrületbe, ahol már szinte alig maradnak épelméjű egyének. A józan ész végleg elhagyja Rapture városát, és egy züllött háborús övezetté alakul.
A rendet már senki nem akarja fenntartani, mert nincs értelme, a hullák az utcákon rohadnak egymás mellé dobálva, felakasztva, vagy épp felszúrva egy kerítésre. A plazmidtól megtébolyodott smekkerek (gyűjtőnév) halbelező és csontozó késekkel gyilkolnak kedvükre, miközben Andrew Ryan 180 fokos fordulatot vesz, és felszabadítóból elnyomóvá válik, aki a későbbiekben a kínzásoktól és a gyilkosságoktól sem riad vissza.

A sztori eleje lassan indul be, aztán szép fokozatosan kezd el felpörögni, mint egy finoman de erőteljesen lenyomott gázpedál, hogy a végére egy nyomasztó, sötét hangulatú, és totálisan elborult könyvet kapjunk, ami leginkább egy szabadon engedett diliházra emlékeztetett, amelytől önkéntelenül is az Arkham elmegyógyintézetet juttatta eszembe.

A könyv véget ér, megvan a lezárás, de természetesen, mivel előzménykönyv, a folytatásai a Bioshock 1-2 című játékokban teljesednek ki.
Ettől függetlenül, a történet a játék ismerete nélkül, önmagában is tökéletesen megállja a helyét!

.

Lektűr kiadó.
Hogy kik ők, vagy honnan jöttek, nem tudom, soha nem hallottam még róluk, de az összes hazai, magát minőséginek és igényesnek képzelő kiadó példát vehetne róluk.
A könyvben ugyanis egyetlen helyesírási hibát sem találtam! Valahogy így kellene minőséget produkálni, ezt várnám el, ha már…

Morpheus>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

Ezt a könyvet mintha hárman írták volna, Verne Gyula, az X-menek kitalálója és valamelyik disztópia szerzője. Ezt jól összerázták és megkapjuk a történetet, ami enyhén szólva gyomorforgató és lelombozó. Mindez arról szól, hogy hogyan őrül vagy hal meg mindenki, hogyan hullik szét ez az elképzelt világ. Alaposan tele van rakva olyan szereplőkkel – egy kivételével –, amelyek garantálják, hogy még véletlenül se futhasson ki máshová a történet. Folyamatosan olvassuk a történteket és hüledezünk. Ettől viszont még nem lesz egy remekmű. Tudom, hogy miért tettem a várólistára, mert vonzó a számomra egy vízalatti világ, és érdekelt, hogy miért fog elbukni. Azonban ez az egész olyan volt, mintha valaki gőzkalapáccsal sújtana le egy tojásra, hogy az az aztán undorítóan fröcsköljön szanaszét. Ez sikerült is, hát hurrá.

Wormy>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

Különleges esete a játék-könyv kapcsolatnak Rapture története, ugyanis a PC software-t előbb ismerhettük meg John Shirley regényénél, annak ellenére, hogy az iromány a kezdeti időket öleli fel. Akárhogy is, de a könyvvel kapcsolatban a tyúk és a tojás dilemmája jut eszembe. Attól függetlenül, hogy az előzményeket az írótól ismerhetjük meg, a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy azzal is kellene kezdeni ennek az elborult utópisztikus világ megismerését.

Véleményem szerint, ahhoz, hogy a történetnek otthont adó víz alatti városról teljes – képzeletbeli – képet kapjunk, szerintem szükséges a játék atmoszférájából merített képi világ ismerete. Én úgy éreztem, hogy az író nem szentelt kellő figyelmet a laikus olvasóknak, így elég nehéz a korábbi tapasztalatok hiányában, teljesen mértékben elképzelni Rapture építészetének csodáját, és környezetének nyomasztó hangulatát. A kezdő oldalon lévő ajánlás – miszerint a könyv a Bioshock és a Bioshock 2 rajongóinak készült –, a fent taglalt észrevételemet szerintem alá is támasztja; mintha azt mondaná: Ha nem ismered a PC-játékot, addig nem érdemes belekezdened! Hm, lévén a könyv éppen hogy, egy trilógia nyitó darabja, szerintem ez elég nagy hiba, bár lehet, hogy ezt mindenki máshogy látja.
Akik a történet megismerését a regénnyel kezdenék, de nem állnának meg annak végénél, azoknak is van pár kellemetlen hírem. A játék történetének csavarjait a könyv lazán spoilerezi. Nem kellemes úgy nekilátni a kalandnak, hogy a „mellékszereplőkről” tudjuk ki, melyik oldal elkötelezett híve – főleg, ha ez a sztori szempontjából is fontos szerepet játszik.

Személyem azt a tábort erősíti, kiknek a regény olvasása utóbb történt, így azért könnyebb dolgom volt. Jó volt olvasni azokról az „arcokról”, kiknek legtöbbjét csupán a magnetofon jóvoltából ismerhettem meg korábban. Teljes képet kaptam az ott élők mindennapjairól, a csodáról és annak bukásáról. Nagyon tetszett, hogy az író a játék minden apró részletére kitér, megmagyarázza azokat, így nem tűnnek irreálisnak az állandóan minket pásztázó kamerák, vagy az úton útfélen fellelhető plazmid-automaták.
A történet folyamán többször előfordult velem, hogy szimpátiám bizonyos karakterek iránt folyamatosan ingadozott; hol ide, hol oda húzott a szívem és ez nagyon bejött. Például a történet elején a Nagy Ember számomra tényleg példaképként jelent meg újító gondolkodásmódjával, hatalmas célokért nyáladzó eszméivel, a sztori végére azonban egy ellenszenves, makacs, begyöpösödött, érzéketlen diktátorrá vált. Gondolom, nem lepek meg senkit azzal, hogy örök kedvencem a vízvezeték szerelő, Bill McDonugh volt, és azok a rendőrök, kik a végén a halálba vezették (aki olvasta a könyvet, azért tudja, hogy ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik). Frank alakja zseniális. Bár az életben megvetem a hozzá hasonló alakokat, be kell látni, amit művel, azt olyan szakértelemmel és profizmussal teszi, hogy már-már csodálatra méltó. Rapture a hozzá hasonlók vágyálma, a lehetőségek tárháza.

A cselekményt illetően vegyesek az érzelmeim. A kezdeti érdeklődés hamar alábbhagyott, és úgy az első százötven oldalig nagyrészt unatkoztam. Kicsit nekem sántított a víz alatti város létrejöttét körül ölelő sötét folt. Értem ezt az alatt, hogy képtelen vagyok felfogni, hogy egy ekkora vagyon kiesése a gazdaságból, ennyi ember rejtélyes körülmények között való eltűnése, és egy ilyen gigászi projekt mozzanatai hogy-hogy nem kerültek felszínre (akaratlan szóvicc, hehe). Említik a titkosszolgálatot, de pff, kérem, a könyvben egy ügynökről van csak szó. A kormány tényleg ennyire vak lett volna? Nekem ez nem tetszett, de lehet csak azért, mert nem értem. Kárpótlásul kaptam azonban, átgondolt magyarázatokat Ádámra és Évára, zseniálisan beteg- horrorisztikus jeleneteket, izgalmakat, a játékból visszaköszönő momentumokat (kiemelném a magnetofon felvételeket, melyeket egy az egyben átemeltek a könyvbe). Legjobban a „Big Daddy” felbukkanását vártam, meg is jött, de jeleneteit keveselltem. Ahogy a cselekmény „beindul”, úgy válik ez az egész dolog szerethetőbbé; a vége felé kezd egy olyan könyvhöz hasonlítani, melyek úgymond transzba szoktak ejteni olvasás közben, de a kritikus pillanatban vége lesz és felenged. Kár érte.

4 hozzászólás
nyestember>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

Izgalmas előzményolvasata a 2K Games 2007-ben kiadott mesterművének, a BioShock-nak. Valószínűleg gyorsabban végeztem volna vele, ha sikerül beszerezni a nyomtatott verziót, de az meg már kb beszerezhetetlen (legalábbis magyar nyelven). A digitális felület még mindig nem az én csésze teám.
Voltak benne érdekes történések -különböző szemszögekből megélve-, „teremtéshistóriák”, kibontott filozófiai szövedékek – bár ezek nagyobb részére már a játék is adekvát módon nyitja fel a szemeket. Az anarchia és a horror környezetét megelőző cselekmények hiánypótlónak hatnak.
A játékszéria rajongóinak mindenképp kötelező darab, de a kazuároknak is érdekes lehet a koncepció.
Város a víz alatt? Ugyanmá'…

Shion_Blanc>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

A Bioshock az a fajta könyv ami lassan indul be, de utána még az evésről is lemondasz csak azért, hogy ne kelljen abbahagyni!
Ki mondja, hogy egy számítógépes játékból nem lehet eszméletlen jó könyvet írni?!
Az író hihetetlen precizitással és részletességgel alkotja meg Rapture világát, annyira mintha az olvasó maga is lemerült volna a mélyébe.
A világháború utáni elegáns amerikai század-közepi világból áthajlik a cselekmény egy x-menes disztópiába, ami kifejezetten megkapó fordulat.
Az egész egy hátborzongató mese, ami akár részben meg is történhetne.
Kissé mintha egy hosszú, több szálon futó mozifilmet néznénk.
Elmondható róla, hogy nem csak izgalmas, fordulatos, de hihetetlenül elgondolkodtató is.
Azoknak is ajánlott, akik még csak nem is hallottak a Bioshock játékról.
Mivel még én sem játszottam vele, a könyv csak azt sugallja, hogy érdemes lenne belefogni.

Martin_Madai>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

Régóta tervben volt ez az előzményregény elolvasása. Nagyon sok reményt nem fűztem hozzá, elnézve az értékeléseket is, valóban jogos a százalék.
Mondom ezt úgy, hogy szeretem mindhárom Bioshock játékot, többször végig is játszottam őket. Így természetesen előnnyel indultam, el tudtam képzelni a szép (és kevésbé szép) helyszíneket, a szereplőket (még ha csak fénykép alapján is), és hangjukat.
Értem én, hogy a játék fanoknak szánják elsősorban. Eléggé elgondolkodtat a kérdés, hogy a játékok ismerete nélkül mennyire lett volna élvezetes?
A leírások az első és utolsó 100 oldalban tetszettek legjobban. Sajnos a kommentekben is láttam, hogy „a szereplők túl sokat beszélnek, túl keveset cselekszenek”. Szerintem Rapture mind fénykorában, mind bukásának kezdetén megérdemli a részletes környezetrajzot. Gondoljunk például Árkádiára, Sander Cohen színházi előadásaira, Neptune's Bounty-ra, és sok más helyszínre. Sajnos nem mindenhol elég részletes, hogy fenntartsa a laikus érdeklődők figyelmét. (Persze az is egy érv, hogy nem minden könyvet George R R Martin írt.)
A szereplők közül Bill tetszett a legjobban. Ő az aki tényleg fog érdekelni szinte minden olvasót. Nagyon mellékszereplőket csak a játékok rajongói fognak figyelembe venni, mint Stanley Pole, Gil Alexander, Augustus Sinclair. Ők egyébként jó karakterek, de a könyvekben nagyon minimálisan szerepelnek.
A fordítás ötletes volt, nem egyszerű lefordítani értelmesen a plazmidok, helyszínek, szolgáltatások neveit, a Little Sistereket és a Big Daddy-ket, de nekem tetszettek. (Hugicák és Óriás papik). Magyarul persze nem jön át a jó kis londoni, dublini akcentus.
Andrew Ryan karaktere is érdekesen van felvezetve, az elején hihetetlenül jó szövegei vannak, később már nem tartottam annyira lenyűgözőnek.
Játék ismeretében valamennyit azért hozzátett a világhoz, de nem fogja megváltani a világot. 4 csillagot tőlem megérdemel. Tetszik, hogy a rajongók által kicsivel kevésbé kedvelt második rész helyszínei és karakterei is jelen vannak, így még kevésbé tűnnek „utólag belerakott” – nak. Tetszik, hogy beszélnek Jack-ről és Delta Alanyról is. A bölcsességek, mondások, idealista elképzelések természetesen jók, de lehetett volna még elgondolkodtatóbbak.
Én kimondottan örülnék egy olyan kiadásnak, amely tartalmaz szép illusztrációkat helyszínekeől, lényekről. Sokat dobna a világba frissen csöppent olvasók élményén.
Nekem tetszett, mindenkinek nem feltétlenül fog.

Idiocry>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

Jó könyv ami élvezhető volt anélkül is, hogy játszottam volna a játékkal és így nem is tudtam csalódni. Nem volt viszonyítási alapom, de mégis egyedi képeket kaptam a fejembe miközben olvastam. Szeretem az utópisztikus könyveket, de ezt nem sorolnám közéjük, hiszen attól függetlenül, hogy egy új „vízalatti” világot teremtettek meg, a tipikus „mi lenne ha ez történne az emberiséggel” kérdéssel nem abban az értelemben foglalkozott. A felszínen ugyanis ugyanúgy ment tovább az élet ahogyan a valóságban is megtörtént, csak a lenti világ pusztította önmagát. Ez inkább volt Rapture világának a kálváriája mintsem az emberiségé. Izgalmas volt, érdekes a főbb karakterek szerethetők és utálhatók, de mégis mindegyiket meg lehetett érteni, a céljukat ami mozgatta őket ebben a világban, ami lehetőségekben mégsem volt olyan gazdag. Igazából a való életről szólt a könyv csak a víz alatt, tudománnyal, őrülettel és fantáziával fűszerezve. Azt viszont kicsit sajnáltam, hogy hagyott elvarratlan szálakat mivel ez nem folytatásos könyvnek készült ha jól tudom..

2 hozzászólás
n_pisti>!
John Shirley: BioShock: Rapture – A víz alatti város

Nos igazából maga a Bioshock világát egy barátom által ismertem meg akinek a nagy kedvence a számítógépes verzió. Számomra izgalmas volt végignézni Rapture megalakulását és bukását. Legjobban a különböző karakterek kidolgozása fogott meg a könyvben.


Népszerű idézetek

Wormy>!

Egyik kezedben a fegyver, a másikban a pezsgőspohár, gondolta szomorúan a férfi. Ez Rapture.

329. oldal

Bellatrissa>!

Ha a modern világ az én páciensem lenne… – megrázta a fejét. – Öngyilkosnak diagnosztizálnám.

134. oldal

Cheril>!

Az élősködő három dolgot utál: a szabadpiacot , a szabad akaratot és a szabad embereket

Rapture

1 hozzászólás
Wormy>!

Épp elért a nappaliig, amikor Ryan utánaszólt a boltíves átjáróból. – Nem bánja, ha felteszek egy kérdést?
Bill megtorpant. Remélte, nem az fog kiderülni, hogy Andrew Ryan homokos. Épp elég felsőbb osztálybéli raty próbálta már felszedni.
– Mit gondol, hol ér véget egy ember joga? – kérdezte Ryan.
– A joga uram? – Most ez tényleg egy filozófiai kérdést tesz fel egy vízvezeték-szerelőnek? A vén ficsúr tényleg megkattant.

25. oldal

1 hozzászólás
Deidra_Nicthea I>!

Régóta nem vizsgáltam magzatot. Nehéz hozzájutni egészséges állapotban.

118. oldal

Wormy>!

Karloszkij bólintott, elmélázva ütögette a géppisztoly závárzatát.
– Nem valami jó munkások azok a smekkerek – mondta unottan. – Begolyóznak; gyilkolnak. Az ember nem tudja elvégezni a munkát, ha azzal van elfoglalva, hogy begolyózzon meg gyilkoljon. – Egy pillanattal később megvonta a vállát, és hozzátette: – Hacsak nem maga az ölés a munkája.

374. oldal

Cheril>!

Nem hiszek istenben , nem hiszem , hogy van egy láthatatlan személy az égen. De létezik valami, ami mindannyiunknál hatalmasabb : valamennyiünk igyekezetének az összefonódása , az Iparűzés Nagy Lánca , ami összekapcsol bennünket. Ám csak ha mindannyian a saját érdekeink szerint küzdünk , csakis akkor húzza a lánc a megfelelő irányba a társadalmat. E lánc túl hatalmas és túl rejtélyes ahhoz , hogy bármelyik kormány irányÍtsa. Bárki is mondja ennek ellenkezőjét , annak vagy a zsebedben kotorászik a keze , vagy pisztolyt szorít a nyakadhoz – Anderw Ryan

Rapture

Gridranger I>!

Meglehetősen éles fekete-fehér felvételek voltak Hirosima elpusztításáról, többnyire a levegőből fotózva. A városi fények megcsillantak a fényes papíron, mintha maga New York feltűnő panorámája zúzná szét Hirosimát.

11. oldal

5 hozzászólás
_Numb_>!

Fontaine hosszan, mélyet sóhajtott. Gorland tudta, hogy ez azt jelenti, a férfi feladta. Érezte a testében a borzongást, a már-már szexuális gyönyörűséggel járó, belső remegést, ami mindig rátör, ha a kiszemelt préda megadta magát.

72. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen King: Végítélet
Blake Crouch: Hamis emlékek
Philip Roth: Összeesküvés Amerika ellen
Marissa Meyer: Scarlet
Neal Shusterman: Unwind – Bontásra ítélve
Dan Wells: Fragments – Töredékek
Scott Westerfeld: Behemót
Justin Cronin: A szabadulás
Pierce Brown: A káosz évei
Johanna Sinisalo: A Nap Magja