Vének ​háborúja (Vének háborúja 1.) 91% 935 csillagozás

Üdv, a Gégepukkasztóban, a Világegyetem legvalószerűtlenebb koktélbárjában!

Úgy látom, gőzöd sincs, hogy hová keveredtél, de nyugi, ez nem a Tatuin, és azok ott nem a galaxis söpredéke, csak egy rakás turista. Lazíts! Hajts fel egy pohárral, és rögtön jobban fogod érezni magad!

A mai ajánlatunk az univerzum ezen szögletében népszerű, könnyed, hullócsillag koktél, ami garantáltan feldob, ráadásul a kegyetlen másnaposság agyhasogató rémével sem fenyeget.

Hogy szeretnéd látni, hogy kotyvasztom össze? Nyugi, mindenből van benne pont elég!

A fő összetevője két adag a régi jól bevált intergalaktikus háborúból – ehhez le is kaptam a polcról Heinlein meg Haldeman egy-egy örökbecsűjét.
Hogy kicsit tompítsam a háború karcos ízét, ellenfélnek beleszórok egy rakásnyi furábbnál furább lényt, akik pont annyira agresszívek, mint amennyire érthetetlenek – ehhez James White űroperájából, a Kórház a Galaktika szélén-ből halásztam elő néhány figurát, meg persze egy rakásnyi másik klasszikustól is, Damon Knighttól kezdve Frederic Brownig – bár ezek a nevek neked talán nem sokat mondanak.
Főszereplő meg egy derék amerikai fickó a szomszédból, akinek helyén van a szíve és az esze is. Most őszintén? Soroljam, hogy honnan vettem ezt a hozzávalót? Ugye, hogy nem kell! Vannak dolgok, amik sose mennek ki a divatból!

Látom, marja a szemed a cucc! Nem vagy kemény sci-fista, ugye? Nem baj, kerül még bele egy s más, hogy fogyasztható legyen!
A legfontosabb egy bazi nagy adag jég – a kúlság faktor!
Vén trottyokból zöld bőrű szuperkatonává avanzsált terminátorok irtják a gülüszemű, emberevő űrlényeket – őszintén, hallottál mostanában ennél lazább ötletről? Na ugye!
Citrom nincs! Nincs nyammogás: itt mélyűr van, nem mély mondanivaló!
Citrom helyett ahol csak kell, facsarok inkább bele egy-egy löketnyi iróniát meg pár koktélkanálnyi kásásan laza beszólást. Philip Marlowe óta ez az alap, hogy valami, ami karcos, könnyen csússzon!

Azt mondod, legyen azért lehetne egy kicsit tartalmas is?
Rendben! Azon ne múljék!
Politizálás címszóval ekézem egy cseppet a vörösnyakú republikánusokat meg a seggfej szalonliberálisokat. A veteránoknak meg barátságosan odabiccentek a bajtársiasság nevében. Közben meg elmélázok az emberi szellem lenyűgöző rugalmasságán.
De ezeket csak úgy mutatóban, hogy nehogy a kedves vendég torkán akadjon valami göcsörtös mondanivaló.
Hogy bejön ez a cucc a csajoknak? Szerinted? Ilyen laza csávóval a főszerepben?
Ráadásul látod, milyen finoman kavarog az italban az örök szerelem rózsaszín szirupja? Mondtam én, mindenből pont a megfelelő mennyiség!

Jó, jó, de hogy ez az egész nem valami friss?
Dehogynem: menta helyett poszthumán mentalitást téptem a tetejére, koktélcseresznye gyanánt pár tudományos teóriát is szórtam bele, és az egészet habkönnyű filozofálgatással díszítettem.

És voilá: kész is van: kortyolj csak bele, haver!
Ugye hogy jól esik? Ne szégyelld, élvezd!

„Gyűlöltem, hogy én is olyan ember lettem, aki a temetőbe jár a halott feleségét látogatni. Amikor (sokkal) fiatalabb voltam, olykor-olykor megkérdeztem Kathyt, mi értelme ennek. Az az oszló hús- és csonthalom, ami valaha egy ember volt, már nem ember, csak egy oszló hús-és csonthalom. Az ember nincs többé – a mennybe, vagy a pokolba került, valahová vagy sehová. Ennyi erővel egy marhaoldalast is látogathatnék. Aztán megöregszel és ugyanezt gondolod. Csak már nem érdekel. Ennyid maradt.”

Azt hiszem az idei évem egyik legnagyobb meglepetés könyvével találkoztam most.
Párom és egyik barátom nagyon sokat beszélt róla, sőt kettejük között lezajlott egy kisebb vita.
Kíváncsivá tettek, mi olyan érdekes ebben a sci – fiben .
Nos mindazonáltal, hogy tudott újat mutatni, sőt igen csak fantasztikus, de nagyon nehéz világképet hozott létre az író, számomra a neve ismeretlen.
John Scalzi, sose hallottam még róla és így természetesen fogalmam nem volt milyen témában és milyen minőségben ír.
De visszakanyarodva az élményem maradandónak bizonyult. Köztudott oly keveset alszom, többnyire nem álmodom, nos ez a könyv befejezése után megváltozott.
Két éjszakán előfordult, hogy átvettem a főhős szerepét, és én magam éltem át az eseményeket.
Nagyon fáradtan ébredtem, de minden alkalommal ott volt az a megdöbbentő érzés, mit láttam, mit tapasztaltam és annyira valóságosnak éreztem.
Hihetetlen élményként könyvelem el, és amint lesz időm és kapacitásom, folytatni fogom az olvasást a második résszel.
Remélem hasonló élményeket tapasztalok majd.
Addig is, aki szereti ezt a műfajt bátran ugorjon neki.

@Lisie87 lelkes ajánlgatása után végre eljutottam oda, hogy megvegyem a könyvet, majd nem sokra rá, el is olvassam.
A sci-fi-t még csak most kezdem kóstolgatni, és első könyvek között ez is remek választás volt az Oculus után.
Nagyon tetszett a világ és az elgondolás, amibe Scalzi bevezetett. Mozgalmas, sodró lendületű, humoros, érthető tudománnyal. Nagyszerű volt olvasni a sokfajta idegenről, és látni azt, hogy milyen lenne, ha mi lennek a tápláléklánc egyik lentebbi szintjén, avagy éljen a nyakleves! :D
Nem várat sokat magára a következő pár kötet úgy érzem, ha már volt szerencsém beszerezni azokat is!
A fél csillag levonást egyrészt azért adtam, mert volt benne egy kijelentés az elkövetkezendőkkel kapcsolatban, amit nem lehet helytállónak nevezni, másrészt szerintem néha feleslegesen használt az író közönségesebb hangnemet, ami egy ideig vicces volt, de egy idő után számomra zavaró.

Így a könyv végére azt kell mondjam, egy pöppet csalódtam benne. Annyira zseniálisan indult, már azon voltam, hogy összehörcsögölöm az egész sorozatot papír formátumban is. Aztán valahogy odalett a varázs és a hörcsögölési vágy is.

Részletesebben: a könyv maga három részre van osztva. Az első és a második nagy része zseniális volt, imádtam a humort, a karaktereket, érdekes volt a világ és a stílus. Aztán elérkeztünk a könyv második feléhez és belecsöppentünk a háborúba. Amiről azt gondoltam, a könyv legérdekesebb része lesz, erre épp ellenkezőleg. Meg úgy nagyjából a seregről szóló fejezetek is ilyenek voltak.

Mármint… Volt egy olyan érzésem olvasás közben, hogy valami YA-ba kerültünk, amiben a főszereplő a legkülönlegesebb virágszál az univerzumban. Például a kiképző mindenkiben spoiler John különleges, spoiler Vagy a bevetésen van egy rakás hajó, egyiken se jut eszébe senkinek, hogy spoiler Ugyanezt a bevetést rajta kívül spoiler És így tovább…

Minden bajom ellenére hazudnék, ha azt mondanám, ez egy rossz könyv volt, mert egyáltalán nem. Viszont új kedvencemnek se tudnám nevezni. Mindenesetre kíváncsi leszek a folytatásra, kíváncsi vagyok, Scalzi még mit fog kihozni a sorozatból, milyen fura új lényeket mutat majd még be.

Scalzi ezzel a könyvével egy nagyon mély gödörből rángatott ki: egyik pillanatban még sírtam, két perc múlva már hangosan nevettem. És még azóta is morfondírozom magamban, hogy mi lehet a titka. A zseniális humoron kívül, természetesen.

Nem vagyok kimondottan egy sci-fi olvasó, így nem tudhatom, hogy mennyire eredeti, vagy mennyire „klisés” a történet. De ez nem is lényeges. Mert egy jó író még a legbanálisabb történetből is ki tud hozni valami nagyon eredetit. És Scalzi nagyon jól ír. Nagyon-nagyon-nagyon. (Ellentétben velem, mint látható. :D) Izgalmas történet, szimpatikus karakterek, remek párbeszédek, nagyszerű humor. És mindezek mellett Scalzi még odadob nekünk, csak úgy, mellékesen pár etikai kérdést, hogy aztán a könyv befejezése után is még napokig rágódjunk rajta. Gondolkozhatunk a gyarmatosítás etikusságáról, más fajok leigázásról. Vagy azon, hogy mitől ember az ember: ha a tudatodat átrakjuk egy idegen testbe, akkor vajon még ugyanaz maradsz, mint voltál előtte? Meddig terjedhet a tudomány határa. (Jó, tudom, vannak dolgok amit csak „magas matekkal” lehet megmagyarázni. ;))

Ez a könyv egy katonai sci-fi, és megtalálhatjuk benne a háborús könyvek/filmek kliséit is: a zord, ocsmányul beszélő, de valójában jó szívű kiképző főtörzsőrmestert, a dilemmát, hogy gondolkodás nélkül kell-e a parancsokat teljesíteni, a kétséget, hogy mi jogon irtunk ki mi, emberek, idegen fajokat. És a kérdések kérdését: ezekben a harcokban hogyan ne váljunk szörnyeteggé, hogyan maradhatunk meg embernek?

Nem szeretem a háborús regényeket, mert túl sok bennük a veszteség. Scalzi ezt a problémát is jól oldotta meg: rengeteg jó, szimpatikus karakterrel találkozunk, de nem töltünk el velük sok időt, így a veszteségünk is kevésbé fájdalmas. És a befejezést is tökéletesen el tudtam fogadni. Ráadásul, annak ellenére, hogy egy sorozat első kötetéről van szó, egy teljes, egész, lezárt történetet kapunk. Tökéletes könyv.

És a melasz, az tényleg undorító. ;)

Elöljáróban azért jobb, ha tisztázzuk: ki nem állhatom a sci-fit. Meg hogy még pacifista is vagyok. Ja és nő. Na de mondom tovább. Szóval. Szembejön velem ez a pali, ez a Scalzi. Rámköszön. Nagyon jó kis higgadt, megnyugtató hangon.

Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe – ezt mondja.

Szeretem, ha valaki jól tud beköszönni. Ha jól üti meg a hangot. Mer’ amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. (És itt kivételesen az a legény, aki adja, nem az, aki állja.)

Szóval rámköszön, mondom, így, három rövid, egyszerűen elémtolt mondattal, aminek súlya van. De hát ki ez a csávó?!
A Scalzit úgy mutatta be egy barátom, hogy olyan, mintha Shakespeare egy jó kis ármánykodós tragédiát írt volna a katonai sci-fi zsánerében. Az ilyesmi azért mégiscsak kíváncsivá teszi az embert, nem?

Jön tehát ez a sekszpírforma csávó a sci-fijével – most mondjam azt, hogy egy irodalmi néger, akit már eleve előítéletekkel kezelek? –, és megszólít ezen a szép barna hangján. Előítélet ide vagy oda, a szép barna hang a gyengém, és a karma negyedéves terminusokban mindig megbízhatóan teríti is az új meg új gyengéket. Ilyenkor egy hétköznapom többet ér, mint sok száz régi vasárnap, ahogy a Kovács Apollónia is énekli, hagyom tehát, hadd beszéljen. 256 oldalon keresztül. És jól beszél. Arányérzékkel. Humorral. Iróniával. 256 oldal befejeztével kénytelen vagyok azt mondani:

…maga az első scifista kopasz, akiben nem találtam azonnal valami megvetni valót. El sem tudom mondani, ez mennyire idegesít és kétségbe ejt.

Meg kell mondanom, azt a kijelentésemet, hogy ki nem állhatom a sci-fit, öt évad Stargate Atlantis, illetve Babylon 5 (meg ami) szakmai okokból, heti szinten történő kényszermozizására alapozom.

Elcseszett egy vízuális világom van, már bocs, de jobb’ szeretek a magam fantáziájával a magam vásznára festeni. A szörnyek az én univerzumomban valamiféle kivetített, alaktalan szorongások az elme sötét folyosóiról, bonyolultabbak és többrétűbbek, mint néhány sápadt pofájú zombi, vértől csöpögő szájú vámpír, vagy farkasember. Talán kevésbé kézzelfoghatók. Én legalábbis inkább elvontan, amolyan capote-i megfogalmazásban szoktam gondolni rájuk – már bocsánat, hogy ezt ennél képletesebben nem tudom körbeírni.

Egy könyv (ez a könyv is) ilyen értelemben mindig sokkal megengedőbb, mint egy film. Úgy értem, az agyad vélhetőleg nem valami gumitestű, csápos, cékategóriás horrorrémet moziz eléd. Vagy de, ha a habitusnak az jobban megfelel. Jó, tudom, hogy tudod. Elméletileg én is tudtam. Aztán mégicsak majdnem scifiszűz (sic!) maradtam. Úgyhogy ebből az alapállásból mondom, hogy az ilyesmit azért nem árt időnként tudatosítani.

A helyzet az, hogy másfél nap alatt ledaráltam. Mert sodró volt, (nekem) izgalmasan új, és mert élveztem. Nagyon.

Aztán két új kezemmel megfogtam a régi arcomat.
– Kösz. Kösz mindent.
Aztán kimentem.

Igazi meglepetést okozott. Még nem olvastam Scalzitól, így csak körülbelüli (jórészt a Molyról szerzett) fogalmaim voltak arról, mire számítsak, de kiválóan lekötött és felüdülés volt olvasni. A maga műfajában remekül megírt regény, jól olvasható és izgalmas, keresetlen, karcos humorral. A militarista társadalom sokban hajaz a Csillagközi invázió világára, de ez egyáltalán nem zavaró. Az, hogy hetvenöt éves kort elérő emberekből álló Gyarmati Véderő vívja az űrben a csatákat, már önmagában is felkeltette az érdeklődésemet, de mivel rengeteg jó ötletet láttam saját poraiba dicstelenül összeomlani, ez még nem volt garancia a sikerre. Scalzi azonban remekül dolgozta ki a hátteret, az egész világot ehhez az érdekes felütéshez, így végig faltam az oldalakat. Mindenkinek ajánlom.

Van úgy, hogy az ember elolvas egy könyvet, becsukja…és utána még órákig nem tud szabadulni a könyv világából…átgondolja, elmélkedik rajta, beleéli magát. Velem is ez volt (van) most. Munkahelyemen fejeztem be a könyv utolsó pár oldalát, utána egy órát meséltem munkatársnőmnek, hogy miről szólt, és közben beszélgettünk az univerzumról,fizikáról, űrutazásról,stb. Ilyenkor mindig olyan lelkes tudok lenni…Imádom! :)
Ahogy ezt a könyvet is imádom, olyan volt nekem, mint éhezőnek egy falat kenyér!!! még, még, még Régen olvastam sci-fit, és rájöttem, hogy mennyire hiányzik!!!
Nem voltak nagyon hosszú leíró részek, sőt sokszor gyors ugrások voltak a történetben, de végig úgy élveztem a cselekményt, egyáltalán nem untatott, pont így volt jó! Tetszett a fanyar humora, a szókimondása, az olykor véres, groteszk leírásai. Volt benne fizika, amit imádok, bár úgy voltam vele, hogy kicsit még olvasnék elméleteket, magyarázatokat az űrugrásról, tachionokról. Maga az alap ötlet is nagyon tetszett spoiler .
Még megjegyzem, hogy nagyon megérintett az a rész, amikor a feleségéről mesél, ahogy megismerkedtek (Shakespeare idézetes szerelmi vallomás…hmm) és ahogy meghalt a nő. Azt picit meg is könnyeztem. :)
Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!!!!

Egyértelműen a Csillagközi invázió [Starship troopers] rokona [a filmmé – nem a könyvvé], de ez nem von le az értékeiből semmit. Fordulatos, ötletes, de érezhetően itt az író még csak keresi a sztori hangvételét. Az első fejezet finom, intelligens humora nagyon tetszett, kár, hogy később ez valahogy eltűnik. Viszont a történet és a kissé sematikus világ [folyvást háború – fel se merül, hogy tán békében is lehetne élni: hiába ismételgetik a szereplők – a szerző –, hogy a világűr kegyetlen hely, valahogy nem tud meggyőzni róla, hogy tényleg ilyennek kell lennie] ellenére azonnal megvettem az összes folytatást. Jó sci-fi. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen filmsorozat készül belőle.

Sci-fi regényen én ennyit még nem nevettem. Persze nem minden vicces, ha az ember egy picit megkapargatja a felszínt, viszont könnyen mondhat az ember nemet a kapirgálásra, nem kényszerít semmire (jó, néha azért igazán kilóg a lóláb, hogy megint megnyertük a multiverzum szégyene címet, de viszonylag gyorsan túl lehet ezen lendülni, ha az ember a színtiszta szórakozás mellett voksol). A cselekmény ehhez és az oldalszámhoz mérten nem túl bonyolult, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a három rész szorosan összefügg és akkora terjedelemben valami még kialakulhat.

Köszönöm az ajánlást @FélszipókásŐsmoly! :)