Elöljáróban azért jobb, ha tisztázzuk: ki nem állhatom a sci-fit. Meg hogy még pacifista is vagyok. Ja és nő. Na de mondom tovább. Szóval. Szembejön velem ez a pali, ez a Scalzi. Rámköszön. Nagyon jó kis higgadt, megnyugtató hangon.
Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe – ezt mondja.
Szeretem, ha valaki jól tud beköszönni. Ha jól üti meg a hangot. Mer’ amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. (És itt kivételesen az a legény, aki adja, nem az, aki állja.)
Szóval rámköszön, mondom, így, három rövid, egyszerűen elémtolt mondattal, aminek súlya van. De hát ki ez a csávó?!
A Scalzit úgy mutatta be egy barátom, hogy olyan, mintha Shakespeare egy jó kis ármánykodós tragédiát írt volna a katonai sci-fi zsánerében. Az ilyesmi azért mégiscsak kíváncsivá teszi az embert, nem?
Jön tehát ez a sekszpírforma csávó a sci-fijével – most mondjam azt, hogy egy irodalmi néger, akit már eleve előítéletekkel kezelek? –, és megszólít ezen a szép barna hangján. Előítélet ide vagy oda, a szép barna hang a gyengém, és a karma negyedéves terminusokban mindig megbízhatóan teríti is az új meg új gyengéket. Ilyenkor egy hétköznapom többet ér, mint sok száz régi vasárnap, ahogy a Kovács Apollónia is énekli, hagyom tehát, hadd beszéljen. 256 oldalon keresztül. És jól beszél. Arányérzékkel. Humorral. Iróniával. 256 oldal befejeztével kénytelen vagyok azt mondani:
…maga az első scifista kopasz, akiben nem találtam azonnal valami megvetni valót. El sem tudom mondani, ez mennyire idegesít és kétségbe ejt.
Meg kell mondanom, azt a kijelentésemet, hogy ki nem állhatom a sci-fit, öt évad Stargate Atlantis, illetve Babylon 5 (meg ami) szakmai okokból, heti szinten történő kényszermozizására alapozom.
Elcseszett egy vízuális világom van, már bocs, de jobb’ szeretek a magam fantáziájával a magam vásznára festeni. A szörnyek az én univerzumomban valamiféle kivetített, alaktalan szorongások az elme sötét folyosóiról, bonyolultabbak és többrétűbbek, mint néhány sápadt pofájú zombi, vértől csöpögő szájú vámpír, vagy farkasember. Talán kevésbé kézzelfoghatók. Én legalábbis inkább elvontan, amolyan capote-i megfogalmazásban szoktam gondolni rájuk – már bocsánat, hogy ezt ennél képletesebben nem tudom körbeírni.
Egy könyv (ez a könyv is) ilyen értelemben mindig sokkal megengedőbb, mint egy film. Úgy értem, az agyad vélhetőleg nem valami gumitestű, csápos, cékategóriás horrorrémet moziz eléd. Vagy de, ha a habitusnak az jobban megfelel. Jó, tudom, hogy tudod. Elméletileg én is tudtam. Aztán mégicsak majdnem scifiszűz (sic!) maradtam. Úgyhogy ebből az alapállásból mondom, hogy az ilyesmit azért nem árt időnként tudatosítani.
A helyzet az, hogy másfél nap alatt ledaráltam. Mert sodró volt, (nekem) izgalmasan új, és mert élveztem. Nagyon.
Aztán két új kezemmel megfogtam a régi arcomat.
– Kösz. Kösz mindent.
Aztán kimentem.