A ​jó szamaritánus 90% 409 csillagozás

Hihetetlen izgalommal fogtam kezembe a Köny\/elem csatornám első havi közös könyvét. Egyrészről féltem, hogy nehogy mellényúljak és egy olyan sablon könyvet válasszak, amiről majd nem lehet sokat beszélni, másrészről viszont bizakodtam, mert ömlöttek felém a dicsérő visszajelzések, hogy milyen szuper könyv és milyen jó, hogy ezt választottam. Úgyhogy kellően felfokozott hangulatban vágtam bele ebbe a nem mindennapi könyvbe! @vtkati mellett @Niki is velem egy időben olvasta a könyvet és együtt hüledeztünk a meglepő fordulatoknál, sokkoló jeleneteknél. Nagy élmény volt számomra folyamatában is beszélgetni a történetről. Köszönöm lányok!
Döbbenetesen jó sztorit kaptam, rendkívül jól szórakoztam rajta. Eleve adott egy hihetetlenül eredeti alapkoncepció (a telefonos segélyhívónál dolgozó nő épp az ellenkezőjét műveli annak, mint ami a feladata lenne), amihez társul egy olvasmányos stílus, szövevényes cselekmény, egy rendkívül izgalmas macska-egér játék és egy remek fordítás @Tibor_Ipacs -tól. Klassz a váltott szemszög alkalmazása, a könyv végig izgalomban tartott. Néha megrázott, máskor nyugtalanított, nyomasztott. Olykor viszont túlontúl körmönfontnak éreztem és néhány számomra hihetetlen, esetleges mozzanat is előfordult a könyvben, ami kicsit rontott az összképen. Én a végkifejlettel sem voltam maximálisan kibékülve. Mindazonáltal egy igazán különleges és újszerű pszicho-thrillert kaptam, ami rengeteg témát érintett és sok esetben elgondolkodtatott.
A könyv jelenleg az 50 legolvasottabb könyv között van itt a moly.hu-n, amiben ha csak kis részem is, de remélem benne van.
Alig várom a könyv élő kibeszélőjét, melyre ezúton is sok szeretettel várok minden érdeklődőt! ☺️
https://www.youtube.com/watch…

Ó te jó ég! Mr Marrs, ön engem orvul átvert és megvezetett! Persze alapesetben az ember nem mondana ilyenért köszöntet, viszont itt egy könyvről, egy történetről van szó, ezért én köszönetet mondok, mert egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy hányszor sikerült becsapnia. A könyv vége felé, már nem voltam hajlandó találgatni, ugyanis tudtam, hogy teljesen felesleges lenne; Marrs úgyis keresztülhúzza a számításaim.
Amikor elkezdtem olvasni, akkor úgy gondoltam, hogy ez egy jó sztori lesz; érdekes téma, érdekes karakterrel. A századik oldal környékén még mindig izgalmas volt, de akkor már úgy gondoltam, mindent tudok, átlátok a szereplő tettein és értem a magánéleti problémáit. Hát igen, itt kaptam az első pofont. Hangsúlyozom, még csak az elsőt, és korántsem a következő volt az utolsó. Próbáltam volna összeszedni magam az első ütés után, de jöttek a sorozatos támadások, és ez a sötét nyomasztó történet végképp a padlóra küldött.
Az író nem csak a könyvében szereplő karakterekkel játszadozik, hanem az olvasóval is. A jó szamaritánus című könyv elején már rálépünk a sakktáblára, és nem igazán tudjuk, hogy mikor következik be a végső csata, a játék utolsó fordulója. Aki szereti a lélektani és pszichológiai thrillert, azoknak nagy kedvenc lesz A jó szamaritánus.

Első körben bemutatja Laurát, aki saját hite szerint jó és tökéletes, aki a KrízisVonalnál dolgozik önkéntesként, mellette minden nap saját sütésű süteménnyel látja el a kollégáit, és még arra is van ideje, hogy jó anya és feleség legyen. De nagyon gyorsan kiderül, hogy kívül és belül is rothad, semmi sem igazi belőle. Egy antihős, aki halálos, és ízig vérig szociopata.
A KrízisVonal célja, hogy segítsen azokon az embereken, akik úgy érzik képtelenek tovább élni, az itt dolgozók nem ítélkeznek, nem akarnak tanácsot adni, egyszerűen azért vannak, hogy meghallgassák a sérült embereket, és éreztessék velük, nincsenek egyedül. Laura ezt egy kicsit másként gondolja, más cél vezérli. Feladatának érzi, hogy ezeket a lelkeket átsegítse a másvilágra, és nem fél attól, ha egy kicsit lökni is kell rajtuk. (Nem spoiler, ez már a prológusban kiderül)
Teljes értékelés a lenti linken:
https://prokontra.net/2020/12/07/john-marrs-a-jo-szamaritanus/

Kicsit vegyes érzéseim vannak. Egyrészt tetszett a történetvezetés, komoly érzelmeket váltott ki belőlem, izgalmas fordulatokkal volt tele. Vontatottnak egyáltalán nem mondanám.
Másrészt fokozatosan kaptam tőle idegbajt, egyre inkább idegesített az egész. A végére teljesen kiborultam. Laura egy számító, önző, undorító alak, akit csak a bosszú éltet.
A lezárással sem vagyok kibékülve, eléggé befejezetlennek érzem.

A vak bosszú, gyűlölet és elmebaj regénye ez. John Marrs az orránál fogva vezeti az olvasókat, főnyeremény volt ez a könyv.

Az első két részben megismerjük a két főszereplőt, lassan indít a sztori, aztán bedurvul, és egy ámokfutássá válik. Megismerünk egy beteg és aljas elmét, de annyira, hogy már nekem is gyilkos gondolataim támadtak.
Mint az ilyen sokkoló történeteknél általában, most se találom a szavakat, amik hűen visszaadnák az érzéseim. Csak olvassátok el, de tényleg!

Szeretném kifejezni hálámat @Réka0128 és @ProKontra felé, hogy figyelmembe ajánlották a könyvet. A kíváló, és elégedett értékeléseik pedig már csak hab volt a tortán. Köszönöm csajok! ♥

Azt kell mondjam, nem mindennapi történet volt. Nagyon kényes témával foglalkozik a könyv, amiről, ha beszélnünk kell bizony rengetegen érezzük magunkat kellemetlenül vagy-, frusztráltan. Talán ott motoszkál a fejünkben, hogy nem merjük kimondani az öngyilkosságra hajlamos embereknek a gondolatainkat, véleményünket, tanácsainkat. Egy igazi orosz rulett minden velük folytatott beszélgetés, nem tudhatjuk mi az, ami segíti és megnyugtatja, vagy épp a szakadék aljára taszítja őket. Olvasás közben magam is elgondolkodtam: vajon hány ember él szerte a nagyvilágban hasonló problémákkal, megfelelő segítségre várva, amit talán sosem kapnak meg? Számtalanszor kellett félretennem a könyvet. Marrs roppant élethűen ábrázoja a segélykérők lelkivilágát. A hangjukból érződő agónia, kétségbeesés, a kristálytisztán kihallható reményvesztettség érzése nyomasztó, és hátborzongató légkört teremtett a történetben.
A cselekmény első részében megismerkedünk Laura karakterével. Példaértékű és-, irigylésre méltó háziasszony, aki a családanya képében tetszeleg, az ujja köré csavar szinte mindenkit, a munkahelyén felnéznek rá, és a KrízisVonalnál dolgozó munkatársak gondoskodó anyukafiguraként tekintenek rá. A valóság azonban nem is állhatna messzebb ettől az idealizált képtől. Nem volt még olyan karakter, aki iránt már a történet elején ilyen komoly negatív érzéseket tápláltam. Laura egy szociopata, manipulatív, állandó tévképzetekkel küzdő, erős nárcisztikus jegyeket produkáló személy. Számára mindenki, még a saját családja is eszköz csupán, feláldozható gyalogok az önös céljai elérésében folytatott játszmában. Ráadásul mindehhez magas intelligencia társul, ami roppant veszélyessé és dörzsölté teszi. Nem tudja megkülönböztetni a valóságot a saját maga általál kreált fantazmagóriáktól. Laura karaktere önkéntelenül is a Fekete Angyalt jutatja eszembe, csupán annyi különbséggel, hogy nem egy kórházban vagyunk, és az áldozatok nagyon is tudatában vannak milyen vég vár rájuk. Beteges megszállotságot érez a halál iránt, minden egyes kioltott élet afrodiziákum a számára. A múltját megismerve néhol már-már sajnáltam és mélysésgesen együttéreztem vele, mint utóbb kiderült, teljesen feleslegesen. Az írónak sikerült engem is megtévesztenie a személyét illetően.
A könyv második felében megkezdődik Laura és Ryan igazi harca. A férfi elsőre egy tiszta lelkű, egyszerű és szimpatikus jellem, ám a cselekmény előrehaladtával ráébred, hogy ő sem jobb a nőnél. A veszteség hatására teljesen kifordul önmagából. Borzalmas és elszomorító volt olvasni, hogy a gyász és a fájdalom milyen módon képes kifordítani az embert önmagából. Karaktere remekül példázza mennyire kiszámíthatatlan is az emberi természet: soha nem lehet tudni, hogy egy szerettünk elvesztése micsoda sötét erőket szabadít fel bennünk.
Ez a könyv nem való mindenkinek. Kell hozzá egy bizonyos fokú tűrőképesség, hogy az ember anélkül tudjon végighaladni a történeten, hogy az maga alá gyűrné. Mindenbizonnyal nem most olvastam utoljára.

Turkáljunk együtt az emberi gyűlölet és megbocsáthatatlanság bugyraiban! Marrs megmutatja, hogy talán nincs olyan emberi élet, amely ne érezné a bosszú és a gyűlölet feszítését. A macska és az egér játékának kibontakozásakor teljes képet kaphatunk egy „szörnyetegről” s eközben a manipuláció és a bosszú bonyolult táncába kerülhetünk. Míg a legtöbb feszültséget keltő pszicho-thriller a kezdetektől fogva keveset árul el, (és egészen a meglepetés végéig építi fel a történetet) Marrs a története elejétől kezdve elindítja „játékát” azzal, hogy bemutatja (realitásvesztés segítségével) Laura hősnőjét és halálos motívumait. Egy elfogultságtól mentes lélekfacsarót, egy lelkileg bomlott nő zavarba ejtően sokrétű lélekrajzát. Aki nagyjából olyan, mint egy éjszakai állat vadászat közben, öngyilkos embereket keres, és élénk támogatást kínál nekik életük befejezéséhez. Ok-okozati összefüggésekben visszaköszönnek a jól ismert bizonytalansággal, félelmekkel teli és veszélyekkel átitatott környezet. Olyan szereplőkkel, akiket nem kielégítő egy mikroszkóp alá dugva tanulmányozni, Daviddel együtt akarunk érezni, sorsának jobbra fordulásáért drukkolni. De Marrs nem engedi meg nekünk az ilyen emberi gyarlóságokat, hiába lenne rá esetleg igényünk. Elvárhat az ember egy nagyon sötét thrillert az alaptörténet elolvasásakor, azt viszont nem, hogy a könyvnek mélysége is lesz. Pedig nagyon is van.

„Egyszer azt olvastam, ha újra és újra elmondod magadnak ugyanazt, akkor idővel elfelejted, meddig tart az igazság, és honnantól kezdődik a képzelet birodalma.”

Mindenképp szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, mert A tökéletes pár is tetszett, plusz @ProKontra értékelése nagyon felkeltette az érdeklődésem. Már a prológus után éreztem, hogy brutálisan jó lesz ez a könyv. A jó szamaritánus egy igazán lebilincselő, zseniálisan felépített pszicho-thriller, amit vétek lett volna kihagyni. A történet alapötlete egészen egyedi és csavaros, de álmomban sem gondoltam volna, hogy mit fog kihozni belőle John Marrs. Eszméletlenül izgalmas és pörgős volt az elejétől a végéig, valamint bőven akadtak benne meglepetések. A kezdetektől próbáltam rájönni, vajon mi folyik Laura körül, de végül az első komolyabb fordulat után feladtam, mert, amellett, hogy az író totálisan összezavart, be kellett látnom, hogy ezt képtelenség kitalálni. :D A végével nem vagyok teljes mértékben elégedett, és még mindig bosszant egy kicsit, pedig már egy hete befejeztem a könyvet.
Laurával egy percig sem tudtam szimpatizálni, sőt néhol kifejezetten taszított, de mégis roppant érdekesnek találtam a karakterét. Ryant pedig csak sajnálni tudtam, mert szegénynek valahogy sosem jöttek ki jól a lépései. Az ő fejezeteit annyira nem élveztem, mint Lauráét, mert néhol elég unalmasak voltak.
Aki szereti a pszicho-thrillereket, annak csak ajánlani tudom ezt a könyvet. :)

De miért nem irgalmas szanaritánus?!
Mindegy is!
Ha jó thrillert akartok olvasni, akkor ezt mindenképpen!

„Ha bosszút forralsz, két sírt áss – az egyiket magadnak.” (Douglas Horton)

Több szemszögből íródott…mindig is imádtam más gondolatai mögé látni…mi működtet egy másik létezőt?
Laurát pl.az, hogy imádja hallani az élők közül távozók utolsó leheletét.
Ryant pl. az, hogy megbosszulja imádott feleségének és fiuknak a halálát.
Johnnyt pl., hogy számonkérje Laurát.
Effiet pedig, hogy megbosszulja édesapja és fivére tönkretételét. Hiszen anyja lánya!

Huhh, olvassátok, mert nagyon csavaros, lehetetlen letenni!

Már az író első könyvét sem tudtam letenni, mert olyan légkört teremtett, hogy muszáj voltam egyre több oldalt elolvasni és megismerni a csattanót.
Itt sem volt másként. Elég sok „beteg” könyvet olvastam már életemben, de ez a történet benne van a top 10-ben.
Már az elején csodálkoztam, hogy létezik ilyen alapsztori, hogy egy segélyvonalat ha felhív végső elkeseredésében az ember, akkor ott nem megnyugtatják, hanem még rá is beszélik az öngyilkosságra.
A főszereplő, Laura ebben leli beteges örömét, ha a végső lélegzetvételét hallhatja a jelölteinek, miközben elkövetik az öngyilkosságot. Egy ilyen sajnálatos esemény kapcsán kerül kapcsolatba Ryan-nel, és elkezdődik az adok-kapok.
Hatalmas csavarok, ármánykodás és cselszövés szővi át a regényt. Komolyan volt, hogy hangosan kommentáltam már olvasás közben az eseményeket, hogy valaki intézze már ez ezt a nőt, mert nem bírom már, hogy valaki ennyire aljas legyen.
De a végén pont onnan jön a legnagyobb csavar, ahonnan nem is várná az ember. Fantasztikus volt.
Két tanulságot tudok levonni csak ebből a könyvből.
1. Egy zseni az író, és imádom minden könyvét.
2. Sose hívjak fel segélyvonalat :)

Sajnos hiába vártam azokat az izgalmakat, fordulatokat, csattanókat, hús-vér karaktereket, akikért izgulni lehet, amikről olvastam értékelésekben és ajánlókban, nem találtam meg.
A gyilkos asszony után érdekes volt egy másik gyilkos asszonyról is olvasni, nevezzük nevén a főgonoszt, Laurát, de míg az előbbi főszereplője egy esendő, igazi ember volt, szamaritánusunk egy tökéletes ellenség, talán túlságosan is.
Lassúnak és vontatottnak éreztem a történetet, főleg, hogy mindent legalább két szemszögből meg kellett ismernünk, és nem találtam senkit, akit kicsit is megkedveltem volna, igazi gyagyások gyülekezetét sikerült felvonultatni.
spoiler
Viszonylag lassan is haladtam vele, nagyon sajnálom, de egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. :(