Attila, ​a barbár király 83% 10 csillagozás

Bajban vagyok ezzel a könyvvel. Ez itt nagyjából a harmadik értékelésem róla, de még mindig nem tiszta, meddig mehetek el szpojlerezés nélkül a bírálatban, amit egyébként jócskán megérdemel. Eltökéltem, hogy egy csomó, utólag feleslegesnek tűnő eszmefuttatás kigyomlálásával itt és most véglegesítem a szöveget, aztán utánam a vízözön. Legfeljebb majd hátrafelé nyilazok rá.

Kíváncsi voltam, hogy egy, eredetileg történelemből diplomázott, nemzetközi hírű esszéista (pontosabban „utazó író”, ahogy John Mant aposztrofálni szokták), mit kezdhet egy olyan történelmi személyiséggel, akiről alig rendelkezünk használható információval, sőt igazság szerint még a neve sem biztos. Sajna, a könyv elolvasása nem rengette meg azt az alapigazságot, hogy a semmiből nemigen lehet várat építeni. Man írásában, néhány valóban helytálló megállapítás mellett, hemzsegnek a furcsa gondolatfutamok, szemléletbeli problémák, pongyolaságok, de itt-ott még a tájékozatlanság is kikukucskál a sorok közül.

A szerző történelmet tanult Oxfordban, de nekem az az érzésem, hogy inkább a dolgok könnyebbik végét fogta meg középkori slágertémákat feldolgozó írásaival. Nem mintha a történelmi esszé nem lenne fontos műfaj. Sőt, nélküle nem is lehetne igazán népszerűsíteni a történettudományt. Szabadabb, megengedőbb a történetírásnál, szerzője nem csak olvashatóbb stílusban ír, mint a tudományos kutatók, de a fantáziáját is jobban elengedheti, hogy betömködje az információhiányból eredő lyukakat. Márpedig Attila élete olyan, mint egy triplalyukú ementáli sajt. Dzsingisz kán esetén ott volt Man számára mankónak A mongolok titkos története, a Marco Poloról szóló, magyarul még kiadatlan könyve esetén a címszereplő feljegyzései, Kubiláj kánról írt, nálunk szintén nem kapható művéhez grafomán kínai szerzők által teleírt oldalak ezrei. Ezzel szemben Attiláról és a hunokról alig akad autentikusnak tekinthető forrás, és ami akad, az is csak felületes és foltszerű ismereteket nyújt, ha egyáltalán. A bizánci, frankofon és dél-európai írástudók gyakran több száz évvel az események után született írásaikban ütötték-vágták a hunokat, szörnyetegeknek festették le őket, csupán a germán származásúak voltak elnézőbbek velük. Ők nyilván azért, mert a hunnak nevezett népesség egy része valójában germán volt, így ez kényes téma lehetett arrafelé még a középkor későbbi évszázadaiban is. Egyedül a magyar krónikairodalom kezelte homlokegyenest másként, hősökként, sőt büszkén vállalható ősökként a hunokat, aminek a politikai okai a vonatkozó krónikaszerzők saját korában keresendők.

Ebben a káoszban a modern kori írástudó felelőssége lenne rendet vágni. Man úgy is tesz, mintha erre törekedne, valójában fokozza a rendetlenséget sajátos és gyakran elkalandozó gondolatmeneteivel, mondandója csalafintán felépített arányaival és fordított szerkesztési módszerével. Hellyel-közzel megírja ugyanis a hunokat és utolsó fejedelmüket övező mítoszokról, hogy nem helytállóak, aztán mégis a mítoszok vonalán megy tovább. Egy-egy mondatnyi cáfolattal kezdi a témákat, majd azt bontja ki hosszasan, amit korábban cáfolt, s így olyan képzet keletkezik, mintha mégis a mítosz lenne a valóság. Merőben szokatlan és a tisztánlátást egyáltalán nem segítő módszer.

És sajnos ilyen az egész könyv. Szittya-hívők számára csalódás, mert helyenként óhatatlanul kikacsint a szövegből a tudós ember (például a hun „birodalom” tényleges mivoltát illetően), a történelmi valóságra kíváncsi olvasók pedig ködösnek és kevésnek érezhetik. De azt legalább megtudhatjuk belőle, hogy a hunok nyereg alatt tartották melegen a húst (sic), és hogy Kassai Lajos, autodidakta lovasíjász, íjászoktató, sportágalapító és Guiness-rekorder olyan, „mint egy mai Attila”.

Úgy fogtam hozzá a könyv olvasásához, hogy masszív történelem lesz, ami persze unalmas, nehezen rágom át magam az egész olvasáson. Kellemes csalódás. Olvasmányos, jól dokumentált. Nagyon szépen felépített, a miértek lépcsőzetes válaszolásával. A hunok nomád életformájának kialakulásával kezdi, választ kapunk miért vándoroltak el Ázsiából. Erejük nagysága a titokzatosságukban rejlik, nem tudják honnan jöttek, kik is ők, ezért isteni küldöttként tekintik őket.
Választ kap az olvasó, miért pont az íj lett a hunok legfőbb fegyvere. Nagyon sok mindent meg lehet tudni az íjászatról.
Kevés az írott bizonyíték Attiláról, a szerző ezen írások alapján és legendákon keresztül mutatja be, megvizsgálva igazságalapjukat.

Nagyon jó könyv. Nem vagyok történész, így szakmailag nem tudom megítélni, de nagyon olvasmányos, érdekes, alapos, és a bibliográfia alapján szakszerű is. Nem tudtam letenni.