Fél ​évszázad magyar írásai 3 csillagozás

Rákóczi reménykedett a francia udvarban; Szemere 1849-ben a Francia Köztársaságban; Károlyi Mihály 1918-ban Wilsonban; Szálasi és mások is 1944-ben a német győzelemben; 1956-ban sok magyar Amerikában. magyarok, bízzatok magatokban! persze a világot is jobban kell ismerni. De ha van komoly magyar önbizalom, az valamikor elég lesz. „Valamikor”. De hát az élet – és a történelem – ilyen.

357. oldal, Hozzászólás Charles Gati 1956-ról írt könyvéhez (Európa, 2015)

Furcsa dolog a „világirodalom”. A szónak is majdnem ódon hangzása van, olyan XIX. századi, 1900 körüli. Akkor úgy látszott, a fordítások szaporodása jelenti majd az irodalom jövőjét. Minden ország minden kincse mindenkinek. A lengyel könyv megjelenik portugálul, ír vers szerbül. Az utána következő lépés lett volna az eszperantó. Nem így történt. A huszadik század igazi kincseit nyelvükbe mélyedt írók keresték, találták és felszínre dobták. Szaporodnak a fordítások: de az igazi értékek sokszor alig fordíthatók. […] Krúdy jut eszembe: sok írása fordíthatatlan. Épp ezért marad meg a magyarságnak. Krúdy, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád: „mélységül” nem „népi” ügy. Vannak „mély” európai íróink, sekélyes „népi” íróink. Veres Péter „könnyebben” fordítható, mint Márai.

252. oldal, Magyar széljegyzetek (Európa, 2015)

És itt alig vitatható, hogy Európa XIX. századbeli történelmének legnagyobb eseménye nem a forradalmak vagy osztályharcok, hanem Németország egyesítése volt. Mit jelent az, hogy legnagyobb? A „legnagyobb” jelző itt nem mint metafora értendő, hanem úgy, miszerint a történelmi események mérete azoknak a következményeiből látható. Végeredményben a nagynémet egység következménye volt (a Bismarck által elkerülendő) az európai hatalmi egyensúly végzetes elferdülése és a XX. század két világháborúja.

83. oldal, 1849: A z európai forradalmak kora lezárult (Európa, 2015)

A történelem nem ismétlődik: de vajon keletkeznek-e majd új uralkodó bandák vagy törzsek vagy osztályok? Nem tudhatjuk. De azt tudnunk kell, hogy a jövő, de inkább a jelen gazdag (tehát Isten segítségével javakkal megáldott) embere, férfija és nője nem az, aki anyagilag gazdag vagy önellátó, hanem az, aki lelkileg és szellemileg gazdag… akinek van összegyűjtött erkölcsi és szellemi tőkéje ahhoz, hogy tudja, mi érdekli őt igazán, s mi az igaz szó s mi a hamis, akinek szelleme és képzelete nem függ teljesen attól, amit a képernyőn vagy a nyomtatott lapon lát.

75. oldal, A rövid évszázad után

Hiszen oly sok minden mutat arra, hogy ez a nagy kor, amely kb. 1500-ban kezdődött, most ér –itt-ott lassan, itt-ott gyorsan – véget; s hadd tegyem hozzá, hogy nemsokára helyes lesz, hogyha ezt a sok nagy európai évszázadot nem újkornak, hanem polgári kornak fogják nevezni.

72. oldal, A rövid évszázad után (Európa, 2015)

De a hírlapírónak, mint minden írónak, tudnia és éreznie kell, hogy ő felelős mindenért, amit ír. Nemcsak a joggal és a törvénnyel és az állammal vagy a nagyközönséggel, közvéleménnyel, néphangulattal szemben, hanem saját magával szemben. Saját magával nézzen szembe a szellemi tükörben. Mert minden írónak – legyen az újságíró, költőr, történész vagy levélíró – tudnia kell, hogy a hír vagy adát közlése nemcsak annak kiválasztásától, hanem annak kifejezésétől is elválaszthatatlan, mert minden egyes szó választása nem csupán stilisztikai, hanem erkölcsi döntés, nemcsak a közéletben, hanem saját magánéletünkben is.
Talán manapság ez az írói becsületesség követése és fenntartása – még fontosabb és komolyabb feladat, mint valaha, mert az írott és nyomtatott szó veszélyben van a képi, a piktoriális médiumok terjedése és az olvasóközönség csökkenése miatt. […] Mint története elején, a XVII. században, a mai sajtó is elsősorban hirdetési médiummá válik. […]
És talán, mint az utolsó hat esztendő magyar történelme és körülményei is mutatják, nehezebb szabadnak lenni, mint rabnak. Mert a szabadság – mind az írói és a közlési, mind a magánéleti és a közéleti – felelősséggel jár. Határainkat magunknak kell megszabnunk.
Ha az olvasás iránti étvágy csökken, ez azért történik, mert az újdonságok és hírek utáni érdeklődést más jelenségek – főleg képanyagok – táplálják.

60-61. oldal, Kérdések a sajtószabadság és a demokrácia történelméről, 1995-ben írta (Európa, 2015)

De látnunk kell ugyanakkor, hogy a felelőtlenség, rövidlátás, éretlenség, világnézeti demagógia és emberi gyarlóság 1920 előtt. sőt azután sem csak a baloldalon létezett. […]
Kun Béláék kicsi, népszerűtlen és gyáva társasága nem a magyar Nemzeti Hadsereg, hanem a közelgő románok előtt futott el Budapestről, ahova aztán hónapok múlva Horthy Miklós és serege is csak akkor masírozott be, miután a románok onnét kimentek. Az akkori úgynevezett Szegedi Gondolat vagy Nemzeti Feltámadás fatális gyengeségei már születésük pillanatában megjelentek, nemcsak az odatoluló politikusok vagy hivatalkeresők rossz illatú és nagyhangú szólamaiban, hanem egész viselkedésükben, emberi minőségükben. 1918-20 nemcsak a magyar állam, hanem a magyar nemzeti politikai jellemiség katasztrófája, mélypontja is volt.

179. oldal, Állam, nemzet, nép (Európa, 2015)

1918-ban a régi Nagy-Magyarország fenntartása mindenképpen lehetetlenné vált. De ha 1918-ban és mindjárt azután a nemzet akkori társadalmának, vezetőinek, politikusainak emberi minősége (és itt nem csupán politikai látókörükre gondolok) nem lett volna gyenge és gyarló, akkor az új Magyarország határait nem Trianon szabta volna meg teljesen, hanem a trianoni határokon túlra került hárommilliónyi magyarságnak legalábbis jó része a magyar állam keretein belül maradhatott volna. Nálunk ez sajnos nem történt meg. Ugyanakkor más kelet-európai országokban 1918-ban és azután feltűntek nagy államférfiak: Mannerheim Finnországban, Pilsudski Lengyelországban, Kemal az Ottomán Birodalom romjain, akik a nagyhatalmak dacára, a rájuk szabott határok ellenére nemcsak függetlenségüket vívták ki, hanem katonai erőfeszítéseikkel országaik jobb vagy igazságosabb határait is biztosították.

177-178. oldal, Állam, nemzet, nép (Európa, 2015)

A magyar állam nagy sorsfordulója a huszadik században nem 1956-ban történt, sem 1947-ben, de még 1944-ben sem. Trianon volt az. 1920-ban vége lett a nagymagyar királyságnak. Helyette létesült a csonkult, kismagyar állam. Azóta hozzászoktunk. Az egész Kárpát-medencét birtokló Nagy-Magyarország helyett a Közép-Dunát uraló kisállam lett belőlünk. […]
A második világháború vége felé akárki vezette volna az ország ügyeit, sorsán lényegileg (részletekben talán igen) nem változtathatott volna. Az első világháború végén egy nagy magyar államférfi megmenthette volna az északi és a keleti veszendő területek jó részét, magyar lakosságukkal együtt.
Trianon volt a magyar állam történetének fordulópontja; 1944-45 a magyar nemzeté; 1956 októbere a magyar népé. Azóta nemzet és nép között disztingválni nem lehet.[…]

25. oldal, Elkerülhető volt-e Magyarország orosz megszállása 1944-ben (Európa, 2015)

Egy magyar Mannerheim 1918 után megmenthetett volna akkori tragédiánk következményeinek jó részétől; a második világháborúban erre lehetőség alig akadt.

19. oldal, Elkerülhető volt-e Magyarország orosz megszállása 1944-ben (Európa, 2015)