A ​második világháború öröksége 8 csillagozás

John Lukacs: A második világháború öröksége

A ​második világháborúról szóló több nagy sikerű könyve után (Az európai világháború 1939–1941, Öt nap Londonban – 1940. május, A párviadal), John Lukacs legújabb írásaiban ismét e kimeríthetetlen témával foglalkozik.

A könyvben szereplő esszék a XX. század legjelentősebb történelmi eseményének máig is tisztázatlan kérdéseit fejtegetik. Lukacs újból elemzi Hitler titokzatos személyiségét, és keresi néhány döntésének rejtélyes mozgatórugóit. Miért késlekedett Dunkerque-nél? Miért támadta meg a Szovjetuniót s lépett hadba az Egyesült Államok ellen is? Miért folytatta a háborút a végsőkig, amikor bizonyíthatóan tisztában volt vele, hogy már nem nyerheti meg?

Lukacs izgalmasan számol be a német atomkutatás egyik epizódjáról, valamint Heisenberg és Bohr koppenhágai találkozásáról s annak következményeiről – választ keresve a kérdésre, hogy miért veszítette el Németország az atomfegyver kifejlesztéséért vívott versenyt. S amint a kötet címe is mutatja, a szerzőt ezúttal… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 2011
224 oldal · ISBN: 9789630791779 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 3


Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 8


Kiemelt értékelések

pável P>!
John Lukacs: A második világháború öröksége

Churchill megértette, hogy csak két alternatíva létezik: vagy a németek fogják uralni egész Európát, vagy vagy az oroszok fogják uralni Kelet-Európa nagy részét; és fél Európa (különösen a nyugati fele) jobb, mint semennyi.

Egy könyv a második világháború óta – olykor máig – szunnyadó aknákról: hogy pl. Mussolini sírja máig zarándokhely (ahogy Hitler szüleinek sírja is állandóan friss virágokkal övezett a linzi Leondingban – legalábbis Lukacs szerint). Vagy hogy létezik egyfajta (ő is figyelmeztet: nem lesz oximoron!) nacionalista Interncionálé – széljobberek globális kapcsolattartása. Vagy hogy pl. P. Buchanan, Reagan elnök külügyminisztere szerint anno hiba volt beszállni a II. világháborúba…

Alapfogalmakat tesz tisztába (pl. totalitarizmus, nemzetszocializmus, fasizmus), de ezt már megtették mások is, nem ettől jó könyv. Hét tanulmánya súrolja a „Mi lett volna, ha…?” kérdésfeltevést (melyről persze szintén kifejti a véleményét), de inkább ennél komolyabb dilemmákra világít rá: pl. elkerülhető volt-e a világháború – majd a hidegháború? Egyáltalán mennyiben tekinthető az első világháború folytatásának?

Sokszor hangsúlyozza, hogy „könyve nem a világháború története, hanem könyv a világháborúról.” Esszészerűen fókuszál rá néhány problémás jelenségre, nem enciklopédikus kötet, mégis magába rejti annak összefoglaló, lényegre tapintó jellegzetességeit. Miközben olyan mézesmadzagot is elhúz az olvasó orra előtt, amire a témában amatőr és szakavatott olvasó egyaránt felkapja a fejét: pl. hogy mit keresek japán hadihajók az első világháborúban a Földközi tengeren (pontosabban: mi állt ennek hátterében), vagy miféle összefüggés van a Moszkva alatti német offenzíva befulladása és a Holokauszt között? (Elég szoros.)

Mítoszokat is cáfol – ez ma már a történészszakma egyik mellékes kötelessége –, pl. a vasfüggöny kifejezés először a Szovjetunió 1921-es lezárt határait jelentette, és Goebbels is előbb használta (ugyanarra!), mint Churchill (és először ő sem Fultonban). Vagy hogy a civilek, egész városok bombázását a RAF (Anglia) kezdte el még 1940-ben (és ők is fejezték be, keserű iróniával szólván, pl. Drezda esetében…)

Amellett, hogy roppant lényeglátóan világít rá a II. világháború legfontosabb, rejtett (ne gondoljunk itt összeesküvésekre, „csupán” ok-okozati) összefüggéseire, mindezt élvezetes stílusban teszi. A kortársak által testközelből megélt paradoxonokat is átélhetjük vele, pl. hogy a Lengyelországot széttépő és párhuzamosan megszálló Németországból és a SzU-ból hogyan lett Nagy-Britanniának az egyik az ellensége, a másik pedig a szövetségese, nem volt ez akkor annyira egyértelmű, mint utólag látszik.

A korszak egyik legnagyobb történészeként rezignáltan állapítja meg, hogy még mindig vannak rejtélyek, pl. hogy Hitler miért állította meg csapatait (legalábbis pár napra) Dunkerque előtt 1940. május 24-én, lehetővé téve ezzel több százezer angol és francia (gyorsabb/kevésbé véres) hazajutását. Magyarázatok születettek, de ő úgy érzi, egyik sem, sőt ezek kombinációja sem tárja fel eléggé azoknak a napoknak a titkait. (E sorsfordító napokról írt könyvei talán a legjobbak, pl. a John Lukacs: Öt nap Londonban)

Amelyek mégis nagy vitát gerjeszthetnek még, főleg idehaza, az két fejezet lehet. Az egyikben Horthy és a hazai holokauszt (illetve a zsidómentés) összefüggéseiről ír – pl. Lukacs cizellált szóhasználata szerint Horthyt nem antiszemitizmus, hanem/csak judeofóbia jellemezte. A másikban Hitler „államférfiúi” képességeit vizsgálja – nem lehet itt egy blogban tolmácsolni az ő logikus érvelésrendszerét, de elég ha arra gondolunk, hogy csak magunkat vezetjük félre, ha pusztán egy őrült bohócnak állítjuk be. Vagy arra, hogy Hitler volt az, aki megmentette a front pusztításaitól Rómát és Párizst (Budapestet sajnos pont nem), vagy hogy a propagandája ellenére – kevéssé ismert tények ezek – engedte a béketapogatózásokat a világháború vége felé. Sőt (persze már csak a legvégső időkben) nem tiltotta le Himmler holokausztot berekesztő rendeleteit sem. Mellesleg Sztálinról is feljegyez hasonló „érdemeket”, pl. amikor Roosevelttel szemben korrektül betartja az ígéreteit. Persze más kérdés, hogy Hitlernek maradék józansága helyett a víziói, az irracionalitás uralta el az elméjét, a legvégsőkig.

Személyes megjegyzés: berzenkedtem, amikor kiviláglott Lukacs szövegeiből, hogy Churchillt tartja (bár szó szerint ilyet nem ír le) a 20. század legnagyobb formátumú/hatású politikusának, berzenkedtem, mert Churchillt bizonyos szerepvállalási a világháború előttről számomra finoman szólva is ellenszenvessé tették, de tényleg el kell őt ismerni Európa megmentőjének (visszatérő téma Lukacsnál). Másrészt Lukácsot is csak elismerés illeti, még nem láttam nála higgadtabb, objektívebb krónikást. (Lásd még a hazai kiadás előszavában a mindkét pol. irányba becélzott dorgálásait.)

A kötet – pesszimista olvasat szerint – nem, vagy alig tartalmaz új tényeket, talán még új összefüggéséket sem fedez fel egy szakavatott olvasó számára, inkább csak újra felidézi őket, forgatja, új sorrendbe teszi, kirakózik vele – mégis, a könyv végére érve valami kerekebb egészt ad. A tanulmányok néha (ritkán) átfedésbe is kerülnek egymással, de ezek az apró önismétlések betudhatók a témák szoros kapcsolódásának. A magyar fordítás is megdöccen néha, főleg az elején mintha bukdácsolna (amúgy remek) fordítónk az angol esszé útvesztőiben, az viszont már komolyabb szakmai baki, hogy Horthyt (p125-126.) régensnek fordítja… Mindezek ellenére csak ajánlani tudom, ha nem is első olvasnivalónak a világháborúról, inkább afféle zárókőként levezetésként. (Mondom ezt annak ellenére, hogy ennek ennek hatására döntöttem el, ideje legyűrni Churchill háborús krónikáját is. Szóval csak óvatosan..!)

A hét fejezet címe nem túl árulkodó, mindet elmesélni pedig sokszor ennyi mesébe kerülne, ezért lemondok róla, még annyit csupán: a fent már megidézett történelmi személyeken kívül (Hitler, Sztálin, Roosevelt, Churchill, Horthy) a következők a főszereplői még a kötetnek: Heisenberg és Bohr, Truman elnök és George Kennan.

(2011 körül)

6 hozzászólás
riffsandemy>!
John Lukacs: A második világháború öröksége

John Lukacsot azért érdemes olvasni, mert ő képes arra, amire az igazán lényeglátó és nagytudású történészek: úgy tárgyalja a történeti eseményeket, hogy az érthető legyen egy laikus számára is. Sallangoktól és a bulvártól mentesen, mégsem szárazon, tényekkel teletömve, az olvasót halálra untatva.

A második világháború öröksége nagyon hasonlóan van felépítve, mint az 1945. Sokat foglalkozik a szövetségesek diplomáciai, politikai manővereivel: ki kitől félt, kivel szimpatizált jobban, melyik fél hol és mikor tévedett illetve cselekedett helyesen. Írásából sok helyen kiérződik, hogy Churchill-t rettentő nagyra tartja az egész brit demokratikus hagyománnyal együtt. Roosevelt-et, Trumant és egyáltalán az amerikai politkát úgy látja át, ahogyan azt valószínűleg csak a legjobb amerikai történészek; külön tárgyalja például a (már akkor is) hihetetlen nyomásgyakorlásra képes közvéleményt.

Az ember néha képes elfelejteni olvasás közben, milyen irdatlan kutatómunka és felhalmozott tudás áll egy ilyen könyv mögött. Rengeteg apró részletet tár fel a második világháború politikai játszmáiból, a kéz kezet mos megállapodásokról, az erőviszonyokról.
John Lukacs ugyanis olyan természetességgel beszél George Kennanról, Churchillről, Hitlerről vagy akár Heisenbergről, mintha csak mesét mondana a kandalló mellett. Mesét egy korról, ami valójában a 20. század legborzongatóbb időszaka volt.

Hanging_Moss_9102 P>!
John Lukacs: A második világháború öröksége

Érdekes kérdéseket feszeget az író, alapos és pontos, ahogy mindig, de néha ismétli önmagát az író. A könyvben előforduló néhány következtetése régebbi könyveiben is megtalálható. Bár ez természetes, ha a téma hasonló.
Az a kijelentése Churchillnek, hogy Európa nyugati fele, több mint a semmi, nézőpont kérdése. Nekem, nem jelent vigaszt, hogy Párizs és Brüsszel a „civilizált” világ része maradt. A szövetségesek feláldozták Európa keleti felét, hogy legyőzzék a nácikat, és csekély hatalmukat megtartsák Európában, a kommunista és hódító „parasztcár” Sztálin hathatós segítségével. Mi cseberből vederbe estünk és ezt lehet magyarázni azzal, hogy szükséges volt Rooseveltnek Sztálin segítsége Hitler legyőzésére, hisz a 3 „nagy” szövetsége, nem működött volna az USA, vagy a SZU nélkül. Az is tény, hogy Hitlerrel, Prága expanziója után nem lehetett leülni tárgyalni, hiszen ki hitt volna neki? Vagy a még durvább lépése után, a Barbarossa-terv után ?
A számomra legelfogadhatóbb, és legszimpatikusabb lehetőség, egy esetleges amerikai-német fegyvernyugvás tető alá hozatala, amelyet már az SS--es Karl Wolff tábornok is szorgalmazott, legalábbis a béke kötésre, hogy Németország védje keleti határait. Németország ekkor, 1945-ben már nem volt katonailag erős, és voltak jelek, hogy bizony a SZU-val nem fognak tudni megegyezni, amit Churchill is sejtett, illetve Roosevelt viszont nem igazán. 1945-ben már nem Berlin, hanem Európa jövője a háború után lehetett volna a fontos, ami sajnos elmaradt. Persze utólag könnyebb okosnak lenni. Persze, ezt meg is kellett volna magyarázni, hogy hirtelen nem a nácik, hanem a komcsik a „gonoszok” és ellenségeik. Na és akkor még csak a gyökerek terjedtek a föld mélyén, ott csíráztak a hidegháború elvetett magjai. 1947-ben pedig már késő volt, Sztálin nem tűrte volna meg a hódításai érvénytelenségét.

Katherine_Grey>!
John Lukacs: A második világháború öröksége

Nem tudok bölcsebbeket írni erről a kötetről, mint @Pável: http://pavelolvas.blog.hu/2011/06/14/john_lukacs_a_maso…
Talán annyit: amint befejeztem, szinte kedvem támadt újra elolvasni. Okos, logikus, lebilincselő.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

Wiggin77>!

De idetartozik a második világháborúnak a Magyarországon megmaradt, élő és sajnos gyakran népszerű világnézeti öröksége. Hiszen egész pártok (sőt sajnálatosan az ország jelenlegi miniszterelnöke is) úgy beszélnek, mintha Magyarországon 1945 előtt minden rendben lett volna. Ez félrevezető, hibás és hamis. A történész kötelessége mégis, hogy ne csak hazugságokra, hanem féligazságokra is rámutasson – nem a saját maga reputációja, hanem most élő és jövő magyar nemzedékek szellemi és emberi egészsége céljából.
(2011. március 15-én)

7. oldal

1 hozzászólás
Boglinc P>!

De a féligazságok veszélyesebbek – és szívósabbak –, mint a hazugságok.

Hanging_Moss_9102 P>!

Az ausztriai Leonding temetőjében szinte minden héten tesznek friss virágokat a szülei újból bearanyozott sírjára. Jól kitaposott ösvény vezet hozzá, több mint 100 évvel az ő haláluk és több mint hatvan évvel a fiuké után.

Hanging_Moss_9102 P>!

(…) Adolf Hitler meg volt győződve róla, hogy ez fog történni. Stratégiáját és politikáját jelentős mértékben arra építette, hogy elkerülhetetlen konfliktus fog kialakulni egyfelől az angolok és amerikaiak, másfelől az oroszok között. Sokszor beszélt erről bizalmasainak a háború vége előtt. Látta, vagy legalábbis úgy tett, mintha látná egy ilyen konfliktus első jeleit, sőt még a fegyveres összeütközést is, amiből majd ő és Németország fog hasznot húzni. De az ő ideje közben lejárt. 1945. április 30-án öngyilkosságot követett el. Öt nappal az előtt találkoztak és fogtak kezet az amerikai és az orosz csapatok Németország közepén, az Elba partján fekvő Torgau mellett, s Európa kettéosztásának erre a szimbolikus eseményére nem messze Wittenbergtől került sor, ahol több mint négyszáz évvel ezelőtt Luther meghirdette a tételeit, ami után Németország és a keresztény világ kettészakadt.

Hanging_Moss_9102 P>!

A Hitler és Sztálin közötti, újabban divatos összehasonlítások értelmetlenek- hogy melyikük gyilkolt meg több embert, vagy adott parancsot a meggyilkolásukra. Hitler az akkori világ talán legtanultabb népének lett az elfogadott vezetője; Sztálin a fehér faj egyik legkevésbé művelt népének.

Hanging_Moss_9102 P>!

Addigra Hitler már nem hitt benne, hogy elég ereje volna éket verni az ellenségei közé. Amikor április 12-én jött a hír Roosevelt hirtelen haláláról, az izgatott Goebbels rohant hozzá, pezsgőt vitt a Führer bunkerébe, és arról beszélt, hogy eljött a fordulópont a háborúban.

Kapcsolódó szócikkek: Franklin D. Roosevelt
cassiesdream>!

Churchill megértette, hogy csak két alternatíva létezik: vagy a németek fogják uralni egész Európát, vagy vagy az oroszok fogják uralni Kelet-Európa nagy részét; és fél Európa (különösen a nyugati fele) jobb, mint semennyi.

76. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Winston Churchill
cassiesdream>!

Roosevelt már jóval 1933 előtt úgy gondolta, hogy a republikánusok jórészt izolacionista szemmel nézik a világot. Nem, mindannyian voltak ilyenek, de ha egy Hoover- vagy Taft-féle republikánus lett volna az Egyesült Államok elnöke 1940-ben, akkor Hitler megnyeri a háborút.

189. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Adolf Hitler · Franklin D. Roosevelt

Hasonló könyvek címkék alapján

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Art Spiegelman: A teljes Maus
Robert Merle: Mesterségem a halál
Bársony Ottilia: Hol bujkálsz, Cinege?
Leon Uris: Armageddon
Władysław Szpilman: A zongorista
Adam Makos – Larry Alexander: Felettünk a csillagos ég
Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje
Stephen Fry: Csináljunk történelmet
James Jones: Most és mindörökké