Egy ​tökéletes kém 80% 44 csillagozás

Amikor 1986-ban megjelent, Philip Roth azt mondta róla, hogy az Egy tökéletes kém a legjobb angol regény a második világháború óta. Ez a minősítés önmagában is kitűnő értékelés, s ezzel a megállapítással – ha ugyan ez mond valamit – szerénységem is egyetért, hozzátenném: zseniális. A kötet azonban nem csak a főszereplő, Magnus Pym kettős ügynök titkokkal, elhallgatásokkal és mesteri fokon űzött megtévesztési műveletekkel teli élete miatt érdekes, hanem azért is, mert a regény minden addiginál hitelesebb portrét ad az író John le Carré és apja kapcsolatáról. Mondják csak sokan, hogy az írók nem saját tapasztalataikat és gondolataikat, következtetéseiket írják le!
Az összes közül talán az Egy tökéletes kém az a regény, amelybe eddig – szerintem – a legtöbb önéletrajzi elemet szőtte bele John le Carré. Ezzel már többször próbálkozott, azonban korábbi regényeiben sokáig nem tudta igazán sikeresen felvázolni az apja alakját. Az Egy tökéletes kém tehát ebből ezért igazi áttörésnek számít. Magnus Pym apját, a vonzó , csélcsap és szeretteit is úton-útfélen rászedő Rick Pymet ugyanis egyértelműen a saját édesapjáról, Ronnie-ról mintázta.
A család a főszereplő Magnus számára csak egy délibáb (regénybeli hőséhez hasonlóan David Cornwell is még gyerek volt, amikor az anyja elhagyta), az üres foltokat azonban nagy fantáziával igyekszik betömni. Elmondása szerint az apja egyszer börtönszökevény, máskor viszont a titkosszolgálat alkalmazásában áll („Halálra kínozta a Gestapo, de ezt senkinek nem szabad elárulni.”), és egy idő után ugyanilyen „gazdagon és fantáziadúsan” hazudik Ricknek is. Ez a fajta kettősség tehát, amelynek később olyan nagy jelentősége lesz a regényben, már korán jelentkezik Magnusnál – ezt fejleszti később azután mesteri szintre a titkosszolgálati pályára lépő fiatal Pym.
A való életben John le Carré nagyon nehezen viselte az apja kilengéseit, az Egy tökéletes kém megírásával azonban John le Carré sok mindent elrendezett magában. Ahogy egy interjúban bevallotta, számára ez a könyvek könyve, amelynek segítségével két démonnal is le tudott számolni. Az egyik természetesen az apja, egy csaló, egy szörny, akitől így végre meg tudott szabadulni, a másik pedig az a tény, hogy egy intézményt, nevezetesen a titkosszolgálatokat használta apapótlékként. John le Carré szerint az Egy tökéletes kém megírása után új emberré vált, mégpedig egy sokkal boldogabb emberré:
„Egy élet befejeződött, egy új pedig elkezdődött, egy csodálatos jövő, és érdekes mód, mindez egybeesett a világban végbemenő változásokkal, a glasznoszttyal és a peresztrojkával, amelyekről az Oroszország-házban írtam.”
Forrás: The Telegraph, johnlecarre.com, Conversations with John Le Carré

Ki a tökéletes kém? Aki nem bukik le. Akiről nem tudunk semmit.
Ha már bejött a hidegről*, azaz megvolt az utolsó bevetése és visszavonult, akkor az aktáit alapos selejtezés után irattározzák, és elzárják harminc, hatvan, kilencven vagy százötven évre – a szolgálatok érdeke szerint. Utána majd jöhetnek a kutatók, és megpróbálhatják rekonstruálni a személyét és a történetét. (Reménytelen eset, mert az iratok nem a kémről és az ő titkos akcióiról szólnak, csak arról, amit a szolgálatok látni engednek belőle. Ez vonatkozik a magyar titkosszolgálati iratokra is.)**

Kiről szól akkor az Egy tökéletes kém című regény? Egy fiktív figuráról, aki John le Carré, az egykori angol titkosszolgálati ügynök és neves kémregényíró talált ki, részben önmagáról mintázva, részben különböző irodalmi és pszichológiai sablonok mintáit követve.
Ez a fiktív figura egy kaméleon, egy látszólag tulajdonságok nélküli ember, aki a környezetéhez tökéletesen alkalmazkodva képes mindenkit megtéveszteni. Mindenkit, kivéve persze az írót, aki tökéletesen ismeri őt, minden titkos gondolatát, személyiségének rejtett dimenzióit is, és mivel ezt megosztja velünk, olvasókkal, mi is mindentudókká válunk. Viszont, ha mindent tudunk, akkor hol lesz a titok? spoiler

John le Carré világhírű kémregényíró, de ez a könyv nem kémregénynek íródott, hanem szépirodalomnak, lélektani regénynek. Szerintem annak nem működik, túl hosszú, a lélektani helyzet pofon egyszerű, ez nem ér meg több mint 600 oldalt.
Viszont azt el tudom képzelni, hogy a John le Carré rajongók számára ez egy tökéletes kultuszregény. Egészségükre!

* Van egy ilyen regénye: A kém, aki bejött a hidegről
** Ha már szóba jött, mert szóba hoztam, néhány szó az úgynevezett ügynöklistákról és aktanyilvánosságról, amely a magyar kommunista állambiztonsági szervezetek (ÁVH, III/III, hírszerzések, stb.) titkos hivatásos és besúgói állományáról szól. Van egy levéltár (az ÁBTL), ahol minden kutatható, amit a szolgálatok átadtak. Amit a szolgálatok nem adtak át, azt nem is fogják soha senkinek megmutatni, hacsak nem lesz forradalom, amely elfoglalja a titkos irattáraikat. Ügynöklisták meg nincsenek. Lehet gyártani, abból a célból, hogy be lehessen mocskolni embereket, de egyéb célra az ilyen listák nem alkalmasak. Viszont el lehet jönni a levéltárba, és meg lehet nézni a fennmaradt iratokat. Ezekből minden hivatásos tiszt és minden ügynök neve megismerhető. Látható, hogy minden ügynök ügye egyedi, és egymással a sorsok, élethelyzetek, jellemek és döntések nem összemérhetők. Ez van. Ettől még lehet ügynöközni, kommunistázni, stb., ízlés és politikai elfogultság szerint. Csak éppen nem vezet sehová. Gondolom én.

„Szeretet az, amit még elárulhat az ember, gondolta. Árulás csak ott van, ahol még szeretünk.”

Mint egy kiképzés.
És nem besoroztak, te jelentkeztél rá önként, nem árultak zsákbamacskát. A kötet mint egy tégla, súlyos, apró betűs, majd' hetedfélszáz oldal. Arra készültek, hogy kikészítenek, hogy idejekorán feladd. Éppen ezért…
az első fele borzalmasan unalmas, száraz, nyeldekled a száraz tápot, homokot rágsz nyál nélkül, napokon át tartó laposkúszás ez a porban, ennyi felkészítésből kitelne már egy vagy másfél normál regény, és még élveznéd is. De ez nem az, szóltak előre. Vagy szólok most én.

„Proust szerint az ember végül mindig annál köt ki, amit a második legjobban tud csinálni az életben. Sosem fogom megtudni, Pym mit csinálhatott volna még jobban.”

Aztán ha túléled, belendül, igazi kémregénnyé válik, sőt, kémcsalád történetté. Nem csak értelme lesz, de stílusa is. De az is lehet, hogy csak ekkor, a közepétől találta meg a hangját Le Carré, türelme meg nem volt újraírni az első felét.

Mindenesetre – összességében – bravúros kémsztorit kapunk, alaposan megírtat. Nyugi, nem lesz spoiler: szóval a jó öreg hübrisz az, ami hazavág minden egyszemélyes agytrösztöt is. Hiába ló, paripa, fegyver, akarom mondani pénz és nők rogyásig. Mert lehet egy spion impotens vagy májbeteg, de van egy valami, ami közös minden kémben és kémelhárítóban: saját szerepének fontossága, illetve ennek a tudata.

Minden kémben ott ficereg a kivagyiság majd elkezd osztódni: kettős kém lesz, netán hármas és még élvezi is. Végül is csak ez számít neki, nem az ellen' vállveregetése vagy zsebpénze. Ám mit sem ér, ha tetteinkről nem tud a világ – minden kém utolsó híres mondata ez: most pedig megírom az emlékirataimat! Mire előbb utóbb betoppan a végzet, pár kolléga képében. (Néhányuknak sikerült – Le Carré ugye regénybe csomagolta, de még orosz példa is van: Viktor Szuvorov: Akvárium (Egy szovjet hírszerző karrierje és kiugrása)

„Cigarettával kínálták egymást. Pym a nagy lángot vető amerikai Zippójával gyújtotta meg (…), Egy lobbanással fölvillantotta az orosz őr arcát, a következővel a sajátját, s az őszinte jó érzés fölbuzgó áradatában (melyhez, szerencséjére, nem társult a szükséges orosznyelv-tudás), már-már a nyelvén volt a vallomás, hogy bár a kommunisták ellen kémkedett Oxfordban, később pedig Bécsben, a szíve mélyén azért maga is kommunista valahol, és melegebben érez az orosz hó- és búzamezők iránt, mint az ascoti rulettbarlangok és zenés koktélpartik iránt valaha is.”

…És az árulások szövevénye oly bogos, szövevényes lesz idővel, hogy már maguk a résztvevők sem tudják pontosan, meddig dezinformálunk és mikortól áruljuk el azt, ahonnan jöttük. Eltűnik a kontraszt, egy merész képpel élve:a legbensőbb tudat tekintete előtt már nem látszik a kontrasztanyag, amivel még otthon színezték meg a hagymahéjként rétegzett, de legbelül, muszájból őrt álló tudatot, hogy mindig legyen hová visszabújni kínzások, bujkálások alkalmával.

De aki ilyen hosszú időn át, ilyen körmönfontan játssza a kettős ügynököt, lassan eltéveszti a szilárd pontot a világegyetemben, a „mit adok miért” elve lebegni kezd, súlytalanságban találja magát a lélek, nem lesz olyan, hogy otthon, odahaza, csak bázisok és menekülő útvonalak, melyek nem vezetnek sehová, csak vissza magukba, egy végtelen mesterséges világ részeiként. Amiről pedig mégis úgy gondolod, hogy csak a tied, és nem ismeri senki más, nos, ott fognak egy derűs reggelen kopogtatni tejesember vagy postás képében a rád vadászók…

Le Carré ugye maga is titkosszolga volt, és alighanem Csehországba (is) kidobták terepmunkára – vagy csak „elbeszélgetett” ottani embereikkel, mert regényiben – nem csak ebben, emlékezzünk a Suszter…re – előszeretettel járja be ezt a vidéket és feltűnt az is, hogy a (szórványosan előbukkanó) magyaros élcek mennyire hasonszőrűek Svejk és a csehek magyarokat nem éppen kedvelő humorával, talán itt szedte fel ezeket. Persze lehet hogy most ezzel mellélőttem – egyszer talán kiderül. Le Carré alaposan kiosztja más népek fiait is, de érezni lehet: míg hazabeszélve csak ironizál, pl. az amerikaiakat már gúnyolja is néha.

„Sose tett még neki ilyen jó szolgálatot a két alapvető erény: a jó modor és a silány iskolázottság.”

„–Hát ezt a nyakkendőt meg hol találtad, hm? – kérdezte Sefton Boyd igazán kedvesen (…) Nahát, egyelőre tedd jégre, azt tanácsolom. Majd előveheted, ha megválasztanak. – Hanyagul Pym vállára tette a kezét. – És ha már itt tartunk, akkor erre a jakóra is varrhatnál rendes gombokat. Ugye nem akarod, hogy magyar trónkövetelőnek vagy valami ilyesminek nézzenek?”

(2013)

Amit eddig Le Carrétól olvastam (ezen kívül a Karla trilógiát), teljesen egyedi hangú, stílusú volt. Egyszerre vonz és taszít, egyszerre nem akarom letenni, és abbahagyni a könyvet. Miért?
Mert irtózatosan lassú a történet. Mindig az jut róla eszembe, hogy filmen tudnám elképzelni, ahol egyetlen szemöldök felhúzásnak, egy nyitva hagyott ajtónak vagy egy felhős égboltnak is JELENTÉSE van, kihat a későbbi egész történetre. Viszont olvasva azt a veszélyt rejti magában, hogy az ember figyelme esetleg elkalandozik…. aztán mikor ráébred (már ha viszonylag tapasztalt le Carré olvasó), akkor gyorsan még egyszer elolvassa, mert tudja, hogy valamit elmulaszthat, ami később majd megbosszulja magát.
De vissza, hogy miért vagyok „vonz és taszít” viszonyban a regényeivel:
mert hihetetlen bonyolult a történet, ott kell lenni az olvasónak fejben. Nekem, aki szeret evés, utazás, várakozás közben csak úgy olvasni pár oldalt, ez különösen nehéz. Ezt a könyvet csak akkor veszem kézbe (főként este, lfekvés előtt), amikor tudom, hogy legalább egy teljes fejezetet el tudok egyben, zavartalanul olvasni, mert csak ez adja meg, hogy bele tudjak kapcsolódni a regénybe, megint fel tudjam venni a történet fonalát, ritmusát, hangulatát.
Nem segíti a benne lakást, hogy az úgy mond „fő” szál melletti történésekről sokszor sokáig nem is látjuk, hogyan illeszkednek ezek a nagy egészbe (persze aztán kiderül, ha az olvasó jól figyelt….. és ha addigra nem dobta a sarokba a könyvet). Gyakran hatalmas ugrások vannak: hirtelen teljesen máshol találjuk magunkat, más szereplőkkel, más időben, sőt, néha még más szemszögből mesél hirtelen, vagy máshoz szól (ebben a könyvben pl. a főszereplő a saját könyvében E/3-ban ír magáról, így egy kis idő, mire az ember rájön, hogy magáról mesél :-) és levelet ír a múltbéli cselekedeteiről, de egyetlen levelélen belül változhat, hogy a fiához vagy atyai mentorához szól éppen)
De talán éppen azért, mert meg kell dolgozni a megértésért, befogadásért, egy kihívás a könyv, és ha az olvasó megtalálta a ritmust, a „szagot”, nem akar semmi mást, csak menni a vad után, hogy elejtse (azaz, összeálljon a puzzle, és egyben lássa végre a képet)
Amiért még szeretem a könyveit, hogy nincs kétségem: ilyen az élet, sőt, a kémélet is ilyen, nem olyan kalandos és nagyszabású, mint egy James Bond filmből sejthetnénk :-)
Az arányok persze aztán különbözhetnek egyes regényeiben, van ahol úgy bevisz az erdőbe, hogy már nem élvezi az ember igazán, hogy kiverekedhesse magát onnan, így aztán nekem is jobban vagy kevésbé tetszenek egyes könyvei. De szerintem ez a könyv nagyon rendben van.
Csak arra nem alkalmas, hogy étkezés, utazás vagy várakozás közben olvassuk :-D
Viszont -onnan, mikor az ember rájön, hogy mire megy ki a játék- óriási figyelni, ahogy koncentrikus körökben vezet az író minket a teljes megértéshez. Egy ember tragédiájának megértéséhez. Mert ez a könyv tkp. nem is egy kémregény, hanem annak krónikája, hogy csinál egy ember olyasmit, amit nem is akar, elég egyetlen rossz döntés (vagy nem döntés), ahhoz, hogy belekeveredjen, és ha belekeveredett, onnan egyre mélyebbre és mélyebbre visz az út, addig, míg végül valóban csak egyetlen kiút lesz számára.

Ui. Egyetlen pici dolgon akadtam fenn: ha igaz, hogy le Carré maga is kém volt, meg még Kelet-Európához, azon belül a csehekhez is köze lehetett, ne hívjanak már egy Karlsbadban (Karlovy Vary) született karakterT Jerzy-nek. Mert, hogy az a lengyel változata a Györgynek, csehül az Jiři (Jirzy max.)
De ez már csak szőrszálhasogatás, és csak saját cseh érintettségem okán. (bár azért gondolom azon mindenki fennakadna, ha egy magyar kémet nem Kovács Pálnak, hanem Kovács Pavel-nek hívnának)
Hasonlóképpen kicsit értetlenül álltam a vodka-uborka-feketekenyért szentháromság előtt, nekem ez valahogy oroszosabb szokás, és magam soha nem találkoztam vele, pedig 5 évet éltem kint és ma is számos cseh barátunk van :-D

Pöttyet azért túlírt (vagy csak nekem van rezisztenciám a 600 oldalas könyvekkel szemben), de mindenképpen szerethető. Hozza azt a kellemes melankolikus hangulatot, ami ilyenkor ősszel nagyon jólesik. Nem egy csihipuhi könyv, ha valaki esetleg ezt várná egy kémregénytől, inkább csendben csordogáló történet, de azért néhol nagyon izgalmas is tud lenni.

Az Egy tökéletes kém 1986-ban jelent meg először, azaz a regény írásakor még dúl a hidegháború. A „szocialista blokk” éppen úgy mindent bevet a másik titkainak kifürkészése érdekében, mint a „szabad világ”. A titkos háború sok regénynek lett a háttere és valószínűleg soha nem tudjuk meg, hol húzódik a határ fikció és a valóság között. Természetesnek tűnik, John Le Carré monumentális regénye is a hidegháború zavaros időszakában játszódik.
Nekem alapvetően tetszett ez a kémregény és szépirodalmi mű között egyensúlyozó történet. Éppúgy érdekes volt figyelni az eltűnt kém utáni nyomozást, mint Pym visszaemlékezéseit. Igaz, a visszaemlékezéses szál időnként túl dagályosnak, túlírtnak tűnt. A két szál összefonódása egészen egyedivé tette a könyvet, amit már csak ezért is érdemes elolvasni.
Elsősorban azoknak ajánlom e regényt, akik szeretik a kémtörténeteket. Véleményem szerint azoknak a húszadik század történéseinek megismerésére nyitott olvasóknak is érdemes egy próbát tennie, akik eddig kerülték a kémek világát.

Nagyon érdekelt a könyv, hiszen egyrészt olvastam és zseniálisnak tartom a korai le Carré-regényeket (A kém, aki bejött a hidegről, valamint a Karla-trilógia), másrészt egy kései le Carrét kevésbé szerettem (Az üldözött). 1986-os megjelenésével az Egy tökéletes kém pont a kettő közé esett időben, kíváncsian vettem kézbe.

Hosszú regény, és sokáig tartott elolvasni – nem az a típus, amiből az ember reggeli budapesti BKV-zás közben gyorsan olvas 12 oldalt, este hazafelé pedig 8-at. Neki kell ülni, elmélyedni, figyelni rá. Azt hiszem, kémregény helyett inkább lélektaninak mondanám, hiszen ügyek, esetek, hidegháborús oldalak/államok, érdekek helyett egyetlen dolog áll fókuszban (hűen a címhez): maga az ember, a kém. Mik a mozgatórugói, és legfőképpen az a kérdés, hogyan alakulhatnak ki (a drog/alkohol/szerencsejáték/bármi hasonló „egyszerű” helyett) bonyolult lelki függőségei a világ legintelligensebb embereinek, akik minden kérdésben remekül mérlegelnek évtizedeken át, ugyanakkor sokszor valamiért mégsem autonóm cselekvők.

Bob Dylannek van egy nótája, „Gotta Serve Somebody”, ez jutott még eszembe, s a már régen olvasott, nyomokban meglévő emlék, ám nagyon sokra tartott hasonló könyv Graham Greene-től: Az emberi tényező.

Aki akcióra vágyik, olvassa A kém, aki bejött a hidegről-t, s a Suszter, szabó, baka, kém-et. Az Egy tökéletes kém is remek könyv, de az emberről szól.