Nagy-Britannia a válságban vergődik, miközben egy fiatal, baloldali érzelmű oxfordi tanár ügyvéd barátnőjével a Karib-tengeren nyaral, Antigua szigetén. Egy véletlennek köszönhetően megismerkednek egy orosz milliomossal, akinek nemcsak szemtelenül drága, gyémántokkal kirakott karórája, felesége és két gyereke van, hanem a sziget egy része is az övé. A férfiról hamarosan kiderül, hogy orosz bűnözői körök könyvelőjeként tett szert hatalmas vagyonára, és cserébe egy nyugalmas, új életért mindent el akar mondani az angol hírszerzésnek. Az angol pár segít neki felvenni a kapcsolatot a megfelelő körökkel, ám az orosz milliomos saját és családja sorsát bukott kémek, pénzéhes politikusok és elvetemült bankárok kezébe helyezi.
John le Carré legújabb regényében a szervezett bűnözés, a nemzetközi pénzügyi körök és a politika világának összefonódásait mutatja be meggyőző erővel és sodró lendülettel.
A mi emberünk 33 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2010
Enciklopédia 1
Kedvencelte 2
Most olvassa 3
Várólistára tette 12
Kívánságlistára tette 12
Kiemelt értékelések
John le Carré a kémregény-műfaj néhány legnagyobb alkotását írta meg: A kém, aki bejött a hidegről, a Karla-trilógia, az Egy tökéletes kém a szépirodalomba emelte a kémthrillert. E könyvei kedvenceim. Ez a könyve azonban inkább másodvonalas. Sok szerző persze még mindig odaadná a fél karját egy ilyenért, de azért le Carré sem mentes a formulaként megírt történetektől; A mi emberünk című 2010-es könyve is ilyen. az orosz maffia és a londoni politikai körök összefonódását mutatja be; a kivégzés elől menekülő orosz maffia-bankár és a brit hírszerzés játszmájába egy végzetes véletlen miatt két jellegzetesen le Carré-i civil keveredik, kiknek életét feldúlják a történtek. Jó könyv-jó könyv, de már nem az igazi…
Már nagyon rég olvastam az írótól bármit is, és lehet, hogy ez miatt nem sikerült a reunion olyanra, mint ahogy én azt képzeltem. Vagy az is lehet, hogy korából fakadóan lett egy kicsit belassult ez a történet.Bevallom, néha kicsit unatkoztam, és néha olyan esetlegesnek éreztem a történetet. Viszont az "új ellenség"(mert valójában nem az) megjelenése tetszett.
Sokan nem is gondolnák, hogy a nemzetközi pénzvilág mögött micsoda sötét dolgok rejtőzhetnek, még belegondolni is rossz. Ha egy kicsit csavarosabb, egy kicsit pörgősebb lett volna, akkor jobban tudtam volna szeretni. Jahh, az ingerküszöb az egy fránya dolog.:)
Azt hiszem, sokkal jobban működött volna A mi emberünk, ha mondjuk az első két le Carré-regényem egyike lett volna. Ami nem azt jelenti, hogy ne lenne remek, sőt: piszok jól van megírva, ugyanakkor úgy érzem, hogy történetei nagyon hasonló lezárásokra vannak kihegyezve.
Ettől még odáig eljutni nagyon élveztem: elképesztő, hogy milyen ügyesen trükközik az első ötven oldalon, nehogy kiderüljön idő előtt, mi is a regény alapkoncepciója – és akkor hol vagyunk még az érdemi cselekménytől?! Olyan sebesen vált jeleneteket, nézőpontokat, hogy alig tudom követni (nehéz is volt töredezetten olvasni), de mégis mindig megmarad iszonyú pontosnak. Vastag ecsetvonásokkal fest, de a több nézőpont nagyon segít, így a végére abszolút telibe talál. Csak jobban örültem volna, ha nem tudtam volna ennyire kiszámítani.
Fiatal tanár és ügyvéd barátnője nyaralás közben megismerkedik egy orosz családdal, és a családfő a segítségüket kéri. A család az orosz maffia elől menekül, és a brit államtól remélnek menedéket. Dima és családja eléggé furcsa, a regény végére mégis szimpatikusak lesznek spoiler. Perryt viszont nem sikerült megkedvelnem, pedig ő a jófiú. Már az is kicsit fura volt, ahogy közel került az oroszokhoz, én a helyében fejvesztve menekültem volna az ismeretség elől. Ettől eltekintve a történet tetszett, izgalmas volt.
Azt szeretem Le Carré-ban, hogy olyan elegánsan ír (sőt, egyre elegánsabban). Egy-egy apró csuklómozdulattal, könnyedén felvázol egy-egy jelenetet, amiről néha az olvasó nem is érti, hogy hogyan került az oda… Párbeszédek, visszaemlékezések, belső monológok, tervezgetések, akciójelenetek pillanatonként váltogatják egymást. Mintha egy kép születését látnánk, ahol nem értjük, hogy az alakok és a színek mit jelentenek, addig, amíg rá nem csodálkozhatunk a kész műre. Szeretem azt is, hogy a szereplőket is ilyen könnyedén, egy-egy apró vonás megvillantásával teszi emberivé, élővé.
A történet annyiban klasszikus kémregény, hogy a szokásos orosz-nyugat (angol) szembenállást ábrázolja. És annyiban friss, hogy nem úgy. Manapság már nem a titkosszolgálatok állnak szemben egymással, hanem a pénz áll mindenek felett. A pénz az ami összeköti az orosz maffiát az angol arisztokratával, a pénzmosást a gazdasági válságtól fulladozó nemzetgazdasággal. Ma már nem ideológiák csatáznak egymással, hanem az egyének ára csatázik a becsületükkel. És a becsület sokszor veszít, mert a legtöbb ember megvehető. Ám a becsület a legváratlanabb helyeken és időpontokban törhet újra felszínre, és próbálkozhat a világ megváltásával.
Le Carrénál nem James Bondok vannak, a kémkedésnek -gondolom én- egy sokkal reálisabb, kevésbé kalandfilmes változatát adja, mint amit a t. olvasó máshonnan ismer. A kémkedés és kémelhárítás kemény mindennapi meló, tele szélmalomharcokkal és bizony a legtöbbször még csak el sem nyerik a rosszak a büntetésük, nem csak a méltót, de még csak úgy ahogy sem….
Ennyiben ez egy tipikus le CArré regény: lassú folyású, a dráma a sorok között, a le nem írtakban zajlik főleg.
Ezért is szeretem. Mert hogy nem rág szájba, muszáj vele menni, gondolkodni.
Ugyanakkor persze a recept sem működik mindig tökéletesen (annál inkább, mert nyilván nem csak olvasófüggő, hanem az adott olvasó adott állapotában is értendő, mennyi szájbarágás megengedhető és mennyire hagyjuk a többit arra, hogy dolgozzon meg vele)
Nekem most egy kicsit nagyobb elmélyedés pl. Hector dolgaiban, kevesebb az oroszok megfestéséből (az Antiguai rész).
itt megingott ama meggyőződésem, hogy minden bűnöző rossz…ez annyira megviselt engem, hogy egy ideig nem olvasok tőle semmit se…de csak egy ideig…
le Carré is back! Az utóbbi könyvei közül messze a legjobb. Nála hihetőbben senki nem tudja bemutatni a kémek világát, és ami a nagyszerű, hogy 80 évesen is képes megújulni és haladni a korral.
Tökéletes történetvezetés, kidolgozott karakterek. Tetszik az időben ugrálás, de leginkább a befejezés.
Népszerű idézetek
Eljön még egy szép napon az orosz alvilágba is a női egyenjogúság.
61. oldal
Lehetséges, hogy ez volna a kémillemtan beugratós kérdése? Mit tesz az ember, ha meglátja, hogy valakinek kilóg a pisztoly a mellényéből, és ezt a valakit még csak nem is ismeri közelebbről? Meg kell mondani neki? Vagy nem szabad tudomást venni róla? Mintha ugyanennek az embernek nyitva maradt volna a slicce?
40. oldal
Madame Mère szerint Michelle Obama a gyerekeivel együtt a városban tartózkodik, csakhogy ez államtitok, tehát senki sem tudja, csakis Madame Mère meg egész Párizs.
177. oldal
Ágyba ment, bekapcsolta a BBC-híradót, de ki is kapcsolta rögtön. Féligazságok. Negyedigazságok. Amit a világ tényleg tud magáról, azt úgysem meri soha kimondani.
14.
Roppant szigorú nézetei voltak jóról és rosszról ennek a Kolakowskinek. És egyre hajlamosabb vagyok igazat adni neki. A rossz az rossz és kész. Nem a társadalmi körülmények okozzák. És nem az, hogy hátrányos helyzetű az ember vagy drogos, vagy ilyesmi. A gonosz, az egy abszolút elkülöníthető hajtóerő az emberben.
263. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Agatha Christie: Halál a felhők között 91% ·
Összehasonlítás - Karen Swan: Karácsony a Tiffanynál 88% ·
Összehasonlítás - Daphne du Maurier: Nyugtalan évek ·
Összehasonlítás - Laura Madeleine: Egy cukrászmester meséje 85% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Bűnszövetkezetben 84% ·
Összehasonlítás - Graham Greene: A félelem minisztériuma 84% ·
Összehasonlítás - Karen Swan: Titok Párizsban 83% ·
Összehasonlítás - William Somerset Maugham: Ashenden, a hírszerző 83% ·
Összehasonlítás - Lucinda Riley – Harry Whittaker: Atlas 96% ·
Összehasonlítás - Robert Galbraith: Zavaros vér 94% ·
Összehasonlítás