Abdel-Kádír 81% 10 csillagozás

Ez volt az első találkozás egy John Knittel regénnyel, és nem biztos, hogy egyben a legszerencsésebb is. Mondják, a Via Mala vagy az El-Hakim valódi mesterművek – nos, ha ez igaz, az Abdel-Kádír szárnyaszegett epikus madárka csupán. Nem rossz regényről van itt szó, nem holmi felvizezett fércműről: jó kis könyv ez, kellően szórakoztató, nincs híján tanulságnak sem, és persze kidomborodik az el nem hagyható drámai hatás, de – ennyi. Mindösszesen. Semmi különös. Semmi katarzis. Pedig lehetett volna. De hadd ejtsek néhány szót inkább arról, miért érdemes kézbe venni az Abdel-Kádírt.
Knittel le sem tagadhatná, hogy életének tekintélyes részét a Közel-Kelet és az arab világ országaiban töltötte. Ez a regénye, melyben a gyarmati Marokkó törzsi világa és a „védnök”, a civilizációs hérosz szerepében tetszelgő Franciaország feszül egymásnak, Kelet és Nyugat egymást meg nem értésének klasszikus példája. Emitt lokális szempontok, amott globális érdekek a meghatározók; emitt a természetes jog folytán birtokolt haza, amott a béke és kultúra erőszakos terjesztése végett ontatik vér. Milyen sors, milyen végzet várhat mindazokra, akik a történelem szeszélye folytán eme két világ ütközőzónájában találják magát – képletesen és szó szerinti értelemben egyaránt? Lehet-e kölcsönös engedményeken, a másik elismerésén alapuló megbékélés a két létforma között? Talán ezek azok az egyetemes kérdések, melyeket Knittel is feltesz a maga módján, választ minderre pedig a történet hőseinek sorsán keresztül kaphatunk. Bár a regény nem szűkölködik az alkalmasint az irracionális határát súroló romanticizálásban, a téma komolysága és szomorú aktualitása letörli a mosolyt szánk sarkáról. Soha, talán valóban soha nem volt még időszerűbb fellapozni olyan műveket, mint az Abdel-Kádír: biztosan állíthatom, hogy keserű jelenünk mélyebb megértéséhez vezet el bennünket, mint a szakírók és propagandisták szava…

Végre egy igazi jó kalandregény! Nem is tudom, mikor olvastam ilyet utoljára. Azt hittem már kinőttem a műfajból, de nem. Most jöttem rá, hogy mennyire hiányzik. Kikapcsol, szórakoztat, elrepít ismeretlen, titokzatos világba, és kellőképpen izgalmas is. Persze nem ez volt életem könyvélménye, de mégis jólesett olvasni. Van benne minden, ami kell: egzotikum, titok, szerelem, dráma, tartalmas mondanivaló, nemes eszmék és tanító szándék. Ez utóbbi talán kicsit sok is, de mégsem annyira, mint az El Hakim -ban, amit Knittel kiforrottabb, jobb regényének tartanak. Ezzel az állítással nem tudok vitatkozni, viszont engem rendkívül zavart annak szájbarágós didaktiussága, amit az Abde-Kadírban kevésbé éreztem.
Vitathatatlan, hogy az írót jó szándék vezérli, ezért aztán megbocsájtható az a naiv szemlélet, amivel a témát, a kultúrák találkozását kezeli. Feloldható-e a magasabbrendűség tudatában tetszelgő civilizált világ és az elmaradottnak titulált Kelet ellentéte? Képes-e egy nép megőrizni önmagát, függetlenségét a nagyhatalmi érdekekkel szemben? Szomorúan aktuális a téma így 90 évvel a regény megjelenése után is.

Knittel éppen csak egy csipetnyit idealizál. Annyit csupán, amennyivel közömbösíti az iszlámról és az arab világról tett néhány sztereotip kijelentését. Mert akad azért egy-kettő, ami mai szemmel már elég durva általánosításnak tűnik. Ám, ha belegondolok, jó lenne, ha napjainkban csak ennyi sületlenséget hallanánk a témáról a közbeszédben.
Ennek a pár – talán felületes ismeretekből eredő – „beszólásnak” ellenére az író minden szimpátiája a szabadságukért küzdőké. Érdeme, hogy nem hallgatja el sötét, kegyetlen oldalukat sem, ami látszólag – de csak látszólag! – feljogosítja a kultúrfölényét hangoztató Nyugatot a beavatkozásra. Knittel elítéli azonban az európai kolonizáció álszent erkölcsiségét, és leleplezi annak képmutató szellemiségét:
„Le Roux elég gyerekes volt ahhoz, hogy elhiggye: a Népszövetség idővel szentesíteni fog minden, a nép által választott kormányzatot, tekintet nélkül arra, hogy esetleg különleges a formája. Tudott arról a „Soha többé háborút!” hullámról, amely a „civilizált” nemzeteket elborította, csak azt nem tudta, hogy Genf békepipájában a dohány dinamittal van keverve…”
Tragikus, hogy a helyzet máig sem változott.