A ​liberalizmus ellen 5 csillagozás

John Kekes: A liberalizmus ellen

Ez ​a könyv mindenekelőtt a liberalizmus meghatározásával foglalkozik, majd sorra veszi annak alapértékeit. Az autonómia és az autonóm cselekvés a liberális emberkép központi eleme, mellyel szemben Kekes az ember által autonóm és nem autonóm módon okozott rossz létére és a liberalizmus által végzetesen alábecsült jelentőségére hívja föl a figyelmet. A liberális ideológia etikai nézeteit az egyéni és a kollektív felelősségről szóló fejezetek taglalják és bírálják, nem annyira a kifinomult filozófiai eszköztár segítségével, hanem a közfelfogás és a gyakorlati politizálás szempontjából. A könyv ezek után tárgyalja a gazdasági és társadalmi egalitarizmus problémáit és a belőlük következő politikai abszurditásokat. Ezután két fejezetben tárgyalja John Kekes, hogy a liberális (társadalmi) igazságfelfogás valójában nem az igazságosságról szól, mert az igazságosság helyes felfogása nem lehet meg az érdem fogalma nélkül, márpedig a liberális igazságosságelméletek – beleértve a részletesen… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Természet- és Társadalomtudományi sorozat

>!
Európa, Budapest, 1999
414 oldal · ISBN: 9630766183 · Fordította: Balázs Zoltán

Enciklopédia 2


Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 16


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
John Kekes: A liberalizmus ellen

John Kekes könyve szándéka szerint egy kivédhetetlen pörgőrúgás a'la Chuck Norris, ami a napnál világosabban rámutat majd a liberalizmus inkonzisztenciáira – legfőképpen arra, hogy a liberalizmus elsődleges alapértéke, az autonómia, és elsődleges negatív célja, a rossz elkerülése kibékíthetetlen ellentétben van egymással. Ahhoz nem vagyok elég elvakult, hogy ne értsek egyet Kekessel abban, hogy a liberalizmus valóban inkonzisztens – például a maximális autonómia a maximális egyenlőséggel egész egyszerűen nem hozható szinkronba egymással. Mert vagy tisztelem a milliárdosok autonómiáját, hogy újabb milliárdokat szedjenek össze, miközben ugyanannyit adóznak, mint a mezei csórók, vagy progresszív adózással elszedem tőlük milliárdjaik egy részét, hogy a mezei csórók egy kicsit közelebb kerüljenek hozzájuk anyagilag. A kettő együtt nem működik. Szóval ezzel nem vitatkoznék. Mégis, Kekes fejtegetései minden elmésségük és ötletességük ellenére egyáltalán nem kerültek közel ahhoz, hogy meggyőzzenek engem a konzervativizmus felsőbbrendűségéről, mi több, én konkrétan légboxolásnak éreztem legtöbb megcáfolhatatlannak szánt filozófiai bravúrmutatványát. Mégpedig azért, mert számomra a liberalizmus inkonzisztenciája nem hír. Mi több: szerintem az a természetes, hogy minden plurális társadalmi idea szükségszerűen inkonzisztens önmagával, egyszerűen azért, mert végtelen számú társadalmi érdek között navigál. Ilyen az élet, na. Ebből fakad, hogy az összes társadalmi idea – a liberalizmus éppúgy, mint a konzervativizmus – demarkációs problémákból áll, olyan esetekből, amikor az említett idea lemegy a gyakorlati élet egy bizonyos szegmensébe, és ott helyben megkísérli megoldani azt úgy, hogy saját alapelvei lehetőleg minél kevésbé sérüljenek. (Valamennyire mindazonáltal biztosan sérülni fognak.) Régen rossz, ha ez nem így történik – ez ugyanis azt jelenti, hogy az állam pont lespoilerja polgárai sajátos problémáit. Én mindenesetre még egyetlen liberális gondolkodóval sem találkoztam, aki szerint egy rablógyilkos ugyanannyit érne, mint egy ötgyermekes családanya (ez Kekes kedves példája) – egyszerűen arról van szó, hogy a liberalizmus autonómiaelve szerint minden egyes embert úgy kell tekinteni, hogy ugyanannyit ér, és UTÁNA lehet (mi több, MUSZÁJ) azzal foglalkozni, hogy rablógyilkos-e, vagy családanya. Ez a megkülönböztetés az, amit Kekes mintha egyáltalán nem fogna fel, és azt hiszem, ez az a sarkalatos pont, ahol elcsúszik számomra az egész fejtegetése*.

Ráadásul Kekes egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a liberalizmus a maga inkonzisztenciájával együtt épp a konzervativizmus inkonzisztenciájára válaszul született**. Jelesül arra, hogy a konzervatív tradíció alapja (így Kekes elgondolásáé is), hogy létezik csoport, aki képes objektíve megmondani, milyen érdemek alapján kapjanak egyesek több autonómiát, mint mások. Csakhogy ez egy illúzió. A komplett emberi történelem arra tanít (beleértve e pillanatot is itt, Magyarországon), hogy a hatalomba került csoportok ítélőképessége torzul – a hatalom válik számukra prioritássá, és nem az elvek. (Ez, megjegyzem, a liberális pártokra éppúgy jellemző lehet, mint a konzervatívokra.) Amikor Kekes azt állítja, hogy a megnövelt autonómia csak elősegíti a rossz növekedését, mert az autonóm emberek több rosszat is el tudnak követni, bizonyára igaza van, csak nem a lényeget ragadja meg. Mégpedig azért, mert lényegtelen, hogy egyes autonóm emberek gonoszak-e, vagy sem – a lényeg az, hogy az autonóm emberek eredményesebben képesek védekezni a rossz ellen, mint akik nem azok. Biztos van olyan, hogy a rablók és gyilkosok élnek vissza a maximális autonómiával***, de a XX. század azt példázza, hogy globálisan a HATALOM a legveszélyesebb ellenfelünk, és a hatalom túlkapásai ellen (legyen az akár konzervatív, akár liberális) csak autonóm emberek közössége képes fellépni. (Nem véletlen, hogy a totalitárius államok még a politikai pártoknál is előbb szokták felszámolni a civil kezdeményezéseket: https://moly.hu/idezetek/815968, https://moly.hu/idezetek/373006)

Azonban minden fenntartásom ellenére el kell ismerjem, hogy a Kekes által meghirdetett érdem alapú (konzervatív) pluralizmus legalább egy világnézet, amivel így vagy úgy, de vitába lehet ereszkedni. Fontos szempontokat vet fel, és ha a fenn említett alapvető definitív kifogásaimtól eltekintünk, a maga módján kiemelkedő elméleti konstrukció egy egészen fölényes tudásra épülve. Nem ez a legfőbb rossz, ami elképzelhető, mert ami a pluralizmust illeti, közös talajon áll a liberalizmussal, csak a hangsúlyokat tolja el. A legfőbb rossz alighanem a pluralizmust tagadó illiberális berendezkedés, és a világnézetté nem rendeződő populizmus, amivel pont ezért nem lehet érdemi vitát folytatni, mert körvonalazott világnézet híján mindig azt állítja, ami saját hatalomban maradását segíti. (Hogy mit gondol közben, nem tudni. De talán nem is lényeges.) Ezek azok az irányzatok, amelyek jelen pillanatban éppúgy veszélyeztetik a konzervativizmust, mint a liberalizmust – tanácsos lenne talán egy közös koncepciót kidolgozni ellenük. A liberalizmusnak a szemére szokás vetni, hogy egalitárius alapelvei miatt hajlamos eltolódni a szélsőbal irányába**** – ma viszont azt látjuk, hogy a konzervativizmus legalább ennyire védtelen a nacionalista szólamokkal operáló populizmussal szemben, aki úgy sajátítja ki a „konzervatív” hívószót, ahogy nem szégyelli. Érdemes lenne Kekes kezébe nyomni azt a kormányzati szóróanyagot, ami magát „konzervatív közéleti napilap”-nak nevezi, valami általam felfoghatatlan okból. Biztos felköhögné a reggeli kávéját. És ezen is érdemes elgondolkodni.

* Azért külön haragszom Kekesre*****, hogy úgy próbálja elvenni az esetleges ellenvetések élét, hogy leszögezi: a liberalizmus tulajdonképpen hit, tehát akik benne hisznek, azokat éppúgy lehetetlen meggyőzni, mint egy ateistának a keresztényeket. Ezzel a sportszerűtlen kijelentéssel voltaképpen száműzi ellenfeleit azok közül, akikkel érdemes konstruktív vitát lefolytatni – a filozófiából a misztikumba. Számomra viszont ez az állítás nem csak azt sugallja, hogy a liberálisokat nem lehet meggyőzni valamiről, hanem azt, hogy Kekes nem kíván érdemben reagálni az esetleges erős ellenérvekre, ugyanúgy, ahogy az ateisták nem kívánnak reagálni a keresztények ellenérveire és viszont. Tehát tulajdonképpen kinek a hitéről beszélünk?
** Elképzelhető, hogy erre a kérdésre Kekes másik, általam olvasatlan könyve kitér, de ebben a kötetben nem találtam választ rá.
*** Arról nem is beszélve, hogy az autonómia korlátozása esetleg megnehezíti egy gonosz ember dolgát, hogy gonoszságot kövessen el – de azon az áron, hogy közben tíz másik ártatlant is akadályoz, hogy olyan vallási-, nemi- vagy kulturális életet éljen, ami neki tetsző.
**** Finoman fogalmaztam. Ezt egy drága molyci nemrégiben úgy fogalmazta meg, hogy „judeoplutokrata liberálbolsevik”.
***** Azért már nem is haragszom, hogy a liberálisokat rendre valamiféle jószándékú, de debil kisgyerekekként mutatja be, akik képtelenek megvédeni magukat a külvilág veszélyeitől. Ezt már megszoktam – a paternalista beállítódású konzervatívok egyébként is gyakran néznek kisgyereknek boldog-boldogtalant.

25 hozzászólás
SignorFormica>!
John Kekes: A liberalizmus ellen

Kiváló elemzése, és kritikája a liberális gondolatnak. Méltó a nagy liberális gondolkodók színvonalához. Bár itthon magát Kekes-t is liberálisnak gondolnák sokan. Mivel senki nincs aki még csak a cipője sarkáig is felérne a konzervatív gondolat képviseletében. Minden liberális ilyen kritikáról álmodozik.
Politika-elméleti bravúr ez a könyv.


Népszerű idézetek

Frank_Spielmann I>!

A legjobb kiindulópont talán a „klasszikusnak” nevezett liberalizmus elemzése. E nézet szerint a legalapvetőbb érték a szabadság, amit az egyének tevékenységébe való külső beavatkozás hiányaként fognak föl. A szabadságot természetesen korlátozni kell, mert az egyik személy szabad tevékenysége szembekerülhet egy másik személy tevékenységével. Arra a kérdésre, hogy ezeket a korlátokat miképpen lehet jogszerűen megállapítani, a klasszikus liberális választ maga a szabadság diktálja: az egyéni tevékenység korlátai közül csak azok igazolhatók, amelyek az összes többi egyén szabad tevékenységének a lehetőségét biztosítják. A kormányzat szerepe minden szükséges megtétele a lehető legnagyobb magánszféra megteremtésére, amelyen belül az egyének szabadon és tetszésük szerint élhetnek.

38-39. oldal

Frank_Spielmann I>!

Végül a problémát úgy is megfogalmazhatjuk, hogy föltesszük: egy liberális társadalom polgárai teljes mértékben birtokolják az alapértékeket, s megkérdezzük, hogy vajon ezzel összeegyeztethető-e az üres, eltékozolt, félresikerült, nyomorúságos, unalmas vagy céltalan élet. Mivel pedig a válasz egyértelműen igenlő, nyilvánvalóváválik, hogy akármilyen fontosak is ezek az alapértékek, valamire még szükség van annak indoklásához, hogy miért képviselnek akkor értéket. Ez a valami a liberalizmus vaódi magja, az a belső erőd, amelynek védelmében az összes liberális csatát vívják: az autonómia.

Az autonómia eszmény, amely megszabja, hogy miként kell megélnünk az életünket. A liberálisok ezt nem valamilyen konkrét életfelfogás eszményének tekintik, hanem olyannak, amelyet az egyéneknek attól függetlenül követniük kell, hogy milyen életfelfogást tartank éppen jónak. A liberalizmus alapvető politikai értékeinek az autonómia ápolása és védelme a célja.

44-45. oldal

Anton_Gorogyeckij P>!

Az igazságosságnak ez a felfogása persze elfogadhatatlan az egalitáriusok számára, mert ők elutasítják azt a gondolatot, hogy az előnyöket és hátrányokat az érdem alapján kell elosztani.

244. oldal (Európa, 1999)

Kapcsolódó szócikkek: érdem
Anton_Gorogyeckij P>!

Az egalitarizmussal kapcsolatos harmadik kifogás az, hogy képviselői egy hasonlóképpen indokolatlan lépéssel marasztalhatók el, amely pedig egy súlyos koncepcionális inkonzisztenciát leplez. A csúsztatás úgy kezdődik, hogy megfogalmazzák a minden emberi lényre érvényes egyenlőség egyetemes tételét, majd észrevétlenül és megfelelő igazolás nélkül olyan politikai programjavaslatokra térnek át, amelyek csakis a virágzó, pluralista és iparosodott nyugati liberális demokráciák polgárait érintik.

207. oldal (Európa, 1999)

Creusa>!

A liberális hit abszurd módon tagadja, hogy a jó jobbat érdemel mint a gonosz. Álságos moralizálással kerüli ki a kritikát, hiszen a bírálatokat erkölcstelenséggel vádolja. Az erkölcsprédikátor szerepébe tetszeleg, magát a szegények, a szükségét látok, a balsorsot szenvedők bajnokának láttatva, miközben olyan politikát folytat, amely nem hajlandó szembenézni ezeknek a nyomorúságoknak az okaival, s lehetetlenné teszi, hogy segítsenek a bajukon.

387-388. oldal

Frank_Spielmann I>!

Nincs azonban nézetkülönbség a liberálisok közt abban, hogy van egy alapvető, politikai eszközökkel biztosítható minimum, amely minden életfelfogás megvalósításához szükséges; s hogy bármi legyen is ez a minimum, a liberális állam felelőssége, hogy polgárait részesítse benne.

38. oldal

Frank_Spielmann I>!

Az egyéniség, a racionalitás és a jó életről alkotott felfogások kialakítására való törekvés a nyugati hagyomány egyik, a fölvilágosodásból eredő vonalának teméke, amely világi, voluntarista és atomisztikus áramlat, s amely sokat merített a prométheuszi romanticizmusból is (Flathman 19992 és Taylor 1989). Az egalitárius liberálisok összekeverik ezt a jó életről alkotott felgosátmagával a jó élettel. Nem ismerik föl, hogy vannak vallásos, törzsi, etnikai, agrárius, hieararchikus és közösségi életfelfogások is, amelyek számára az ő autonómiafelfogásuk – sőt bárkié – nemcsak hogy idegen, hanem egyenesen ellenséges.

42-43. oldal

Anton_Gorogyeckij P>!

A liberális hit egyik figyelemre méltó sajátossága, hogy az emberi viselkedéssel kapcsolatban minden tényt képes saját elméletébe beledolgozni. Ha az emberek egymás szabadságának, egyenlőségének és értelmes mivoltának fölismerése alapján jóakaratú cselekedeteket hajtanak végre, akkor az autonómiába vetett liberális hit megerősíttetik. Ha ellentétes módon cselekszenek, akkor ez megint csak a liberális hitet erősíti, mert cselekedeteik, úgymond, az autonómia gyakorlásában őket megakadályozó igazságtalan intézményeknek tulajdoníthatók. Nincs tehát olyan bizonyíték, amely a liberális hit hibás voltát megmutathatná. Ha a bírálók ellenbizonyítékokat sorakoztatnak föl, akkor pusztán csak a hívők állításaival kapcsolatos értetlenségükről tesznek tanúságot. A bírálattal szembeni ön-immunizáció persze a hit jellegéből fakad.

282-283. oldal (Európa, 1999)

Anton_Gorogyeckij P>!

Természetesen minden liberális elismeri, hogy a szabadság igényei nem feltétlenek. Az egyén szabadságának nyilvánvaló korlátja, hogy gyakorlása nem sértheti más egyének szabadságát. Ez vitán felül áll. De egy további korlátozás is helyénvaló lehet. A külső kényszer hiánya a szabadság feltétele, de a kényszer lehet belső is. Ha az egyéneket valamilyen kényszeresség, függőség, irracionális előítélet vagy ellenőrizetlen és félrecsúszott szenvedély vezeti, s ha szuverén döntéseiket a tudatlanság, az ostobaság, a manipuláció és a propaganda befolyásolja, akkor éppannyira híján vannak a szabadságnak, mintha külső kényszer alávetettjei volnának. Az emberek gyakran döntenek olyan értékek elfogadása mellett, amelyeket nem fogadnának el, ha ésszerűen döntenének. A külső beavatkozástól való mentesség tehát önmagában kevés az ésszerű döntések meghozatalához. A szabadság pedig föltehetően azért alapérték, mert képessé teszi az egyéneket arra, hogy ésszerű módon válasszák meg értékeiket és életfelfogásukat. A szabadságot illetően akkor kezdődnek a viták, amikor arról van szó, hogy meddig jogos az egyéneknek az ésszerűtlen döntésekre való szabadságát korlátozni. Ezek a viták a negatív és a pozitív szabadság viszonya körül forognak: milyen mértékben tekinthető a szabadság kényszermentességnek, s milyen mértékben ésszerű döntésre való lehetőségnek.

29. oldal (Európa, 1999)

Anton_Gorogyeckij P>!

Ez a gondolatmenet a liberálisokat egy dilemmával szembesíti: vagy bele kell törődniük abba, hogy nem szólíthatják föl a jelen nemzedéket a föltételezett múltbeli rosszért – mint a faji és nemi diszkriminációért – való felelősségvállalásra, vagy pedig el kell vetniük azt a meggyőződést, hogy a felelősség csak autonóm cselekedetért róható ki, vagyis olyan cselekedetekért, amelyeket maguk a cselekvők hajtottak végre vagy amelyekre legalább némi befolyásuk volt. Az előbbi esetben számos liberális politikai program nem igazolható többé, míg az utóbbi esetben érvényét veszti az e programokat megalapozó egyik kulcsföltételezés.

143. oldal (Európa, 1999)


Hasonló könyvek címkék alapján

Richard Rorty: Filozófia és társadalmi remény
John Stuart Mill: A szabadságról
Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai I-II.
Pierre Manent: A liberális gondolat története
Körösényi András: Értelmiség, politikai gondolkodás és kormányzat
Concha Győző: A konzervatív és a liberális elv
Ludassy Mária: Szabadság, Egyenlőség, Igazságosság
Susan George: Lugánói tanulmány
Susan Sontag: A Szaturnusz jegyében
Mark Lilla: A zabolátlan értelem