A ​parancsnoklás álarca 96% 17 csillagozás

Hamvas gyermekkorom jó része azzal telt, hogy képzeletbeli seregeket vezettem olyan félelmetes pokolbéli ellenségek ellen, mint amilyen egy baromfiól lakóközössége, vagy húgom plüssállatai. Gondolom, akad még hímnemű egyed, aki hasonló cipőben jár, és esetleg néhány hölgy is, amennyiben elég bátor volt fittyet hányni a „teázzál csak szépen az új Barbie-babáddal”-tradícióra. Na már most: Keegan akkora mázlista, hogy megmaradhatott örök gyereknek, és nemcsak büntetlenül képzelheti magát a hadtörténet ürügyén Nagy Sándor helyébe, de még fizetnek is neki ezért.

A parancsnoklás álarca a hadtudomány* több mint kétezer éves fejlődését tekinti át, a hadvezetésben használt személyes és stratégiai módszerekre fókuszálva. Négy közismert személyiségen (Nagy Sándor, Wellington, Grant, Hitler) keresztül mutatja be a jól elkülönülő vezéri típusokat. Ezek a monográfiák önmagukban is megállnak a lábukon (személy szerint különösen Wellingtonról és Grantről olvastam szívesen – olyan kevés szöveg létezik magyar nyelven róluk, holott rendkívül izgalmas figurák), de a lényeg az ív, amit a négy elkülönülő életpálya (természetesen az előszóval és az utószóval karöltve) kirajzol. Keegan számára a parancsnoklás központi kérdése a következő: „Mindig? Néha? Soha?”, magyarán hogy a hadvezérnek hősiesen ki kell-e tennie magát a veszélynek embereit vezetve, vagy elegendő valahonnan a hátországból kommandíroznia a jónépet – esetleg ajánlatos kombinálnia a kettőt. A négy személyiség erre a kérdésre különböző válaszokat adott, és ez pályafutásukat is meghatározta – Hitler például a sok lózung ellenére, hogy ő igazi frontbaka, német katonát vezérezredesi rang alatt legfeljebb véletlenül látott. Ami nyilván közrejátszott abban, miért volt képtelen megérteni Paulust és 6. hadseregét, amikor azok (ó, borzalom!) az éhhalál meg a megfagyás helyett inkább megadták magukat. Persze ezen kívül lényeges elem a fegyverrendszerek és a logisztikai lehetőségek változása, valamint a taktikai újítások is – Keegan minderről szót ejt, mégpedig olyan logikusan és érthetően, hogy valami megdöbbentően jól olvasható szöveg lett a végeredmény.

Egyetlen negatívumként az utolsó fejezetet említeném a nukleáris kor hadászatáról – valahogy ezt túl absztraktnak, túl elméletinek éreztem, ráadásul a Szovjetunió bukásával alighanem el is avult megállapításainak számos eleme. Talán ha most kéne zárszót írnia Keegannek, nem is erről ejtene szót, hanem mondjuk az aszimmetrikus hadviselésről, amiben reguláris hadseregek harcolnak a polgári lakosság között elvegyült fegyveres sejtekkel – ez talán inkább meghatározza a jelenkor harceljárásait, mint az atombomba. De ettől függetlenül nagyon inspiratív, nagyon élvezetes könyv. Örök gyerekeknek mindenképpen ajánlom.

* Talán helyesebb volna európai vagy nyugati hadtudományt írni, mert a könyvben legfeljebb említés szintjén bukkannak fel az ázsiai módszerek. Gondolom azért, mert az ő vezetési elveik teljesen elütnek a nyugati gyakorlatról, és nem is igen hatottak rájuk.

Imádom Keegan-t! Remek témák, gördülékeny, élvezetes stílus, jó meglátások, és mindig tud nekem újat „mutatni”. A parancsnoklás álarca pedig egy igazi ínyencség a hadtörténet szerelmeseinek. Négy portré, négy parancsnoki elemzés, mit, miért, hogyan. Nagy Sándor volt a kedvenc* de Hitlernél is elgondolkodtatott**. Ha pedig elgondolkodtat egy könyv, akkor bizony jó a könyv. Wellington, Grant, kevésbé voltak számomra ismertek, de Keegantől szinte bármiről lehet olvasni. A kiadás szép és elegáns, továbbra is a kedvenc kiadóm az Európa, habár ez a könyv régebbi forma.
*Granikosz, Isszosz,Gaugamela, és a hősköltemény csúcsa, Dareiosz trónfosztása.
**Az a bizonyos Meldegänger tapasztalat és a merev árokrendszerek hatása a későbbi Führerre…

A pár hete elhunyt John Keegan könyve nagyon érdekes mű. Azt vizsgálja, hogy a hadvezér milyen módon éri el sikereit, hogyan irányítja győzelemre (vagy épp vereségbe) hadseregét. Négy példán keresztül mutatja be, hogy milyen módszerek alkalmazhatók és mennyire meghatározó az egyes parancsnokok személyisége abban, hogy miképp vívják a csatákat. A könyv erőssége, hogy az elvont stratégia, vagy puszta eseménytörténet helyett a háború emberi tényezőire helyezi a hangsúlyt. Természetesen vannak benne vitatható megállapítások (pl. az ókori görögség és a demokrácia közé egyenlőségjelet tesz), vagy látszólagos következetlenség (a puskapor katonai hatásának lebecsülése, de társadalmi jelentőségének felértékelése). A befejező rész (nukleáris kor) viszont túlideologizált és elméleti, de szerencsére rövid.

A nemrég elhunyt kiváló brit hadtortenesz egyik kevésbé jó könyve, 4 hadvezer példáján keresztül mutatja be, hogy miképpen változott az idők során a parancsnokok szerepfelfogasa és a harcteren tanusitott magatartasuk. A vegkovetkeztetes az, hogy a fegyverek fejlődésével a parancsnoknak egyre távolabb kell tartozkodnia a frontvonaltol, nem hat igazán reveláló erővel, de a 4 szerepmodell közül Wellingtoné és Granté kimondottan érdekes volt, és számos újdonságot tartalmazott számomra.

Érdekes párhuzam állítás és néhol kicsit részrehajló. Merem ajánlani. Azoknak főleg, akik Nagy Sándorral, Wellingtonnal, Granttel, vagy Hitler katonai törekvéseivel komolyabban foglalkoznának.