A ​csata arca 19 csillagozás

A közkatonák háborúja
John Keegan: A csata arca John Keegan: A csata arca

A ​világszerte az egyik legtöbbet olvasott hadtörténeti munka, „A csata arca” 1976-ban jelent meg először angolul, és azóta sok nyelven és sokszor kiadták. A szerző, John Keegan akkoriban a Királyi Akadémia hadtörténet-tanára volt, és „A csata arca” volt az első könyve, amellyel azonnal nagyjelentőségű életműve talán legfontosabb darabját is megalkotta. Az évtizedes oktatói tapasztalat és a katonákkal -köztük a második világháborút csapattisztként megjárt, és addigra a brit hadsereg vezetőivé emelkedett főtisztekkel- töltött sok idő sajátos gondolatokat sugallt a szerzőnek. Az kezdte érdekelni, mit és hogyan tesznek a közkatonák, a tiszthelyettesek és a csapattisztek a katonai mesterség gyakorlása közben, mert a hadtörténetírás addig inkább a királyok és a vezérek háborújára összpontosított.
Keegan szakít a győztesek ügyét igazoló történetírás évezredes hagyományával, de azzal a hagyománnyal is, amelyik a visszatekintés bölcsességével – és az íróasztal biztonságos fedezékéből… (tovább)

Eredeti mű: John Keegan: The Face of Battle

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Hadiakadémia

>!
Akadémiai, Budapest, 2013
420 oldal · ISBN: 9789630593717 · Fordította: Kőrös László
>!
Aquila, Debrecen, 2000
408 oldal · ISBN: 9636790582 · Fordította: Kőrös László

Kedvencelte 4

Most olvassa 1

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 19


Kiemelt értékelések

>!
Arcturus P
John Keegan: A csata arca

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

Vannak gondjaim a 2013-as magyar kiadással. Először is az ára, másodszor a minősége. 400 oldalért ilyen, puhafedelű, és erősen sérülékeny könyvért 4000 ft-ot igencsak sokallok – noha 50+10%-os kedvezménnyel sikerült hozzájutnom. A tartalom viszont megér ennyit.

Keegan nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy bemutassa, milyen is a csata valódi arca a résztvevők számára, milyen fizikai és legfőképpen lelki megterheléseket kellett elviselniük – és okozniuk. Pontosabban azt mutatja be, milyen volt a csata. A mű elején és végén átfogó módon ír a háborúkról és emberekről, közelebbi módon pedig három, időben és technikailag igencsak eltérő, de földrajzilag és a résztvevőket tekintve nagyon hasonló körülmények között vívott nagy jelentőségű csatát elemez ki részletesen: az agincourt-i (vagy azincourt-i), a waterloo-i és a somme-i csatát. Érdekes megfigyelni azt, hogy a csaták alatt mennyire megváltoztak bizonyos nézetek, akár a hadvezetést, akár a közkatonát tekintjük – ugyanakkor mennyire hasonló maradt az emberek pszichikai reakciója a különféle behatásokra.
Fontos könyv ez, és nem csak a hadtörténet iránt érdeklődők számára. A három fontos csata – és a továbbiakban tartózkodni fogok az ütközet szó, mint a csata szinonimájaként való alkalmazásától, hiszen a waterloo-t túlélő katonák egyik legfontosabb belső vívódása volt a csata utáni bénultság közben és után, hogy országuk, népük, királyuk és az utókor miként minősíti a küzdelmet: csak ütközet lesz, vagy csatává válik? – szóval a három fontos csata kielemzése a változó eszközök használata mellett az alapvető emberi viselkedést hívatott bemutatni, ennél fogva szerintem a könyv legfontosabb momentumai az utolsó lapokon, A csata jövője című fejezetnél kerülnek elő. Érdekes és értékes következtetéseket vont le Keegan, látva az akkori (1970-es évekbeli) katonai és állami fejlődést, helyzetet. De nem lenne akkora súlya az efféle „jósolgatásnak”, ha nem előzné meg korábbi csaták pontos, és emberi szempontból részletes, de nem személyes hangvételű kielemzése.
Ezért is szerettem mindig is a történelmet: úgy gondolom, hogy a múltunk megismerése nagyban megkönnyíti azt, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben. Hiszen a történelem nem más, mint okok és okozatok szinte követhetetlen hálója, ezért is fájó pont számomra a mai magyar történelemoktatás: nagyon felületes, és nagyon nem a lényegre koncentrál. A diáknak nem azt kéne betéve tudni, hogy milyen esemény napra pontosan mikor volt, és melyik idegen szó mit jelent, hanem meg kéne ismertetni – amennyire lehetséges – a történelmet alakító tényezők kialakulásának okait. Nehéz, emberfeletti, és csaknem lehetetlen vállalkozás ez, ami összefügg a tudománytól kezdve az irodalmon át a pszichológiáig mindennel, hiszen mindezen történések és események mögött ugyanaz a sokszor tudattalan alakító tényező áll: az ember.

>!
berg
John Keegan: A csata arca

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

Gondolatgazdag. Tetszett, de két hónapig tartott, mert sokszor vissza kellett lépnem, hogy fejben (könyvtári könyv) aláhúzzam a lényeget.

>!
Rozsomak69
John Keegan: A csata arca

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

Ha át szeretné látni az adott korok háborúit a közkatonák szemszögéből, akkor forgassa bátran. Érdekességek, kiváló áttekintés és rendszerezés, illetve nagyon jó konklúziók. Ahogyan azt Keegantől megszokhattuk.


Népszerű idézetek

>!
Sastojci

Alig hetven éve a megfutamodást, a harc megtagadását, a remegést vagy az apátiát is még a gyávaság jeleként bélyegezték meg, és még a viszonylag emberséges szellemű brit hadseregben is óriási erőfeszítésbe került egy másféle gondolkodásmód meghonosítása. Az első világháború első két évében olyan embereket lőttek főbe szökésért, akiknek viselkedésében ma a valódi ideg-összeroppanás tünetegyüttesét ismerjük fel. A halálbüntetéstől való rettegés „hisztérikus konverziós szimptómák” sokaságát produkálta (a katonák közvetlenül nem adták jelét szorongásuknak, ehelyett elvesztették látásukat, beszédképességüket, vagy többé nem tudták mozdítani végtagjaikat). A hadsereg végül kitalálta a módját, mivel magyarázhatja meg magának a nyilvánvaló tényt, hogy ilyen sok katonája roppan össze: feltalálta a „gránátsokkot”, amely egyetlen fizikai okot sugallt. Ezeket a katonákat az úgynevezett N.Y.D.N.-kórházakban kezelték. (N.Y.D.N.: Not Yet Diagnosed, Nervous, 'még nem diagnosztizált, ideg-').

379. oldal (5. A csata jövője – A csata megszűnése)

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

3 hozzászólás
>!
Sastojci

Az otthonában az ember természetes adottságnak tekinti a fedelet, a meleget, a pihenést és a változatos étkezést, márpedig ezekről a dolgokról tudjuk, hogy hadjárat során nehéz hozzájuk jutni. Érthető tehát, hogy ha egyszer valaki szert tett rájuk, a hadszíntéren uralkodó általános nyomorúságban mindennél többre értékeli őket, és nem szívesen mond le róluk. A veterán katonák – egy-egy kivételes egyéniséget leszámítva – általában nem is akarnak mást, mint jó szállást, egy csöndes szektort, egy kicsit jobb fedezéket. Ezeket lényegében az elhagyott otthon pótlékává akarják átalakítani, s ez olyan törekvés, amely ellen minden törekvő parancsnoknak küzdenie kell, ha mozgásban akarja tartani hadjáratát. A katonát még egy félig-meddig elfogadható szállás, egy szörnyűséges odú is maradásra csábítja. Hogy ez a kísértés milyen erős, akkor tapasztaltam meg, amikor a nyugati front egy nagy léptékű térképének tanulmányozása közben megkérdeztem apámat, hogy vajon 6 hüvelykes lövegekből álló ütege nem azon a területen állt-e, amelyet az a térképszelvény ábrázolt. De igen, felelte, és nyomban mutogatni kezdte rajta a jelentősebb tereptárgyakat, amelyre – ötven év távolából – teljes topografikus részletességgel emlékezett. (Ezzel a képességgel, úgy tűnik, az első világháború valamennyi túlélője rendelkezett.) Itt volt a gyümölcsös, ahol az üteg harcálláspontját berendezték, errefelé ásták be a lövegeket, itt pedig – s ez nyilvánvalóan fontosabb volt számára – itt volt a csatorna zsilipje, amelynél szép délutánokon úszni szokott, itt a mező, ahol futballoztak, itt pedig a tanya, ahol a Courvisier család omlettet sütött nekik (az ő fiuk ugyancsak harcolt valahol, s ezért sok katonát megsajnáltak, főként, ha tudott egy kicsit franciául). Itt volt az a kálvária, amely alatt esténként a bátyját várta, aki a szomszédos ütegtől jött át, és otthoni híreket hozott, itt fülelt a fenyegető sötétben, hallja-e már fivére sarkantyújának pengését a kövezeten. (Apám a francia pavé szót használta.) Nyilvánvaló volt, hogy Picardiának ez a négyzetmérföldje, bár a pusztulás és a rettenet helye volt, a néhány hónap során, amelyet itt töltött, az otthonosságnak, sőt biztonságnak azt az érzetét keltette fel benne, mint az a staffordshire-i vidék, amelyen felnőtt. És nem ő volt az egyetlen, aki megtalálta Franciaországban a maga Staffordshire-ját.

340. oldal (5. A csata jövője – A mozgó csatatér)

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

>!
Sastojci

Mégis, mindazon alaposan kimunkált magyarázatok dacára, amelyekkel a civilizált társadalmak felmentik a személyes bűn és a társadalmi megvetés alól a csatatéren ölő katonát – hogy tudniillik ugyanolyan kockázatot vállal, mint az ellenfele, hogy egy még az ölésnél is nagyobb rossz megelőzése érdekében cselekszik –, érdemes megjegyeznünk, hogy a frontkatonák egyetlen olyan csoportja, amelynek tagjai maguk döntik el, öljenek-e vagy sem – azaz a tisztek –, az általunk vizsgált időszak folyamán állandóan és következetesen igyekeztek distancálni magukat magától a konkrét cselekedettől. Ezt a visszahúzódást jól szimbolizálják a tisztek mindinkább jelzésszerűvé alakuló fegyverei, amelyekről már hallottunk. A 18. század elején, amikor a lándzsa mint gyakorlati harceszköz jelentőségét vesztette, ez a jelkép egy miniatűr pika lett. A 19. század elején, amikor a kard kezdett kimenni a divatból, egy díszkard, a század végén pedig, amikor a géppuska tett szert dominanciára, egy pisztoly, amelyet rendszerint elő sem vettek a tokjából. Az első világháború alatt ezt a szimbólumszerepet gyakran már nem is halálos fegyver, hanem egy sétapálca töltötte be.

365. (5. A csata jövője – A háború embertelen arca)

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

>!
berg

Számos hiteles beszámoló maradt azonban fenn, amely szerint Waterloonál „saját tűz” – vagy éppen „baráti” kardvágások – okoztak veszteségeket. Mercer hosszasan taglalja, mennyi bajt okozott neki egy porosz üteg, amely franciáknak nézte az embereit, és több veszteséget okozott neki, mint amennyit azok az egész napos harc folyamán elszenvedtek, és amelyet végül csak egy belga üteg megérkezése hallgattatott el. A belgák „tök részegek voltak, és nem különösebben izgatta őket, hogy kire-mire lőnek”, csakhogy ők meg a porosz üteget nézték ellenségnek.

234. oldal

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

>!
Cicu

„He who fights and runs away lives to fight another day.”

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

>!
Cicu

A hideg fegyverek korának hadviselése azonban megkövetelt még egy, azóta eltűnt katonai képességet, amelynek a fegyverforgatásban talán még a mozgékonyságnál és a jó reflexeknél is nagyobb volt a jelentősége: egyfajta empátiát az ellenfél iránt…

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

>!
Fainthoar

A modern hadviselés jellemző kegyetlensége, hogy még az ép és harcolni akaró katonában is elülteti önmaga jelentéktelenségének érzését, aki emiatt a lefegyverzett vagy demoralizált ellenség életének is ugyanilyen csekély jelentőséget tulajdonít.

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

>!
Cicu

A csatában ugyanis a jól körülhatárolható és meglehetősen keskeny „ölési zónában” halnak meg a legtöbben. E jelenség legismertebb és legközérthetőbb példája a „senki földje” a lövészárok-hadviselésben. Az ölési zóna mélységét a leggyakoribb fegyvertípus hatótávolsága határozza meg.

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

>!
Cicu

Ha ugyanis az ifjú tisztet megtanítjuk rá, hogy szabályozza ingerfelvételét, hogy a csata eseménytömegét a lehető legkisebb számú és lehető legkönnyebben felismerhető összetevővé redukálja, és hogy mindazt, ami a csatatéren rázúdul (a zajt, a robbanásokat, az elsüvítő lövedékeket és az ezerféle emberi mozgást), kezelhető kategóriákba rendezze és ezeket le is tudja írni ("ellenséges tűz", „saját tűz”, „légicsapás”, "századerejű roham"), segítünk kivédenie a félelmet, vagy ami annál is rosszabb, a pánikot.

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

>!
Sastojci

A napóleoni háborúk egyik apró furcsasága, hogy a franciaellenes koalíciós sok nemzetiségű tisztikara ha nyelvi nehézségei adódtak, leggyakrabban átváltott az ellenség nyelvére.

156. oldal (3. Waterloo, 1815. június 18. - A személyes látószög)

John Keegan: A csata arca A közkatonák háborúja

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Resperger István – Kiss Álmos Péter – Somkuti Bálint: Aszimmetrikus hadviselés a modern korban
Veszprémy László (szerk.): A korai stratégiai gondolkodás
Max Hastings: Titkos háború
Antony Beevor: Ardennek 1944
Perjés Géza: Seregszemle
Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj
Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi
Benkő László: A pozsonyi csata
Kertész István: A görög-római hadművészet fejlődése
John Warry: A klasszikus világ hadművészete