Abbitkirálynő 78% 31 csillagozás

Intrikus történelmi regény Ynev világán, afféle Trónok harca-stílusban. A „múltbeli” magus-regényekben a rutinos olvasó általában aquirokra és óelfekre számít, akik mitikus csatákat vívnak egymással, de Sherwood ezúttal teljesen más irányba indult: a közelmúlt egyik gyakran emlegetett politikai fordulópontja köré írta meg regényét. Természetesen kalandozókat sem találhatunk benne, és könnyen low fantasynek kategorizálhatnánk, mert a mágia is nagyon ügyesen elbújt a sorok között. De a történet megértéséhez tudnunk kell, hogy a boszorkányok és boszorkánymesterek hada igenis ott tevékenykedik a háttérben.

Egy intrikus mű. Összességében nem rossz de nem is kiemelkedő.
Nem rántott be a M.A.G.U.S. világába és ezért is nem igazán haladtam az olvasással.
Én valahogy többet vártam.

Érdekes kísérlet az ynevi politikai regényre. Kétségkívül sajátos a szerző megközelítése, és ez érdekessé teszi, de elvész belőle a „kalandozó fíling”. A szereplők jól kidolgozottak, a történetvezetés élvezetes, persze csak annak, aki az ilyen drámákat is szereti. Talán nem véletlen, hogy nincs hasonló regény a sorozatban. Összességében kicsit hosszú lett a témához képest.

Attól, hogy „királydráma”, még nem király a dráma…

Szokatlan mű ez a félisteni kalandozók és az istenalázó mágusok Ynevén. Királydráma egy méltatlanul elhanyagolt országból, az abbitacél, a falanxharcosok és Harmadik Fekete Lobogó hazájáról.
A maga módján eléggé példátlan alkotás, tekintettel a sok karakterrel, a nagyívű történetre, a sok kis elemre, melyek az intrikával átszőtt udvar életét alkotják, s melyek között el-eltűnni látszanak olyan nagy események, mint akár egy Zászlósháború is. Elsőre soknak tűnik, ám ahogy a kötet lassú, ámde kitartó sodrása magával ragadja az olvasót, nagyon is élvezetes és működőképes alkotássá növi ki magát, azzal együtt, hogy tényleg meg marad klasszikus királydrámának, vagyis karaktereit annak türkében kell nézni, hogy őket ehhez a drámához „írták”, abban kell helyt állniuk, így ha esetlegesen kudarcot is vallanak Ynev „lakójaként”, akkor azt el kell néznünk nekik.
Keserédes mű ez, egy kérészéletű lázadás története, melynek során a tenger déli partjának óriása megpróbált felemelkedni a „helóta létből”, létezése során immáron sokadszor próbálva megállni a saját lábán, hogy elhitesse Abasziszt nem a hangyák hordták össze. Nem sikerül, s ennek…
….igen és innentől fogva jönnek azok a dolgok, amik a regénynek sem „sikerültek”.
A nagyívű királydráma megkövetelte a maga áldozatait, úgy ember, mind „világ szinten”, elvégre a történet nem működhetett volna, ha az Ifinben székelő nagykirály a Harmadik Fekete Lobogó hordozója az, akinek mindenki tartja, nevesül, Észak egyik leghatalmasabb embere, akitől okkal kell félni. Nos nem kell, ami azért sem kellemes, mert azzal, hogy az egyik Fekete Lobogó hordozóját, teljesen alkalmatlan személyként ábrázolja a kötet, azzal erősen megingatja az amúgy is rogyadozó lábakon áll „Zászlóháborúkként” elhíresült kofalármák jelentőségét – eddig is vitatható volt, mi értelme tizennégy meddő háborút megvívni egy utolsóért, ami majd teljes vereséggel zárul, de legalább úgy tűnt a Zászlóhordozók komoly alakok: a toroni császár, egy ediomad aquir, Alidax úrnője, az aszisz nagykirály… szóval a mindenkori „tényezők” Északon. Erre kapunk egy Otlokirt, aki úgy tűnik a saját, házi pénztára mérlegét sem képes megvonni… A királydráma működéséhez fontos volt a bizonytalan uralkodó, de a nagy egészhez mérten, szinte paródia.
Aztán ott van az isteni közbeavatkozás. A királydráma szereti az ilyen lépéseket, kinyilatkoztatások, jóslatok, közbelépések formájában, csak Ynev istenei térképpel sem találják a saját hátsófelüket, így egyikük simán hagyja meghalni helyi főpapját, a másikuk egyetlen híve kérésére is közbeavatkozik, s mire eljutunk oda, hogy egy öreg és megfáradt isten végre erőt vesz magán, hogy főpapja mellé állva végre rendet teremtsen a zilált viszonyok közepette, mert ez már tűrhetetlen… addigra úgy is tudjuk, hogy nem fog sikerrel járni. Ez nem az a világ sajnos…
Ezek a regény/világ szembenállásának karcos pillanatai. Amiben viszont a regény önállóan „vallott kudarcot” az a saját elkerülhetetlen sorsának kellő súllyal való érzékeltetése. Tudjuk, hogy mi fog történni, tudjuk, mert kurta ötven évvel később nem a „jó ember” ül azon a bizonyos trónon, tehát a rossz embernek valahogy fel kell ülnie rá. Tudjuk, mert a kötet végkifejletét nem éppen sikerként jegyzi a „krónika”, tehát az események sötét véget vesznek. Csak ezt nem tudja elég erővel ábrázolni a kötet. Megpróbálja ebben nincs is hiba, csupán nem jár sikerrel. Nem, mert nem tudja kellően közel engedni karaktereihez az olvasót, ez előbbieket nem tudja elég pozitív jellemvonással felruházni ahhoz, hogy sorsuk katarzisa kiváltsa a neki kijáró érzelmeket, az utóbbiakat pedig nem tudja végig megtartani, abban a hitben, hogy valójában volt remény egy másik végkifejletre, minek elvesztése megint csak tragikus.

Az „Abbitkirálynő” a maga módján kiemelkedő M.A.G.U.S regény, a szériában szokatlan mivolta, vállalásai és eszközei okán, ám nem lehet elmenni mellett, hogy legtöbb kapcsolata Ynevvel, inkább elvett tőle, mint sem adott.

Kiegészítés: így az értékelés végére azt jutott eszembe, hogy a regény legnagyobb rákfenéje, az a kánonban való elhelyezkedése. Ha ez nem az „Ynevi James Bond” korában történik, hanem mondjuk háromszáz évvel korábban – elvégre a Hetedkor mégis közel háromezer-nyolcszáz évből állt – akkor legtöbb öröklött hibáján is úrrá lehetett volna. Ám úgy, hogyabban a közel kétszáz évben nem történt Északon úgy fontos esemény,. hogy Gorduin ne lett volna jelen benne… – ó igen, tudom azt mondjátok, dehát a bárd még meg sem született ekkor. Tehát nem volt ott. Vagyis nem fontos az esemény… Kicsit talán kellemetlen okfejtés, de a tények ismeretében nem logikátlan.

Ezzel együtt az „Abbitkirálynő” érdekes és érdemes olvasmány.

Kiemelkedő könyv, és nem csak a M.A.G.U.S. irodalomban. Hagyományos történelmi regényekre jellemző eszközökkel, fordulatokkal, dialógusokkal és történetszövéssel dolgozik, ami nagyon előnyére válik. A M* irodalmon belül üde színfolt, kísérleti jellege és átgondoltsága miatt is.

Nem ez a legerősebb M*-mű. Jónak jó, intrikusnak intrikus, de hiányolom belőle azt az átütő erőt, ami egy könyvet lehetetlenné tesz, ami odaröpít Ynevre.

Egész jó, az aszisz felső körök intrikáiba mély betekintést nyerhetünk. Viszont nem volt olyan magával ragadó, mint a Hőseposz (az író előző munkája), néhol kicsit unalmas és a befejezés elég „snassz”. Etől függetlenül ajánlom mindenkinek, akit érdekel a M* világa.

Már nagyon vártam ezt a könyvet, és nem csalódtam benne egyáltalán. Tiruna és Karnelian jó páros voltak, a nagypolitikai vonal pedig nekem különösen tetszett. Tökéletesen beleillett a nagy M.A.G.U.S.-univerzumba.