Gyalogszerrel ​Nagy-Britanniában 20 csillagozás

John Hillaby: Gyalogszerrel Nagy-Britanniában

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Rendkívül ​élvezetes, helyenként izgalmas, többféleképpen is tanulságos olvasmány ez a könyv. A szerző mintegy két hónap alatt végig gyalogolta a brit szigetet, délnyugati sarkától az északkeleti szirtfokig. Útja az ország nyugati részén, jobbára lápos, hegyes, erdős vidéken át vezetett, a nagyobb városokat elkerülte. ez a vállalkozást egy okos, szerény és igen rokonszenves, jó humorú ember hajtotta végre, mégpedig nem teljesítményhajhászatból, hanem olyan tanulságokat kutatva, amelyekért csakugyan érdemes akár végig gyalogolni is Nagy-Britanniát, és könyvet írni róla. Hillaby több hasonló, nagy külföldi túrája utána a saját országát akarata közelebbről megnézni, rejtett szépségeit megismerni. Az utazásnak csak ez a módja tárja föl – szerinte –, testközelben és kellő részletességgel, egy-egy táj geológiai, botanikai, történeti karakteré, lakóinak életét, környezetét, szokásait, tájszólását, sőt múltját. Ritka adottság, hogy valaki őstörténész és botanikus legyen egy személyben, s… (tovább)

Eredeti cím: Journey Through Britain / Journey Through Great-Britain

Eredeti megjelenés éve: 1968

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Világjárók Gondolat

>!
Gondolat, Budapest, 1980
218 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632807340 · Fordította: Borbás Mária

Enciklopédia 4

Helyszínek népszerűség szerint

Cornwall


Most olvassa 1

Várólistára tette 9

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

SteelCurtain >!
John Hillaby: Gyalogszerrel Nagy-Britanniában

Akik az utóbbi harminc évben ismertek meg, valószínűleg nem is sejtik, hogy nem voltam én mindig ilyen szolid, szinte katonásan rövidre nyírt hajú fazon. Valaha a hetvenes években, amikor a dinoszauruszokat még kazettás magnóval kergettük el a sörös rekeszek mellől, eleinte vállig érő, megnyúlt, majd mellig érő, félhosszú, végül már majdnem hosszú, köldökig érő hajam volt. Aztán persze mire már valóban hosszú lett volna, akkor megnősültem.
Röviden: Az ember tragédiája.
De ez most egy másik könyv.
Mindezt azért írom, mert John Hillaby könyvét olvasva eszembe jutott, hogy a hetvenes években, de olykor, egyes helyeken még a nyolcvanas évek elején is a magyar falvakban és apró városkákban szolid loboncommal megjelenve maximum tíz perc alatt magamra vontam a karhatalom figyelmét. A körzeti megbízott természetesen nyomban igazoltatott, s láthatóan mindannyiszor meglepve vette tudomásul, hogy van munkahelyem. Ez azonban nem vette el a kedvét attól, hogy ellásson néhány jó tanáccsal, úgy mint, hogy mindannyiunknak, de legfőképpen nekem jobb lesz ha az első vonattal, busszal, vagy akár szénásszekérrel, de továbbállok, mert rajtam tartja a szemét. Az ilyen incidensek után jómagam, meg persze hasonszőrű barátaim mindig mély meggyőződéssel nyilvánítottuk ki, hogy bezzeg Nyugaton ilyesmi nem történhet meg.
Nincs arra szó, hogy mi milyen naivak voltunk!
Hillaby könyvében olvasom, hogy a hippikkel, csavargókkal nagyjából hasonlóan jártak el a vidéki angol rendőrök is. Magát a szerzőt – ötvenéves újságírót – éjszaka összepakoltatta a helyi rendőr és kikísérte a település határába, hogy le is út, fel is út. Pedig ő nem volt sem hippi, sem csavargó. Ja, persze gyalog közlekedett, s minden holmija a hátán, ami ugye a szegénység bizonyítéka, és az elesettek vegzálása mindig is a hatalom rutinjához tartozott a világ minden táján. Minden esetre egy illúzióval ismét szegényebb lettem.
Illúziók terén is csehül állunk.
Hogy milyen is az az Egyesült Királyság, melyet a szerző bemutat nekünk?
Először is más, mint amit a médiából ismerünk. Uniformizált képek villannak elénk. Nagy-Britannia: Tower-híd, Big Ben, Stonehenge, Loch Ness.
No ezek ebben a könyvben nincsenek benne. Stonehenge neve ugyan egyszer felmerül a kőkörök kapcsán, de csak ennyi. Ettől még ezt a könyvet elolvashatja az a honfitársunk is, aki nem volt hajlandó borsos belépti díjat fizetni a híres látványosság megtekintéséért. Mint mondta, hülye lenne fizetni, hogy lásson egy félbehagyott építkezést, ahol a részeg kőművesek vandál módon mindent összeborogattak.
Van viszont rengeteg apró csoda, szépség, sok történeti és kultúrtörténeti adalék, meg a vidéki britt emberek, – angolok, walesiek, skótok – rendkívül változatos képe. Mert most őszintén; Mi is a mi képünk a vidéki Britanniáról?
Nagyjából annyi, hogy egy vidéki kúrián a mesterdetektív gyilkosság ügyében nyomoz, miközben mindenki gint, vagy sherryt iszik és dicséri a pudingot.
Na ez sincs ebben a könyvben.
Viszont kiderül, hogy a kliséknek is van némi alapjuk, mert feltűnnek olyan alakok is, akiket tipikusan angolnak vélünk. Meg legalább annyi, akiről álmunkban sem gondolnánk, hogy britek.
A történelmi adalékok rendkívül érdekesek, kezdve a kőkortól, Cornwall „belső gyarmatosításán”, Jack sógor hányattatásán át a skót határvidék véres történelmén keresztül, a kapitalista mezőgazdaság nem kevésbé véres diadaláig a Felföldön. Külön kiemelném a skót határvidékről szóló részt. Miközben a felföldi skótok – köszönhetően elsősorban a hollywoodi rémálomgyárnak – szinte már mítikus figurákká válnak, a határvidéken élő síkföldi rokonaikra a kutya sem kíváncsi, holott véres, és rém bonyolult történelmük egészen hihetetlen alakokkal van tele. Nekem határozottan az volt az érzésem, hogy a skót határvidékhez képest a Vadnyugat egy rendkívül konszolidált, törvénytisztelő terület volt.
Hillaby urat rendkívül szimpatikusnak találtam. Érezni könyvében, hogy szeretne büszke lenni saját teljesítményére, valamint hazája szépségére és kulturális örökségére, de a negatív benyomások – tehetetlen bürokrácia, pusztuló természeti és történelmi értékek, a kisemberek sok helyen jelentkező nyomasztó gondjai – joggal töltik el keserűséggel. Miközben tartok tőle, hogy negyven év távlatából ezek már idillikus állapotoknak tűnnek.

borismama P>!
John Hillaby: Gyalogszerrel Nagy-Britanniában

Sikerült a Világjáró könyvekből egy egész gyűjteményt összeszednem.
Ez a kötet is jó választásnak bizonyult! A vidéket mutatja, a maga egyszerűségével és nehézségeivel, nem pedig az ismert látványosságokat. A gyaloglás értelmetlenségére már az elején felhívják a figyelmét, de ez nem tántorítja el az utazót. Mi pedig vele tarthattunk úton és csodálhatjuk a szabadságát, teljesítményét és ismereteit az országáról.

Spepa>!
John Hillaby: Gyalogszerrel Nagy-Britanniában

Ez valami egészen csodálatos volt, tele információval és vicces anekdotákkal az útról, helyi történetekkel, legendákkal gazdagítva a leírásokat. Geológia, földrajz, kultúrtörténet, történelem, tudnivalók a kőkori, bronzkori népekről, kelták, piktek, megszállók, vikingek, tudománytörténet, irodalom, véres múltbéli események, amelyek a mai napig rányomják a bélyegüket az adott területre, eső, eső, eső, olykor vicces útitársak vagy helyi szállásadók, vadőrök, természetvédelmi munkatársak, kocsmatöltelékek. Ezek mind-mind megtalálhatóak ebben a remek útikönyvben, és még ennél is sokkal több. Hillaby szépen végigvezeti az olvasót Cornwall legdélibb csücskétől Skócia északkeleti sarkáig és közben mesél mindenről, ami épp eszébe jut az adott tájegységről. Mesél múltról és jelenről, a különböző területeken élő helyiekről, arról, hogyan állnak az utazókhoz, milyen vendégszeretőek vagy éppenséggel gyanakvóak a csavargókkal szemben, mennyire érthető számára a beszédük, milyen tájszólás jellemző Nagy-Britannia adott vidékére. Keresztül visz minket tengerparti szirteken, mocsarakon, dombságokon és hegységeken, jég által szabdalt felszíneken, tópartokon, erdőkön és legelőkön. Én egy percig nem unatkoztam a társaságában, legszívesebben azonnal indulnék Angliába túrázni. Pedig nem hallgatta el az út viszontagságait, a rengeteg elázást, sérülést, azt, hogy néha elkergették egy-egy területről, ahol felverte a sátrát, vagy, hogy például mennyire irtózatosan rémisztő volt eltévedni egy mocsárvidéken.
Remek útikönyv volt, azt hiszem el fogom olvasni a másik kötetét is, ami ott hever a nagyszüleim könyvespolcán. Vagy keresek egy másikat Angliáról.

Csabi>!
John Hillaby: Gyalogszerrel Nagy-Britanniában

Több, mint 40 éves a könyv, tehát nem csak térben, de időben is utazhatunk. Ez a leírás nem visz el egyetlen ismert turista látványossághoz sem, talán éppen ezért tudunk meg többet Nagy-Britanniáról és az ottani emberekről. Aki egy kicsit is anglomán, az nem hagyja ki.

TRéka>!
John Hillaby: Gyalogszerrel Nagy-Britanniában

Lassú folyású, de kellemes stílusban megírt útleírás. A szerző gyalog szerrel járja végig a Brit-szigetet, közben találkozva mindennel, amit a sziget tartogathat, táj, emberek és időjárás terén.

Elizabeth_Windsor >!
John Hillaby: Gyalogszerrel Nagy-Britanniában

Land's End-től John o' Groats – ig egy kellemes stílusban megírt, nagyon szórakoztató gyalogtúra hihetetlenül részletgazdag leírása John Hillaby tollából.
Vannak benne részek, amelyekről fogalmam sincs (pl. a walesi kiejtés vagy helységek története), de J. H. igen szórakoztatóan ír, jópofa részletekre is kitér, s nem szégyelli taglalni az apró, otromba kis kudarcait sem. Szimpatikus a kor – és önkritikája, a rövid, felületes észrevételei az emberek jelleméről, amit valamikor csak egy idézett válasszal vagy útbaigazítással helyettesít, ami szintén sokat elárul a helyi emberekről.
Ám a Journey through Great- Britain 1978-as fordítása alapján készült ez az 1980-as kiadású könyv, szóval rezignált, félig szomorú, félig mosolygós arckifejezéssel olvasom az elmúlt idők e szép útleírását Mr. Hillaby fantasztikus, de kimerítő gyalogtúrájáról, s örülök, hogy a Világjárók sorozatban még lesz szerencsém ehhez a sokoldalú úriemberhez.

Szilvi_F>!
John Hillaby: Gyalogszerrel Nagy-Britanniában

Ezt az utat már nem lehetne így végiggyalogolni, úgyhogy hálás vagyok a szerzőnek, amiért akkor (ha jól látom, még 1968-ban) megtette, és belefestette a könyvbe a hangás-harasztos vidékeket a vízimadarakkal éppúgy, mint az ott élő és valaha ott élt emberek történeteit is.


Népszerű idézetek

SteelCurtain >!

Egyszer megkérdeztem egy sekrestyéstől, mi a templom nevezetessége. Azt vártam, a harangokat említi majd vagy a szentélyrekesztő falat. – A papunk felesége – mondta az emberem. – Úgy iszik, akár a gödény.

65. oldal

SteelCurtain >!

A házasság tekintetében szilárd elvet vallott: ellenezte. Szép a szertartás, vélekedett, de ő szerinte, úgymond, „a férfiember oldjon kereket, mielőtt még nagyon megszokná, hogy pontosan ott maradjon, ahol van.”

179. oldal

SteelCurtain >!

Este hatkor, sajgó lábbal és kimondhatatlanul koszosan, negyven kilométeres gyaloglás után vánszorogtam le St. Ivesba. Abban a városban nem lehet megmosakodni. Hogy miért nem? Azért, szól a magyarázat, mert ha közművesítenék a várost, kitúrnák őket a koszos hippik. Csak tudnám, miért bántja annyira St. Ives városát az a csapatnyi hosszúhajú srác, aki a városban lődörög, és nem ártja bele magát senki dolgába, vagy ül a parton és a gitárját pengeti.

20. oldal

>!

Délben letelepedtem egy kocsma kellemes homályában, a chipshopi „Kutya és Nyúl” fogadóban, és eltökéltem, hogy kivételesen bóbiskolok egy fél órácskát. A helybéliek csiviteltek, akár a verebek, halkan vitatkoztak, aztán abbahagyták, és nekiálltak nyíllal célba dobni. Miért, miért nem, a mellettem ülő férfi egyszer csak letette a helybeli újságot, és rágyújtott egy közismert zsoltárra, halkan ugyan, de egyáltalán nem elfogódottan.
Meglepetésemre nyomban bekapcsolódott az egész társaság, mind hangosabban énekelték több szólamban a refrént, míg a csöpp ivó valósággal beleremegett a hangorkánba. Ez érzelgősen hangzik, holott én csak a devoni almabor dicséretére említem. Valamint jellemző a fogadósra is, aki később azt mondta nekem, tudja, hogy az emberek szívesen énekelnek, és legjobban a zsoltárokat ismerik. Ezért aztán úgy igyekszik rábírni őket az éneklésre, hogy maga elé zümmögi a dallamot, de sosem feltűnően. Vasárnap esténként olykor fél óra hosszat folyik a zsoltáréneklés. Egy nevezetes alkalommal, amikor ivócimborákkal egészítették ki a templomi kórust, a fogadós elbeszélése szerint aznap este alig hat szék maradt üresen, s jól mulattak mindahányan, minden bizonnyal maga az Úristen is.
Roppant rokonszenves férfiú volt a fogadós.

44. oldal (Gondolat, 1980)

Kapcsolódó szócikkek: ének · zsoltár
Elizabeth_Windsor >!

Szeretek előre jutni, pergetni a kilométereket. Sárkányölő érzés a távolság legyőzése.

66. oldal

SteelCurtain >!

Nyugat-Barbárországban családok ezreit fenyegette az éhhalál. Jack sógor külhonban keresett munkát, s hazaküldte, amit csak magától megvonhatott. A korszak történetírójától, John Rowe-tól tudjuk:

„Hamarosan épp annyi cornwalli volt Butte City-ben és Johannesburghban, amennyi Redruthban és St. Justban egykor. Bánya nélkül nem élhettek, és sokuk úgy érezte, nem is él, mert nem bányászkodhatik. Okkal született hát a mondás, hogy ha valahol a világon bánya van, annak a mélyén cornwalli bányász szorgoskodik…”

29. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Cornwall
Szilvi_F>!

Aki vidéken óhajtja lehajtani a fejét, hamarosan megtanulja, mi a különbség vakkantás és vonítás között, hogy ugat a korcs kutya, a kopó, és felismeri a farkaskutya gurgulázó, beszélgető, majdnem emberi hangját.
Volt egy rossz pillanatom, amikor a szirttető pereméről néztem a tűnő nappali fényt, de aztán eszembe jutott az öreg csavargó tanácsa, és szelíd rúgásokkal lábra noszogattam egy tehenet. A derék állat méltatlankodó morgásokkal emelkedett fel a harmatos fűből, és a nyomában egy fenéklapnyi száraz, meleg folt maradt. Menten le is vertem ott a sátramat, és aludtam, mint a tej.

78. oldal

Szilvi_F>!

Emlékszem az irdatlan éjszakára, amikor bagolyformájú volt a hold, és az Orionnak ott volt a sarkában a Nagy Kutya. Most már jól tudom, hogy a hold hideg, légkör nélküli égitest, vagy négyszázezer kilométerre tőlünk. És azt is tudom, hogy az Orion égő gázok konstellációja, amelynek sorsa, hogy felrobbanjon vagy hogy kialudjon – már nem emlékszem, melyik. De jóval azelőtt, hogy Fred Hoyle meg a cimborái megfosztották barátságos arculatuktól a csillagokat, az ember még hálát adott azért a fényövért. Mint én is azon az éjszakán.

140. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Sir Fred Hoyle
Spepa>!

„Én a magányt kedvelem” – mondotta Hazlitt*:

„Az utazás lelke a szabadság: a gondolkodás, érzés, cselekvés tökéletesen kedvünk szerint való szabadsága. Útra főként azért kelünk, hogy szabaduljunk mindennemű gáttól és mindennemű kényelmetlenségtől; hogy hátrahagyjuk magunkat, s még inkább hogy másoktól szabaduljunk. Azért távozom a városból egy kis időre, mert lélegzetvételnyi időre van szükségem, hogy közömbös tárgyakon tűnődjem… Tiszta kék eget a fejem fölé, lábam alá zöld gyepet, elém a kanyargós utat, s vacsoráig három óra járást – azután gondolkodni, fel… Kacagok, szaladok, szökellek, dalolok örömömben.”

Mindez a Shank's Pony (Apostolok lova) című pompás kis könyvben, Morris Marples művében található.

*William Hazlitt esszéíró (1778-1830)

67. oldal

SteelCurtain >!

Cornwallban rosszul sáfárkodnak azok, akikre e kincs őrizetét bízták. Lanyon quoittól a partig vezető ötkilométeres szakaszon az ember ide-oda kanyarog a kunyhógyűrűk, települések, sírdombok, vaskorszakbeli erődítmények és kelta kövek között, de míg fagylalt és Pepsi-Cola hirdetés bőségesen akad, egyetlen tábla vagy jelzés sem igazít el az őstörténetnek ebben a rétegében. A kőemlékek meghúzódnak egy-egy szántóföld sarkában; vagy a dombtetőkön állnak, ahol a burjánzó gyom elrútítja, és részben el is takarja őket. És ezért főképp a Közmű- és Középületügyi Minisztérium a felelős. Vagy hátat fordítottak az emlékeknek, vagy felcicomázták őket máshonnan származó gyeptéglákkal, hogy megtévesztésig hasonlítanak a golfpályához.

19. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Cornwall

Hasonló könyvek címkék alapján

James Herriot: Ő is Isten állatkája
Gerald Durrell: Aranydenevérek, rózsaszín galambok
Jon Krakauer: Út a vadonba
Lawrence Anthony – Graham Spence: Elefántsuttogó
Cheryl Strayed: Vadon
Matt Richards – Mark Langthorne: Bohém rapszódia
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
James Herriot: Minden élő az ég alatt
David Attenborough: Utazások a világ túlsó felére
Andre Agassi: Open