A ​rettenet árnyéka (Vér és csont 1.) 40 csillagozás

John Gwynne: A rettenet árnyéka

John Gwynne, az epikus fantasy méltán elismert szerzőjének új trilógiája!

A harcos angyalok, a Ben-Elim faja egykoron győzedelmeskedett egy nagy hatalmú démonhorda felett, így most ők uralják a Kivetett Földeket, acélos szigorral fenntartva a békét és a rendet.

A déli vidéken a forrófejű Riv minden erejével igyekszik Ben Elim békefenntartói közé kerülni, csakhogy véletlenül egy rettenetes titokba botlik.

Nyugaton az óriásnő, Sig démonok után kutat, ám lázadás és fekete mágia jeleire bukkan.

A hó borította északon pedig Drem, a prémvadász megcsonkított tetemeket talál a vadonban. Ragadozó, vagy esetleg valami sokkal szörnyűbb lény áldozatai lehetnek?

Világrengető veszedelmek kora ez, lehetetlen döntések ideje, amikor minden hűség meginog, ugyanis az árnyak között démonok gyülekeznek, és csak arra várnak, hogy elérkezzen az ő idejük…

Eredeti megjelenés éve: 2018

>!
Fumax, Budapest, 2023
520 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634702900 · Fordította: Harci Andor
>!
Fumax, Budapest, 2023
536 oldal · ISBN: 9789634703099 · Fordította: Harci Andor
>!
Fumax, 2023
536 oldal · ISBN: 9789634703099

Enciklopédia 1

Szereplők népszerűség szerint

Drem


Kedvencelte 7

Most olvassa 6

Várólistára tette 122

Kívánságlistára tette 146

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Morpheus>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

Jobban tetszik a másik sorozata, de ez sem rossz. Itt is több szálon haladunk előre, először lassan, majd egyre gyorsabban ugrálunk ide-oda. Alapvetően itt is klasszikus a felállás, harc a démonok és a nem démonok között, akik két – vagy több – frakcióra bomlanak, és némelyiket vonakodva mondanám jónak. Persze olvasni fogom ennek a folytatását is, ha lesz. :)

Noro P>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

Ez a harmadik sorozatnyitó regény, amit John Gwynne-től elolvastam, és bár nagyon szívesen hasonlítanám Az istenek árnyéka bombasztikus élményéhez, de engem inkább a szerző egy korábbi – és jóval gyengébb – könyvére, a Malice-ra emlékeztetett. És nem azért, mert ugyanabban a világban játszódik. Hanem azért, mert bizony ez is egy elég vontatottan induló, és felejthető főhősöket felvonultató sztori.
Egy olyan világban járunk, ami túlélt egy démoni inváziót, de lakói száz év elteltévek sem tudtak túllépni az akkori eseményeken. Legfőképp azért nem, mert angyalszerű megmentőik azóta is a halandók között élnek, mi több, egyre csak növelik a befolyásukat. Ha rajtuk múlna, az egész kontinens csatlakozna az ő hithű seregeikhez, ámbátor nem is kell nagyon odafigyelnünk, hogy meglássuk uralmuk álszent mivoltát. Ebből egyébként nagyon érdekes, intrikus fantasyt lehetett volna kerekíteni, hiszen a regény minden főhősét többé-kevésbé az angyalokhoz fűződő viszonya határoz meg. De – és most jön a lényeg – a karakterek ehhez túlságosan is nyíltak és egyszerűek; nincs bennük semmi hajlam a gyanakvásra vagy a kombinálgatásra. Sőt, némelyikük még büszke is erre!
A kötet csúcspontja számomra egyértelműen az volt, amikor fény derült a gonoszok mesteri tervére – na arról szívesen olvastam volna egy egész regénnyi terjedelemben, hogy e terv központi figurája hogyan (és miért) vitte végbe mindezt! Lord Helmet mondta az Űrgolyhókban, hogy „good is dumb”, de John Gwynne-nél ez inkább úgy hangzik, hogy „good is boring”. Ezekben a figurákban itt egyszerűen nincs meg az a potenciál, ami igazán izgalmassá tenné az egyébként korántsem érdektelen világot és szituációt. Pedig mennyivel jobb lehetne ez a sztori, ha elébe mennének az eseményeknek, kinyomoznák a rejtélyeket, és messzebbre látnának a maguk szűk kis horizontjánál!

4 hozzászólás
KrisztinaToth>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

De néha, fiam, az egyetlen válasz: vér és acél.

A véresküdtek után, jó volt megint John Gwynne féle fantasyt olvasni.
Annyira magával tud ragadni, ahogy felvezeti a történteket, és ahogy, szövi a szálakat. A rettenet árnyékában szintén, ezzel a csodás világfelépítéssel találkozhattam.

Itt is több szemszögből figyelhetjük, ahogy haladunk előre. Drem, Bleda, Sig és Riv-en keresztül látjuk, hogyan is kerekedik, bontakozik ki a fő cselekményszál. Nagyon jól van felépítve megint a sztori. Az elején még megismerünk mindenkit, hogy ki kicsoda, milyen fajhoz tartozik, melyik oldalon harcol. Sokat olvastam arról, hogy ez nem mindenkinek tetszett, hogy nem indultak be a dolgok rögtön. De engem pont emiatt fogott meg, mert szeretek arról is olvasni, hogy mi zajlik le a szereplőkben, hogyan éltek eddig, mi vezet el odáig, hogy minden nehéz dolog ellenében harcba, csatába vonuljanak. Ahogy pedig megint megcsinálta Gwynne, a világfelépítést, a különböző népeket, ahogy egymás mellett élnek, zseniális. És szintén, odatette magát újra a történet felépítéssel. Fejezetről fejezetre csöpögteti elénk, a háttér sztorikkal együtt, az összeérő cselekményeket. És milyen szépen megcsinálta, hihetetlen mennyire ügyesen megoldja az átfedéseket egyes fejezetekben. Nagyon szeretem mikor, így van megírva egy történet. Élmény olvasni, hogy merre halad, merre fogunk kilyukadni, mikor fognak a szálak egyben lenni. Ahogy pedig elértem a végére, ami durván jóra sikeredett, megint csak a fejemet fogtam. Voltak benne szépen csavarok, olyan is amire nem gondoltam volna. MÁR MOST FOLYTATÁSÉRT KIÁLLTOK EZEK UTÁN :D Ide veleee, nem bírok várni, annyira érdekel, hogy mik fognak itt kialakulni.
A harcokra kitérve, tetszett, hogy szépen részletesen, néhol vérrel telire sikeredtek. Ilyen az igazán gazdag olvasmány. Mindennel teli. :D
A szereplők közül sokakat megkedveltem. A kedvenceim Drem és Sig, viszont mindenki fejezetét imádtam olvasni. A vége után izgulok, hogy tényleg kivel, mi fog történni. Voltak benne gonosz részek, már mint úgy, hogy aggódom pár szereplő sorsa miatt, és voltak benne igazán megható jelenetek is.
Kiemelném Drem és apja, Olin viszonyát. Igazi apa-fia kapcsolat van köztük, akik mindent megtesznek a másikért, védelmezik egymást, készek bármilyen nehéz döntést meghozni, csak azért, hogy biztonságban tudják a másikat. Valódi családi szeretet érződik rajtuk. :)

Ez egy igazi „nehéz” fantasy, ha egy szóval akarnám leírni. Kiemélném még azt, hogy hiába ennyi szemszög, hiába ennyi sors, nem vesztem el benne, és teljesen lekötött. Kívancsian várom a folytatást, és szerencsére már nem is kell rá olyan sokat várnom. Jó lesz visszatérni ebbe a világba. :) *-*

A csata maga azonban nem más, csak vér, acél és mocsok, bűz belek és fülsiketítő üvöltés, amitől a fejed is szétcsattan, rettegés, düh és az összes többi érzelem a kettő között, és addig csapdosod a kezedben a pengével az előtted küzdő ellenséget, amíg már nem érzed a karod, és amíg nincs több… vagy te nem vagy többé.

7 hozzászólás
nope>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

Be kell vallanom, kissé csalódott vagyok. Az istenek éhsége annyira zseniális volt, hogy kedvem sem volt kb. új könyvbe kezdeni utána, de aztán meggyőztem magam, hogy egy másik John Gwynne csak lesz ugyan annyira jó, még ha másképpen is. Hát nem volt. Konkrétan lett tőle egy kisebb olvasási válságom és amellett, hogy ezzel nem haladtam, más könyvek sem csúsztak.
Pedig amúgy nem volt rossz, azt igazán nem lehet rá mondani. De. Az első 150-200 oldal annyira nem tudta felkelteni az érdeklődésemet, hogy ha azt mondta volna valaki, hogy nem olvashatom el a könyvet és nem fogom tudni, mi történik a szereplőkkel, akkor kb. csak megvontam volna a vállamat. Az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy félbehagyjam, az az volt, hogy olvastam róla olyan értékelést, ami szerint a végére szépen kikerekedik a történet. Nagy nehezen sikerült rávennem magam, hogy folytassam és el kell ismernem, hogy a végére tényleg egészen jó lett. A második fele már végre érdekelt, olvastatta magát a könyv és tempósan tudtam haladni vele.
A karakterek alapvetően nem voltak rosszak – bár azt azért meg kell említenem, hogy a séma itt is hasonló volt, mint Az istenek árnyékában off és Riv eleinte legalább annyira idegesített, mint Elvar. Bár mentségére szóljon, hogy a végére ő is fel tudott mutatni némi jellemfejlődést. Dremet és Siget nagyon megkedveltem, ezért spoiler.
A cselekmény egyébként összességében jó volt – bár ez az angyalos-démonos vonal nekem nem annyira jött be, de ez egyéni szocprobléma, mert a kivitelezés amúgy korrekt volt.
Annak ellenére, hogy a végére sikerült egészen belelendülnöm, valahogy hiányérzettel fejeztem be a könyvet, egyáltalán nem voltam még csak a közelében sem annak a lelkesedésnek, amit a másik sorozat kötetei után éreztem. Összességében azért azt kell mondanom, hogy jó volt és biztosan el fogom olvasni a folytatást is.

Wywy>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

Az összes John Gwynne könyvet el akarom olvasni, ami valaha megjelenik!!! Annyira hozta ez a kötet is az elvárt színvonalat! A véresküdtek után tudtam, hogy ez a regény is ütős lesz és az is lett! Van itt minden, mint egy jó bazárban: medvéket megülő óriások, hatalmas ordas kopók, beszélő varjak, Drassil, a hely, ahol a Ben-Elim és csatlósai, a Fehér Szárnyak állomásoznak, a Csontormok helység lábánál a csontig hatoló hidegben vadászó prémvadászok, fehér szárnyú Ben-Elim harcosok, denevérszárnyú Kadoshim démonok, és láncinget, csatabárdot, lándzsát viselő viking harcosok. Véres csaták, politika, bosszú. A történetet 4 szemszögből követhetjük. Sig, a Dun Serenből származó óriás harcos nő, aki társa, Pöröly hátán ülve indul északra, hogy megkeresse egykori kardtársának és barátjának fiát, Dremet. Drem, aki apjával él egy tanyán és prémvadászattal, csapdák állításával, vándorlással töltik a napjaikat. Mígnem széttépett holttesteket nem találnak az erdőben. Olin, Drem apja úgy érzi, elérkezett az idő, amikor már hiába állnának tovább, a végzetük utoléri őket, így mikor találnak egy mágikus, fekete csillagkövet egy általuk ásott szarvascsapdában, az apja kardot kovácsol a kőből és megtanítja Dremet a kardtáncra. Szüksége is lesz rá, hiszen Kergardba, a tanyához legközelebbi városba új emberek érkeznek, akik fenik rájuk a fogukat. Riv, aki Drassilban született, a Ben-Elim központjában, ahol a régi háború két megmaradt harcosát őrzik egy csillagkőbe zárva. A Kadoshim démonok kaput nyitottak a világukba, a fehér szárnyas harcosok, a Ben-Elim pedig követte a Kadoshimet és megállították a vérengzést. Riv szeretne a Fehér Szárnyak közé kerülni (Ben-Elim által képzett harcos osztagok), azonban az ereiben lappangó düh meggondolatlan cselekedetekre készteti, így a végén menekülnie kell. Bleda, a Sirok lovas klán hercege, akit 10 évesen ragad el a Ben-Elim, hogy saját harcosukká képezze, sok mindent tapasztal a kiképzés során és habár elrendelik kényszerházasságát az ellenséges klán hercegnőjével, a szíve Rivhez húzza.
Ezt a könyvet nem lehet letenni!!! Olyan izgalmas és magával ragadó, annyi minden történik, közben úgy megszerettem a szereplőket, hogy együtt izgultam velük. Ahogy haladtam a vége felé, csak úgy záporoztak rám a bevitt ütések (csavarok). Végigizgultam, hitetlenkedtem, sírtam!!! Kell a folytatás most azonnal! Köszi a közös olvasást @KrisztinaToth és @Mara_olvas! Veletek volt igazán nagyon-nagyon jó olvasni és köszi, hogy saját elméleteket gyárthattam a lehetséges végkimenetelekről (nem is tévedtem nagyokat, csak a fehér medvével…:'D). Remélem, még sok közös olvasásunk lesz, igyeszem nem lemaradni! :)

8 hozzászólás
donzella P>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

Az első 200-250 oldalon azt hittem, sose fejezem be a történetet. Voltak elitek – akik kicsit sem voltak szimpatikusak, voltak gonoszok, akiknek meg nem dolguk egyébként sem szimpatikusnak lenniük. Több nézőpont, ahol inkább a mellékszereplők voltak érdekesek, semmint a kiemelt karakter. Ha a bizonyítás előtt álló, harcos ifjú lányok karakterének megformálása nem erőssége, akkor inkább ne legyenek, nézőpont karakterek. Azon kívül, hogy az egyik kényszerből harcol, a másik meggyőződésből, túl sok minden nem történt, oldalakon keresztül akadt egy mondat, amit vehettünk úgyis, hogy ez már utal valamire.

A világról annyit, hogy egy másik síkról ideszabadult háborúba az emberiség is belekeveredett, ki a harcoló felek oldalán, ki áldozatként. Lényegében ezt tudjuk az elején és a végén is.

Bleda túsz – szépen mondva, megbecsült vendég – a Ben-Elim-nél, szavatolva, hogy népe ne indítson háborút más törzsek ellen. Lehet, hogy fiatalon viszik el, fogékony korban, de nagyon is tisztán látja, mi a segítőszándék és területfoglalás között a különbség.

Riv – aki Ben-Elim-ben született és majd meg szakad, hogy híres Fehér Szárnyak közé tartozzon… nos, ő a bizonyítás előtt álló, harcos ifjú lány…

Drem – fiatal prémvadász, aki északot járja az apjával, Olin-nal, akiről első komolyabb megmozdulása után már sejthető volt, nem mindig natúr prémvadász volt. Kár, hogy nehezen csepegtette az információkat.

Sig – az óriás, harcos, sokat megélt csapatvezető. Bár az ő szálukon sem történtek feltétlenül kiemelkedő események, rajta keresztül láthatunk, milyen kontrasztot is képez, a veterán és zöldfülű katona. Ez egyik sok rokont és barátot eltemetett már, a másik alig várja az újabb összecsapásokat.

Mindenkiben ott van a közelgő rossz érzése, de ennek a megnyilvánulására sok-sok és még több oldalon csak várunk. Aztán végre az események belendültek, nyilván egy kedvenc szereplő halálával – miért is ne, ugyebár – és a szálak is kezdenek összeállni. A cselszövés és árulás hátán, az aprítás közepén végül sikerült is a könyv végére jutni.

Ha a következő rész is állóvízzel kezdődik, majd mérhetetlen fárasztás után lesz csak komolyabb bemozdulás, erősen elgondolkodom, hogy a megkezdett sorozatokon kívül, olvassak-e újabbakat az írótól, ha eljön az ideje.

Dshai>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

Szépen felépített történet. Egy darabig úgy éreztem, azért a másik megjelent sorozata jobb, de aztán ez a könyv is összeállt.
A főszereplők egy kivétellel gyerekek, vagy inkább nagyon fiatalok, akiknek még kevés tapasztalatuk van a világról. Közölük többnek is a múltja kicsit homályos, így érdekes újdonságok kerülhetnek elő róluk saját meglepetésükre is. A főszereplők érdekesek, rendelkeznek egyedi karakterjegyekkel.
Az egyetlen főszereplő, aki komoly tapasztalatokkal rendelkezik, Sig az óriásnő. Ő már több száz éves, ugyanakkor egész élete, amit látunk belőle, gyakorlatilag a Kadoshim démonok elleni harcról szól.
A világ jól felépítettnek néz ki, de egyelőre csak két-három helyszínt, elsősorban Drassilt, illetve Kergard környékét ismerhetjük meg alaposabban.
A hagyományos jó és rossz harca mellett a művet átszövi a kétely, hogy akik egy oldalon állnak, azok vajon ugyanazt akarják-e, vajon a cél szentesíti-e az eszközt, a jó nevében leigázhatunk-e másokat, vajon a vakhit lehet az egyetlen célravezető út, vagy van más lehetőség is.
Azért a könyv legnagyobb hibája számomra, hogy még nem jelent meg a folytatás. Legszívesebben azonnal folytatnám.

BBetti86>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

A második nagyon erős sorozatnyitány John Gwynne tollából. 4 könyve jött ki eddig magyarul – a felét olvastam eddig. Ha egy sorozatfolytatása is ennyire erős, legközelebb már azt olvasok tőle, akkor felvételt nyer a kedvenceim közé.

Amit egy fantasy történetben én szeretek, most megkaptam.
Nagyívű, hősies és világmentő a történet. Van két oldal: a Ben-Elim és a Kadoshim harcol egymással. Mindkét csoport egy már bezárult kapun át érkezett erre a világra, és ősellenségek. A Ben-Elim a jó oldal, a Kadoshim a démonok szentségtelen hordája. Az emberek pedig ott vannak közöttük. Gwynne nagyon rutinosan már a nagy háború utánra helyezi a nyitányt, amikor a legyőzött démonok megint szervezkednek, és valami készül a birodalomban. Sűrűsödnek a vészjelek, és a sok-sok szereplő valamiképpen hadrendbe kell, hogy álljon, ahogy ezt felfogják.

De attól is annyira jó a regény, hogy bár az alap fekete-fehérnek tűnik, Gwynne tudja árnyalni. Felveti a kérdést, hogy tényleg ennyire egyértelmű-e, ki a történetben a jó vagy a rossz? Mi több, eljátszik azzal, hogy a Ben-Elim is kap sötét színeket. Ahogy birodalmat építettek, ahogy az emberekkel bánnak és amit egykori tagok is mondanak róluk. Őket sikerült egyszerre megmentőnek és zsarnoknak is mutatni, nyitva hagyva a kérdést, hogy a nagy egészben milyen szerepük lesz.

Több helyszínen, sokféle szereplő szemszögéből követjük az eseményeket. A határvidéken rejtélyes, állítólag medvetámadások történnek. De egy prémvadász, spoiler a fiával karöltve kezd rájönni, hogy sokkal sötétebb események érnek a nyomukba. Az erdő nem csak egy fehér és veszélyes medvét rejt, de valami sötétebbet is, minden értelemben. A Ben-Elim szívében egy fiatal harcos kénytelen szembenézni azzal, milyen erők harcolnak a renden belül. A köztük felnőtt, túszként felnevelt fiatal harcosok keresik az utat, hogy maguk lehessenek, de egy jó úgy harcosai is maradhassanak közben. Egy határvidéken egy óriás harcosnő újabb küzdelmek elé néz, már azelőtt is, hogy egy régi barát segítséget kérne tőle.
Sok nagyon szerethető és hősies szereplő van benne, és nagyon sokféle életmód, világ is bemutatásra kerül általuk. A kedvencem különben Olin és Drem lettek – szerettem az apa-fia kettőst, a kötük levő mély kapcsot. A rejtélyt, hogy Olin miért tűnik többnek, mint aminek látszik. Ők nyomoznak is az eltűnések ügyében. Plusz, az ő szálukon van a legtöbb olyan motívum, amit egy történetben kedvenc zsánernek mondanék. spoiler

Gwynne különben is nagyon erős a hősies szereplők ábrázolásában – ráadásul nem fél feláldozni sem őket. Itt jegyzem meg, hogy nincsenek biztonságban a szereplők. A drámát és a történet nagyságát táplálja, hogy nagyon szerethető és kedves szereplők is elesnek a történet során. Így van feszültség, lehet izgulni a szereplőket, és bizony szívet tépő, amikor olyasvalakitől búcsúzunk, akit korábban megszerettünk.

Izgalmas a cselekmény, a váltások a szereplők és a helyszínek között nagyon dinamikussá is teszik. Jól húznak előre a nyitott végek, velem falatta is magát.

Vagyis, a szereplők, a történet és a világépítés is rendben van benne. Korrekten meg is lett írva, nem zökkentett ki egyszer sem a szöveg azzal, hogy valami oda nem illő kifejezés feltűnik. Talán csak a tartalmasabb egysorosok vagy nagy bemondások hiányoznak, de ez is csak zárójelben. Akad, de nem az a jellemző, hogy mélázok a fantasy szövegén, milyen szép vagy magvas.

Összességében nagyon megszerettem a világát, a hőseit és olyan nagyszabású történetnek ígérkezik, ami a kedvenceim közé illik. A folytatása szerencsére már meg is van, fogom is olvasni tovább.

besagi>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

Igazi nehéz fantasy –„ vérrel és vassal".
A történet több szálon fut, különböző helyeken és szereplőkkel, ezeket a szálakat pedig gyönyörűen formálja, alakítja és szövi egy csodálatos egésszé az író.
Sosem éreztem olvasás közben azt hogy elveszek a sok szereplő között, vagy unalmassá válna a cselekmény. Számomra ez egy kiválóan megírt, mozgalmas, sötét és magával ragadó történet, jól kitalált karakterekkel, remekül felépített világgal.
Azt hiszem új kedvencet avattam.

palkogabor29>!
John Gwynne: A rettenet árnyéka

Ez volt a harmadik könyv, amit Jonh Gwynne-től olvastam. A könyv elejét, a szereplőket, a történeteket valamivel gyengébbnek éreztem, mint az Istenek Árnyéka sorozat kezdetén. Viszont a történet és a cselekmény rám cáfolt.
A történet alapja, hogy több mint 100 évvel ezelőtt elszabadult a világon a testett öltött gonosz a Kadoshim, akiket csak a Ben-Elim elit szárnyas harcosai tudtak megfékezni. Akik győzelmük után itt maradtak a földön, hogy „rendet” tartsanak. Megfékezik az egymás ellen küzdő klánokat és zsoldot is szednek, hogy fenntartsák a nagy világbékéjüket.
A történet mesélés mondhatom, hogy a szokásos, a főbb szereplők között „ugrálunk”, míg történetük szép lassan össze nem ér.
Csak ajánlani tudom mindenkinek!


Népszerű idézetek

KrisztinaToth>!

– Mi történt a minden nézeteltérést megoldó kedves, udvarias szavakkal? – kérdezte Drem sípoló tüdővel; a szája tele volt a vér rezes ízével, felrepedt orra a szívverésével egy ritmusban lüktetett.
– Annak is megvan az ideje – felelte Olin. – De néha, fiam, az egyetlen válasz: vér és acél.

142. oldal

2 hozzászólás
KrisztinaToth>!

– Nem lehetsz igazán bátor addig, amíg nem rettegsz igazán. Ez a bátorság. Amikor cselekszel, annak ellenére, hogy félsz. Bocsánat, halálra rémülsz. És te így tettél. Úgy döntöttél, harcolsz, belépsz abba a vértől, fájdalomtól zubogó kohóba, és küzdesz. A félelem ellenére.

385. oldal

KrisztinaToth>!

A hálal az, ami a lelkemért jött? Milyen madár alakját ölti vajon magára? Az ott úgy néz ki, mint egy varjú!

432. oldal

KrisztinaToth>!

– Halál és szívfájdalom vesz minket körül.

465. oldal

KrisztinaToth>!

A csata maga azonban nem más, csak vér, acél és mocsok, bűz belek és fülsiketítő üvöltés, amitől a fejed is szétcsattan, rettegés, düh és az összes többi érzelem a kettő között, és addig csapdosod a kezedben a pengével az előtted küzdő ellenséget, amíg már nem érzed a karod, és amíg nincs több… vagy te nem vagy többé.

166. oldal

Dóra_Gyuricz>!

Nem lehetsz igazán bátor addig, amíg nem rettegsz igazán. Ez a bátorság. Amikor cselekszel, annak ellenére, hogy félsz.

385. oldal


A sorozat következő kötete

Vér és csont sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Anthony Ryan: A mártír
Krencz Nóra – Robin O'Wrightly: Menedék
Lana V. Asol: A folyó túloldalán
Scott Lynch: Locke Lamora hazugságai
Courtway Jones: A Tölgy király árnyékában
Claire Robins: Ősi utakon
Zsivicz Norbert: Zárt Birodalom
Neil Gaiman: Sosehol
George R. R. Martin: Kardok vihara
Joe Abercrombie: Miután felkötötték őket